A
napos oldalú ablakokban a növényeim nem bírják a jóléttől.
Ott, ahol a fűzfa teljes árnyékot tart, a növények epekednek a
fény után, és emiatt virulnak.
Én,
ha epekedek a fény után, miért nem virulok?
Egyik
nap bölcsen állapítottam meg a fiam és Isti előtt, hogy jelen
pillanatban a pénz engem boldogítana. A fiam egy rézgyűrűt
reszelt egy anyacsavarból, Isti a falapok éleit csiszolgatta egy
százhúszas szivacsos csiszolóval. Én meg pihentettem testemet
egy fotelbe süllyedve. Éreztem, hogy ideje egy bölcset mondani, és
csak ez jutott eszembe. Hogy most az egyszer jó lenne egy jó köteg
pénz, hogy felvásároljam a gondjaimat.
Nem
a pénz számolása boldogítana, hanem az adósságlista törlése.
De
persze, ez egy költői pillanatig tartó sóhaj volt.
Észrevettem,
hogy én akkor jutok eszébe valakinek, amikor a bajok egy bizonyos
szintre jutnak. Mikor nagy a baj. Aztán ahogy a baj elmúlik, én
sem jutok annyira eszébe valakinek. Hiába látok át ezen, örvendek
annak a kevésnek, ami ilyenkor adatik. Hogy legalább ennyi ideig
szocializálhatok.
Elgondoltam,
ha Isten minden bajt eltüntetne a Földről, kinek jutna eszébe
Isten? Csak a nagy nyomorúságban jut eszünkbe Isten. Ilyenkor azt
hisszük, hogy Isten az egyensúlyért van, ahol hiány van, csak
szólunk, jön és betölti. A mantra arra jó, hogy ezt az
egyensúlyt folytonossá tegye. Mint egy megdolgozatlan járulék,
egy meg nem alkotott mű utáni szerzői jog.
A
stúdióm nagyon hasonlít Bohumil Hrabal oldalkocsis
motorkerékpárjához. Ahányszor elindul valamerre vele, mindig
elromlik valamije, és tolva, vagy szekérrel, vagy vontatva viszi
haza, de sosem csügged, mert mindig megbütyköli.
Egy
ideje recseg a Motu hangkártyám egyik mikrofon előfoka. Néha
mindkettő. A sima vonalas bemenetelek felől nem recseg semmi. Ez új
jelenség. Vagyis régi, de eddig nem tűnt fel. Gyanítom, hogy a
phantom táp csinált valamit, valószínű az a 48 Volt kimerítette
a 63 Voltos kondikat, és azok néha random pattognak. Szétszedtem,
de olyan picik az alkatrészek, hogy félek lecserélni őket. Így
is, hogy szétszedtem, millió csavart kicsavartam, befújtam a
dugókat, potmétereket, és visszacsomagoltam, elkezdett furcsán
villogni a képernyője. Szétszedtem megint és rájöttem, hogy
becsavarozáskor egy puffer forrasztott lába hosszabb és érintkezik
a testtel. Leszigeteltem, és nem volt több baj. De a recsegés
megmaradt. Viszont ha kihúzom a bemeneti dugót, nem recseg, mert
valószínű a dugóban a kapcsoló letesteli a meleg szálat.
Az
Eurorack keverőt számtalanszor szétszedtem, minden pocit befújtam
bőségesen. Mégis pár potméter szakadozik.
Tisztára
olyan, mint Bohumil Hrabal oldalkocsis motorbiciklije. Csak néha már
nagyon csüggedek. Ezek már nem bütykölhetők, mint a régi motor.
És
szombaton felvételezünk a Stonecropsal. Kellett volna az a plusz
sáv, ami recseg. A banda nem dolgozik metronommal, így egyszerre
akarnak mindent felvenni, a hangon kívül.
Ahogy
itt verejtékeztem a behemótságommal az incifinci, érinthetetlen
elektronika megszelídítésén, melyet már se szemüveggel, se
hatalmas fények alatt, nem látok rendesen, csak nagyítóval tudok
valamennyit szemügyre venni, elgondoltam, hogy ki kell majd
próbáljam a dobot úgy keverni, hogy a testeket keverjem egy
sztereó sávba az analóg keverőn, számszerint öt darab, és a
két térmikrofont meg külön egy sztereóba, így esélyes lenne
négy sávon kihozni a dobokat hét sáv helyett. De ennek az lenne a
hátránya, hogy utólag korlátolt az utó munka. Noha van erre egy
sejtésem, hogy talán jobb lenne az összhang. Csak el kell találni.
Láttam olyan videókat, ahol három mikrofonnal vettek fel dobot és
sokkal naturálisabban szólt, mint a tizenhúsz mikrofonnal, mely
szerintem ropogós hangot eredményez, túlságosan le vannak
tisztítva az egyes hangok, nem érezni a testek rezonanciáját.
Olyanok mint egy anorexiás test: nincs mit fogni rajta. Steril.
Vázszerű.
Mivel
a keverési utómunkát nem vállalom, mert sajnos nem értek hozzá,
nem tudom értelmezni a stílust, illetve nem tudok az elvárásokhoz
igazodni, így a csomagban steril dobhangokat kell biztosítsak.
Lehető minél több sávban.
Megállapítottam,
hogy ha komolyan akarom csinálni, be kell fektessek egy rendes
digitális keverőbe. Alhangon is ez ezer euró. Valahogy nem érzek
rá késztetést. Alkalmi haverkodásra elég ez, amim van.
Hogy
én mit szeretnék? Ez jó kérdés. Mert erre a válasz ott rejlik,
hogy mennyi az élet reményem? És mire lesz erőm két év múlva?
Hogy
szemléletváltás? Életmód váltás? Ezek bullsitt témák.
Elnézem ismerősömet, aki teljesen átírta az életprogramját és
jellemét a tudatmódosító jógás franckarikákkal, csak zöldeket
eszik, csak magának él, és boldogtalan, és folyton beteg. Aggódom
miatta. De hiába. A vallás az erősebb minden emberi aggodalomnál.
Elgondolkodtam,
hogy ezek a régi cuccok, valamikor legendásak voltak, de kifáradtak
az alkatrészek. Kicseréled az egyiket, leesik a másik. És így
tovább. Esetleg kifoghat az ember egy egy alig használt dolgot és
örvendezik neki, hogy ugye milyen jók ezek a régiek. De ez nem
általános a többire nézve.
Így
lehet az emberi test is. Valamikor feldolgozott mindenféle kaját,
de az öregedéssel elfárad a test és már nem képes feldolgozni
mindent. Jön a betegség. De nem biztos, hogy a betegség
elkerülhető lett volna úgymond “egészséges” táplálkozással.
Lehet, hogy ha nem használta volna a testét maximálisan az ember,
talán megnőhet az élettartama, de erre sem lehet általánosítani,
hogy ha ezt és ezt eszik, nem lesz beteg. Minden összefügg.
Nemcsak a cukor, a liszt és a hús. A stressz, a kínlódás, a sok
nyomor, a hajtás, a lélek be nem teljesülése, stb stb...
Most
engem ez emészt, hogy expirát vagyok. Lejárt a szavatossági időm.
Romlandó vagyok. Romlok. Rohadok. Legyek donganak.
Lehet,
nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy ebben a romlandó testben egy
új lélek készül megszületni, mely felszáll pár centire a
földtől és onnan csak mint Isten egyik vagy másik istentársa
némán figyeli az embereket és testükbe gúzsba kötött lelkeiket.
Szeretném
azt mondani, itt a gyógyulás, de csak most kezdem megérteni, hogy
miért nem gyógyít meg mindenkit egy pattintásra Isten, hisz nem
ez a cél, hogy minél többet és egészségben éljünk, jólétben
itt a Földön, hanem valószínű az, hogy egymásra találjunk a
romolhatatlanságban.
De
mi mindennel foglalkozunk, csak nem azzal ami fontos. A lélekkel. De
mi a lélek munkája? Na ez a kérdés! Mert mindenki azzal van, hogy
a lélek munka az imádság. Én azt mondom, hogy az imádság az nem
lélekmunka, hanem egy önámítás, hogy audenciára mehetünk
Istenhez időnként, kérelmeket benyújtani.
Ha
tudnám mi a lélek munkája, csinálnám. De nem tudom. Amire eddig
azt hittem az, rájöttem, hogy bullsitt.
Az
online életmód minden idők egyik legnagyobb önámítása. Hiába
jövök össze jófejekkel és olyanokkal, akikkel rezonálok,
gyakorlatilag az történik, hogy kisülnek energiáink az online
térben és nem lesznek jelen az offlineban. Ez olyan, mint amikor a
sok Delila levágja Sámson hajainkat álmunkban.
Online
erősek vagyunk, az életben roncsok.
Az
első feladat ez lenne: kitörni az onlájnból.
De
a kérdésem az lenne: van e élet az onlájnon túl az offlájnban?
Akar
e még valaki igazi gitárhúrt pengetni?
