Asztalosszerencse

Azt mondta ez a bejáró román asztalos -ki mellesleg érthetetlen módon ossza a féjszen az egyik román pópa szentezmagóriáit, mint valami szerencsét hozó kabalát-, hogy tudatosítani kéne az emberekben, hogy itthoni terméket vásároljanak. Nem szóltam semmit, csak keresgéltem valamit a műhelyben. Kérdezte, mit keresek? Egy megfelelő botot mondom. Minek az? Hogy jól elverjelek, mondom neki, mert amikor ilyeneket mondasz, azt a hülye magamat látom, aki hittem az ilyen marhaságokban. És ezek a marhaságok ma végtelenül idegesítenek. Mert néha ideges az ember még saját magára is, ha valamit túl sokat lovagolt, noha többször is feltörte a seggét...és végül hiába. És persze folytatta a számomra kimerített témát, de számára még újat. Szánalmas az ilyen dolog.
Mint az én “agrár” próbálkozásaim is szánalmasak.
De maradjak ennél a srácnál. Jött és mondta, hogy több faházra nem ad árajánlatot. Mert harmincból egy sem jött be. Sanyi, ki fél szemmel már Anglia felé tekint, enyhe iróniával, enyhén kifejezve mondta, hogy egyszer csak bejön egy. Jön egy túrót, mondta a román bejáró asztalos srác.
Mióta mondom nektek, hogy ezek a faházak -én mint veterán- nem jönnek csak úgy be? Mióta mondom nektek, hogy a piac nem ár vagy minőségfüggő, hanem társadalmi, vallás, nemzeti és politikai hovatartozás függvénye? Hogy sötéten látom a jövőt. Dehogy látom én sötéten a jövőt. Sötét a jelen. Hogy mi lesz a jövő? Ugyanez.
Hogy végül is lenne munka, mondta ez a bejáró román asztalos srác, mert valaki felhívta, hogy mennyi egy méhkaptár nála? Mert valakinél talált száztízért, de drágállja. Kéne tizenöt darab. Hogy va ötszázzal csak maradsz, a tizenöt kaptár után, nem? Megint ideges lettem, mert fogalma sincs miről beszél. Nem is számolt, csak blöfföl. Sanyi, kinek az apósa méhészkedik egy ideje, csak csóválta a fejét, hogy ez lehetetlen. Százból nem jön ki egy kaptár. Mondom én is, láttam üzletben, egy kaptár kétszázon felül volt, visszaszámoltam az áfát, s ilyesmiket, csak oda megy vissza a százhúsz-százötven köré, nem szabad vele foglalkozni, anyagárban nem szabad dolgozni, akkor sem, ha nincs más munka.
De hogy akkor mi lesz, ha mind ilyen munkák fognak jönni és egyik sem éri meg? Kérdi ez a román srác. Másnak hogy éri meg? Hogy éri meg? Úgy, hogy lopja az anyagot. Erdész a keresztapja, vagy éppen félnormával dolgozik valahol, ahonnan suppantja az anyagot. Nincs más magyarázat, mert ha a saját erdejéből is vágná az ember a fát, mire levágja, kiszárítja, drágábban fogja kínálni mint bárhol a világon, mert azon mennyit dolgozott.
De hogy egyszer a szerencse csak be kell köszöntsön ránk is.
Mivel éppen egy lerobbant ilyen kárpitozott modern ágyat vertem szét tüzelőnek, eszembe jutott ezelőtt tíz évvel megkeresett egy több városban forgalmazó ilyen sarokülő kárpitozó, hogy kell neki havi húsz szett sarokülő faváza. Megegyeztünk az árban, minden, csak az volt a bibi, hogy nem ad előleget, hanem miután leadtam a munkát, harminc napra fizet. Rákérdeztem itt, meg ott, aztán kiderült, hogy fél Erdély asztalosának tartózik és mindenkit rászed ezzel a mézesmadzaggal, hogy havi húsz szett.
Na mesélem ennek a román asztalosfélének, hogy ilyenek a szerencsék az asztalos világban.
Ó és hányszor de hányszor utaztam mindenfelé és mértem és adtam az árajánlatokat, ígértem a visszafizetendő járulékot, ha megkapjuk a munkát, mindig volt nálam jobban elkötelezett befekvő. Úgyhogy mese ezzel az asztalos szerencsével.
Igen, valamiféle szerencsés félreértés néha összejöhet egy egész asztalos karrierben, de ritka az, én biza megfogtam azt és kihasználtam, mert volt a tarisznyámban már annyi kudarc, hogy rögtön felismertem a szerencsét. De azóta is gondolkodom, hogy az a ritka szerencse nem e szerencsétlenség hosszú távon?
Remélem sosem derül ki...