Leszidott
az autó vizsgáztató. Jól leteremtett. Hogy lehetek olyan
érzéktelen és felelőtlen? Csak sápadtam és pirultam egyszerre,
mit vétettem megint a Világ ellen akkorát? Hogy a nemtommilyen
rúdak és buksák és ilyenek „várzö” , azaz reszelt káposzta.
Hogy nem érzem amikor megyek? Nem hallom amikor megyek? Csak álltam
ott és néztem ki bánatosan a fejemből, hogy hát... valamiket
éreztem én, de nem gondoltam volna, hogy ez ekkora baj.
Már
harmadik napja benne a vizsgáztatás kálváriáján, először be
se engedtek, mert az üveg el volt repedve. Elmentem, lecseréltettem
az üveget. Egy köteg pénz. Nem értettem, hogy mi a baja annak a
repedésnek, de gondoltam, üsse kő, ha ez a törvény.
Agyon
fázva, testem „várzö” a hidegtől, mindenhol két három
órákat ácsorogni, hidegben, esőben, hóban, sehol egy budi. És
még mondjam, hogy „mérszi”, mert azért mindenhol megvolt a
jóindulat. Igaz, mindaz a cinizmus ami bennem nincs, azt megkapom
máshol mindenütt, bőven és gátlástalanul.
Végre
valahára befogadtak, rátapostak a motorra, majd megszakadt, el is
hasadt a fűtés csöve, icipici sugárban spriccelt ki a forró víz.
Aztán elkezdték rángatni a kerekeit, mintha fel akarták volna
négyelni a kocsit. Elgondoltam, hogy én soha egy kocsit nem tettem
ki ilyen erőszakos helyzetbe. Mi lenne, ha egy orvos elkezdené így
a lábaimat cibálni, hogy lássa, mire jók?
De
igazuk van. A törvényhozóknak is. Mondjuk azért abban is van
valami, hogy a totálkáros roncstelepeken nem a magamfajta autókat
láthatni, hanem mind a hiperszuper, erős, újszerű autókat.
Nem
akartak átengedni. De jóindulatuk megvolt, mindjárt bekonferáltak
a szomszéd műhely egyikébe, azok rögtön lekapták az első
kerekeket és leoperálták a bűnös részeket. Be kellett lássam,
hogy igazuk van. Mutatta a szerelő a bajokat és magyarázatokat is
fűzött hozzájuk. Így már megértettem.
Még
két szekér pénz. A rosszmájúság felhányta, hogy ezért a
pénzért már vehettem volna másat. Mindez azért, hogy
remélhetőleg még egy évet járhassak vele. Mert a vizsgáztató
azt mondta a füst is várzö. Az egész kocsi várzö.
Lecseréltek
még ezt azt, mikor hozza ki a srác az autót a műhelyből, mondja
halkan a kollégájának, hogy te ennek nincs féke. Mije nincs?
Kérdeztem. Hogy féke, a padlón fog csak valamit. Az autó meg már
ott pöfékel a vizsgáztató ajtaja előtt. Kezdett inogni alattam a
világ, én még egy napot ki nem birok ezekkel a szerelőkkel,
vizsgáztatókkal és a bank automatával. Már láttam Icig hogy
dörzsöli kezeit mikor felismeri a hitelkártyámat.
Kérdeztem
a fiatalember szerelőt, maga ismeri a Dácsiát? Hát hogyne,
mondta, sok Logant szereltem. Nem, nem a Loganra értem, arra a régi,
szögletes Dácsiára. Ja, azokhoz nem volt szerencséje. Na mondom,
nekem volt három, és jártam úgy fék nélkül vele, mint a fék
nélküli biciklisek, úgyhogy nekem ne mondja, hogy nincs fékem és
ha lehet ne hangoskodjon.
Esze
ágában sem volt hangoskodni, mert borravalót is adtam, csak tudom,
hogy az a halavány lelkiösmeret szólalt belőle. Az a halavány
lelkiösmeret, ami nem volt meg, amikor befejezettnek minősítette a
munkáját, mert valószínű nem légtelenítette a rendszert
szerelés után.
Szerencsémre
a vizsgáztató már csak azokkal a bajokkal foglalkozott, amiket
reklamált. Még egyszer, de már emberségesebben szidtak le, én
meg fogadkoztam, hogy jövőre ezzel az autóval nem jövök
vizsgára. Befogom traktornak az útépítésre. Erről majd akkor
írok, amikor eljön az ideje.
Aztán
fel is hívtam Gerit, ma reggelre be is programált, megnézi ő a
fékeket. Ő tudom, hogy rendes munkát végez. Hiába, a magyar
ember tisztességesebb és becsületesebb.
Hazafele
megelőztem két szekeret is, milyen jó, hogy nekik nem kell
vizsgáztatni a szekeret.
Volt
időm a nagy dramaturgia alatt nézelődni, szemlélődni,
megfigyelni az embereket. Mindenki siet. Közben mindenki ráérősen
bassza azt a mobil telefonját. A másik kezében az egészségtelen
gyorsétel. Cigi cigi után. Kávé kávé után. A szerelők úgy
dolgoznak, hogy rákönyökölnek a felnyitott motorház peremére, a
levegő szűrőn az egyhasználatú kávés pohár, a cigi a szájából
lóg és olajos kezével maszatol a telefonján. Nem hinném, ha nem
látnám, jutubozik a szerencsétlenje. Erre jön a másik szerelő,
az mutatja ő is, mit kapott a facebookon. A műhely tele zsírral,
csöpögő olajokkal, szerszámok szanaszét. Egy gázas lámpa
pislog bánatosan, nem bír begyúlni. Egy másik a telefonja
lámpájánál szerel valamit. Lazán, tök ráérősen.
Uram
atyám, forgattam fejem hihetetlenül, erre mennek azok a hatalmas
manopera árak. Ezek a fél életüket lekütyülik tiszta hiába.
Igen,
értem én a nagy ipar és a tömeg közlekedés számszerű
törvényeit és azoknak szükségét, de lám minden ipari
intézkedés ellenére vonatok siklanak ki, repülők zuhannal le,
autók percenként ütköznek, az ember mégis siet, rohan és életét
kockáztatja minden alkalommal, amikor a háza ajtóján kimegy.
Én
is a sietős reggelen ahogy menni készültem, megpillantottam a
nehezen beszerzett Biblia Károli hasonmás kiadványát az előszoba
könyves polcán és felsóhajtottam, hogy ott van a megoldás, de
mikor jutok én oda? Valamikor el kéne oda jussak, hogy mindazon
bibliás projektjeimet elvégezzem, amiknek egykor nekifogtam, még
mielőtt ennek a cinikus világnak sikerült a hitet kiűzni belőlem.
Mert
jó lenne újra hinni abban, hogy az ember nem reménytelen és van
értelme neki reggel felkelni, lesz remény arra, hogy egy nap a
természetre, az embertársára fog csodálkozva és ámulattal
nézni, nem ezekre a nyomorult vasakra, képernyőkre.
Na
így jártam.
Rájöttem,
elmúltak a régi autós korszakok. Nincs már mit autómmal kezdeni.
Még egy évet elpöfékelek itt, nem mintha nem tudnék még tízet
a magam módján, de ezeknek nem elég az én vezetői és autó
használati hozzáállásom. Például én sosem tekertem három
ezres fordulat környékére sem a motort. Lazán megyek vele kettő,
kettő és fél ezerrel. Négyesben, kettő ezres fordulattal megyek
hetvennel. Mintia-Déva szakaszban van egy cirka három kilométeres
útszakasz, ahol hetvennel mehetek. A többi ötven. Hova ide
négyezres fordulat? Mi volt az a hiszti azokkal a rudakkal s
buksákkal, alig tudták levágni őket, hatalmas kalapácsokkal
baszták széjjel, nem vagyok én sem hülye, látom azért, hogy
milyen jól kitalálta a Volkswagen ezeket a dolgokat, hogy
gyakorlatilag elnyűhetetlenek és egy kis kotyogástól még nem
omlik össze a rendszer.
Én
nem tudom, vagy valóban felelőtlen vagyok, vagy teljesen elment az
esze ennek a világnak?
Milyen
jól befűtöttem én a saját készítményű kandallómba, régi
téglából, agyaggal tapasztva, a mai szakma ezt kinevetné. Néztem
egy videót ezzel a Sabin Ghermánnal (nagy transzilvanista), hogy
miként restaurált egy régi házat, viszont a belső ajtók ilyen
papír ajtók, amiket még a dúsgazdagok is előszeretettel
használnak. Hiába, nagy úr a társadalmi divat és hisztéria. Jó,
hogy az ajtófélfára szerzett egy szuvas fát, amit speciális
francia szerrel kenetett be. A restaurálás jegyeként.
Mindeközben
csináltam pár percet a stúdiómra is. Minden nap szereltem egy
lécet vagy valamit. Nekem ez a mániám, ne múljon el nap, hogy
legalább öt percet ne dolgozzak a stúdión is.
Hiányzik
a dobolás. És még sok minden.