Ama jó pásztoros legenda

Azért ha bele gondolok, nagyot alkotott ez a Jézus.
Észrevettem, hogy általában a gondolkodók mindig nagy köröket leírva, kacifántosan fogalmaznak meg dolgokat. Ha egy gondolkodót az élet bőséges kifejező szótárral áldotta meg, azzal az emberiséget az Isten megverte, mert abból senki nem ért semmit.
Ezzel szemben Jézus mindig a lényegre tőrt, semmit sem komplikált el, lám szombaton is elment kalászt tépni minden zsidó megbotránkoztatására, és azt is nagyon elegánsan kimagyarázza, hogy jót tenni szombaton nem bűn. Ezzel tulajdonképpen a bűn-nem bűn örök dilemmáját robbantva fel. Egyértelmű a bűn kérdése: jót tenni nem bűn.
Meg aztán az éhes tömegnek nem filozófált, hogy ha éhes, imádkozzon egyet, hanem szétosztotta a kenyeret s halat.
Hogy aztán az emberiség azóta mit értett ebből, mit nem, akinek van szeme a látásra, az látja.
Ott van ez az elveszett bárány példázata is. Nem azt mondja, hogy az engedetlen, bunkó bárány elbóklászik s a fene essen belé, mert a jó pásztornak most megint meg kell azt keresni, hogy azért az egyért most a többségnek meg kell állni, amíg azt kiráncigálják valahonnan, hanem azt mondja, hogy a jó pásztornak kutya kötelessége az elveszett bárányt előkeríteni, akkor is, ha addig a nyáj egy helyben toporog. Még egy kutya sem megy tovább, amíg a pásztor fel nem figyel ugatásaira, hogy biza egy bárányka lemaradt.
Az emberi fajnak különösképpen kéne erre rezonálnia. Mert immár nemcsak ösztönösen cselekszik, hanem az eszét is használhatja, tehát tudatosan is tudna vigyázni az elveszett báránykáira.
Tán a filozófus kacifántos és akadémikus nyelvezete tükröződik vissza, amikor az emberi faj bemegy a templomba és ájtatosan hallgatja a jó pásztor történetét, talán könnyet is hullajt, kijövén pedig onnan, azt mondja na jó, akkor lépjünk a realitásba. És mi van a realitásban? Azt mondja ez a templomista, hogy harc van. Verseny. Hogy ki az erősebb? Hogy ki ér oda hamarabb? Nem az a cél, hogy hány bárány maradt le és azt hogyan hozzuk vissza keblünkhöz, hanem az a cél, minél több bárány maradjon le, mert ha együtt érünk célhoz, akkor mitől vagyok én jobb?
Ha valaki a legerősebb, a leggyorsabb, a legeszesebb, azt mondjuk rá: jó vagy!
A templom az a hely, ahol jézusozunk, az élet az a hely, ahol gyurakodunk. És persze az erdőbe pisilünk.
Nem hiába volt képes az ember megtanulni a sárból aranyat mosni.
Elnézem az iskolai rendszert. És benne a tanítókkal. Jobban mondva az idomárokkal. Elnéztem, ahogy a tévében megszólaltak a tanárok, hogy kérem szépen ez a tanügy nem jó így ahogy van, mert kevés a fizetés, ezért ne várják el, hogy a gyermekeket megfelelően beidomítsák, ha kell az államnak eléggé beidomított barom, akkor fektessen be a hajtó legénységbe. Egy sem verte fél téglával a mellét, hogy a gyermekekre ártalmas ez a tanügyi tervezet, még az állatokra is káros a koncentrált és kimerítő dresszúra, hisz az embernek törékeny lelke is van, nemcsak barom ösztöne.
Azt mondja a gyakorlat, hogy amíg vannak a nyájban életerős és törekedésre képes egyedek, addig a lemaradók ne nyafogjanak, hogy nem képesek, hisz a faj egyedi példányai bemutatják, hogy igenis lehet törekedni, sőt kell törekedni és aki lemarad, az haljon meg, vetessenek ki a nyájból, mert egy erős nyáj nem tart nyápicokat érvényesülése kárára.
Én már gyerekkoromban megutáltam mindenféle sport ágazatot, mely a versenyen alapszik. Életemet adtam volna, hogy gyermekként az osztály focicsapatában lehessek, viszont lábaim miatt nem tudtam úgy szaladni, dicsőséges gólokat rúgni, el is vettek tőlem sok jó labdát az ellenség, kaptam is egy életre szóló anyapicsájázásokat a társaimtól, lekövéreztek, lelustáztak, lehülyéztek. Nem azt mondták, hogy hagyd, a szándék a fontos, és elvégre egy jó móka volt együtt játszani, hanem kiraktak a csapatból, ezennel kiközösítve az osztály „nagyfiús” köréből és azon spekuláltak, hogy az ellenséges csapatból átcsalogassák a jó játékosokat.
Látom a fiam osztályában is mekkora a versengés, melyet az iskolai rendszer nemcsak bátorít, hanem egyenesen létfilozófikus szinten kétségbeesetten űz. Noha szánalmasnak tűnik a harc, mert ugye genetikailag sportos alkattal vagy magolásra hivatott elmével lehetetlen egy csámpásnak úgymond harcolni. Sőt, undorító, rossz vicc, végtelen tapintatlanság szembe állítani a gyengét az erőssel, hadd lám ki győz. Az ember többet várna el egy tanügyi hadosztálytól, de annyira benne vannak ezek a tanárok is ebben a hajszában, hogy még tetszik is nekik, azt mondják pörgés ez, siker ez, mit számít a dicsőség eufóriájában az a néhány lemaradt bamba őz, így mondja ezt a prédikátor is, hogy bamba őz, kit a farkasok joggal megesznek. Aki nem szalad, az méltó a farkas szájába. Yes, jönnek a farkasok, éljenek a farkasok.
Meg merem kockáztatni, hogy a hajcsár tanárok azért hajcsárok, mert ahogy a román közmondás mondja: „cei ce aseamănă, se adună” azaz akik hasonlítanak egymásra, összegyűlnek, de a magyar ennél kegyetlenebb, azt mondja, hogy „varjú varjúnak nem vájja ki a szemét”.
Nem lehetett ez másként Jézus idejében sem, elképzelem, hogy milyen értetlenül állhattak előtte, míg ő nyugodtan elmondja: nem e elmegy a jó pásztor azért az egy bárányért vissza a szakadékba, hogy megmentse?
Arról nem referálnak a bibliát írók, hogy sűrűn vitatkozának vele a tömegek, hát nem, mert szerintem kuksoltak mint a mai ember a templompadban, mondván elméjükben: beszélj bolond beszélj, aztán osszad ki szépen a halakat s kenyereket. Akikről viszont referáltak, mint „kételkedők” hogy elkezdtek vitatkozni Jézussal, azok közül néhányan biza azután megértvén a dolgokat „mindenét eladá és kiosztá a szegényeknek”.
Emlékszem, az eszes osztálytársaim fentről néztek le rám. Ha valamit tudtak, sosem osztották meg velünk a nem eszesekkel. Ott ücsörögtek pattanásos képükkel a dicsőség magas trónján, köpve ránk, hisz a tanári kar ültette fel oda őket. Ezek nem az a kategória, akik elmennek rendszeresen takarítani Brassai Sámuel sírját, nem, ezek istenes fényüket a Brassai Sámuel iskolában villogtatják egy darabig a halandó barmok előtt, hogy majd azok tátott szájuk létére majd mind az üstökösök elviharozzanak egy még dicsőségesebb világba, ahol fényük majd hozzá méltó isteneket aranyozhasson be. Azokat az isteneket, kik őt oda repítették.
Ezért a sok boldogtalan magunkfajta ebben a világban, mert ahelyett, hogy elfogadnánk bóklászó bárányka mivoltunkat, kullogunk csámpásan és nevetségesen a versenypályán az erősek után, biztatva idióta magunkat, hogy „képes vagyok rá...képes vagyok rá...”
Pedig ha csak egy pár percre beleéljük magunkat egy juhnyáj pásztoraként, éreznénk a legelés nyugalmát, a természet simogatását, a csendet, a teremtés hangjait. A békét, az életet, a kiteljesedést.
És jaj annak a farkasnak aki oda merészelne tévedni, netán egy báránykára szemet merne vetni, mert szőnyeget nyúz annak a bőréből a jó pásztor.
Azt mondják az iskola a legfontosabb dolog egy gyermek életében. És ezt igaznak is tartom. Mert az iskola hivatott arra, hogy a gyermek elfelejtsen mindent amit magával hozott, és mire felnő egy lelkileg torzszülötté alakítsa, függővé tenni az állami gépezettől, a civilizációs eszközöktől, bűntől, betegségtől. Az iskola kizárólag a felzárkózásra hajlamos egyedeket képezi ki, támogatja, nem számol a másra hivatottsággal, fölényeskedő viselkedésével pedig belegázol a valódi életre képesek lelki világába.
Ez a jó pásztor példa jó példa, de néha úgy tűnik, az Isten egyszerűségében is a jó fajtákat ostorozza, hogy ilyen mesebeli álmokat gerjeszt az emberek szívébe, miszerint lenne jó pásztor ezen a Földön.

Mit hoz a Mikulás?

Manapság sokat beszélnek mindenféle autonómiákról. Hogy kilépni a globalizált rendszerből és „just your own”...a magad ura legyél.
Nehezebb egy önfenntartó, saját, autonóm életet létrehozni, semmint túlvészelni egy bunkerben az atombomba robbanását. Nem éltem túl ilyet, csak fantáziálok, mint ahogy sokan fantáziálunk az „out of system” -féle önfenntartó létformákról. Mert még nem láttam senkit úgy megélni a saját autonóm életét, hogy valamiképpen ne függjön a globalizált rendszertől vagy ne szipkázza azt mindenféle trükkös segélyekkel.
Tüntetgetni lehet egy többséggel szemben, viszont a többség is ugyanabban a malomban őrlődik. Vak vezeti világtalant. Mondják, hogy igen, de valamikor az álmok alapjait le kell rakni. Ha nem más, egy tüntetés alkalmával.
Ezek olyan álmodozások, mint a „mit hoz a Mikulás”?
És ezt teljes tisztelettel és szeretettel mondom. Nem sértegetni akarok, hanem csak felvilágosítani.
Ha valaki álmok alapjait akarja lerakni, mint például azt, hogy önfenntartó, autonóm akar lenni, akkor éppen ideje megtanulni számolni. És a számokat pedig kombinálni. Mert számok nélkül az autonómia csak üres szóbeszéd. Téma két korty sör és két szivarfüst között. Mert ha holnaptól becsöppenünk álmaink birtokába, nincs egy ásónk, nincs egy gerebjénk, nincs egy fia magunk sem, nem beszélve tudásról, kitartásról, amíg az első búzaszál el nem sárgul. Ezeket nem oldja meg sem táncház, sem tüntetés. És eleink dicsőítése sem, mert eleink a mi csúfolkodásunk kíséretével vitték sírjaikba a tudást, a tapasztalást. Mert ugyanaz a nemzedék, aki most mellveregetve kómázza magát az elvárosiasodásból kifele, hivatkozva nemzetre, ősökre, halvány lila fingja sincs mivel eszik az önállóságot, az önfenntartást, azt hiszik, hogy a fészbukkon megosztva ezeknek a dilló keleti úgymond bölcseknek a skizó mondásait, beavatódnak az önfenntartóság örökmozgójába. Azt hiszik ezek a naiv technikusok, hogy a mezőgazdaság az mezítláb való járás és furulyakészítés. És hogy az autonómia úgy jön létre, hogy kiharcolom.
Nem szálltam én vitába sehol a virtuáliában, mert nem tudtam alakítani sem a múlton, a jövőt sem tudom befolyásolni, csupán a magamfajta „janicsárok”-nak szeretnék egy kis vigasztalót jelenteni, hogy még ne merüljenek el a lelki önvádaskodások hiábavalóságaiba, mert az idő majd mindent helyrerak.
Mert előbb-utóbb mindenki rájön, hogy anyagi háttér, közösségi akarat és szorgalmas, eszes munka nélkül semmi de semmi az ég adta világon nem „harcolódik” ki. Ez a kiharcolódás minden csak nem autonómia. Mert ki akarsz harcolni magadnak egy szeletet a rendszerből. Mint a zombis filmekben, mikor az ember már azt hiszi, hogy nincs több feltámadandó hulla, mert mind elégették őket a krematóriumban, kiderül, hogy az égett hullák füstje beivódik a temetők földjébe és ezerszer több hulla támad fel, mint eddig. Azaz, a rendszert elkerülni, kikerülni, nem lehet. Átverni sem. Mert a rendszer az maga az emberiség. A tömeges bugyutaság, mely felfelé passzírozza magának a kegyetlen uralkodóit.
Hoznék egy párhuzamot a mindennapi életből.
A feleségem egy hatalmas gyógyszertár láncban dolgozik. Tanúja vagyok nagyjából legtöbb dolgainak, belátásom van a rendszerbe, hogy úgy mondjam.
Mikor bemegyünk ugye egy nyugati puccos gyógyszertárba, el sem tudjuk képzelni, hogy a látszólag egyszerű és gyors, humánus kiszolgálás mögött mekkora háttér munka zajlik. Nos én most már tudom. Az embert kifacsaró átalakuláson kell átmenjen minden alkalmazott. Hogy betört hozzánk is a nyugati munkaszellem, hát borzasztó munkába kerül az embereket munkára bírni. Állandóan ott van a miért? Minek azt a gyógyszert úgy tenni arra a polcra, miért nem jó úgy, ahogy van. Azaz halom szemétben? Mert ugye a nyomasztó, kitartó munka árt az ember egészségére. Kikészíti. Látom amint a balkáni hozzáállás mennyire nehezen érti meg a munka szellemét. Inkább felmond. Elmegy. Mert ő egy büszke ember, akiből ne csináljanak bohócot.
A cégnek viszont van egy múltja. Van egy tapasztalata. Egy kijárt útja. Vannak szakemberei a fronton. Akik mind alulról kezdték valamikor. Nap mint nap hallom, amint unszolnak egy egy valamire való gyógyszerészt, hogy előre akarják léptetni, és nem akarják. Félnek kihasználni a saját adottságaikat, tehetségüket. Pedig ott a háttér támogatás. Félnek. Félnek a sikertől.
Meg tudja engedni magának a lánc, hogy időnként ingyenesen oktatják, „tréningezik” a bóklászó bambikat.
Persze most egy tetkós nagymagyar azt mondaná, persze a zsidó multik.
Lehet, hogy igaza van. Rohadt zsidó multik. De ha mondjuk egy hivatásos bajszos szekler nyitna egy ugyanilyen modellű üzletláncot, arra nem büdös szeklereznének ezek a tetkós sörözők, hanem mellt verve dicsekednének, hogy lám mire vitte a mi szeklerünk. Ja, hogy veri a néger szeklereit...ez üzlet kérem. És micsa fasza, mert szekler eredetű, szekler feliratú műízt és cukros mézet is forgalmaznak. Meg füst és paprika ízű kolbászt.
Gazdaság nélkül nincs autonómia. Gazdasági koncepció és modell nélkül nem lesz sosem autonómia. Bármennyire izzon a lelkekben a nemzeti katarzis. A nemzeti lelkesedések mindig diktátorokat szülnek, akik a nép nyelvén tudnak beszélni, de számolni sajnos nem.
És hemzseg a piac a rengeteg lelkes embertől, de senki nem gondolkodik gazdaságban. Senki nem tud felemelkedni a szólamok fölé, hogy konkrétan be tudja mutatni autonóm életünk hogy fog kinézni a „majd minden szép és jó lesz” altató mesén kívül.
Ha az ember nagyon őszinte akar lenni magával, akkor be kell lássa, hogy ha holnap álmai kertjébe pottyan, megjelenik a számla, annak a kamataival, és nem lesz egy ásója, nem lesz egy fia magja sem, tudása sem és nem lesz kihez forduljon egy falat kölcsön kenyérért sem.
De talán jó is lenne megtapasztalni. Hogy belássa, az a sok süket mese a fészbukkról, hogy emberek pénz és civilizáció nélkül jól megélnek boldogan, nem más mint ocsmányan félrevezető cikk.
Gyerekek, az önfenntartás, az autonómia az egyik legdrágább luxuscikk egyelőre...
Felleltározni mink van, milyen képességekkel rendelkezünk, ki mit tud beadni a közösbe, milyen módon juttatjuk egymáshoz szolgáltatásainkat, termékeinket, ki miben tud fizetni,...ja igaz, ezek nem katarzis dolgok.

Hogy meglegyen a jó.

Volt nekem egy nagyítóm, annak rendje s módja szerint készítettem egy fáintos foglalatot a fürdőbe a tükörrámára szerelve, a villanyégő alá, hogy az esetleges szálkákat ki tudjam operálni a kezeimből. Mert néha bizony nem volt elég a szemöldök csipesz kihúzni a szálkákat, néha bizony egy hegyes ollóval fel kellett tépjem a bőrt, hogy a húsba ragadt szálka végét meg tudjam fogni. Ha más látta, a hideg rázta, de nekem már gyakorlatom van benne. Mert tudom mit jelent egy beragadt szálka pár nap elteltével: feszítő fájdalom, s gennyes seb. Olyat is operáltam már. De nem ez a lényeg.
Egy nap elejtettem a nagyítót -én balfasz, mert ha tudom, hogy egyszer elejtem jobban vigyázok rá- és miszlikbe tört az üvege. Jó egy nagyító volt ez, nagyon sajnálom. Nem is tudom, honnan vehetnék másat? De nem ez a lényeg.
Na, ezzel a nagyítóval -képletesen persze- nézem egy ideje, hogy hol van a jó elrejtve ebben a világban? Mennek az autók, az emberek, feltöltik az üzleteket árúval, felvásárolják azokat a népek, mennek dolgozni az emberek, haza mennek az emberek, mint egy programozott rendszer, sehol nem történik az a jó, az az egyperces jó, amit én mióta lencsevégre szeretnék kapni! Ez a lényeg.
Egy nap, hogy meglegyen a jó, ugyancsak a kasszánál -már már provokatíve nézve hol a jó- egy öreg bácsinak nem volt elég pénze az üdítőjéhez. A kasszás néni már vonta is vissza az árut a gépből, hogy amiatt a hiányzó nyolcvan bani miatt nem tudja odaadni azt a szukkot. Átnyújtottam az öregnek egy egy lejest, adja már oda ennek a fehérnépnek, mert képes itt tartani minket estig azért a nyolcvan baniért. A fehérnép tüntetőleg -valószínű, hogy a megtörtént jóért- nem adott vissza húsz banit az egy lejesből. Azóta nem néz jó szemmel engem az a fehérnép. Mert hogy ebben a jól működő robotizált csendben jön egy senki (ha valaki emlékszik a „jönnek a senkik” című írásomra...de kétlem...) és megbontja a rendet. A jótlan világban megtörténik egy jó.
Most nem az a tét, hogy ez a nyolcvan banis jó legitimál a fejem fölé néhány glóriát, mert nem ragyogott fel az aurám sokkal nagyobb jóknál sem, hanem az a tét, hogy bennem a jó mióta van? Mert jó gyerek voltam még Jézus bennem való feltámadása előtt is, most akkor Jézusra rátaláltam menet közben, mint jó barátra? Mert nekem nem kellett az életben a poklok mélységeit megismerni, hogy a fény tündököljön előttem a sötétben egy adott saulusi percben. A tét ugye az, hogy mióta megismertem Jézust, általam értelmezett igazságát, a világberendezést emberileg nem találom valami irtó faszának. És bármennyire harcolok magammal, hogy ne legyek jó, nem tudok csak jó lenni, mikor oda kerülök. És nekem emiatt borzasztó lelkiismeret furdalásom van. Mert a jó az én esetemben olyan mint az alkohol a piásnak. Csak egy kortyot, de mindig, állandóan, s ez visz tönkre, ez hajt a szegénységbe, egészségileg romlok, a családom szívja azt a rengeteg nyolcvan banist, azt a rengeteg embertársi segítést, mely a modern robotizált világ fogalmi rendszerében nem létezik, ezért nincs visszajáró. Nem inga ez a dolog, hogy ide-oda jár. Sem szimbiózis, hogy egymásból merítünk erőt. Nem. A jó ma egyszerűen nem történik meg, mert a jó hiányzik úgy a világi, mint a vallásos koncepcióból.
Beszélek itt a de genere, a natíve jóról, amivel az ember jön -mindegy honnan- nem a kivikszolt, kierőltetett, újságba hirdetendő jókról, a vezeklő jókról, a jót tenni jó álarca alatt történő jókról. A saulusi jók az én szemembe az emberi sötétség penitenciája. Amikor nem tud jó lenni, de erőlteti magát a jóra, mert van egy ilyen mesés ígéret, hogy csak a jók üdvözülnek.
S akkor én ebben a kontextusban eszem magam, hogy minek vagyok feszt jó?!? Legyek egyszer geci! Legyek szarházi! Nézzek az öreg szemébe és ne adjak nyolcvan banit neki. Nézzem, ahogy elveszik aztata kibaszott szukkját, és az ádámcsutkája üresbe nyel.
Ma is. Pedig megfogadtam, többet nem érdekelnek ezek az Istvánok sorsa, mert ezeket ma segítem, holnap meglopnak. Ma is, láttam, hogy az egyik ilyen Istvános, kinek esze ágában sincs egy percet sem itthon maradni, mihelyt magkapja Orbán ajándékát a magyar útlevelet, meg sem áll a british hagymaföldekig, szóval ennek is mozgott üresben az ádámcsutkája, mert a kétes reggeli óta nem evett, erre csináltam neki egy szenyót. De minek? Mert kiegyeztünk a bérben, inkább pénzt kért a kaja fejében is. S akkor minek bontom én a világ rendjét?
S akkor jövök én a forgácsfilozófus, hogy azért, hogy meglegyen ebben a kibaszott világban a napi egyperces jó, amit azzal a nagyítóval -képletesen- keresem nap mint nap, embertől emberig azt a kibaszott egyperces jót...

Emberfényű istenáldozat

Mikor látok egy egy ilyen mezítlábast, aki jön mosolyogva, hogy tezsvér, tedd le a terheid, ne hordozd, lám én is amióta letettem, boldog vagyok, mindig arra gondolok, hogy amikor valakik terheket tesznek le, akkor azok mások nyakába akasztódnak. Mert azt mondjuk, hogy semmi sem történik véletlenül, minden történésnek oka és következménye van.
Milyen pofon egyszerű. Odamegyek Jézushoz, na nesze teher, hordozd ezentúl te helyettem, mert te vagy az, aki mások terheit átvállalod. Sőt, te olyan egy fasza gyerek vagy, hogy a holnapi terhemet is átveszed előlegbe. A mindenkori terheimre adtál egy kifogyhatatlan hitelkártyát. Grúúúúvi...ember, ez cucc!
Azt mondják, a pénz nem boldogít. Nem tudom, ezt a részt még nem tapasztaltam meg. Azt viszont láttam, hogy a pénz hiánya sem boldogít. Mondom ezt azzal az igénnyel, hogy az idióta boldogság törvényeket egyelőre visszahelyezzük a mesés könyvekbe. Mert a pénz nélküli boldogság elképzelés csakis egy pénz nélküli világban ér valamit, amíg az ember a munkájának, illetve a keresetének a töredékéből kell megélnie, mert a java részét elkobozza az állam, addig semmi esetre nem lehet reménye, vágya, álma megélni pénz nélkül. És mikor az ember hülyére dolgozza magát, hogy valamit lecsípve annak értékéből túléljen, nem mondható el róla, hogy élvezi munkájának gyümölcsét. Tehát a pénztelenség nem boldogít. Ebből ki lehet következtetni, hogy a pénz igenis, hoz boldogságot az ember életébe. És itt megint nem az idióta vádakra gondolok, amikor a csóringereknek esnek a meztélábasok, hogy „vásárlási láz”-ban alkoholizálják magukat. Nem, itt arról van szó, amikor az ember a fáradsággal ledolgozott javait élvezni is tudja.
Érdekes módon, azok szeretik ezt a jézusi teherlerakást emlegetni, mármint hangosan, az utcák szegletein, a szószékekről, akik általában tele vannak lóvéval. Akik de genere nem tudják felfogni, mit jelent a tehetetlen csóróság. Mintha az emberiségnek lenne egy garantált minimuma, amit kap ha kell, ha nem. Van ezeknek a prédikációjukban egy ilyen íz, egy ilyen koholt vád, hogy miután az ember megkapja a meg nem érdemelt minimumot a megélhetéshez, még van pofája álmodozni (mert ugye az ilyen vádoló nem veszi észre magáról, hogy neki tényleg van egy de genere biztosított megélhetése).
Hát nem, a szegény ember, és hadd a lelkem nyugalmáért nevezzem szegény embernek azt a dolgozó embert, aki noha reggeltől estig dolgozik, nem jut egyről a kettőre, nem azért mert élhetetlen, hanem azért, mert dolgozik, nem pedig könyököl, szóval a szegény ember azért a minimumért hajt, nem pedig a „vásárlási láz” miatt.
Vásárlási lázban égnek a jómódú, Krisztus előtt teher lerakók -hogy azt majd mások vegyék át- a lelkiismeret-furdalás pedig marad az élhetetlen szegények vállain és lelkein.
Ugye, az ember öregszik, sokat megél, sokat lát, hall, néha dolgokon elgondolkodik. Én most jövök rá, hogy soha nem láttam ebben egy opportunitást, hogy Jézus előtt letegyem a terheimet. Kértem segítségét, igen kértem sokszor. Küldj egy klienst, adjon munkát. Ha lehet. Kérlek. Szarban vagyok. Bocs...ha kisded dolgokkal zavarlak.
Lottószámot sosem kértem tőle. Ha a Belzebubnak gyújtottam gyertyát, penitenciáltam aztán eleget érte.
De erre nem gondoltam sosem őszintén, hogy nézd, ezt én szúrtam el, na tessék ezt átalvenni, te vagy az aki hordozod a világ terhét, na nesze, hordozd az enyémet is, hisz van elég hely a rendszerben, valahogy az enyém is elveszik.
Még rég sokan kérdezték, nem láttalak imádkozni? Te nem teszed le Isten előtt a terheidet? Miért nem vagy alázatos?
Nem, nem szokásom valakit zavarni ha kell, ha nem. Ha meg valamit elszúrok, úgy látom korrektnek, ha azt magam törlesztem. Nem dac ez. Jóérzés kérdése.
Persze, ott a varázsige: a szeretet. Aszondják ezek, hogy annyira szerette Isten ezt a világot, hogy fiát adta érte.
És a világ bevette a dumát. Hogy az, aki egy hajszálon is gondolkodik, hogy lehulljon e vagy sem, Az a Valaki gyerekeit viszi az oltárra. Szeretetből. Terheket átvenni. Hogy a sok marha nyugodt lelkiismerettel tudjon lopni, csalni, hazudni, ölni. Ez aztán egy perverz gondolat. A szeretetnek egy irtó elfajult módja. Az emberi beteg agynak és léleknek a sötét világa. Ahol a szeretet velejárója a gyilok. Ölj, hogy élhess. Ez az a paragrafus, ahol kiskapu nagyra tágul, amikor a hatalmasok a kisemberek sanyargatására kapnak legitimitást. Hogy az állam, az egyházakkal karöltve az emberiség patrónusa, isteni helytartója. Meghatározza az ember testi, szellemi és lelki határait.
Mert először vala az áldozat, a gyilok, ami ugyan átveszi az emberiség lelki terheit, amíg az uraságnak az anyagi terheit is. Sőt, a hierarchikus közelség miatt, az ítélet hozatal is kezébe adatik. Te csóringer dolgozz, hozd ide a lovettát, ha nem tudsz fizetni, gyötörd magad, menj urad elé tedd le terheidet aztán usgyi valahonnan kapard elő a lovettát, arról meg majd gondoskodom én, az én terheimet majd magam adom le a drágalátosnak, akinek szokása gyermekeket áldozni az én lelki nyugalmamért.
A szegény ember pedig kábulatában, két sör, s két szivarfüst között bambán kinézve fejéből, azt mondja, oké, hiszek a felsőbbrendűségben, hiszem, hogy Isten a Fiát áldozta fel miattam. (Elvégre heppiend: hisz nem halt meg igazából, feltámadt. Meghalt nem dicsőséges testében, hogy dicsőséges testbe születhessen újra...mint a növény...).
Game over. De van restart. New level.
A korrektség gondolatáról ritkán hallok. Hogy kérlek, miattam ne öld meg Fiadat! Fizetek. Megfizetek. De könyörgöm, ne ölj értem! Bármennyire szeretsz, miattam ne ölj! Ha szeretsz, kérlek, ne ölj!
Ehelyett látom amint ájtatosan belemerengenek a szobros keresztrefeszítés illusztrációba, hogy jé, de szeret engem ez az isten, miattam megölte a Fiát! De fasza! De az nem fordul meg a fejében, hogy semmi, senki kivoltában ezt még ha meg is érdemelné, de ne fogadja el? Nem! Meg se fordul. Jár neki mint a betegnyugdíj. Akkor is, ha semmi baja a lustaságon kívül. Isten miatta gyermeket öl! Normális.
Nem. Sosem gondoltam komolyan arra, hogy Isten a Fiát miattam vitte keresztre. Sosem mentem Isten elé, hogy nesze, itt a teher, lerakom, s én meg tovább megyek boldogan, kinek nincsenek immár terhei.
Egyrészt azért mert nem kértem. Másrészt, nem dacból, hanem korrektségből, mert ha teher volt és van a vállaimon, azokat magam vettem fel, nem voltam rá kényszerítve Istentől.
Igen, olyan élőlény vagyok, akinek ha melege van, keresek árnyékot, ha fázok odút építek, oda költözöm ahol többet adhatok, semmint árthatok, része akarok lenni az egész ökoszisztémának, annyit egyek, amennyire szükségem van, ne halmozzak ha kell ha nem, vagyis ne legyek a kártevők közül a legkárosabb.
Miattam senki ne ölje meg gyermekét, és senki ne kérjen tőlem ilyen áldozatot. Életem árán sem teszem meg.
Biztos vagyok benne, hogy épeszű ember ezt nem akarja, nem fogadja el.
Na erről van szó...
Hogy ez a világ tele van bolondokkal.

Résnyi világ

Nem tudom milyenek lehetnek a háztetők egy nagy városban? Mit lehet látni egy tíz centiméteres résen az ablakon a tokozat és függöny között? Azt tudom, mit lehet látni itt Mintián ezen a résen. Egy másik csarnok tetejéből egy fél métert, annak is a csúcsát. Ahonnan én néztem egy egész nap, egy olyan csúcsrésze látszik, ahol a tetőlemez egy kicsit el van csúszva.
Félóránként kinyitottam a szemem és mind ugyanaz a csúcs jelent meg előttem. Mikor varjú bámészkodott a csúcsról, mikor galambok pihengettek. Aztán délután fele a lemenő napnak egy sugarát verte vissza ez a lemez, legyek, darazsak, mezei bogarak árnyékát, majd a hold fényét. Távolban autó brummogások zaja. Száminak a szirénás kontrái. Néha a másik szobában amint a fiam görkorizik. Éjjel aztán a csend s nyugalom képe fogadott. Egy napig csak néhány pillanatos flash-ekben láttam a világot, borzalmas gyomorfájások közepette.
Elgondoltam így fetrengve, hogy így nézhet ki valahogy az elmúlás. A testi fájdalmak úrrá lesznek a lelken, szellemen, minden értékét veszti, a világ egészséges része tovább zümmög.
Nem éreztem ebben semmi drámait, úgy tűnt nekem, hogy ez így jó.

Sajnos a szóból nem értek. Jelez a testem, hogy szervezetem kimerült, akkor is tovább hajtom magam. A test nem bank, hogy újra hitelezzen. Nem magasan szálló lélek, hogy terheket hordozva is világokban utazzon. Nem, amikor az ember nem ért a szóból, a test elkezd konkrétan nyilatkozni. Idegesség, stressz, gyomor, elgyengülés. Mit érdekli ilyenkor a testet a szellemi deadline? Van neki másféle prioritása. Más deadline-ja.
Viszont az sem igaz, hogy ha valakit sokat emlegetsz, az csuklani kezd. Mert hiába estem össze kedden egy hétre valóra, a tolóajtós szekrény szombatra meg kell legyen. Olyan nincs, hogy ne legyen meg, mert szombatra egy egész üzem indult be: bébiszitter, takarító, s ilyenek, a házigazda rendesen elment halászni, mert nehogy már ott legyen mikor felforgassák a házát. És egyébként is, ha a Muzsi most jön egy telefonnal, hogy betegség miatt zárva, akkor ez a Muzsi most megint kitalált valamit. Egy halotti bizonyítvány lehet jó lett volna, de akkor is az lenne, hogy ez a geci Muzsi megint megcsinálta...
Hát nem csinálta, mert péntek reggel feltámada félhalottiságából, szerencsére ott vala „az Istvánok” sorozat egyik új főszereplője a Joco, aki ha nem más de jelenlétével is arráb tolta, elhalasztotta a lábadozást. Szombat estére cukor nélküli redbullal meglett a szekrény.
Mondtam Jocónak: ezt ne csináld utánam. Nem kívánom az ellenségemnek sem. Jocó azt mondja: a reggel tragikusan néztél ki, de most estére valamivel jobban. Persze, mondom, ez a redbull három napi nem evés után.

S akkor el kell képzelni, amikor egy yogás törökülésbe ül, és egy nagy nyugodtat kilélegez. Na én így lélegzem ki nagy nyugodtan, hogy: bazmeg világ! S akkor a nagy belégzéssel, hogy: na hogyan tovább?
Mert mint a nagy tűz eloltásához néha elég egy robbantás, a megastressz övön alúl verte a gyomorfájdalmat és helyrejött. Igenám, de mikor jön az a rész, amikor a halott zombi több száz zombit költ fel maga után?
Ja igen, a princípiumok, hogy az ember ne hajtsa magát. Néha menjen halászni.
Igen, ez elment halászni, a másik vadászni, az utolsó meg dolgozni.

Mackó konferencia

Kétezer tájékán még nem jöttek rá, hogy mindenért konferenciát lehet csinálni. Például a fordítva kötők nyakkendő konferenciája. Nem, ez a műfaj akkoriban kezdett honos lenni. Így történt, hogy mint Forest Gump, jelen lehettem ilyen illusztris jelenlévők társaságában, mint: Mackó kutya, Lili kutya, Cece (Ciciliku) macska, Bözsi kéregető és Ángyéluc harangozó ama híres Bod Péter Ákos konferencián Magyarigenben. Fontos szerepet töltöttem be ezen a konferencián, hol több száz nagy kaliberű meghívott ékeskedett politikából, történelemből, magyarságból, lábbal tapostam az orgona fujtatóját, mely szeleknek aztán a kedves feleségem a doboz túloldalán száz éve el nem hangzó trillás értelmezéseket adott.
Míg a a boltív egyik hajlatában István a mi urunkat dicsőítették, a boltív másik hajlatában sűrűn emlegettek valami Pistát, hogy de uraim...ki ez a mindenféle Pista? A cinteremben, melynek semmi köze a cinhez, viszont a fű frissen volt kaszálva, körbeállva cigerettáztak az urak, én ugyan vártam a jelet, hogy a tortellinit mikor lehet odatenni főni, evégből a körnek egy cikkejében álltam, enyhén hátrafele, ahogy illik, nem messze tőlem a Mackó kutyával, ki nevére minden bizonnyal rászolgált, mert akkora volt mint egy mackó, s közösen hallgattuk és bólogattunk a nagy történelmi disszertáción, ahogy illett. Arra emlékszem, egy öreg bácsi fontosan rázta az ujjait, mondott valamit a székelyekről, de az a mondat még ma is a fülemben cseng, hogy „kik ezek a románok...menjenek ki...”. Azért emlékszem erre tisztán, mert mihelyt az öreg bácsi ezt kimondta, a Mackó kutya is helyben hagyta, azt mondta, hogy: „uúúuúúuúúúúú”. Az „u” betűt ritmikusan egy egy oktávval le-fel énekelte, ez volt neki a dolgok helyben hagyása, és az igenlés tónusa kifejezte a véleménye fontosságát. Végig értelmesen hallgatott, de mikor meghallotta, hogy „menjenek ki...” nagyon helyeselte a dolgot. Valószínű a kimenniből azt értette, hogy kint a kapun túl a bőrös van, aki péntekenként beveszi a vágott állatok bőrét és mindig levág belőlük az ég kutyáinak is.
Minden esetre Mackó hozzászólása a fontos emberek összeráncolt homlokait egyszerre kisimította és a hahotázás után fokozottabb vággyal szívtak bele cigerettájukba egy kis friss levegőt.
Lili kutyánk, mint a konferencia fő attrakciója, a hírneves emberek feleségeik kegyeit lopkodta, innen egy simi, onnan egy simi, az egész konferencia neki egy véget nem érő simi volt. Cece a Ciciliku volt elégedetlen a helyzettel és ezt úgy találta helyesnek, hogy egy Bod Péter Ákossal névrokon valami híres embernek a konferálásába beleszóljon, amikor éppen arról beszélt, hogy Magyarországon miért nincs ez meg az, felment ez a Ciciliku a templom karzatába és teljes erejéből protestált: „miáuuuuú”! Mondanom sem kell, hogy az összeráncolt homlokok megint kisimultak. Lám néha egy egy rövidebb de határozottabb vélemény nyilvánítás sok történelmi félreértést letisztáz.
Visszatérve Mackóra, életében még Kányádi Sándorhoz is volt szerencséje, ki elmondta nekem is, miért kell megőriznünk magyarságunkat. Uúuúuúuú...helyeseltem én is, használva Mackó idézetét. De attól ez a Mackó nagyon megtalálta a hangot más nemzetiségű emberekkel is, nem tett különbséget köztük, ezért nagyon szerette a falú, hiába volt hatalmas, nyámnyila természete miatt nem bántották. Mindenki szerette. Még a mi Lilink is elfogadta, pedig kutya legyen a mancsain az a kutya, akivel a mi Lilink szóba állt. De hát érthető, hisz a bőrözésre ez a Mackó tanította meg a mi Lilinket. És a Cece kedvéért mindkét kutya hűségesen segédkezett az egérfogásban, persze egy segítség, mely végül mindig kudarcot vallt, mert igaz az a mondás, elvész a gyerek a sok bába közt.
Annyi év után, bennem ezek maradtak meg, azért nevezem azt a konferenciát Mackó konferenciának, mert noha sok tanult ember megfordult ott akkor, értelmesebb viselkedést és hozzászólást azóta sem hallottam ember szájából, mint akkor állattársaim szájából.
Mindig is szeretettel fogok rájuk emlékezni.

Ünnepi cipő

Hol volt, hol nem volt, talán igaz se volt, mégis megtörtént volt, hogy volt ez a Józsi bácsi. Nem az a Józsi bácsi, akinek plagizált gondolatai vannak a világról, hanem ez egy másik Józsi bácsi, kinek sok gondolata nem volt a világról, de ami volt, az az övé volt. Nem Buddháé, nem Allahé és nem ama Krisztusé.
Ez a furcsa Józsi egyszer október tájékán megnézi a lábamat és azt mondja:
-Maga így télvíz idején miért jár szandálban, ha nem lennék indiszkrét és nem sértem meg kérdésemmel?
-Nézze, -válaszolok- ez az egyetlen kényelmes lábbelim, ennek van az az izéje, az a dudorodás ott a talpam alatt, ami felfogja a túlsúlyom egy részét, így nem csak a sarkaimat nyomják a testem s gondjaim. -s továbbá mondom- köszönöm a kérdését, nem találom sem sértőnek, sem indiszkrétnek.
Aztán egyszer csak bement ez a Józsi bácsi a szobájába, varázsol egyet, varázsol kettőt s kijön onnan egy doboz cipővel, hogy válasszak onnan cipőt. Megnézem mi van a dobozban, s találtam bizony három pár negyvenhatos méretű olyan cipőt, melyikben benne van az a dudor.
Mondja ez a Józsi, hogy nálunk Magyarországon bemész és ráállsz egy üveglapra s bemérik neked a lábadat s méretre készítenek neked talpbetétet. Lehet, biztos úgy van, mondtam neki, ennek a Józsinak, de ha nekem a negyvenhatos cipő szorít, abba nem fér több betét, így csak olyan cipőt hordhatok, melyben benne van már ez a dudor, mert én életemben nem láttam nagyobb cipőt mint negyvenhatost.
Józsi bácsi nekem adá azt a három cipőt, mondván hadd legyen ünneplő cipőm is.
Történt aztán, hogy dolgozom éppen egy kerítésen, vezekelvén az elszúrt restaurálásos munkát, arra járt éppen ez a Józsi bácsi és csodálkozva felkiáltott:
-Maga az ünneplő cipőjében dolgozik?!
-Há de ünnepnap nekem minden munkás nap Józsi bácsi. -mondom neki.
-Hogyhogy? Magának nincsenek rendes ünnepei? Egy vasárnap? Egy évnyitó? -hüledezik ez a Józsi bácsi.
-Vasárnap? -mondom én- ünnep az biza, mert akkor a feleségem otthon van s egész nap dolgozhatom. Évnyitó? Hát ott voltam én mindig nedves szemekkel, mik befelé erejsztik a nedvet, igaz ott a szélén, a kerítésen túl, ott mindig megtaláltak ha olcsón kellett nekik bútor. Nincs nekem más ünnepem, mint a munka ünnepe.
-De ilyet, hogy ünnepi cipőt munkába fogni, az mégis csak furcsa, nem gondolja? -erősködik ez a Józsi bácsi.
-De miért? -nem hagyom magam én se- tudja maga milyen ünnep nekem dolgozni? Tudja maga, hogy ez a dudoros, negyvenhatos, elől széles cipő maga az ünnep? Mert hogy öröm benne járni, dolgozni, állni, gugolni, térdelni? Tudja maga Józsi bácsi milyen lábfájdalmaim voltak, míg nem találtam ezekre a dudoros szandálokra, cipőkre?
-Nem. -rázza a fejét ez a Józsi bácsi- nem tudom milyen lábfájdalmai voltak. De mesélje el.
-Jó, hát az úgy volt, hogy mint gyerek nem tudtam szaladni, s emiatt mindig lekövéreztek, lustának kiáltottak.-kezdem a mesélést.
-Ja, -szakít közbe Józsi bácsi, egy fatálcát lógatva az egyik kezében- azért ne kezdje éppen az elején, mert még mást is meg akarok magával beszélni.
-Ja, bocsánat. -mondom s leteszem a csavarozó gépet a kezemből, mert már nehéz lett, mióta diskurálunk.
-Nézze, -folytatom- egyszer tornaórára, ilyen évzáróra készülve, gondolom kijavítom az átmenő jegyemet és ugrásból akartam jobb jegyet kapni, az erdőben akadályokat ugrottam át, s egyszer a levegőben megbicsaklott a térdem, nem is tudom hogyan estem le, olyan éles térdfájásom volt, hogy levegőt sem kaptam, a fájdalomtól mozdulni sem tudtam. Hetekig gipszben voltam, aztán csapolták literszám a vizet a térdemből, kiderült, hogy inszalag nyúlásom van.
-Értem. -mondja Józsi bácsi, s közben felnéz az égre, szemerkélősre áll a ború- de ha nem haragszik meg, közelebbit nem mondana erről?
-Ugrok akkor egyet Józsi bácsi. -mondom megértően- ott vagyok a kolozsvári Central üzletház előtt, tudja az a mozgólépcsős, és boldogan kísérem haza a nagy szerelmemet, az Isabelle-t, ugyancsak ilyen októberi nap volt, egyszer csak elvágódok, nem kapok levegőt, hasít a térdem, de valahogy felhurcolom magam az üzlet vitrinjéig, nekidőlök, forog a világ köröttem és arra emlékszem, hogy az én Isabelle-m sajnálva, de ott hagyott, mert neki időre haza kellett érnie. A nagyapja minden nap az ajtóból leste, mikor ér haza...
-Nézze -szakít közbe Józsi bácsi- azt hiszem értem....
-Nézze, Józsi bácsi -igyekszem megértetni magam- jártam én egyik orvostól a másikig a térdeim miatt, meg is akartak operálni, beinternáltak, én pedig meglógtam a szpitálból, sosem kerestek, de úgy tizenöt évvel ezelőtt nem tudtam a sarkaimra állni, ugyanis sarkantyúim nőttek a sarkaimra, állítólag azok valami csontkinövés félék, amiktől minden reggel csillagokat láttam és szabályosan nem tudtam a sarkaimra állni. Meg akartak operálni, nem engedtem, azt mondták szedjek akkor Movalis-t, próbálkozzam meg a talpbetéttel s istenálgya mondták az orvosok, mert ettől a sarkantyútól nem szabadulok meg.
-Na nem húzom a drága idejét kedves Józsi bácsi -záróbeszéddel próbáltam vigasztalni türelmetlenségében- a lényeg lényegórum, ami miatt a gyermekkoromban kezdtem a mesét, hogy ha akkor felfedezték volna az én lúdtalpamat és már akkortól ilyen dudoros cipőkben járattak volna, a térdeimen az ínszalagok nem nyúlnak meg, sarkaimon nem lennének sarkantyúk, akkor a Central előtt nem bicsaklik ki sokadszorra a térdem, az én Isabellém sem hagyott volna ott, és ki tudja még miktől mentett volna fel az a dudorodás ott a cipőben, ha én ezt gyermekkorom óta tudtam volna, de akkoriban a lúdtalp szégyen volt, semmibe vették, kényeskedésnek vették. Látja, így jut oda az ember, hogy évnyitókkor az iskola szélén áll, szakadt szandálban, de talán azt senki nem tudja, hogy ünnep maga az, hogy egy teljes órát állni vagyok képes, hogy órákon át itt javíthatom a kerítést, látja, ha kell elveszem a fűrészt, ha kell elmegyek bemérem a lécet, aztán ha kell letérdelek, felállok, és ezt magának is köszönhetem Józsi bácsi, hogy adta nekem ezeket a dudoros ünnepi cipőket, hogy a munkát ünnepként éljem meg.
-Mert tudja maga Józsi bácsi, s ezennel befejezem -lecsengő hangsúlyommal bizonyítván- hiába fúj az októberi langyos déli szellő, ha az embernek borzasztóan fáj valamije, nem tud örvendeni neki. De ha enyhíti valami a fájdalmait, mint ez a dudor az ünnepi cipőben, akkor ez a szemerkélő októberi hideg eső sem szegi kedvét az embernek.
-Maga tudja -hagyja rám ez a Józsi bácsi- de attól az embernek kell legyenek speciális ünnepnapjai, amikor felveszi az ünnepi ruháját, cipőit.
-Azt teszem, Józsi bácsi. -mondtam neki mosolyogva.

Néz még rám egyet ez a Józsi bácsi, amint mosolygok neki, néz mint ahogy az örültekre néznek, hogy ez az asztalos egy októberi szemerkélős időben ünnepi cipőben kerítést javít boldogan.

Elmarad a restaurálás

Amivel nem számoltam a restaurálással, a lelki és szellemi töltetével. Romantikusan hangzik, régi bútort felújítunk. Szakmai követelményt igényel. Súlya van ezeknek a szavaknak. Nagy szavak.
Valószínű így van. A szakma felsőbb köreiben valószínű így van.
Amivel nem számoltam, hogy ez a fajta munka az én szememben nem alkotás. Fényezni a múltat. Kicsiszolni a vizespohár hagyta foltot, érezni az idők penészét a bútor szagán. Elvégre gyári szar bútorokat frekálni, melyek semmilyen szempontból nem fognak meg engem. Sem dizájn, sem szakma, sem semmi.
Frusztráltan dolgoztam rajta, s közben vártam a német románt izgalommal, hogy biztos legyek abban, nem értjük félre egymást. Az emilekből úgy tűnt, tökéletesen megértjük egymást. Hisz orvos ember, ahogy bemutatkozott, orvos ember nem lehet buta ember.
El is jött aztán a német román, nézegette az egyik bútor darabot, melyet két hétig ragasztgattam, csiszoltam, lakkoztam. Mondtam neki, ahogy megegyeztünk, én többet csináltam, mert idézve szavait: „nem kell különösebben befektetni, csak ne legyen szakadt és tiszta legyen.” Nem mondott semmit. Nagy nehezen adott előleget, miután nekem több hetes munkám benne volt. Éreztetni akarta velem, hogy milyen korrekt, hisz előleget is ad. Kicsit felpörgött bennem a büszkeségem, mert amúgy is a pasas profilja nem tetszett nekem. Ahogy ráéreztem a feleségére és kislányaira a bevásárlóban, ráéreztem, hogy a muki egy olyan sebész lehet, ki nem tudom mit csinál ott németben, de hogy egy lepukkant garzonban lakhat valami menőbb helyen, hogy közel legyen a jó népekhez az biztos, és jön ide s azt hiszi egy ezressel megveszi a fél utcát.
Mondtam neki, ne haragudjon, uram, azt hiszem tévedésben él. Mert én hoztam el a bútorokat a saját költségemen, egy hónapja dolgozok rajta, s megkérdőjelezi a megbízhatóságomat? Azt mondta, hogy manapság az emberek rosszak. Na ez felbaszott engem.
Kocsija se volt bazzeg, az apjától örökölt házrészét rendbe rakta viszont, ilyen abszolút bunkó hiteches márvány s lézersima falakkal, beteges öntvény illesztésekkel, szóval ilyen futurista dizájnra szabta a ház belsejét, s abba akarja rakni azokat a ronda hatvanas bútorokat, melyeket a feleségem kihajítana. Visszaviszem a műhelyből haza a pasast, s azt mondja nekem, hogy nem szeretné rusztikussá tétetni a bútorját. Ment fel a vérnyomásom, visszakérdek, pontosan mire céloz? Hogy miért lakkoztam? Mondom neki, mégis mivel kentem volna le? Látta a pasas, hogy kezdek ideges lenni, azt mondta, jó jó, majd meglátja maga...Elhúztam, mert gondoltam had higgadjak le.
De jött az emil, hogy neki politúrosan kell.
Visszaírtam, hogy a tíz levelezésünkből legalább háromban írtam, hogy politúrozást nem vállalok.
Azt írta vissza, hogy ha lakkozni szerette volna, akkor elment volna az első piaci ácshoz.
Oké. Nálam ez az a pont, ahol el lehet veszíteni engem. For ever.
Visszaírtam, hogy jöhet a bútra után, vigye, mert én nem dolgozok rajta többet semmit. Kész.
Na ilyen double szívás volt ez nekem. De egy életre elment a kedvem a restaurálástól. Nem az én világom. Totaly nem az én világom.
Jöhet nekem ezután herkopáter is, hogy ükanyja szent ereklyéje, azt fogom mondani: menten vesse tűzbe részemről...
S akkor megint kezdte piszkálni a fantáziámat, hogy jó, akkor vajon mikor teszem az i re a pontot és kezdek el azt csinálni amit akarok? Mert túlságosan maguk alá gyűrtek a kliensek az elmúlt húsz évben.
A múltban nincs mit keresnem. Ez tiszta nekem. Előre kell nézzek.
Azt mondják, miért nem célzom meg a gazdag réteget? Miért? Hogy hiábavalóságukon csömöröljek? Nem, én hasznos dolgokat akarok alkotni. Nem luxus cikkeket, mit már másnap megunnak.
Na így nem leszek én restaurátor.
Ezt a fejezetet boldogan lezárom...

Vicces történelem

"De az adófizetéshez* csak nem fűlött a foguk. Erre a magyarok elvonultak a vár alól. Féktelenül raboltak, fosztogattak, városokat égettek fel, míg végül maguk is megelégelték a dúlást, és a megszerzett mesés kincsekkel hazatértek."
*görögök

"Galeotto megköszönte az ajándékot*, és a rongyos lúdtoll segítségével élete végéig hirdette Mátyás király dicsőségét"
*a legnagyobb aranytál színültig teletöltve arany tallérokkal

Semmi sem változott azóta. Csak arra vagyok kíváncsi, mikor jön el az a pillanat, amikor nagyjaink, idézem: "maguk is megelégelték a dúlást"?