Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Next Level

Valamit megláttam a napokban az én problémáimon. Hogy mitől is vagyok én ilyen outsider? Hogy baj ez? Ha mondjuk ilyen pályán kívül futó ló vagyok (ahogy H. Béla írt róla), outsider, akkor miért szeretném, hogy mindenki jöjjön velem a pályán kívül futni? Nem marhaság?
Jó azért itt nekem. Nekem van kitalálva ez a hely, nem kéne sírjak ezért. Sőt, meg kellene becsülnöm ezt a helyet. Csak nézni és nem ítélkezni, hanem levonni a magam javára a pályán belüli történetek következtetéseit, magyarán inkasszálni a profitot, amit mások kikínlódtak buta versenyeikben.
Sokáig keseregtem, hogy például nem tudok kommunikációs hidat építeni a fiam osztálytársainak szüleivel. Aztán hirtelen megvilágosodtam, hisz majdnem apjuk lehetek nekik. Hú baz...öreg vagyok hozzájuk képest. Furcsa, mert néha fáradtabbaknak néznek ki mint én, csak suttyomban elmennének az ember mellett, mint valami szégyenkező szerzetesek, a fal felé fordulva mennének el az ember mellett, még jó, hogy vannak azok a vastag beton gerendák, jó kifogás egymás tekintetét elkerülni. Beleszoktam én is ebbe a játékba, mert irtó ciki volt előre köszönni, s válaszként egy zavaros tekintetet kapni. Belementem ebbe a játékba, mert oda jutottam, hogy szégyennek éreztem valakinek köszönni. Lehet, hogy nem a megfelelő személy köszön rájuk. De baj ez? Nem baj. Lerí az ember meklájáról (pofájáról) az outsiderség. De aztán eszembe jutott az is, hogy állj meg vándor, hisz ezek nem is tudják mi az, hogy outsideres valaki. Egy freaky, egy irtóztató figura lehetek a szemükben. Mint ez az Anthony Hopkins.
Ez a felismerés egy másféle hozzáállásra késztet. Hogy ne haragudjak ezért rájuk. Mert nincs miért haragudjak arra, aki nem ért meg. De az is felismerés bennem, hogy nem kell elkeseredjek azért, ha a világ nem ért meg. Rám is süt a nap, ha másnak ez nem is tetszik. És erre kéne koncentráljak. Hogy rám is süt a nap. Azzal a sugárral foglalkozzak, ami engem melegít.
Ráeszméltem, hogy mennyivel jobb lenne nekem az életem nem foglalkozni a világ bajaival. Itt van ez a pajta, mellette a talpalatnyi kert, az udvar, amely nem is az enyém, de senki nem használja és senki nem kéri számon, hogy mit ültetek belé, hisz ha nem tenném csak bozót fedné, elvadult fák nőnének rajta. Megdolgozva, beültettem virágokkal, eper palántákkal, krumplit ültettem. Ez az én világom, ez az én outsideres világom. Itt van ez a két tökkelütött kutya, néznek mint az istent, mikor adok nekik valami kaját. Nem szeretem őket, de ők inszisztálnak. Talán kéne szeressem őket. Lehet.
Ja, de azt nem fogom tenni, hogy lehajtott fejjel belépjek a pályára futni a többiekkel. Azokkal, akik nem akartak eddig, ezután se fognak akarni. Ezek az alázatos egymás vállára borulások mindig úgy vannak, hogy jer te tékozló ki hazajöttél, nosza kösd fel a gatyád, mert amióta elmentél semmi sem változott. Apám szokta mondani: újramelegítve csak a káposzta jó.
Na de annak örvendek, hogy megjelentek az énekes madarak. Persze a héja árnyékát is látom a földön. De a kis pimasz madárkák nem törődnek vele. Jól teszik.
Tojogatnak a fürjek. Valaki szólt, hogy kéne neki három fürj ketrec. Megrendeltek három fa ablakot. Ma Zsülien akkorát mondott, hogy majd pofára estem, hogy az Andorrai barátjának kell vigyen egy kisbusz szuvenírt...mondtam neki te mér nem szótál, hisz én ezen agyalok, hogy kis dolgokat gyártsak...azt mondta bazeg, ott három ezer szálloda van...de te se szótál semmit.
Na mindjárt beindult a fantáziám. Milyen furcsa, hogy évek óta mindenféle csirke bizniszeket kötünk egymással, de erről sose beszélt. Igaz én sem.
Nem jobb lenne jobban ismernünk egymást? Ha nem tudunk egymás dolgairól, ki tudja, talán fontos dolgokról maradunk le. Talán ott a megoldás kettőnk közt, de sosem beszélünk. Könnyebb a fal felé fordulni szerzetes önsanyargatással, semmint gyengének látszani, ha kitárulkozunk.
Az ember azt hiszi néha, hogy beszorult, nincs kiút. S aztán mégis van kiút.
Azt hiszem egy következő “level”-re ugrok. Nem mondom, hogy magasabb szintre, hanem egy következő feladatot vállalok be, ki tudja, hogy tökéletesedjek, vagy tán csak hogy elverjem az időmet? Baj az, ha csak elverem az időt? Nem baj.