Azt
mondta ez a bejáró román asztalos -ki mellesleg érthetetlen módon
ossza a féjszen az egyik román pópa szentezmagóriáit, mint
valami szerencsét hozó kabalát-, hogy tudatosítani kéne az
emberekben, hogy itthoni terméket vásároljanak. Nem szóltam
semmit, csak keresgéltem valamit a műhelyben. Kérdezte, mit
keresek? Egy megfelelő botot mondom. Minek az? Hogy jól elverjelek,
mondom neki, mert amikor ilyeneket mondasz, azt a hülye magamat
látom, aki hittem az ilyen marhaságokban. És ezek a marhaságok ma
végtelenül idegesítenek. Mert néha ideges az ember még saját
magára is, ha valamit túl sokat lovagolt, noha többször is
feltörte a seggét...és végül hiába. És persze folytatta a
számomra kimerített témát, de számára még újat. Szánalmas az
ilyen dolog.
Mint
az én “agrár” próbálkozásaim is szánalmasak.
De
maradjak ennél a srácnál. Jött és mondta, hogy több faházra
nem ad árajánlatot. Mert harmincból egy sem jött be. Sanyi, ki
fél szemmel már Anglia felé tekint, enyhe iróniával, enyhén
kifejezve mondta, hogy egyszer csak bejön egy. Jön egy túrót,
mondta a román bejáró asztalos srác.
Mióta
mondom nektek, hogy ezek a faházak -én mint veterán- nem jönnek
csak úgy be? Mióta mondom nektek, hogy a piac nem ár vagy
minőségfüggő, hanem társadalmi, vallás, nemzeti és politikai
hovatartozás függvénye? Hogy sötéten látom a jövőt. Dehogy
látom én sötéten a jövőt. Sötét a jelen. Hogy mi lesz a jövő?
Ugyanez.
Hogy
végül is lenne munka, mondta ez a bejáró román asztalos srác,
mert valaki felhívta, hogy mennyi egy méhkaptár nála? Mert
valakinél talált száztízért, de drágállja. Kéne tizenöt
darab. Hogy va ötszázzal csak maradsz, a tizenöt kaptár után,
nem? Megint ideges lettem, mert fogalma sincs miről beszél. Nem is
számolt, csak blöfföl. Sanyi, kinek az apósa méhészkedik egy
ideje, csak csóválta a fejét, hogy ez lehetetlen. Százból nem
jön ki egy kaptár. Mondom én is, láttam üzletben, egy kaptár
kétszázon felül volt, visszaszámoltam az áfát, s ilyesmiket,
csak oda megy vissza a százhúsz-százötven köré, nem szabad vele
foglalkozni, anyagárban nem szabad dolgozni, akkor sem, ha nincs más
munka.
De
hogy akkor mi lesz, ha mind ilyen munkák fognak jönni és egyik sem
éri meg? Kérdi ez a román srác. Másnak hogy éri meg? Hogy éri
meg? Úgy, hogy lopja az anyagot. Erdész a keresztapja, vagy éppen
félnormával dolgozik valahol, ahonnan suppantja az anyagot. Nincs
más magyarázat, mert ha a saját erdejéből is vágná az ember a
fát, mire levágja, kiszárítja, drágábban fogja kínálni mint
bárhol a világon, mert azon mennyit dolgozott.
De
hogy egyszer a szerencse csak be kell köszöntsön ránk is.
Mivel
éppen egy lerobbant ilyen kárpitozott modern ágyat vertem szét
tüzelőnek, eszembe jutott ezelőtt tíz évvel megkeresett egy több
városban forgalmazó ilyen sarokülő kárpitozó, hogy kell neki
havi húsz szett sarokülő faváza. Megegyeztünk az árban, minden,
csak az volt a bibi, hogy nem ad előleget, hanem miután leadtam a
munkát, harminc napra fizet. Rákérdeztem itt, meg ott, aztán
kiderült, hogy fél Erdély asztalosának tartózik és mindenkit
rászed ezzel a mézesmadzaggal, hogy havi húsz szett.
Na
mesélem ennek a román asztalosfélének, hogy ilyenek a szerencsék
az asztalos világban.
Ó
és hányszor de hányszor utaztam mindenfelé és mértem és adtam
az árajánlatokat, ígértem a visszafizetendő járulékot, ha
megkapjuk a munkát, mindig volt nálam jobban elkötelezett befekvő.
Úgyhogy mese ezzel az asztalos szerencsével.
Igen,
valamiféle szerencsés félreértés néha összejöhet egy egész
asztalos karrierben, de ritka az, én biza megfogtam azt és
kihasználtam, mert volt a tarisznyámban már annyi kudarc, hogy
rögtön felismertem a szerencsét. De azóta is gondolkodom, hogy az
a ritka szerencse nem e szerencsétlenség hosszú távon?
Remélem
sosem derül ki...