Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Merjünk álmodni.

Ezt írtam hozzászólásként az Erdély ma honlapján, "Fenntartható vágyak" bejegyzés kapcsán:
"Mondjuk úgy is el lehetne kerülni ezt az uzsorás kufár társaságot, ha a szülők tudatosan a gyermekeikre hagyják az örökségeket, hogy ne kelljen mindig újból és újból kezdjék az életet az alapoktól. Egy plazma tévé még nem veri tönkre az ember életét, de egy harminc éves lakáshitel gazdasági krízissel párosulva nagyon tönkre verhet több éves kínlódást, álmodozást.
Ne felejtsük el, hogy hitelekre biztattak politikusok, papok, egyszóval mindenki. Nem hiszem, hogy egy fiatal házaspár főbenjáró bűnt, hazaárulást követett el, mert egy saját lakásra mert álmodozni.
Én hiszem, hogy kis összefogással lehetne segíteni rajtunk, anélkül, hogy bűnérzetes apátiába kergessük a fiataljainkat vagy akasztófára vigyük a bankárokat.
Én bíznék abban, hogy az eladósodott fiatal generációban lenne lendület és energia, hogy kidolgozza az adósságát, ha létrejönne egy életképes, hiteles vezetőség, akinek a dumán kívül gazdasági tervei is lennének. De ilyen nincs. Így könnyebb taposni még egyet az amúgy is elcsigázott, munkanélkülivé vált, tehetetlen helyzetbe került fiatalokon.
Mindenki csak ordít, hogy nincs elég spórolás, hogy rajtunk a tőkés veszedelem, hogy köztünk élnek a fizetett árulók, mindenki mindenkit lecserél, kidob, hisztérikus versengés van ki a magyarabb a magyarnál, de URAIM! Egy mondatban vázoljon fel valaki egy életképes gazdasági tervet! És hiszek neki."

Lassan azt veszem észre, hogy ez a fasiszta világhangulat átterjed az élet minden területére. Nem lesz elég minden zsidót kigittelni, mert lesznek a zsidó barátok, aztán lesznek ahogy Péter bácsi vallásos felesége mondta nekem a minap a gondolat bűnösök, akik csak gondolatban ítélnek el mindenféle gyűlölködést, lesznek az ugyancsak Péter bácsi nevezte mezítlábasok, akik azért lesznek hibásak, mert mezítlábasok, mert nem életképes egyedei az ősmagyarságnak, szóval ezen a vonalon sosem lesz vége a kigitteléseknek. Sőt, a hóhérok is enni fogják egymást, mert az egészet nem amaz Jézus tanai itatják át, noha minden ilyen hóhér mind papi jelmezben jósol, fenyeget és mutat lefele a hüvelyk ujjával.
Hibás a nép is. Hibás, mert a nép örökké a lelkével gondolkodik. Elhisz minden marhaságot, anélkül, hogy megnézné miből él az az ember, mit mutatott fel az életében és milyen terve van, hogyan látja azt kivitelezni? Nem. Felül a dumákra. Minél nagyobb hülyeség, minél nehezebben hihető és kivitelezhetetlen a jelölt párt vagy elnök beszéde, de süket dumákkal fűszerezi a semmit, annál nagyobb esélye van a megszavazásra. Aztán ez a nép meg azt sem szereti, ha valaki megmondja neki az igazat. Mert így van eleve elrendelve, hogy vakoknak vak vezetői, süketeknek süket vezetői legyenek.
Mi a megoldás? Kell legyen egy megoldás. Nincs olyan, hogy nincs megoldás. Nem kaptuk meg még a megfelelő kommunikációs csatornát. Jobban oda kéne figyeljünk, kritikusabb szemmel kéne vizsgálni a történéseket, még azt is meg rizikóznám, hogy netán a meglévő párt struktúrákat kéne megerősíteni jelenlétünkkel, akármennyire ellentmondásosnak is tűnne ez a gondolat, mert ne felejtsük el, hogy duzzogni tudunk, de egyikünk sem ment el semmilyen párt oldalán valamit kezdeményezni, mondván, hogy karakánok vagyunk, nem vegyülünk a csürhével, de lám ez a gerincesség kiskirályok megszületését teszi lehetővé, akik életünk felett ítélkeznek, sorsunkkal játszanak. Tetszik vagy sem, a demokráciában nem lehet csak pártrendszerben létezni. Talán mi a nép ezt az undort, irtózást kéne legyőzzük magunkban, pontosan a gyermekeink érdekében. Mert kevesen vannak párttagok, tulajdonképpen egy kisebbség dönt helyettünk, mert mi nemhogy nem avatkozunk bele az életünket kormányzó politikai életbe, de még szavazni sem járunk. Lehet, hogy a jövőben erre kell több hangsúlyt fektessünk. Mert hiába várjuk a Királyt fehér lovon, aki egy huszár vágással kiment a nyomorból holmi rablott kincsek társaságában.
Nem hiszem, hogy a spórolásos világnézet a jövő. A spórolás is ugyanannyi energiát igényel, mint a több, értelmesebb munka, viszont a rongyos, mezítlábas életforma nem képes azt az adrenalint kitermelni, ami a fejlődést kéne biztosítsa. Nem látok egy spórolásba belefásult nemzetet, egy mindenféle másságot kitaszító magyarságot. Nem így képzelem el a mi magyar sorsunkat.

Olyan ez a mai magyarság erőlködésünk, mint a vágyait visszafojtó, megzavaródott vallásos elme, aki egész életét elvonulva önsanyargatással önkínoz, és észre sem veszi, hogy ha elmenne és magyarán egy jót baszna, nem feküdne és kelne minden nap azzal a bűnös érzéssel, hogy testi vágyaival foglalkozik reggeltől estig s estétől reggelig mióta a világ van és amíg el nem múlik. Mert mindezeken felül vannak sokkal nagyobb dolgok az életben, sokkal szebb emberi hivatások, például megcsinálni egy szép ajtót, felépíteni egy házat, sütni egy jó tortát, vízszerelést csinálni, gyermeket nevelni.

Menetelés.

Én nem tom. De most már kezd idegesíteni ez a jobbos balos dolog. Oké, eddig tűrtem azon a címen, hogy ez a demokrácia bazmeg, mindenki mond amit akar, mert úgyis csak azt csinál amit tud. A jóérzésű ember azt mondta magában, rendben, basszák meg a világnézetüket, nem fog részt venni ebben a bal jobb bal jobb menetelésben, inkább kinéz magának egy vidéki telket és belerakja a valamijét az egészbe, félrevonul. Igen ám, de ez a világ teljesen fel van fordulva.
Rájöttem én, hogy valami zsidó napok lehetnek, mert a médiából zsidós dolgok áradtak. Érdemesnek találtam a History-n egy pár dokumentum filmet megnézni, és arra lettem figyelmes, hogy azok az idők majdnem passzolnak a mai idővel. Mintha ugyanaz a hangulat lenne. Ugyanaz az ideg uralkodik a lelki állapotokon. Már azon vettem észre magam, hogy óvatosabb lettem a lájkolásokkal. Megnézem ki mit osztott meg, ki az az ember? Mert ugyanazt a dolgot többen más érzésből, más meglátásból osztják meg. Ha az adatlapjából kiderül, hogy jobb fele húz, akkor azért, ha bal fele akkor azért. Mindegyiknek megvan a verziója. A téma legtöbbször egy dolog körül forog, hogy a másik miatt ment tönkre a világ, a másik a hibás, és már nem titok, hogy a másikat ki kell nyírni. Még fel merem tenni a kérdést, hogy hova akar ez kijutni? Mert ugye, voltak akkor is az okos zsidók, akik megneszelték a balhét és időben leléptek. De voltak az álmodozók, akik hittek az emberi jóban, meg az ilyen hülyeségekben. Azok megkapták méltó büntetésüket. A problémakör, ami a jelen hisztéria vastagodásával egyre nyilvánvalóbb, arra utal, hogy ez a „dialógus”, ami már az egyre élesebb jobb bal harcban zajlik, egyre radikálisabb.
Még csak beszélünk róla, viccelődünk, de nem azt látom, hogy ezekben csipkelődésekben lecsapódnának a hangulatok. Valami, talán az idő, az unalom, a frusztráció, ritmikusan előszedi az emberekben ezt a gyűlöletet. Gyűlölni bármi áron. Bárkit, bármiért. Olyan ez, mint a természetes szelekció, kiválogatja magának a legbrutálisabb egyedét a legbrutálisabb módon. Ölni, gyilkolni, megenni. A faj érdekében. Ez szerintem az emberi elme és lélek legsötétebb zúgja. Ez az a rész az élet filmjében, ahol megjelenik a the end.
Mi a megoldás? Sírtunk, hogy a fogyasztói társadalom megöli a nemzetet. A nemzeti társadalom meg megöli az egyént? Az előbbiben van választási lehetőségünk. A másikban mi a választási lehetőség? Maradni, beolvadni, elfogadni, hallgatni, vagy pekk end gó? Mikor van az az idő, amikor még lehet pakolni és menni? Mert mi van, ha ezek a hangulatok nem csillapodnak? Csak gerjednek? Napról napra erőszakosabban?
Tudom, hogy nemzet ellenes lesz a következő gondolatom, de nem tudom elhallgatni.
Már vagy tíz éve nézem, hogy Erdélyben is egyre többen nyilaznak, ostorokat pattogtatnak, magyar mintás gyapjú kabátokat készítenek. Tanulják a rovás írást. Jó dolognak nézett ki. Nekem is tetszett. És tetszene ma is. Mégis, ahogyan csinálják, egy ideje gyanús lett nekem. Miért? Mert mindig minden ilyen „hagyományőrző” muszájnak ítélte odatenni, nem titkolt gyűlölettel, hogy ne már a Gipsz Jakab jöjjön neki így meg úgy. Az első években megmosolyogtam. Jópofa. Méghogy Gipsz Jakab. Ma már ilyen körökben, ezeket megnevezik. A büdös zsidó, a rohadék zsidó. És mind aki nem rovásírásozik, nem rendel magyarmintás gyapjú kabátot, mind zsidóbarát, vágnivaló geci, hazaáruló, magyarellenes bitang. Erdélyben zsidó? Mi ez, ha nem az anyaország fertőző vírusa?
Lecövekeltem egy trikó feliratán. Nem mondom kinek a trikójáról van szó, mert ezért is lecövekeltem. Rovás írás ábécéje volt rajta, alatta meg hogy milyen -féle rovásírás. Megkérdeztem aztán valakitől, hogy miért? Hány -féle rovásírás van? Mi ezt használjuk, jött a majdnem kitérő válasz. Bölcsen csak bólogattam. Éreztem, hogy hullámok vibrálását zavartam meg akaratlanul, tudatlanul. Utánanéztem annak a fajta rovásírásnak. Persze, hogy onnan fúj a szél. Méghogy nem politizálunk. Dehogynem politizálunk. Méghozzá kőkeményen. És még az ártatlan gyermekek lelkeit is fertőzzük vele. Egy ártatlannak tűnő rovásírással is. Mert ez az az igaz rovásírás, nem a másik rovásírás.
A nem nyilatkozás is ellenségre utal. Nem kiabálod, hogy halál a zsidókra, nem kiabálod, hogy a haláltábor csak egy zsidó kitaláció, ellenség vagy. Aki hallgat az mind ellenség. Lehetséges ez? A mai világban? Nem tudom, mindez csak egy rossz álom? Jól látom? Jól értem?
Ami ezelőtt tíz évvel csak egy ízléstelen vicc volt, ma már nem az. A kérdés az, hogy öt év múlva mi lesz? Egy újabb népirtás? Kinyírnak mindent mi nem az? Ma még felteszem ezt a kérdést. Lehet, hogy holnap már nem.

Repül az idő.

Nincs idő semmire. Mondja Laci bácsi. Nem mondja, de ahogy mutogatta, hogy mennyi mindennel foglalkozik, mennyi minden terve van még, én ezt értettem belőle. Repülő modelleket készít, srácokat is erre tanít, közben szimulátoron tanulnak repülőt vezetni, közben egy több díjat megnyert régi repülőt csiszolgat, magyarázván, hogy kitalált egy távvezérlésű benzin adagolót, hogy ne csak hat percet legyen a repülő a levegőben, hanem tízet. És ha már asztalos vagyok, csinálnék e citerákhoz faalkatrészeket, mert nekifogott citerákat készíteni, de hát nincs idő semmire...Mert most ugye nem lehet kertészkedni se mást csinálni. Öt perc alatt elmesélte az életét, anélkül, hogy elmesélte volna. Laci bácsi műhelyében nincs krízis. Ha valamilyen krízisben szenved, az az idő krízis. Pedig azt mondják, hogy közel van a nyolcvan évhez. Ő meg tervez. Fontosnak tartja, hogy saját kezűleg csináljanak repülő modelleket. Nem kérdeztem tőle, hogy milyen vallású, sem azt, hogy milyen párti. Mert rájöttem, hogy bármilyen párti meg vallású, attól neki nem lesz több ideje a terveihez. És neki ez a legnagyobb problémája.
Aztán miután megismertem Laci bácsit, elmentem megvenni a Gábor ajtójához a vasalatot. Annak a Gábornak, akiről írtam még, hogy meg fogja bánni a velem való barátkozgatását. Még nem jött rá, hogy meg fogja bánni a velem való barátkozgatást, mert az a fajta, aki nem fog ilyesmire rájönni. Belepusztul és nem fog rájönni. Hogy persona non grata-val nem jó ötlet barátkozgatni, mert ragályos a dolog. Mert az ilyen emberek sosem azt csinálják, amire odateszik, hanem amit jónak találnak. Ezek azok az antiszociális emberek, akik nem akarnak bábként élni, hogy mások húzogassák a karjaikat, lábaikat.
Mellék utakon kell nekem osonni, nehogy rendőrökbe ütközzek a tragacsommal, mert vagy Gábor -féle vasalatot veszek, vagy kifizetem az útadót. Mindkettőre nincs. Mindegyikért lebasznak, úgyhogy mindegy. De a Gáborra való tekintettel, hogy legalább miattam őt ne baszogassák, elmentem vasalatért. A mellék utakon több embert láttam, amint ki ki vasat, papírt gyűjtött, a napi öt-tíz lejért. Egy Laci bácsi korú embert is láttam, amint hajlott háttal alig vonszolt egy kézi szekeret, rajta pár összehajtogatott karton dobozzal. Teljesen ráért. Lassan csoszogott, földre szegezett üres tekintettel, látszott rajta, hogy idő milliomos. Ráér. Neki semmi sem sürgős. Nincsenek projektjei. Nem érdekli őt, hogy hat percet vagy tíz percet repül az a modell a levegőben.
Aztán elgondolkoztam azon, hogy mi is a teendő? Nincs más, mit tenni, mint várni. Türelmesen várni. Mire nem tudom, talán időt nyerni. Októberben még nem tudtam, hogy vészeljük át a telet, miből lesz tűzifa? Lám január vége és még nem volt fázós nap. Igaz a kerítés fele, mint tartalék tűzifa, már leégett, de legyek optimista, még ott a másik fele.
Nézegettem a fű nyírókat, hogy milyen drágák és egyáltalán nem valami bizalomgerjesztők ahogy kinéznek. Nézegettem őket és rájöttem, hogy talán én is csinálhatnék egyet. Egy motorra szerelek egy éles lapátot oszt erezd neki a fűnek, vagyis leginkább a gaznak. Eszembe jutott, hogy a faeszterga motorja éppen jó lenne erre. Az eszterga már úgysem jó semmire. Eltörtek részei. Amúgy is tákolt volt. Nézegettem a Praktikerben, irtó faszályos kis faesztergát láttam éppen egy fűnyíró árában. Rögtön kombináltam az agyamban. Befejezem ezt az aranytölgyes színű munkát rövidesen, aztán kiveszek egy hét szabadságot és elkészítem a fűnyírót, mert lassan látom, hogy indulni akar a gaz megint. Két méteresre makacskodja magát, nem segít rajta a kasza sem.
A fiam kesereg, hogy elégtelent kapott románból, nem tudott megtanulni egy román verset. Nem erőltettem őt megtanulni azt a román verset, mert nem értett egy kukkot sem belőle. Heti tizenhat új szavas sebességgel nem tud idegen nyelvet tanulni a fiam sem. Mondtam neki, hogy van még négy jó minősítése is. Az az egy elégtelen még nem húzza annyira vissza. Reméljük, hogy nem lesz annyi vers a hátralevő időben és valahogy kievickélünk, biztattam. Tudom, hogy a didaktika most fekete pontot adott nekem ezért, de tudjátok mit? Csókolja meg a seggem a modern pedagógia. Mi a frászt akarják begyömöszölni tíz év alatt a világ minden tudását a fiatalokba? Ráérünk minden hülyeséget megtanulni. Lám én negyvenöt vagy hat évesen is van mit tanulnom a sok marhaságból, amire soha nem lesz szükség.
Azért ez is furcsa, hogy egy agybeteg kitalál valamit, aztán több más agybeteg átveszi a találmányt és erőltetik a népekre, gyermekekre. Vajon nem azért tömik ilyen sebességgel az infót a gyermekekbe, hogy véletlenül se maradjon meg bennük valami? És nemcsak ne maradjon meg bennük semmi, de még szarul is érezzék magukat ezért, sőt mindig az legyen az érzésük, hogy éppen csak túlélték a helyzetet, hogy hajszálon múlik a közepes teljesítésük? Hogy örökké befejezetlen és hiányérzetük legyen? Hogy ne tudjanak semminek sem örvendeni? Mert kritizálni azt mindenki tud, hogy bezzeg a fiatalok, de arra senki nem gondol, hogy talán mi a felnőttek csesszük el a dolgokat? Mert ilyen balfaszok vagyunk, hogy nem merünk szembe szegülni az értelmiségi réteggel, akiknek ez a kenyerük, hogy értelmesen butítsanak? Mert mi is ilyen agymosottak vagyunk? Vírusos betegek?
Mi is lenne, ha ilyen Laci bácsis emberektől kellene nekünk tanulni? Az lenne, hogy több műhely lenne, mint tantárgy. Az lenne, hogy jobban élveznék a gyerekek is az iskolát, több életkedv költözne beléjük és öregségükre nem fognak földre szegezett tekintettel ráérősen karton dobozokat és ócska vasat gyűjteni, hanem ki ki a saját műhelyében értelmes dolgokat alkotni úgy a közösség, mint a maga hasznára.
Nem azt mondom, hogy az értelmiségi álljon be kapálni, hanem azt, éppen ideje megreformálni a dolgokat.
Ahelyett, hogy ilyen dolgokon törné a fejét az értelmiségi, mit csinál? „Székelyföld Airlines” feliratú repülő fényképeket lájkolnak a fészbukkon, holott a két székely megyében nincs akkora hely, hogy egy repülő le tudjon szállni. Azt hittem a bunkóságnak csak van egy határa, de ezek szerint nincs. Ízléstelenül nincs határa. És nagyon úgy látszik, hogy ez nem akar változni.

Lemondások

Még beiratkozhatok a liberális pártba. (megrökönyödött olvasó közönség: huóóóó!!...)
Azt mondtam magamban, ha ezek beváltják a szavukat, és lemondanak a parlamentből, én biza elmegyek és beiratkozom a liberális pártba. Hogy miért? Hogy mit nyerek én ezáltal? Nem a nyereség a fontos, én már rég nem nyereségben utazom. De a gondolata a dolgoknak nekem tetszik. Mint ahogy a kereszténység gondolata is tetszik. Hogy a papok és politikusok társasága már nem tetszik, annak okai vannak, de attól szeretem Jézust és a demokráciát. Pontosan ezekből fakadóan tetszett meg nekem a liberálisok gondolata, hogy uraim, ha a kormány nem megy, menjünk mi. A nép megutált bennünket, ne kínozzuk tovább őket. Mondjunk le. Szokása szerint ez a Crin Antonescu kiállt és lelkesedve verte a mellét, hogy tömegesen lemondanak. (Nem felejtettem el, amikor pattogott Orbán egyik emberének valami Erdélyre vonatkozó nyilatkozatára, ami szerintem is sértette a románok dolgait, amit viszont az erdélyi magyarok elfogadtak, akkor is így lelkesedett egy kipattant, le nem ellenőrzött információra...) Láttam én, hogy most megint az a pattogó ember beszél belőle, de azt mondtam, mivel ismerek sok jó fej liberálist, ha ezek mind lemondanak, akkor nekem kezd tetszeni a liberális párt. Már estére elkezdett prüszkölni egy pár liberális nyanya, hogy no-no, csak lassan a testtel.
Nézegettem én, hogy nem e járt le a személyim, ha netán be kell iratkoznom a liberális pártba, olvasgatom a médiát, de három négy liberális lemondásnál több infót nem találok. Azok is ilyen fehér papírban leadott lemondások a párt főnök íróasztalán. Olyan ez, mintha az adóimat nem fizetném ki, de letennék a fináncok asztalára egy papírt, hogy majd ha lesz miből, fizetni fogok.
Annyira hiányzik az alternatíva mindenhonnan, hogy azt mondtam, ez egy kezdet lenne. Tömegesen lemondani, valóságosan kilépni a parlamentből, nemcsak fehér papírokat lobogtatni, aztán a parlament folyosóin idegesen cigizni és kommentálni. Persze megvan annak a rizikója, hogy a nép nem áll a lemondott liberálisok mellé, és egy teljes diktatúra alakul ki. Illetve neve lenne a mostani helyzetnek. Ezt bevállalni egy pártnak, fasza dolog lenne. Hogy feltesz mindent egy lapra, ha nem lehet demokratikusan élni, akkor legyen diktatúra.
De hát a nagy dumát tett nem követett. És logikus. Nem fogja egy politikus sem felrúgni a biztosat a bizonytalanért. Mint ahogy egy pap sem fogja letenni a palástját, egy világosabb reggelen, amikor megérinti a szentlélek.
Pedig már úgy szeretnék változást látni. Egy rendes változást. Szeretném látni a fasza emberek határozott cselekedeteit. Hogy van egy követhető terv, van konkrét munka. Nem ilyen udvar pucolási tervek. Nem, ezek nem tervek. Ezek hobby dolgok nem gazdasági tervek. Gazdasági tervek kellenek. Hogy termeljünk és kinek adjuk el? Ezek a gazdasági tervek. A többi mind mese. Hogy egyszer zárkózzunk fel, egyszer legyünk egy hangon, egyszer legyen meg a mi hatalmunk...és ilyen időtologatós dumák. Amikről mindenki tudja, hogy olyan mint a jöjjön el a te országod, hogy sose senki nem gondolja komolyan, hogy jöjjön el Isten országa. Minek jöjjön el? Hogy kelljen dolgozni? Alkotni? Élni?
Mikor hallom ezeket a dumákat, hogy igen mert a bankok meg a multik, amiatt nem megy nekünk, érzem, hogy megint holt vágányon haladunk. Mert ki nem engedte, hogy mi magunk szerveződjünk multikká? Kik? A saját embereink. Akik csak lobogtatják a fehér papírokat a parlament asztala előtt, de nem teszik le aláírva. De talán nem teszik le aláírva azért sem, mert nem bíznak meg bennünk, a polgárokban. Mert azért mi is egy figura nép vagyunk öcsém, olyan originál birkaszellem. Hogy le a pártokkal. És mi lesz bazmeg? Jön egy királyféle valahonnan a mennyből és leteszi a lóvét a lábunk elé?
Én sokszor elgondoltam, hogy oké, ez az eremdéesz egy korrupt banda. Az is biztos, hogy egyedül hiába filtrálom be magam, hogy majd én megváltoztatom. De ha lenne egy komolyabb mozgalom, hogy nem öregem, elmegyünk, beiratkozunk, és kérjük szépen számon a dolgokat, biztos megváltozna. De így, van egy elit gárda, akiket pontosan a nem beavatkozásunkkal termeltünk ki, akik a szó hiányában önként elkezdtek dönteni, és még nem is vádolhatjuk őket, mert mi nagy karakánul kivontuk magunkat a felelősség alól. Mittomén milyen keresztény szellemiség hatására.
Ha forradalomra van szükség, akkor ez kéne a forradalom tárgya legyen. Hogy elmegyünk, elősegítjük a döntéshozatalt. Hogy ledöntünk mindent, és valamilyen sors által kegyelt faszagyerek kiszed minket a szarból...ennek nem látom semmilyen valószínűségét. Mindig annak voltam a híve, hogy egy fát csak akkor tüzeljünk el, ha már másra nem jó, se bútorra, se semmire nem jó, csak tűzre. De hát ma olyan világot élünk, hogy a jó bútorokat fel kell vágjuk és elégessük, mert köztünk nincs egyetértés. A fölös kenyér elszárad önmagában, a zsír megavasodik.
Attól félek liberális könyvem sem lesz.

Szentkép a falon

Na ördög hozott! Mert itt isten nincs. A vállalkozói szférában isten szabadságon van. Legfeljebb ….de nem is biztos, hogy van valahol. Hogy átvertek? Hogy nem fizették ki a munkádat? Pár év után azt mondod, ebben az évben csak három nagy vert át, és ott né, egy pár kis csirke. Azokat már nem is tesszük a listára, mert a nagyokhoz képest az semmi. Hogy csak átvertek? Örvendj neki. Örvendj neki, hogy nem zsaroltak meg. Hogy pénzt mersz kérni a munkádért, örvendj neki, hogy nem küldték rád a fogyasztó védelmi brigádot, a fináncosokat, a tűzoltókat, a környezetvédőket, a munkaügyiseket, a rádiósokat, a tévéseket, (biztos valakiket kihagyok), ja, nem küldik rád a konkurenciát, hogy nem küldenek náluk rosszab klienseket a fejedre...és sorolhatnám a vállalkozói élet ördögi körét.
Hogy nem fizetnek ki egy ajtót, az még nem halálos, ki lehet bírni. Bajosabb, amikor befejezel egy kávézó berendezést tizennyolc asztallal és négyszer annyi székkel és a végén még lógnak harminc millával és a képedbe törlik, hogy na kopás öcsém, mert csak egy telefonba kerülsz. És három ilyen kliens egy évben, meg emellé tegyél egy harminc millás valamilyen büntetést, amit nem tudsz kifizetni, mondjuk csak tízet az első hónapban, aztán mártír képpel az inspekkktor úr, aki legtöbbször egy vadbunkó degenerált pofátlan disznó felhív és azt mondja sajnálom, nem várhatok többet, leküldöm a fináncokhoz a büntetést. Leküldi, ott kiderül, hogy az a tíz milla „nu szé punyé” (nem számít bele), mert azt a másik vadbunkó vaddisznónak fizettem, ez már más zsuriszdikcia alá esik, legfeljebb pereljem vissza attól a tíz millát, de ide a fináncokhoz le kell perkáljam a harmincat tizenötödikéig, mert tizenhatodikán rajta lesz még tizenöt százalék büntetés és napi egy százalék késedelmi kamat. És nem lehet kipakolni azt a harmincat, sem ma sem holnap, sem jövő héten, sem jövő évben, mert az a harminc két év múlva már hetven milla! Ezért is mondom, hogy jobb ha jön a potera és elvisz tíz százalékot minden termésemből. Másképp felejtsük el nemcsak a nagymagyarországot, hanem mindent!
Ja, hogy lehetne másképp? Hogy másképp? Hogy a politikai elit leszáll a fellegekből? Hogy a papok leszállnak a szószékekből? Isten is csak egyszer jött le, akkor is csak a fiát küldte. Itt lent, inkább az ördög van. Csak rá lehet számítani, csak ő hajlandó cimborálni. Mert a lelkiismeret furdalt ember a legjobb szolgalélek. Lehet, hogy valamikor fény derül az igazi jelentésére a tékozló fiú esetében. Lehet, hogy a tékozló fiúnak annyit baszták a melódiát az agyában, ki tudja, talán reggel, délben este megkapta a prédikáció adagját, hogy amíg az én házamban és így tovább...aztán mekkora is lehetett az a juss, amiről az írások olyan drámaian beszámolnak, hogy vette az örökség részét, amit nem hiszek, mert általában a kitagadottak üres zsebbel lépnek olajra, ebben a testvérek szoktak segíteni, túl nagy nem lehetett, mert ha egy ilyen nagy gazda ki kell pakolja egyszerre mondjuk a vagyona csak egy negyedét, ha az egyik fiának feláll külön gazdálkodni, az egyenlő a csőddel, mert még nem hallottam olyan farm gazdaságról, ahol a fele jusst csak úgy elő lehet pakolni, hogy akkor nesze. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a legenda felfújódott annyira, hogy az állítólagos kecskepásztorságból meggazdagodott öreg káromkodás jussa egy képzeletbeli vagyonná gyarapodott. Hogy most vissza ment vagy sem a tékozló fiú, az megint egy másik kérdés, akkor azt jelenti, hogy „megtért” azaz ő is egy balfasz kecskepásztor maradt, ha vissza ment oda, ahonnan elküldték.
De hát senki nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Mindenki készpénznek veszi, hogy az otthonülő a fasza gyerek, aki nyalja az öreg seggét, akinek jó a füstje, aki kecskebőrt húz a karjára, aki egy tál lencséért megveszi a testvére örökségét, és a geci az, amelyik akar valamit az életben. Érdekes, hogy pont a biblia állít ilyen példákat nekünk a nagy morálra. Ilyen kifordított minden ebben az életben.
Hát most ezek a kulturális kreatívok is eléggé vakon tapogatóznak. Már olvasni sem bírom a fészbukk oldalukat, tiszta horror. Az a csepegős duma, hogy a szabad ember, aki semmiféle rendszerben nincs otthon, ő az a kreatív, aki kulturált, tehát nem az a vadbunkó ember, ennél zseniálisabb marketing fogást már csak egy nagyon rafinált ész tud kiadni magából. Aztán ugye kiderül, hogy egy mély orbános dolog az egész, és egyébként egy hatalmas zűrzavar ott a világkép, ami nem utal többre mint egy rosszul kitalált Amway rendszerre.
Úgyhogy kedves Kornélia, ördög hozott a vállalkozói életbe, mert itt isten csak a falon van szentképek formájában.

Függetlenség

Nna. Szedjem össze egy kicsit magam. Kóvályognak a gondolatok fáradt agyamban. Több irányban is elindulhatok kibogozni a gondolataimat. Az egyik a plakát, hogy nem leszünk gyarmat. A második, Jakab Andor vállalkozási kedvéről írt bejegyzése, ami azért megemlítendő, mert éppen ilyesmiken gondolkodtam a hétvégén Kolozsváron. Mert ugye ott voltam a családdal. Volna még egy pár szál, de nem hiszem, hogy ma este azokat össze tudom kötni. Maradok ennél a kettőnél.
Először is a függetlenség. Amennyire én látom ezeket a dolgokat, hogy nagy dumával előállunk, hogy nem leszünk gyarmat, s ezekhez hasonló szlogenek, nincs semmi realitás értékük. Nem kertelek, belevágok a közepébe. Hogy van nekünk ez a fasza Kárpát medence, a földművelésből el tudnánk tartani hatvan millió embert. S ehhez kell nekünk a függetlenség s miegymás. Szabadság s ilyenek. S az ember assziszi, hogy ha kimondja ezt hangosan, attól meg is lesz. Tegyük fel elmennek a zsidók, elmennek az áruló zsidó szimpatizánsok, elmegy mindenki, aki nem lelkesedik a jelen hangulatért. Tegyük fel azt mondja a világbank: csesszétek meg, nem tartóztok semmivel, azt mondja az európai únió: basszátok meg, csináljatok amit akartok. Tegyük fel újra egyesül a Nagy Magyarország, kimennek az idegenyek, azt mondják, bocsássatok meg, nesztek! Vegyétek vissza!
Valami ilyen kép van szerintem legtöbb ilyen felfőtt agyúnak a fejében az egész dologról. Ez eddig minden szép. Egy álomkép ez, de tegyük fel beteljesül. Mi következik az ezt követő napon? Kérdem én, mi következik az ezt követő napon? Mi a terv? Kérem, sehol nem tudom elolvasni, hogy lenne egy valamilyen terv. Nem is akarom én látni azt a tervet negyvenöt oldalas terjedelemben. Csak tíz pontját szeretném látni annak a tervnek. Hogy holnaptól hogy fogjuk megdolgozni azt a hatvan millió embert eltartó földet? Egy egyszerű tervet: pák-pák-pák, így, így és úgy. Én mondom, ilyen terv nincs is, nem is létezik, még a szándéka sem létezik sehol senkiben, sőt senki nem is gondolja komolyan, hogy mi lehetünk szabadok, függetlenek, vagy ha jobban hangzik: nem gyarmatok. Mert ha valaki komolyan gondolná, lenne egy akármilyen négy öt pontos terv is, de nincs.
Megmondom én, miért nincs és nem is lesz ilyen terv. És ez nem zsidókérdés, sem uniós, sem semmilyen kőműves kérdés. Ez elvi kérdés kérem szépen.
Itt jön az a rész, amikor Andor bejegyzéséhez hozzátennék még valamit. Nagyon szépen leírta, hogy mi szegte kedvét a vállalkozói szellemnek. Én, noha nagyon erős lelki beállítottságúnak tartom magam, az évek folyamán egy nagyon száraz következtetésre jutottam. Arra, hogy a vállalkozók zöme, akik a reál piacra dolgoznak, tehát nem az állami apparátusnak vagy vallásos egyházaknak, ahol már unzsenír köztudott, hogy agyon pumpálják az árakat, vagy nem a hatalmas multinacionális cégekkel kollaborálnak, akiknek hatalmas jogi apparátusuk arra dolgoznak, hogy kikerüljék az adórendszereket, hanem közvetlenül a személyi megrendelővel, a fogyasztóval van élő kapcsolata, szóval ezek a vállalkozók legtöbbje otthonról hoznak pénzt, hogy a vállalkozásuk másnap is szuszogjon, mindaddig amíg vagy elválnak a feleségek, vagy időben abba hagyják, vagy a bank és az állam elvisz mindent. Ennek az oka nagyon egyszerű. Az adózási rendszer arra van beállítva, hogy a becsületes vállalkozót állandó matt helyzetben tartsa, nem valami „új világrend” -es hatalmak által, hanem azért, mert a vezetők bunkók. Lehet, hogy karizmatikus szónokok, azaz magánkívüliek, akiknek fogalmuk sincs miről beszélnek oly meggyőzően, de számtanilag tök bunkók.
Egyetlen egy módja lenne megdolgozni azt a hatvan millió embert eltartó földet. Ennek a tervét most ingyen leírom: Aki földet túr, az nem fizet semmilyen adót az első öt évben. Persze nem kap semmilyen állami biztosítást, mert az állam kasszája a a Nagy Magyarország nulla napján nulla. Azután, öt év után elkezd termékben adót fizetni, három százalékát a mindenféle termésnek, állatnak, miegymás. Minden évben nő egy egy százalékot az adó, amíg eléri a tíz százalékot. Ennél megáll. Egyszeri adó marad, mindenféle tekervényes könyvelés nélkül. Hogyha húsz millió lakos létrehoz hatvan millió embernek élelmet, az állami kasszába bemegy ennek a tíz százaléka, hatmillió embernyi élelem. A hatvanból leszámítjuk a huszonhat milliót, mert ugye az a húsz milla is eszik, a hat millásból meg valahogy csak fenntartja magát a huszár sereg, himihumi megmarad harminc milliónyi kaja, ami a nép haszna kéne legyen.
Hogy ez túl egyszerű? Persze, hogy túl egyszerű, mert ilyen egyszerű. Pontosan ezért találták ki, hogy menjél egyik irodából a másikba, hogy zavarodjál össze és ne értsed a dolgok logikáját. A jelen adórendszer úgy fest, mintha egy nagyon intelligens valami volna, egy nemzetet fenntartó szerkezet volna, ami tulajdonképpen nem más, mint a nép diktátora, zsarolója, ha tetszik a nép az állami apparátus elnyomás alatt élő gyarmata.
Úgyhogy mielőtt a nagy szlogenekkel dobálózunk uraim a tereken, kéne lássunk valami tervet, valami biztosítékot arra nézve, hogy mi is lesz ha megnyerjük a képzeletbeli háborút, és be is tartják majd az adott szavukat a királyfiak? Meg abban is jó lenne tisztán látni, hogy ugyanúgy látjuk e mindnyájan a jövőt, vagy csak mindenki elképzel egy valamiféle jövőt, mert a szónok, a fasza gyerek megígérte, hogy minden fasza lesz. Mert ő tudja. És mi erre utazunk, hogy jól beszél és ő tudja. Csak azért mondom, mert néhány ilyen fasza gyerek megmérettetett már és mind hamisak voltak. Meg aztán elmúltam tizenhat, a mesékben sem hiszek már. Szeretem a meséket, de már nem hiszem el őket.

Mindenki spórol.

Bruck Lajos
Az ember el sem tudná képzelni, hogy a spórolásos életforma mekkora szenvedély lehet. Bele is lehet zavarodni. Mint a művész amikor belezavarodik saját alkotási lázába. Vagy a részeges megfullad a pálinkába. A kardos, aki kard által hal meg.
Mutatta nekem a dobozt, benne legalább húsz boríték. Mutatta, hogy mindegyik borítékon ír valamit. Tészta. Mozi. Újság. És minden borítékon írt valami ilyesmit. Azt mondta, hogy mindig amikor megkívánt egy tésztát, vagy egy mozifilmet vagy egy keresztrejtvényes újságot, beletette annak ellenértékét a borítékba, majd minden év végén az összes pénzt betette a Csekkbe, mondván legyen öregségére orvosra, temetésre, mert ugye, milyen a mai világ, az ember manapság elhagyatva, egyedül öregszik meg, hal meg. Igaza volt a keresztnéninek. Mert nem volt egy olyan borítékja, hogy unoka.
Mondja az unoka az apjának, te apa, bár egyszer látnám a tatát, hogy magától ad valamit. Hogyhogy? Kérdi az apa. Tudom én, mondja az unoka az apjának, hogy amit mikulásra és karácsonyra adott, azok holland segély dobozok, nem adott értük semmit. Egy maci, bármilyen kicsi, amiért pénzt adott ki értem, az is jó lenne.
Üknagymama azt mondta: nincs tíz banid, nem ülhetsz fel a buszra. Nincs tíz banid, nem adnak kenyeret. Hiába van meg az egész pénzed, hiányzik tíz banid, nem adnak kenyeret. Ilyen megfontolásból eladta a kétezer négyzetméteres telkét házzal, betette a pénzt a csekkbe, és elment egyik gyermekének a nyakára. Nem maradt tőle tíz bani sem. Igaza volt. Nincs tíz banid, nincs üknagymama.
Sprrlni, sprrlni...mondja a nagymama szakadt ruhákban, a lakásban tizenhat fokra húzva a fűtést, kérdi, vajon nem e tudná valaki az internetre tenni azokat a tollú párnákat? Eladná, mert halála után a gyermekei csak kidobnák a szemétre. Újonnan beszerelt bogmentes fából készült faltól falig szekrényébe azok már nem férnek bele. Azt mondta, elment, igaz drága volt, de lám a veje milyen szar szekrényt csinált neki ezelőtt tizenöt évvel. Igaz ingyen és akkor sem tudott szarni a sok gondtól és nyomortól. Az idegen lám milyen jól megcsinálta, igaz drága volt. Az anyós veje megkérdi feleségét, van e valami elképzelésük az öregségről? A feleség nem tud róla. A férj arra gondol, biztos van a csekkben a kisprrlt borítékrendszerből. Némi nyugalom lepte el a férjet.
Magyar nagymama román gyermekre ügyel pénzért. Magyar gyermekre román nagymamát alkalmaznak. Tőkés Laci autonómiázik. Viktor beöltözik sámánnak, körfényt gerjeszt nagymagyarország köré. A pápa veti keresztjét hatvanhárom nyelven. Európa spórol. A papok kezeiket reszkettetik a Föld lányainak a méhe fölött, duruzsolván: sokasodjatok, legyetek sokan, fiaitok kergesse el az összes románt Erdély földjéről. Nagymama mondja: „Bandika, majd az Isten titeket is megsegít”.
Csibibarna román szimbólumot éget, Matyi szobor talapzatára románok felspréjelik, hogy szopsz eremdéesz. Káoliver azt üzeni, hé Csibi, maradj ott a hegytetőn, ott égessél, amit égetni akarsz. Dombvidéki asztalos rejtélyt old: netán szétbomlott a magyarság? Kelemen Hunor, azt mondták róla a románok, hogy pökhendien viselkedett a tüntető uszelé vezetőivel. Hogy kész, betelt a pohár. Frunda Gyuri azt jósolja baj lesz. Nyemáx parlament többet. Megjelentek magyarul tüntetőtáblák, hogy eremdéesz menj haza.
Az asztalos fia azt mondta: apa, ezek a tüntetők el akarják tüntetni Böszeszkut? Hihihi...hi.
Mutatja a barátom, akinek sok pénzzel tartózom, hogy ültetett saját kezűleg húsz mogyoró bokrot. És jövőre még ültet tízet. Hogy majd elmegy a mogyoróval a piacra és eladja. Mert a sok kicsiből áll össze a nagy. Mert az ingatlan nem megy már. A nyolc garzonból csak öt maradt. Az nem jövő. A mezőgazdaságban van a jövő. Bólogattam. Biztos van valami benne. Legyen az embernek húsz tyúkja, egy tehene és harminc mogyoróbokra, biztos nem rossz dolog.
Mindenki spórol. Ebben van a jövő titka. A spórolásban.
És ezt is elszúrtam. Ezt sem tudtam megtanulni. Ó én szerencsétlen!
Kérdi a fiam, te apa, mi az, hogy fösvény?
Jaj fiam, ne kezd te is....

Ment a komment...

magyarhumor.network.hu
 Gálfalvi G. Zsolt mai bejegyzésére írtam ezt a hozzászólást, gondoltam megosztom veletek is:
"Én a régi családmodellre sem innák mérget, hogy azok hű de szerelmesen élték le életüket, szerintem már az is romantika, hogy valamikor milyen jól éltek a családok. Nem hiszem. Azt el tudom képzelni, hogy a nehezebb élet az embereket egy kissé közelebb hozza, de attól az a regényes nagy szerelem még messze áll.
A gyermekvállalás szép dolog, ami aggaszt engem ez a társadalmi gazdasági instabilitás, nehezen lehet belenyugodni abba, legalábbis nekem, hogy mi is felnőttünk száraz kenyéren, majd legyenek szívesek a gyermekeink is száraz kenyéren felnőni. Ez a modern baromság, a mai "szülők" analfabétizmusa, és azt hiszem egy jó kifogás arra, hogy miért nem kell semmin sem változtatni.
Én nem is a nagy konspirációs dolgoktól félek, hanem a tömegek fatalista világképétől, talán fogalma sincs miről álmodozik, amikor azt mondja, hogy vissza a gyökerekhez, ahogy régen hű de boldogan éltek, ahogy ez az új hadd nevezzem meg magyarországi hullám, hogy vissza a sámánokhoz, a lovas hódító életformához, a jurtában lakáshoz, de senkinek fogalma sincs, hogyan, miképpen, legfőképpen miből fogunk élni, kinek fogunk dolgozni? Az igen sokat idézett Wass Albert megírta, hogy nyáron jól élt ott a hegyekben a csóró, aztán ha jött a váratlan tél a fejükre és nem haltak éhen vagy medve, farkas meg nem ette a gyermekeiket, akkor lehetett beszélni istenáldásról. Hát kérem szépen én ezt a filozófiát nem fogadom el, hogy rittyentek húsz kölköt, aztán nyóc csak megmarad valahogy, ha eléggé életrevaló. S akkor ilyenkor hallom a buznyák papokat, akik saját gyermeket ugyan nem vállalnak, hogy éjjel aggódjanak a gyermekek ágya fölött, hogy lemenjen a láza és köhögésében meg ne fulladjon, hogy igenám de így lesznek erős egyedei a nemzetnek. Na tod mit nemzet, amikor a saját gyermeked életéről van szó?
Költözz hússzor tizenöt év alatt, menj tönkre legalább hatszor, dolgozz reggeltől estig mint egy barom, csakhogy a házbért ki tudd fizetni, aztán mikor harmincnyolc évesen megszületik a régóta várt kisfiad és netántán kizárólag ezeknek a kurva bankoknak köszönhetően kaptad meg legalább az illúzióját annak, hogy vettél egy saját lyukat, mert a szájhős Etele nemzete szarik rád, úgy nézel arra a gyermekre, hogy isten irigységében felfordulhat.
Ennyi kín, vágy, frusztráltság, kilátástalanság után, ha eljutsz egy valamilyen szintre, teljesen átértékeled magadban a világot és rájössz, hogy végül is csak a család marad az ember egyetlen reménye, nem az a régi sosemvolt nagy romantika, hanem a mindennapok együtt való eltöltése. A szerelemről sokan sírnak, hogy bezzeg ma nincs szerelem. Dehogynem. Dagad az élet a szerelemtől. Csak túlságosan racionálisan ítélkeznek az emberek. Főképpen a felnőtt, öreg társadalom. Ki a franc táplálja ezeket a konvenciós életformákat? A fiatalok? Nem! Ezek a rohadt nagy úgymond konzervatívok, akik amikor azt mondják bezzeg a régi szép világ, olyankor arra gondolnak, hogy hű de jó volt amikor megvolt a társadalmi rétegződés, aztán ilyenkor asszem az a be nem teljesült vágy szólal meg benne, hogy nem lehetett tagja a felső tízezer operabérletének. Emlékszem a szüleim ki voltak közösítve mindenhonnan, mert nem fogadták el ezt a társadalmi piramis képletet, hogy aszerint éljenek, ahogy a felmenők frusztrált agyukban elképzelték.
Előtérbe kell helyezni a szerelmet! Vezesse a világot a szerelem! Jobban tudja mikor mit kell tenni, mint bármilyen hülye nagyokos, és az egyik legkiapadhatatlanabb energiaforrás. Hogy a szerelem lassan kialszik? Mese habbal. Nem szabad engedni a konvenciós nyomásoknak, ha kell éjjel meg kell szökni, el kell menni albérletbe, kínlódni kell, mert ha valami megéri, akkor a szerelem az. A társadalom, a politika, a hagyomány, a nagy víziók annyit érnek mint egy elhasznált gumi óvszer."

Normális?

Azon gondolkodtam, miközben a hátamon cipeltem kétszáz métert az arany árnyalatú tölgyszín utánzatú páccal pácolt fenyő ajtókat, hogy ez nem normális helyzet. Hogy annyi munkanélküli fiatal tétlenül téblábol mindenfele, lógó orral, céltalan tekintettel, életerős egyedek, akik félkézzel vinnék azt a komplikált színű ajtót, én meg lógó nyelvvel, bármelyik pillanatban kibicsakló térddel szabályosan szenvedve cipelem magamon azt a kúrva ajtót.
Hallom mindenki sír, hogy nincs szakember. Nincs, mert a szakember hurcol. A szakember kirángatja a régi ajtót, töri a falat, felsepri a trutymót, félkézzel fogja az ajtót, félkézzel bassza azt a vízmértéket, háta mögött a vizsgálódó, gyanakodó klienssel, hogy valóban vízmértékben lesz e az a kibaszott ajtója, aztán térde közé fogja a vízmértéket, a szájából kiveszi az előkészített ékek közül az egyiket és szépen kiékeli az ajtót. Aztán az ezelőtt nyolc évvel elkezdődött gerincsérvvel minden szar fúrószárért lehajolni, mert egyszer elő kell zenkolni a dibli fejének a helyét, aztán hetes fafúróval átfúrni a fát, aztán nyolcas betonfúróval áthatolni fán, betonon, hogy be lehessen ütni az ütveszoruló csavart. Közben könyökkel egyensúlyozni a tokozat másik felét, esetleg egy negyvenhatos cipő sarkával alól kiékelni, amíg legalább egy csavarral meg nem fogom az egész tokot, mert legújabban az ajtókhoz nem kérnek küszöböket, mondván, hogy megbotlanak benne. A küszöbös tokozatokat egyszerűbb szerelni, mert zárt a ráma, nincsenek elkandikáló szárai. Ja, és ajtó tokot nem tudsz felszerelni az ajtó nélkül, amely majdnem lehetetlenné teszi az egyensúlyozást egy embernek, és közben szereljen, illetve hajolgasson fájós derekakkal és közben érezze a kliens tekintetét, illetve savanyú fingásait szagolni. Mert a szar kliens az mindig valamivel párosul. Vagy fingik, vagy baszogat, vagy mittomén, ami közös mindeniknél, hogy nem szeretnek fizetni. Mindent elvisel az ember, csak fizessenek.
S akkor emellé még jön a naturálisan idióta Mircsa bácsi, tök jó indulattal és elkezdi csukogatni a beszerelt ajtót, addig addig baszva a dolgot, amíg a kliensnek gyanú költözik az agyába, hogy esetleg valami nem stimmel a csukódással? Most hogy mond meg a kliens előtt Mircsa bácsinak, hogy ha ma még nem verte ki a gyíkját, akkor éppen ideje lenne? A végén azt mondja, hogy fasza, csak megnézte. Jött aztán a hiábavaló dumával ez a Mircsa bácsi, hogy ők régen az ajtót, amikor még igazi ajtókat csináltak, kérdeztem tőle, hogy olyanokat, amiknek a csapjaiba oldalról éket vertek, azt mondta, olyanokat biza és apropózott, hogy nekem az én ajtóimnál nem jönnek ki oldalt a csapok, mire mondtam neki, hogy esztétikai megfontolásból nem jövök ki teljesen a csappal, mert amikor a csapokat készítem akkor nem szoktam részeg lenni, de általában nem is iszom, sosem voltam részeg, és a csapok flájszul bemennek és ha jól megfigyeli, az ajtó hátoldalán, a nem szép oldalán a csapok mind meg vannak fogva fa dübelekkel, semmi esélye sincs összerogyni, bezzek a régi szisztémának rengeteg a hátránya, mert az úgy volt kitalálva, ha a részeges csaptól lötyögött is a csap a lyukban, Gergelyék felől, a kert végéből fejszével bebasztak két seprűnyél vastagságú éket, ami a szó szoros értelmében széttrancsírozta a csapot és az a maszlag valahogy megtartotta a keretet, igaz nem sokáig, szóval a Mircsa bácsi csak azt akarta mondani, hogy akkoriban ők nem bolobokkal (vízmérték) állították be az ajtót, hanem egyszer a sarkos részét állították be, amíg az ajtó bármelyik pozícióban megállt, anélkül, hogy valamelyik irányba mozdulna. Igen, mondtam neki, kiegyensúlyozták az ajtót. De hogy a kliens megnyugodjon, el kellett mondanom, hogy ha az ember rendesen bolobokba teszi az ajtót, annak nem szabad sétálnia semerre. És nézték, valóban nem sétált semerre az ajtó. Azt már nem mondtam el neki, hogy amikor a fingós kliens elment Mircsa bácsi padlócsempézését baszogatni, akkor a bolobokos állítást hagytam a francba és kiegyensúlyoztam az ajtót, hogy bármelyik pozícióban megálljon. Nincs értelme metafizikai elméletekbe bocsátkozni, sosem tettem és ígérem sosem fogom tenni, mert azt sem tudom, mivel eszik.
Mondja nekem ez a kliens, hogy tudja mit szeretek a maga ajtójában? Mit? Kérdeztem. Az üveget. Uram, azt eltalálta. Köszönöm. Köszöntem meg neki. Örvendek, hogy tetszik magának az üveg.
Szóval nem normális ez a helyzet. De hiába mondanám egy ilyen faszvakaró, frissen iskolát elhagyott fiatal legénynek, hogy jer állj mellém, megtanítalak mindenre, a manoperán osztózunk becsülettel, mert nem azt nézem, hogy én tudok többet, te kevesebbet, hanem azt nézem, hogy te csinálod a nehezebbjét, én a komplikáltabbját, és így kiegészítve leszünk egy fasza műhely, nem, nem állna mellém, mert azt mondja, túl sok a meló, kevés a lóvé. Ez a nem normális, kérem szépen. Szóval nincs munkahely, de a kevés nem elég. Inkább semmi. Ez a fatalizmus kérem. A szélmalomharc. Nekem már reszketnek a térdeim az ajtók súlya alatt, lassan feladom a Don kihóte de lá Mintia állást, oszt kész. Mi van? Semmi. Beáll a normalitás.

Tüntetés.

Attól függetlenül, hogy nem látom át a legapróbb összefüggésekig a történelmet, a mai társadalmi, politikai életet, a pártok és általuk emberek érdekeit, a világi és nem e világi nagyhatalmak céljait, berendezkedésüket, valami megtetszett nekem a napok óta tartó és folyamatosan táguló tüntetésekben, ami hazánkban zajlik. Most tudom, hogy aki rajong ezért a magyar igazolványért és állampolgárságért, leköpne azért, mert azt írtam Romániáról, hogy ugye: hazánk. Ettől is függetlenül megtetszett valami ezekből a tüntetésekből, ami akkor is, ha csak egy pillanatig tartó szépség az amit látni véltem, az átlag földhözragadt kispolgár, mint magamat is tartom, ezekből a villanásnyi kis igazságokból él.
hotnews.ro
Olyan tüntető feliratokat láttam, persze a tévében, a jó meleget árasztó kandalló mellől, hogy „usl=pdl=szemét”. Ami nagyjából azt jelenti, hogy az ellenzéki a hatalmi pártokkal együtt mind egy rakás szemét. Ami nagyon érdekes. Senki ne értsen félre, de a kolozsvári Mátyás király szobor gyalázást is meg tudom érteni, ahol „rmdsz” ellen is tüntettek románok. Mert ugye az rmdsz az a kis mitugrász, aki azzal a pár százalékával zsarolja tulajdonképpen a román népet. Tetszik vagy sem, én így látom. Ennek nem tudok örvendeni, azt inkább el tudtam volna fogadni, hogy elnyomjanak, semmint zsarolva kelljen éket verni a nép és a hatalom közé. Amit az rmdsz csinált az utóbbi években a magyarság nevében csakhogy a kormányban részt vegyen, arra nem lehetek büszke. Nem nevelhetem arra a fiamat, hogy fiam, az életben akárhányszor alkalmad van zsarolni zsarolj, mert másképp nem jutsz sehova. Nem. Én magam is azt tapasztaltam az életben, hogy a krisztusi alázat sokkal többre vitt, mint kihasználni bizonyos helyzeteket vagy mások gyengeségeit.
Az is nagyon érdekes számomra, hogy a tüntetések tulajdonképpen egy arab orvos miatt indultak el. A Raed Arafat miatt, aki kifejlesztett egy nagyon hatékony mentős alakulatot országszerte és az elnök elkezdte ezt is piszkálni, olyan jelzéseket adott le, hogy megszüntetné ezt is, mert privatizálni akarja Romániában az egészségügyet. A tüntetők az első napokban azt is kiabálták többek között, hogy végre egy dolog ami normálisan működik az országban és azt is meg akarják szüntetni. Azt mondták, betelt a pohár. Napokig az ellenzékiek is csak hápogtak, meglepődésükben tátották némán a szájukat, miközben az utcákon napról napra nőtt a tömeg, egy vezető nélküli tömeg. Most az ellenzéki szeretné átvenni ezt a tüntetést, ezért háborodtak fel a népek az utcán és leszemetezte az egész politikai gárdát. 
raed arafat
Persze aztán az elnök hamar kijelentette, hogy phüj-phüj nem játszom tovább, és a felmondott Arafat vissza vette a pótalelnök helyettesjelölti állását. De ekkor a nép már túl volt ezen is. A betelt pohár kicsordult, olyan hangok is megszólaltak, hogy Arafat román, mert átvette a román stílust, mint minden politikus ebben az országban.
Szerintem az elmúlt idők egyik valós tüntetését láthattam élőben, mert amit a 89-es forradalomnak is neveznek, nem volt más, mint egy kommunista szervezésű hatalomátvétel, ahol a népet kiküldték az utcára, viszont a mai tüntetésekre nem számított senki.
Ez a szép benne számomra.
Ha kimennék az utcára, nem lenne kinek ezt elmondjam, nem tudnám megértetni senkivel, hogy én is tüntetek ilyenformán, hogy az egész politikai elit egy rakás szemét úgy ahogy van.
Hogy mi lesz holnap? Hogy merre megy az egész? Ki tudja? Eddig sem tudott senki semmit, mindenki csak lopott, hazudott, csalt, félrebeszélt, zsarolt. Mindegy mi jön ezután, de ezt nekem is ki kellett kiáltanom. Ez az én tüntetésem.

Az intelizsent szisztém.

Hogy milyen szinten áll a társadalmi berendezkedés? Hogy az abszurditásnak van e határa? Ez már rég a szélmalomharc szintje alá süllyedt. Kaptunk egy hivatalos papírt, hogy egy negyvenkét lejes számlára átutaltunk negyvenhárom lejt és keletkezett egy megmagyarázhatatlan mínusz egy lejes különbség, és kérik, hogy tizenöt napon belül rendezzük az adósságainkat, mert ellenkező esetben a végrehajtók felé irányítják az ügyet. Aláírások, pecsét, postán küldve.

A keskeny út.

A keskeny út.
(6oookm regényrészlet)


Reggelig beszélgettünk. Tudor nem jött többet. Amíg beszélgettünk, Klaudia végig a teás bögréjét szorította és beszélt. Mind mondott. Csodálkoztam, hogy annyira kinyitotta szívét, csak később, mikor elgondolkodtam rajta esett le nekem, hogy talán azt hitte én is valamiféle egyházi személy, netán valami pap lennék. Én ugyan más célokkal voltam a kolostorban, de ezt ő nem volt honnan tudja. Valószínű az éjszakai cirkusz miatt is úgy érezte, hogy ki kell öntenie a lelkét.
Azt mondta, hogy többször gondolt már öngyilkosságra. Valamikor apáca akart lenni, be is állt valami rendbe, de nem tudta gyakorolni azt az életet és neki azóta is erős lelkifurdalása van, hogy nem tud Isten szerint élni, nem tudja mi az a szeretet, a környezetében is mind olyan emberek élnek, akiknek a legkisebb gondjuk, hogy van Isten vagy nincs és mi is lenne az ember célja és feladata ebben az életben. Hogy ez neki nagyon fáj, váltani szeretne de nem tud. Érzi, hogy kutyaszorítóban van, minél többet vergődik annál szorosabbra húzódik a hurok. Elmondta, hogy egy tévéadónál rovatszerkesztő és nagy bajba keveredett. Felgöngyölítettek egy hatalmas korrupciós esetet, a Tudor az aki hozta a témát, Raduval ilyen külső munkatársak, akik a terepen szimatolnak és gyűjtik az információkat. Klaudia azt mondta, hogy Tudornak felajánlottak egy millió eurót, csakhogy ne foglalkozzanak a témával, állítsák le a műsort. Sem ő, mármint Klaudia, sem Radu nem akarták abbahagyni. És innen a veszekedés. Klaudia azt mondta, hogy egy adott pillanatban ki akart szállni mindenből, hogy nem kell neki sem az egy millió, sem a tévés állás. Megcsömörlött. Öngyilkos gondolatai támadtak. Tudor és Radu sokat veszekedtek emiatt. Egymást hibáztatják. Igaza van mindkettőnek, jó lenne az a milla, mert ha abba is hagyják, akár nyugdíjba is vonulhatnának, viszont hogy él tovább az ember a gondolattal, hogy feladta és elárulta az igazságot?
Mit tehettem mást, mint meghallgatni Klaudiát? Nem is tudtam szóhoz jutni. Csak néztem ahogy mond. Ahogy vívódik, ahogy kiönt mindent a lelkéből. Sosem tapasztaltam addig ilyent. Mindig mindenki színészkedett körülöttem, egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy az a normális, hogy abban a színészkedésben válik az emberi intellektus kiművelt civilizációvá, ahol az ember mint gondolkodó lény uralkodni tud testi lelki és szellemi önmagán, hogy kell az a külsőséges idomulás a tudatos, gondolkodó emberi lény tökéletesedési folyamatában. Bennem a lélek csak parázsként szunnyadt, néha szikrázott, de a társaság, a barátok, a családom valahogy mindig lelocsolta ezt a parazsat, sosem gyújt lángra. Ahogy Klaudia kiöntötte a lelkét, egy új világ kapuja nyílt meg előttem.
Egy véletlen, egy félreértés miatt összehozott minket a sors.
Mikor abbahagyta, befejezte Klaudia a mondókáját, sírva fakadt. Nem tudtam mit mondjak neki. Le voltam bénulva. Csak éreztem, hogy meg kellene ölelni, szemeiről a könnyeket csókolva meginni. Nem tettem. Hogy is tehettem volna? Teljesen idegenek voltunk egymás előtt. Nem volt szalvétám, egy tekercs budipapírt adtam neki. Elfogadta. Mikor egy kicsit megnyugodott, megköszönte, hogy meghallgattam és azt mondta, hogy neki vissza kell menni, szembe kell nézni a valósággal. Elkísértem az állomásra, még vagy másfél órát vártunk az első vonatra, mely Bukarest felé ment. Alig beszélgettünk. Mind mondta, hogy ne várjak vele, ne töltsem az időmet vele. Nekem valamiért nem akaródzott menni, ott hagyni. Éreztem, hogy ha elmegy nem fogom újra látni, elvesztem az emberi őszinteséget, a helyzet úgy hozta, hogy véletlenül belekeveredtem, egy általam még sosem tapasztalt érzelmi vívódásba, egy lelki állapotba, ahol úgy éreztem, hogy hazaértem. Persze a vonat elvitte ezt a hazaérés érzést, mégis a szaga, a vágya bennem maradt. Aztán jutott eszembe, hogy sem egy telefonszámot sem egy email címet nem adtunk meg egymásnak és a tévés társaság nevét sem tudom. Talán én is ki szerettem volna önteni a lelkemet.
Napokig gondolkodtam a történteken, többször átgondoltam azt a beszélgetést, aztán lassan tisztázódott bennem, hogy félreértésből pakolhatott ki előttem Klaudia, biztos azt hitte pap vagyok vagy szerzetes, hisz a lakrészem valóban olyan szegényes volt és egyszerű. Valószínű ez vezette félre őt. Tudatosult bennem, hogy ez az élet. Talán mindketten nyertünk ebből az experianszból, ő kiöntötte lelkét én megismertem egy más világot.

Eltelt aztán két év. Nem felejtettem el a Klaudia ügyet. Viszont közben sok más emberrel, helyzettel volt dolgom. Ignác atya mellett megismerhettem a szegénység és kilátástalanság legmélyebb poklait. A szent tehetetlenséget, a babonás lebénulást, az álmok és vágyak öncsonkítását, feladva minden emberi érzést, lelket, szellemet egy szelet kenyérért, egy üveg piáért, egy csomag cigarettáért, egy pillanatnyi kéjért. Ebbe a kocsonyába születnek meg gyermekek tiszta véletlenül, nem várt, nem akart, nem vállalt nyűgként. Látni, amint Ignác atya gyermekről gyermekre összeszedi őket, mint elgurult, elhullajtott gyémántokat és szépen kehelybe helyezve, letisztogatva értéket ad nekik. És kijózanodni néha Petru testvér húzásaitól, ármánykodásaitól, idióta árulkodásaitól, hamis híreszteléseitől, lejárató gesztusaitól, telhetetlen vagyon utáni sóvárgásától. És teljesen leblokkolni Ignác atya viselkedésétől, amint mindenben és egyoldalúan pártolja Petru testvért, sőt néha az volt az érzésem, hogy örömét leli abban, hogy Petru olyan amilyen, noha nyilvánvaló volt primitív gesztusai miatt, mégis Petru példaképként volt kezelve. Ebben a két évben megéltem Ignác atya agóniáit és extázisait, megtapasztaltam az isten embert és az elesett embert. Két év alatt ezt megélni, bármelyik ember számára sokkolóan hatna.
Petrunak végül sikerült Ignác atyát ellenem fordítani. Noha több projektet elképzeltünk együtt, bele is vágtunk egy komolyabb asztalos műhely létrehozásába, amit aztán Petru bojkottált és megszüntette. Csendben elévült a projekt. Akkor kötöttünk szerződést a csarnokért. Petru majd megbolondult. Sosem tudtam eldönteni, hogy Ignác atya miért cselekedett úgy, mintha általam meg akarta volna keseríteni Petru életét, néha azon gondolkodtam, nem e játssza meg Ignác atya az istent és teremtményein gyönyörködik, amint az egyiknek az áldozatát elfogadja a másikét nem, attól függően, hogy a füst merre száll?
Persze lehet csak én láttam így a dolgokat. Nem harcoltam ki a nézőpontomat. Hogy is harcolhattam volna? Jött-ment voltam a kolostor életében, a gyermekek szemében sem voltam más, mint egy tökéletlen asztalos, aki se nem vallásos se nem gazdag, viszont sokat dolgozik. Ilyen példaképekre senkinek nincs szüksége. Megkérdőjeleződtek bennem az értékek, a prioritások. Amit szerettem volna találni, nem találtam meg. A szeretetet. Rengeteg ember megfordult a kolostorban, mindenki futott, rohant valamiért, senki sem volt boldog, mindenki a boldogságot kereste, senki nem találta meg. Miért is gondolja az ember, hogy a boldogságot egy kolostorban meg lehet találni?
Beköltöztem a csirke pajtába. Elvonultam a kolostori életből. Egy remeteségre adtam magam. Közben dolgoztam, munkákat vállaltam, hisz a szerződés szerint sok pénzzel tartóztam Ignác atyának. Még így kívül a kolostor falain is, Petru örökké kötekedett velem. Nem vettem számba, nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy hadba álljak vele.
Magányomban, esténként szoktam nézni a híreket. Nem volt hova mennem, senki sem kért fel semmire. Volt bennem egy beletörődés, hogy félre tettek és mindenki elfogadta, hogy jó helyre tettek. Beláttam, hogy ez az élet rendje, a hatalmasok döntéseit az alattvalók feltétel nélkül el kell elfogadják, a rendért és az isteni harag elkerülése végett.
Egy ellenzéki tévéadóban késő esti adásban felfedeztem Klaudiát. Akkor jutott eszembe, hogy eltelt két év, amaz beszélgetős éjszaka óta.

Igazságok.

ludas-matyi.net
Szeretem, hogy minden gittegylet lényege az igazság. Maguk az egyházak is a tökéletes igazságot hirdetik. A politika mindenféle színe s árnyalata is valamilyen igazságra épül. Olvasod, meghallgatod őket, úgy érzed őszinték és az igazat akarják. Az első vonalakban mindig azt tapasztalja az ember, hogy igaz az az ember, aki ott van, aki beszél. Aztán mindjárt a második szinten, amaz igaz ember közvetlen társai már hozzádumálnak, velük elbeszélgetve, ha már el lehet hozzájuk jutni, rájön az ember, hogy valamit nem értett meg azokból az igazságokból, mert a második szinten már másról van szó. Aztán így a tömeghez jutva, az ember álla leszakad, hogy ugyan azokra az igazságokra tekintve másként cselekednek. Homlok egyenesen ellentétesen. S akkor kapkodja az ember a fejét az igazságok közt és csinál amit tud. Amire van lehetősége. Amit megengednek neki.
Minden új mozgalom, kezdeményezés azzal kezdi, hogy lefekteti a nagy elvi alapokat. A nagy igazságokat. Kezdi azzal, hogy szar ez a globális nyavalya. Aztán folytatja a lélekkel, szellemmel s a szabadsággal s ezekhez hasonlókkal. S az ember odafigyel, lelkesedik, mert úgy érzi róla van szó. Persze az ember nem várhat mindjárt változásra, évek kellenek mindenhez. Lehet, hogy évtizedek. Vagy századok. Itt egy emberi evolúcióról beszélünk. S akkor holnap ugyanabban a szarban, kilátástalanságban ébred az ember. S akkor mire is volt jó az az igazságduma? Mert nem adott semmilyen irányt. S aztán minden szép és jó eszme mikor leteszi az első jogi lépéseit, szembesül a törvények adta keretekről. S kezdődik a vég nélküli pénz hajsza és azok az alapigazságok elvesznek útközben, mint a vallásokból Jézus lényege.
Kinek higgyen ma az ember? Minek és kiért lelkesedjen?

Nekem egy konkrét dolog kell. Nem várhatok évszázados szellemi evolúciókra. Nem tudom már elfogadni ezt a valami mögé bújást. Hogy felépítek egy morális szemléletre épített virtuális világot, ahol kimegyünk álmodozni a jurta sátorból a gödrös budira csillagokban gyönyörködni. Én már túl vagyok azon, hogy leszakadjon a pofám a kaláka megtiltásától. Engem törvényre vitt a munkaügyes, mert segítettem egy barátomnak valami lépcsőkorlát ügyben. Túl vagyok azon, hogy Jézusra tekintve, keresztény alapú közösséget keressek. Nem mások, mint segélykérő alapítványok. A munka mindenhol bűzlik. Senki nem úgy akar egy új világot, hogy dolgozzon. Pedig tetszik vagy sem, ebben a rendszerben és ma kell valamit kitalálni. Nekem volt több elképzelésem. Bejegyzéseimben többször említettem, valamire való ellenérvet senkitől nem kaptam.
Bármilyen új világot alkotunk, bármilyen álmot próbálunk megvalósítani, anélkül, hogy betartanánk az adózási törvényeket, nem fog sikerülni semmi. Hacsak nem fagyasszuk le magunkat pár száz évre. De akkor sem. Én nem hiszem, hogy az a pár ember igazságlátása ugyanúgy fog visszatükröződni a többi százmillió kulturális kreatívok által. Ne menjek messzebb, mi van, ha a családban a nő kultkreatív, a férj nem? Vagy fordítva. Nem fogja egyik sem a másik kedvéért feladni életformáját, hogy elmenjen hárékrisnázni valami szellemi őrültekkel. Mert őszintén nem látom hogy lehet ezekből több, mint örök igazság keresés? Még nem láttam egy konkrét közösséget, ahol az emberek a mai viszonyokban élve közösen vállalkoznak, dolgoznak. Egymással korrektül elszámolnak. Azt látom a fészbukkos nagy entellektuálok közt is, hogy bármilyen hülyeségről van szó, eszméletlen sok baromságot összehordva kommentelnek és a százötven hozzászólás minimum tízenként teljesen más irányba megy, mint a fülbesuttogós játék, ahol az egyik suttog egy szót a mellette levőnek, aztán az tovább suttogja, ahogy értette. Kijön egy halandzsa a végén.
Mindenki hazát akar menteni, végre jött egy pasas, aki megígérte, hogy kipucolja az idegeneket, és újra felépítik a régi Magyarországot. De hogy? Miként? Senki nem beszél róla, senkit nem érdekel. De lázban van Magyarország. Elkapta ezt a vírust Erdély magyarsága is. Három hónapja fújom, hogy gyerekek nem lesz a román parlamentben képviselője az erdélyi magyarságnak, s jön majd Döbrögi háromszor visszaadja Lúdas Matyinak a kizsarolt jogokat. A napokban olvastam, hogy végre Frunda Gyurinak leesett a tantusz, de szerintem a magyarságnak zöme még nem fogta fel ezt a dolgot.
Az a baj, hogy tele vagyunk látókkal, potenciális Csaba királyfikkal, már varrják a rovásírásos székely zászlókat, huszárokat képeznek ki, vitézi rangokat osztogatnak maguknak, de ki fog dolgozni bazeg? És mit? És hol, hogy értékesíti? Tegyük fel lemond a villanyról, a gázról, az autóról, kidobja a tévéjét, lemond a fészbukkról, de az adót miből fizeti ki? Mert ha valaki azt hiszi, hogy ki tud szállni a rendszerből, valaki le kéne öntse egy veder hideg vízzel.
Millió gondolat felmerül bennem, miután átesek az első benyomáson. Mindig ezt látom, hallom, hogy majd lesznek, majd jönnek, majd odafejlődnek. Az ember ha elolvasná bármelyik orosz írót, akik a kommunizmus előtti időkről regéltek, mintha ugyanazokat az időket élnénk. Ugyanazok a stupid álmok jönnek elő mindenféle látomásban, hogy majd az ember felemelkedve mittomhova lesz majd fasza egyetértés s miegymás. Ezek a dolgok forognak az idők folyamán mint a kiadott üzlethelyiségek bérlői. Mindig van egy pénzes barom aki kibérli az üzletet, hogy valamibe belemászik, aztán felébred, hogy minden pénzét elvitte a vállalkozás.
Gondolkodni, beszélgetni kell józan fejjel, számolni, latolni, megnézni mások hogy csinálják. Visszamenni ezer évet egy elképzelt mesevilágba, arra láttam hajlandót nálamnál okosabb embereket is. De leülni, megbeszélni, kiszámolni, ilyet még nem láttam. És egyszerűen nem értem, miért? Látta valaki azt a filmet, amikor mindenki megvakul? Na valahogy úgy vagyunk ma. Mindenki el van vakulva.

Egy film margójára.

kulturaliskreativok.cc
Biztos hülyeséget mondok, ha azt mondom, hogy keresem az alternatív életformákat. Aki ismer engem, érti mire értem. Tulajdonképpen született egy pár gondolatom a „kulturális kreatívok” film megtekintése után. Legyen ez egy margóféle álá száradafa márka ehhez a filmhez.
Én nem csak szellemileg, lelkileg keresem a másként gondolkodók társaságát, úgy érzem, ha nincs társadalmilag, közösségileg jelen ez az úgynevezett kulturális kreativitás, az egész marad egy ilyen hegyibeszéd -féle. Mert én a Csabival is a Gigivel is nagyon szépen eljutottunk oda elméletben, hogy hű de fasza lesz itt nekünk a csarnokban, élni fogunk mint Marci mittomhol. Mind amellett, hogy értelemmel megértettük a közösségi elképzeléseink előnyét, a valóságban nem történt meg semmi. Mert egy adott pillanatban felmerült az a dolog, hogy a Csabi szerint ő több kalóriaértékű munkával szállt be per pillanat a közösbe, mint a Gigi, ezért kikérte magának a külön számítású munkabért. S akkor Gigi sem hagyta alább. S ezt a pitiánerséget mi aztán elragoztuk fel az istenekig és vissza legalább tízszer. Persze, nem mondhatom, hogy mi egy kulturális kreatív közösséget alkottunk. Amit még sosem volt alkalmam tapasztalni, hogy ugyanazon érzésű emberrel mint én, hogyan tudnék közösben dolgozni? Amit viszont tapasztaltam, az az volt, hogy hasonló érzésű ember, mint én, szemrebbenés nélkül átvert. Napokig, akár hetekig is oszthattuk az elmét, mindenben zsinórban egyet értettünk. Mégis átvert. Méghozzá csúnyán. Pedig sokat segítettem a családján. És nem hiszem, hogy átdumálta nekem a fejem, hiszem, hogy azokban a dolgokban valósak voltak a meglátásai. Amit mindenki kifelejt ezekből a szellemi képletekből, hogy a lustaság, a dögség, az ingyenélés nem függ szorosan a nagy elméletekhez. Sőt nekem van már egy ilyen szerkezetem, mint a kutyában, hogy érzi a nagy duma mögött a dögséget. Mert mindig a dögség ossza a nagy eszméket és hegyi beszédeket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez a kulturális kreativitás egy bullsitt dolog. Nem, ez való dolog. Én is egy kulturális kreatív vagyok, méghozzá kibaszottul egyedül érzem magam ebben az iszonyatos kreativitásban. Azt viszont kétlem, hogy közösen meg tudunk dolgozni egy hektár paradicsomot, még akkor is, ha szellemi, lelki, vallási és mindenféle nézeti putypuruttyaink egyeznének is. Mert a munkához való fizikális viszonyunk különbözhet, ami persze kiegyensúlyozódik a javak osztásánál, ott mindenki pontosan tudja, hogy miért jár neki több, mint másnak. Én nem úgy beszélek, mint aki most fedezte fel ezt az egyedüllétet és lásd uram, jó lenne megpróbálni azt a hektár földet közösen dalolva megdolgozni. Nem. Én műveltem két hektáron közösben krumplit s miegymást, amíg bírtam egyedül, addig csináltam. Amikor már nem bírtam, abbahagytam. Viszont a krumplit elosztottuk. És megpróbáltam többször másokkal más viszonyokban. A mérleg nálam csődöt mutatott mindig, talán azért, mert a belátás is több megértésre talált nálam. Éspedig a többiek nem jöhettek ki veszteséggel a buliból, mert mindenkinek családja volt. Nekem is, de ez a kulturális kreatívokra nem érvényes.
Jó dolog ez az ébredés -féle, de én mondom, ez csak egy állomása ennek a dolognak, hogy felismertük a jelenséget. A munka tudatos elfogadása, megszeretése, ohhóóóó, az még messze van gyerekek. De hát valahol el kell kezdeni. Ami a Kultkreatívok hunyadi fiókját illeti, még nem fedeztem fel olyan embert, aki egyedül érezné magát, vagy legalábbis ezen rágódna. Itt minden fasza a térségben, vannak vallásaink, pártjaink, mindenki mindenhol tag, igaz sok aktivitást nem látok, de a lényeg a tagság. De ígérem, ha elkapom egy magányos kultkreatív fülét, beszervezem.
Na megyek a fiammal a játszó délutánra. Hétfőn már egy gyermek sem jött el, kedden nem is volt megtartva, mára Zsanó tett még egy erőfeszítést és letelefonálta a gárdát. Az anikultkreatívokat. Talán lesz két gyerek. Na hallám mi lesz?

A száraz decka.

A jó száraz deszka mesketéje. Ez is csak mese. De elég az hozzá, hogy a száraz deszka az asztalos legnagyobb rémálma legyen. Ilyen körökben vitatott dolog, hogy melyik a jó száraz deszka? Na melyik? Egy pár éve mánia az abszolút száraz deszka. Műszerekkel mérik a fa szárazságát. Nagy szakértelemmel vizsgálják és szúrkódják azzal a nedvességmérő műszerrel a deszkákat. Ha éppen nyolc százalék a nedvesség tartalom, azt mondják az jó. A bútornak az kell. Az épület asztalosságnak meg elmegy a tizenkettő. Fogalmam sincs. Másoktól hallom az ilyeneket. Nekem nincs ilyen mérőm, én sosem foglalkoztam nedvesség mérővel. Viszont ilyen fába belelátó érzékem sincs, hogy azt mondjam nagy szakértő pofával, hogy igen ez a deszka ilyen meg olyan száraz. Amikor egy munkát felveszek, lemérem az embernél a helyet, röviden áttekintem a lakás klímáját. Ha padlófűtése van, meg klimatizáló berendezése, szépen félrebeszélem a dolgokat és ha lehet, nem vállalom el azt a munkát. Mert a padlófűtésnél és a klímaberendezésnél nagyobb ellensége a fa bútornak talán nincs is. Ilyen feltételek mellett a fából készült akármi extrém helyzetekbe kerül és nagyon rövid idő alatt az asztalos megkapja az összes létező dumnyézozást (káromolást). Jártam olyan kúriában, ahol a padló száz éves volt. Télen a padló deszkák között hézag keletkezett, ami nyáron aztán visszadagadt. Ezt csinálja a fából készült akármi, hogy szuszog, él. Dagad, húzódik. Ha kell száz évig ezt csinálja. A padlófűtés meg a klíma felgyorsítja ezt a folyamatot. Csak már nem belélegez és kilélegez, hanem csak kilélegez, szárad, egyre szárad, amíg kiszívja a ragasztót, aztán lassan szépen összeesik minden, még szerencse, ha van benne valami csavar, ami összetartsa. Azért volt forradalmi a préselt lemez, amit aztán furniroztak meg legújabban bevonnak valami műanyaggal, mert tökéletesen adaptálódik a padlófűtéshez és a klímaberendezéshez.
Amikor egy bútor vagy ajtó összeszárad, azt mondják az asztalosra, hogy egy tekergő bandita. Ki tudja milyen szar, vizes anyagot használt fel? Ha meg a kliens adta az anyagot, ami kilenc évig száradt a padláson és ugyanúgy vetemedett vagy összébb száradt, akkor is az asztalos a hibás, mert biztos nem kezelte rendesen a fát. Ez a kezeléses dolog is egy nagy duma. Mindenki azt hiszi, hogy a jól kezelt fa az a ráhordott festékrétegek számától függ. Vagy előtte valami speciális szerrel bekenték a fát, ami által kezeltté vált a fa. Ha azt mondom, hogy lenolaj, egy kicsit közelebb kerülök a valósághoz, de még mindig messze vagyok. Mert a lenolajnak van egy specifikusan zavaró szaga, meg ha bekentél lenolajjal egy bútort, várhatsz egy pár hetet, amíg megszikkad, hogy valamennyire lakkozhatóvá váljék, de még azután is a pórusaiból ki ki fog szivárogni a lenolaj és a felület olyan olajos lesz. Késlelteted az összehúzódást, de megvannak az egyéb hátrányai. Ennél általánosabban elfogadott módszer a rizikó, a bevállalás. Hogy csak nem szárad össze annyira. Mert elég az, ha tizenhat fokos műhelyben rakod össze a bútort és egy olyan helyre viszed, ahol minimum huszonkét fokon léteznek. Az a hat fok különbség bőven elég a fa „dolgozásához” még akkor is, ha eredetileg nyolc százalékos anyaggal dolgoztál. De a padlófűtés meg klíma esetében a körülmények sokkal de sokkal drasztikusabbak.
Az elmúlt tizenöt évben sokféle dolgot láttam és tapasztaltam. Sok ilyen hibát követtem el, amiért meg is kaptam a magamét. Lassan rájöttem, hogy a hibákat csak úgy kerülhetem el, ha nagyon megválogatom a körülményeket és tulajdonképpen minden munkára más és más megoldást kellett keressek. Lehet, hogy ezekre is ki fogok majd térni.
Amit ma szeretnék ebben az asztalos missziómban kiemelni, az a száraz fa mesketéje.
Egyszer hozzám került egy német bútor ajtója. Csináltam neki egy szekrényt és felszereltem az az ajtót. És néztem ember, hogy nem hatott rá sem tél sem nyár, sem semmi. Azt mondtam, valami nem kóser. Nem lehet az fából, lehet akármilyen az a német fa, de hogy egy hajszálnyit se dolgozzon az a fa egyik szezonból a másikba, olyan nincs. Történt, hogy aztán más bútor került annak a helyébe és miután tettem vettem egy pár évet azt az ajtót, lejárt a költöztetési szavatossági ideje és megérett a tűzre. De éppen néztem, hogy az ajtó kerete és táblája még tökéletes. Nosza bele a cirkulát, gondoltam ezt a rejtélyt sem fogom megfejteni, úgy látszik a német deszka nem annyira finnyás, mint a miénk. Elvágom az ajtót öcsém és nézem, hogy valami nem stimmel. Nézem az elvágott fa keresztmetszetét, olyan simának tűnt nekem. Felettébb simának. Akkoriban kezdtem el internetezni, keresgéltem a fenoménre a választ. Akkor tudtam meg, hogy létezik egy abatibi nevű anyag, amit állítólak ezek a kúrva amerikaiak találtak fel, a lényege, hogy ugyanolyan mint a fa. Lehet nyesni vágni, mint a fát, de valami műfa -féle dolog. De nem ez volt annak a német fának a titka. Az rendes fa volt. Csak valamivel kezelve volt, amitől nem dolgozott többé. Persze megtaláltam a választ a dologra. Az én nyelvezetemben a következőt csinálta az a kúrva német: amint az ábrán látható a fa szerkezete körülbelül úgy néz ki, mint egy szivacs, azokon a csöveken szívja a számára létszükséges vizet. Amikor a fa kiszárad, azok a csövek kiürülnek. Ezért van az, hogy a legkisebb klíma változásra érzékeny a fa, mert rögtön magába szívja a nedvességet, vagy rögtön kiszárad. S akkor innen a dolgozásos tulajdonsága. Ez a kúrva német meg mit csinált? Feltöltötte azokat a csöveket valami löttyel, amik aztán megszáradva kristályossá váltak. És beragadt azokba a csövekbe. Bebalzsamozták praktik a deckát. Na nesze neki dolgozás. Innen a nagy misztikum a német fáról. Na ez a kezelt fa. Nem a befestett fa a kezelt fa. Minden ilyen csodaszer, ami azt mondja magáról, hogy kezeli a fát, az mese. Festék mind. És nem vagyok róla meggyőződve, hogy a festék vagy akármi nem e sietteti a rothadást. Minket talán megnyugtat, de a fát nem hiszem. Olyan, mintha zacskót húznánk valaki fejére, Megfullad. Úgyhogy ha fa cucc kell az embernek és allergiás a fa dolgozására, akkor menjen németbe, azt tanácsolom, mert még egyelőre nálunk nem hallottam erről a balzsamolásos kezelési módról.
Én személy szerint megtanultam a fa jelenlétével élni, elfogadtam, hogy továbbra is élni akar, sőt, szeretem a közösségét. Számba vettem azt, hogy dolgozik, talán engem is túldolgozik, azért olyan megoldásokat kerestem a szakmában, ami meghagyja a fának ezt a mozgásteret. Persze ezt sokan nem így látják. Inkább megrendelik a német halott anyagot, semmint el kelljen viselnie maga mellett az élő anyagot. Ki tudja, talán ez is magyarázata a mi lelkiismeretes életünknek, ha félünk az élő dolgoktól, még megtörténhet, hogy szuszogásuk vádlóan hatnak ránk. S akkor jobb ilyen halott anyagokkal körülvenni magunkat. Az emberiség sterilizáló folyamatában a halott anyagok a keresettek. Mert azok örökre igyekeznek elhallgattatni a lélek zokogását.

Szeretlek Magyarország.

mattesonart.com
Az asztalosság is olyan, mint egy dal. Ahányan előadják, másképpen szól. Ugyanaz a dal, a szöveg, mégis más.
Egyszer elmentem egy magyarországi pasassal nagyon messze, elvittünk valami emeletes ágyakat. Az úton jó magyar zenét hallgattunk. Egy darabig csak hallgatagon hallgattuk. Mondom a pasasnak egy idő után, milyen jó ez a magyar zene. Aztán szó szót hozott. Kiderült, hogy ugyanazt a zenét másképp hallgatjuk. Ha meg sokat beszélgettünk volna, még talán meg is vert volna az a magyar ember, mert kiderült, hogy én egy áruló magyar vagyok. Én azt hittem, hogy az a zene a minden magyarokhoz szól, nem csak egyes magyarokhoz. Én azt mondtam, milyen szép és nagy nép vagyunk, lám milyen jó szép zenét tudunk alkotni. Dolgozni is más ha magyar zene szól. Felemeli az ember lelkét. Energiát ad. Békességet. Munkakedvet.
Nahát rosszul gondoltam. Arra sosem gondoltam, hogy nem jól hallgatom azt a zenét. Nekem elég volt az, hogy magyar, és azt hittem a magyar vérkeringésemet segíti elő hallgatva. Tévedtem. Lemaradtam valamiről. Arról, hogy van igazi magyar és nem igazi magyar. Az igazi magyar a konzervatív magyar és az áruló magyar az a liberális magyar. Ez rég volt, nem mostanában. Azóta sem hallgatom másképp a magyar zenét, mint akkor. És nem lettem sem liberális sem konzervatív. Máig sem értem hol a határa a kettőnek, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik?
Az asztalosok sem egyformák. Az egyik csak a pénzért csinálja, a másik nem csak a pénzért csinálja. Van a szakma megszállottja, olyan mint a művész, sokat tud róla, de annál kevesebbet dolgozik és van a keveset gondolkodó, sok fát feldolgozó asztalos. Mindegy hol helyezkedik el az asztalos ezen a palettán, mindegyik fával dolgozik. Csak kevés asztalos fejében fordul meg az a gondolat, hogy olyan szép a szakma mint a zene például. Hogy el lehet játszani többféleképpen. És nekünk örvendeni kéne, hogy ugyanazt a dalt másképp is el lehet játszani.
Kaptam egyszer egy cédét egy dal volt rajta csak. Az az amerikai „amazing grace”. De az legalább harminc feldolgozásban, különböző zenészektől előadva. Azóta is többször lehallgattam, nagyon érdekes, hogyan érzik és élik meg azokat az akkordokat más és más zenészek, énekesek. Mennyire gazdag az ember! Mennyiféleképpen tudja ugyanazt létrehozni! Elképesztő! Csodálatos! Miért törekszünk akkor olyan hisztérikusan az egyformaságra?
Annyira nevetséges, amikor ugyanazt a szart dobják piacra még az asztalosok is, és versenyeznek az árával. Aztán elkezdik itt-ott vékonyítani, spórolni, hogy még olcsóbb legyen. Aztán jönnek megfenyegetnek, hogy ne add már olcsóbban. Aztán dicsekednek, hogy milyen jól eladták áron felül. Mint a hülyék. Röhejes. Pitizmus.
Én mégis azt mondom, hogy szeretlek Magyarország. Mert adtad azokat a jó zenéket. Adtad a Barkóczi Jánost, nyugodjon békében, aki röptében megmondta milyen repülő szeli a magas eget, és hozta kazettán a jó magyar zenét, a magyar lapokat, hozta a finom magyar kolbászt, a vajat, a bort, a jó magyar hangulatot és hírt, hogy nem vagyunk egyedül, gondoltok ránk.
Szerettelek akkor, szeretlek ma is, úgy ahogy vagy. Nem értek én semmit sem a konzervativizmusból sem a liberalizmusból, az a mi magyar eljutott hozzánk is, szerettük, megettük, szívünkbe-lelkünkbe fogadtuk, jó helyre került.
Valamelyik apostol szokta mondani azt hiszem, hogy aki nem úgy hallgatja az ígét...ítéletét hallgatja tulajdonképpen. Jó, nem ezekkel a szavakkal. Én nem tudom, hogy kellett volna hallgatnom azokat a magyar dalokat, én csak egyféleképpen tudtam hallgatni és azon ma sem tudok változtatni, még akkor sem, ha ítéletet vonok magamra.
Úgyhogy: „száraz, bogmentes deszkát!”