Autó vizsga


Leszidott az autó vizsgáztató. Jól leteremtett. Hogy lehetek olyan érzéktelen és felelőtlen? Csak sápadtam és pirultam egyszerre, mit vétettem megint a Világ ellen akkorát? Hogy a nemtommilyen rúdak és buksák és ilyenek „várzö” , azaz reszelt káposzta. Hogy nem érzem amikor megyek? Nem hallom amikor megyek? Csak álltam ott és néztem ki bánatosan a fejemből, hogy hát... valamiket éreztem én, de nem gondoltam volna, hogy ez ekkora baj.
Már harmadik napja benne a vizsgáztatás kálváriáján, először be se engedtek, mert az üveg el volt repedve. Elmentem, lecseréltettem az üveget. Egy köteg pénz. Nem értettem, hogy mi a baja annak a repedésnek, de gondoltam, üsse kő, ha ez a törvény.
Agyon fázva, testem „várzö” a hidegtől, mindenhol két három órákat ácsorogni, hidegben, esőben, hóban, sehol egy budi. És még mondjam, hogy „mérszi”, mert azért mindenhol megvolt a jóindulat. Igaz, mindaz a cinizmus ami bennem nincs, azt megkapom máshol mindenütt, bőven és gátlástalanul.
Végre valahára befogadtak, rátapostak a motorra, majd megszakadt, el is hasadt a fűtés csöve, icipici sugárban spriccelt ki a forró víz. Aztán elkezdték rángatni a kerekeit, mintha fel akarták volna négyelni a kocsit. Elgondoltam, hogy én soha egy kocsit nem tettem ki ilyen erőszakos helyzetbe. Mi lenne, ha egy orvos elkezdené így a lábaimat cibálni, hogy lássa, mire jók?
De igazuk van. A törvényhozóknak is. Mondjuk azért abban is van valami, hogy a totálkáros roncstelepeken nem a magamfajta autókat láthatni, hanem mind a hiperszuper, erős, újszerű autókat.
Nem akartak átengedni. De jóindulatuk megvolt, mindjárt bekonferáltak a szomszéd műhely egyikébe, azok rögtön lekapták az első kerekeket és leoperálták a bűnös részeket. Be kellett lássam, hogy igazuk van. Mutatta a szerelő a bajokat és magyarázatokat is fűzött hozzájuk. Így már megértettem.
Még két szekér pénz. A rosszmájúság felhányta, hogy ezért a pénzért már vehettem volna másat. Mindez azért, hogy remélhetőleg még egy évet járhassak vele. Mert a vizsgáztató azt mondta a füst is várzö. Az egész kocsi várzö.
Lecseréltek még ezt azt, mikor hozza ki a srác az autót a műhelyből, mondja halkan a kollégájának, hogy te ennek nincs féke. Mije nincs? Kérdeztem. Hogy féke, a padlón fog csak valamit. Az autó meg már ott pöfékel a vizsgáztató ajtaja előtt. Kezdett inogni alattam a világ, én még egy napot ki nem birok ezekkel a szerelőkkel, vizsgáztatókkal és a bank automatával. Már láttam Icig hogy dörzsöli kezeit mikor felismeri a hitelkártyámat.
Kérdeztem a fiatalember szerelőt, maga ismeri a Dácsiát? Hát hogyne, mondta, sok Logant szereltem. Nem, nem a Loganra értem, arra a régi, szögletes Dácsiára. Ja, azokhoz nem volt szerencséje. Na mondom, nekem volt három, és jártam úgy fék nélkül vele, mint a fék nélküli biciklisek, úgyhogy nekem ne mondja, hogy nincs fékem és ha lehet ne hangoskodjon.
Esze ágában sem volt hangoskodni, mert borravalót is adtam, csak tudom, hogy az a halavány lelkiösmeret szólalt belőle. Az a halavány lelkiösmeret, ami nem volt meg, amikor befejezettnek minősítette a munkáját, mert valószínű nem légtelenítette a rendszert szerelés után.
Szerencsémre a vizsgáztató már csak azokkal a bajokkal foglalkozott, amiket reklamált. Még egyszer, de már emberségesebben szidtak le, én meg fogadkoztam, hogy jövőre ezzel az autóval nem jövök vizsgára. Befogom traktornak az útépítésre. Erről majd akkor írok, amikor eljön az ideje.
Aztán fel is hívtam Gerit, ma reggelre be is programált, megnézi ő a fékeket. Ő tudom, hogy rendes munkát végez. Hiába, a magyar ember tisztességesebb és becsületesebb.
Hazafele megelőztem két szekeret is, milyen jó, hogy nekik nem kell vizsgáztatni a szekeret.
Volt időm a nagy dramaturgia alatt nézelődni, szemlélődni, megfigyelni az embereket. Mindenki siet. Közben mindenki ráérősen bassza azt a mobil telefonját. A másik kezében az egészségtelen gyorsétel. Cigi cigi után. Kávé kávé után. A szerelők úgy dolgoznak, hogy rákönyökölnek a felnyitott motorház peremére, a levegő szűrőn az egyhasználatú kávés pohár, a cigi a szájából lóg és olajos kezével maszatol a telefonján. Nem hinném, ha nem látnám, jutubozik a szerencsétlenje. Erre jön a másik szerelő, az mutatja ő is, mit kapott a facebookon. A műhely tele zsírral, csöpögő olajokkal, szerszámok szanaszét. Egy gázas lámpa pislog bánatosan, nem bír begyúlni. Egy másik a telefonja lámpájánál szerel valamit. Lazán, tök ráérősen.
Uram atyám, forgattam fejem hihetetlenül, erre mennek azok a hatalmas manopera árak. Ezek a fél életüket lekütyülik tiszta hiába.
Igen, értem én a nagy ipar és a tömeg közlekedés számszerű törvényeit és azoknak szükségét, de lám minden ipari intézkedés ellenére vonatok siklanak ki, repülők zuhannal le, autók percenként ütköznek, az ember mégis siet, rohan és életét kockáztatja minden alkalommal, amikor a háza ajtóján kimegy.
Én is a sietős reggelen ahogy menni készültem, megpillantottam a nehezen beszerzett Biblia Károli hasonmás kiadványát az előszoba könyves polcán és felsóhajtottam, hogy ott van a megoldás, de mikor jutok én oda? Valamikor el kéne oda jussak, hogy mindazon bibliás projektjeimet elvégezzem, amiknek egykor nekifogtam, még mielőtt ennek a cinikus világnak sikerült a hitet kiűzni belőlem.
Mert jó lenne újra hinni abban, hogy az ember nem reménytelen és van értelme neki reggel felkelni, lesz remény arra, hogy egy nap a természetre, az embertársára fog csodálkozva és ámulattal nézni, nem ezekre a nyomorult vasakra, képernyőkre.
Na így jártam.
Rájöttem, elmúltak a régi autós korszakok. Nincs már mit autómmal kezdeni. Még egy évet elpöfékelek itt, nem mintha nem tudnék még tízet a magam módján, de ezeknek nem elég az én vezetői és autó használati hozzáállásom. Például én sosem tekertem három ezres fordulat környékére sem a motort. Lazán megyek vele kettő, kettő és fél ezerrel. Négyesben, kettő ezres fordulattal megyek hetvennel. Mintia-Déva szakaszban van egy cirka három kilométeres útszakasz, ahol hetvennel mehetek. A többi ötven. Hova ide négyezres fordulat? Mi volt az a hiszti azokkal a rudakkal s buksákkal, alig tudták levágni őket, hatalmas kalapácsokkal baszták széjjel, nem vagyok én sem hülye, látom azért, hogy milyen jól kitalálta a Volkswagen ezeket a dolgokat, hogy gyakorlatilag elnyűhetetlenek és egy kis kotyogástól még nem omlik össze a rendszer.
Én nem tudom, vagy valóban felelőtlen vagyok, vagy teljesen elment az esze ennek a világnak?
Milyen jól befűtöttem én a saját készítményű kandallómba, régi téglából, agyaggal tapasztva, a mai szakma ezt kinevetné. Néztem egy videót ezzel a Sabin Ghermánnal (nagy transzilvanista), hogy miként restaurált egy régi házat, viszont a belső ajtók ilyen papír ajtók, amiket még a dúsgazdagok is előszeretettel használnak. Hiába, nagy úr a társadalmi divat és hisztéria. Jó, hogy az ajtófélfára szerzett egy szuvas fát, amit speciális francia szerrel kenetett be. A restaurálás jegyeként.
Mindeközben csináltam pár percet a stúdiómra is. Minden nap szereltem egy lécet vagy valamit. Nekem ez a mániám, ne múljon el nap, hogy legalább öt percet ne dolgozzak a stúdión is.
Hiányzik a dobolás. És még sok minden.