Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Móriczban az igazság

A napi kötelező tevékenységeim egyike a magyar irodalom. Bevallom nem az az ágazata, melynek értelmezéséhez speciális, valamiféle túlvilági vagy kódolt értelem kell. Olyan irodalmat szoktam frekventálni, ami kettő az egyben típusú tevékenységekben is állja a helyét.
Most éppen Móricz Zsigmond "Forró mezők" regényét olvasom,
Nem azért írom, hogy felvágjak, szégyellem is magam amiatt, hogy több idióta fészbukk megosztást olvasok el, mint magyar irodalmat, de eltökéltem magam, hogy teszek róla.
Napi renden van manapság a politikában, közéletben, befészkelődött minden napjainkba az idegentől való félelem s ennek hosszabbításában az idegen gyűlölet. Ma az a jó hazafi, akinek sikerül mindkettőt elsajátítani: félni az idegentől és gyűlölni az idegent.
A magyar irodalom hemzseg az igazi ellenség leírásától, aki nem más, mint mi magunk. Mi magunk vagyunk a saját ellenségünk. A nagy magyar virtus, a sírva vigadás, meg a teljes szélességű melldöngetés.
Íme egy részlet Móricz Zsigmond "Forró mezők" című regényéből:

"- Ez a Weisz vagy micsoda, nagyon jókat mondott itt az elébb... Ezt magának meg kellene márványban örökíteni Damján, mint a szabolcsi pap a Szózatot: hogy az utókor el ne felejtse -, de komolyan, felvésette sírkőmárványlapra az ebédlőben... Szóval, azt mondom neki: hogy mer maga hatezer holdat kivenni? Ért maga ahhoz?... Azt mondja rá: "Nézze méltóságos asszony, annyihoz értek, hogy nekem elég egy gazdasszony meg egy kocsis. De a gróf úrnak volt a kastélyban négy inasa, a lóistállóban a parádés lovak mellett hatan, a kertészetben, amit a gazdaság mívelt meg s aminek a termését a méltóságos asszonynak ajándékozta a méltóságos úr, voltak öten, volt tyúkász, volt motoros, mind a méltóságosok kedvét szolgálták - szóval, huszonkét éves-állás volt, ezenkívül tizenkét szobalány, mosogatólány volt berendelve külön kommencióval a cselédség gyerekeiből. Harmincnégyen szolgálták az urakat, akik az uradalomnak egy fillér hasznot nem hoztak..."
Nagyon nevetett s még hozzátette:
- Ebbe nincs benne az udvari káplán, az biztos, s persze nincs benne a gyerek nevelése és az élet... Ez, igaza van, tisztán üzemi tehertétel... Nem?
- Azt mondja ez a Klein izé... hogy a zsidók a bérleten azt az összeget, amit így meg tudnak takarítani: mind tovább belefektetik a gazdaságba. Amit mi kiveszünk, azt ők beleteszik.
- Rettenetes! - mordult fel a szép Daniján Pali, és villogott a szeme. - Akárhogy csinálják, azt már megcsinálták, hogy a megyének nagyobbik fele az övék. Kérem, már nem lehet végigmenni a megyén, minden faluban minden kastély az övék...
- Igen, és ha az ember a földeket nézi - szólt bele Fábján -, ahol elhanyagolt, pipacsos, régimódi művelés, öreg viskók vannak, az mind magyar uraké még... ahol belterjes gazdálkodás, vadonatúj cseréptetős gazdasági épületek... az mind a zsidóké."

Az erényesek bolygóján.

Hát nem egészen tudok rájönni, hogy azért, mert elfogyott a házi bodzaszörpöm, vagy azért mert teliholdas éjszaka volt, s ezért éltem át a lelkes álmot, minden esetre leírom, hogy majd ha újra lelkes álmot látok, össze tudjam hasonlítani a külső tényezőket.
Szeretném azt mondani, hogy nedves és erotikus álmokat élek meg mint ez a Freud, istenuccse rám férne pedig, pláne hogy lassú és biztos aggságom aggaszt, de nem, engem álmomban nem telt és gömbölyded, enyhén rebbenő keblű tündérek akarnak megerőszakolni, hanem álmomban is is az erényesség lapos hasú és szigorú tekintetű angyalaival viaskodom.
Ilyen lucskos, ködös estefelé egy közvécénél álltunk sorba, mint megannyi ijedt figura az erényesek bolygóján s bennünk az erény lázadozott, hogy kényszerítenek az erénytelenség szérumát meginni. Mert a bolygót az erénytelenek lepték el és az őslakos erényeseket akarják erénytelenekké téríteni. Előttem volt egy öreg ember és fiával, ki nálamnál fiatalabb lehetett, olyan negyvenesféle. Az öreg megadóan várta sorát, a fia aggódó csendben fogadta a jövendőt. Látszott rajta, hogy zavarban van. Mint a negyvenesek általában. Én mint az élet ama határa előtt az én ötvenemmel, hogy már majdnem mindegy, semmilyen képpel vártam a soromra, testileg fáradtan, tele reumatikus fájdalmakkal, beleroskadva a tehetetlenségbe. A közvécéből pislogó neon szivárgott ki. Kint esteledett lassan.
Közben az utánam állók motyogásaiból, mivel ráérősebbek voltak, olyanokat értettem meg, hogy tulajdonképpen nem muszáj az erénytelenség szérumát meginni, nem köteleznek rá. Megmaradhatsz erényesnek is, mert elvégre ha az erényesek kihalnak, mi lesz ebből a bolygóból? Az előttem állok már oda sem figyelnek, hanem állnak és várnak belekábulva mint a fogorvos ajtaja előtt, akinek már úgysincs visszaútja, a fejében eldőlt, hogy megissza az erénytelenség szérumát. Megtört bennük a filozófiai ellenállás. Mint a halál kapuja előtt, megbizonyosodtak, hogy jó a döntésük, bármit hoz az magával. A két tábor határaként szédültem próbáltam rendet rakni fejemben. De már csak én következtem, az öreg a fiával bement előttem a közvécébe. Megszűnt bennem is az ellenállás. Elvesztettem a jó és rossz fogalmát. Csak essek már át ezen.
Tíz perc múlva kijön az öreg a fiával, nézem őket, a fiú rám nézett és mondta szemmel láthatóan megbékélve, hogy idd meg nyugodtan a szérumot, meglásd minden rendben lesz. Az öreg meg mutat valami kis kütyüt s annyit mondott miközben egy kis csavarfélét, mint valami szelepecskét átadva nekem, hogy aktiváláskor tedd majd ezt be, ne azt amit adnak. Közben a hátsók belöktek a közvécé ajtaján, hogy menjek már, ha eldöntöttem mit akarok. Egy pillanatra még láttam a fiú arcát, csak a szájmozgásából vettem ki, hogy minden rendben lesz.
Bent egy kagylóhoz mentem, ott volt egy porcelán szappantartó, azon egy egyhasználatú műanyag pohár s benne valami tejszínű folyadék. Egy pillanatra megálltam, de aztán lehajtottam tartalmát a torkomon, az alján volt még valami zselés maradék, azt is lehajtottam, hogy ha már belementem, igyam ki az aljáig a poharat.
Nem éreztem semmit. Csak a nyelvem ütközött porcelánszerű anyagba, végignyalom, s meghökkenve tiszta új fogsort érzek a számban. Nem protézist, hanem a sajátom, újra kinőve. A szappantartón meg egy fóliába csomagolt kittszerű, fekete szerkezetet fedezek fel, önkéntelenül elveszem, megtapogattam, s egyik csücskében felfedeztem ugyanazt a csavarféle szelepet, de az sima volt, míg amit az öreg adott, azon volt egy vágás. Rájöttem, hogy azt szétszedve, összerakva a fülbe kell dugni, s az a csavarféle szelep aktivál valamit.
Közben benyomult más két ember a közvécébe, ki kellett mennem, nem volt időm szétszedni a kittet. Elindultam az utcán, kerestem egy félreesőbb helyet, hogy össze tudjam pakolni a kis fülkütyüt. Mindenfele emberek jöttek mentek, mind öregedő, beteges, téblábolók voltak, akik megtagadták a szérumot, hogy erényesek maradjanak. Helyet keresve, sétálva, észrevettem magamon, hogy nem fáj semmim, ép minden részem, viszont nem volt semmi erőm.
Láttam ép embereket, akiket az erő vetett szét, s voltak az erénytelenek felülvizsgálói, akik le s fel jártak s mindenkit szkenneltek valami sugarakkal. A teljesen aktivált erénytelen a sugarak hatására zöld aura félét mutatott. Akin csak szaggatva, részenként jelent meg ez a zöld fény, azt elfogták, kiabálásukból megértettem, hogy csak a szérumot itták meg a testi egészség miatt, de nem aktiválták erénytelenségüket. Ebben az állapotban voltam én is, megittam a szérumot, de nem aktiváltam magam. De nem azért mert el akartam kerülni, hanem csak éppen nem volt rá időm.
Egy dombos oldalon egy hatalmas kamion elkezdett lassan visszagurulni, hatalmas veszélyt jelentett, rengeteg gyúlékony tartály felé közeledett. A népek elkezdtek kétségbe esetten kiabálni. Hogy hol vannak ilyenkor az erénytelenek?! Bágyadt, beteges erényes öregek tiltakoztak a szörnyűséges veszély láttán, közben láttam, hogy fellázadt erénytelen nő hagyta a kamiont magára. Az ellenőrök, akiknek nem volt erénytelen hatalmuk, viszont feladatuk volt az erénytelenséggel visszaélőket leleplezni, rásugaraztak a nőre és szaggatottan jelent meg a zöld aurája. Közben engem is megvillantottak a sugárral, s én is csak csíkokban fénylettem. Már jöttek is felém az ellenőrök. A beteges erényesek vádlón néztek, hisz az egyik tartály éppen felrobbant. Kezemben az aktiváló kit, reszkető kezekkel próbálom kibontani, nem tudom hogyan kell össze illeszteni, valaki kiveszi a kezemből, két mozdulatból összekapcsolja s már látom is hogyan kell a fülbe illeszteni, hirtelen kiveszem az eredeti csavart s beteszem azt amit az öreg adott. Bedugom a fülembe a kütyüt s nem történik semmi. Az ellenőrök már közelednek, a tömegen kell áthajtsanak. Kétségbe estem. Még egyszer megnyomtam a fülembe azt a kütyüt, éreztem, hogy valami a helyére ment, nem nyomtam be eléggé a csavart. Hirtelen sípolást hallottam a fülembe, rájöttem, hogy aktiválódtam. Intettem a két ellenőrnek, kik egyébként talpig vasban s felfegyverkezve voltak, hogy figyeljenek rám, mint a katonák amikor két újjal intenek egymásnak, hogy oké, követlek. Rám irányítják a sugarakat, szép zöldes aurám veszi körül egész lényemet, feladják az üldözést. A tömeg hálás szemekkel néz rám, hogy mentségükre felvállaltam az erénytelenséget, közben egy másik tartály robban fel.
Érzem ahogy mindenemet áthatja az erő. Felállok, mintha minden idegem acél sodrony lenne, izmom áthatolatlan szilikon, mégis élőlény. Érzem, hogy noha az erénytelenek erejével bírok, nem a gonoszság hajt. Az a vágott csavar mást aktivált.
Egy erénytelen nő magára vonja figyelmemet, köpik egyet bókként. Huncut szemein látom, hogy ő is jó erénytelen, s ő segített nekem a kittet összerakni.
Végignézem gyönyörű, egészséges testét, s arra gondoltam, hogy meg kéne állítani a kamiont.
Átéreztem egy teljesen más dimenziót. Abban a dimenzióban az erénynek vagy erénytelenségnek semmi értelme. De ezt nem lehetett akkor kifejezni, elmagyarázni, a szenvedő embertömeg a jelen veszélytől rettegve a mások által bevállalt romlottságuktól várták a mentséget.

Nem is kell mondjam, milyen derék fájdalmakkal ébredtem. Folyt rajtam a verejték. S dünnyögve csoszokáztam le a lépcsőn egyenként lépve, jó beleegyezőn recsegve minden bükk lépcsőfok a vastag tölgy pofán, s nyögve raktam meg a kazánt fával, istenuccse a macska lehet rá a tanúm, hisz mind a lábaim körül tekeredett a mihaszna, hogy csak úgy botladoztam, mintha macska nélkül is nem botladoznék eleget.
S mikor meggyújtom végre a forgács alapú begyújtót, nyelvemmel konstatálom, hogy báj báj szép porcelán fogsor.
S lőn sok erényes nyögés részem....

Korrekt krisztmesz

Haladóilag elgondolva, ez a Jézusos dolog olyan mint a Mikulás dolog. Van is meg nincs is. Ha nincs, az emberiség azért nagyot alkotott Jézussal. De bármennyi Jézus legyen az ember életében, csak egy túlélő patkány marad. Mert sikoltozik ha disznóölést lát, de eszi jó mohón a kolbászt. S legfeljebb a kisebbségben élő primitívebb élőlényeket sajnálja.
Alapjában véve az ember úgymond ura a Földnek, azaz fogyasztója. Ehhez Jézus istensége éppen jól jön, aki aláírja ezt, hogy az ember mindenek felett van, legfeljebb van egy felsőbb ítélőszék, az Atya, de hatalmas kegyelmét elnyerni is van megoldás: ima, bűnbánat, alkalmi könyörületesség. Jézusban pedig örök immunitás.
Ha az Úr velem, kicsoda ellenem?
Ez ilyen krisztmeszi lelkület...előzetes.

Én a gané, megint kiszedtem a szarból ezt a román asztalost. Ennél jézusosabb krisztmesz pekket nem fog kapni senkitől. A marhája betolta két ujját a gyalugépbe s nem fejezte be a cigány pince ablakait, aki már fenyegette nyolc cigánnyal, hogy megöli. Befejeztem neki a kilenc ablakot. Vasalatokat kellett feltenni s az üvegeket berakni. Pedig esküdöztem, hogy nem segítek többé se rajta se senkin.

Azért mekkora különbség van civilizáció és civilizáció közt. Nem tudom, a nyugat mitől gané s ember ellenes, meg nem egészen értem a mi bunkóságunk mitől erényesebb és emberségesebb?
Ezzel az audiotechnika mix versennyel kapcsolatban elnéztem, hogy az angolok például egy neves keverős oldalon százával osztották meg a pályázataikat, végtelen kulturált módon ezer számba kommenteltek, vitatkoztak, a németek minden pályázó munkáját szépen listába szerkesztve, linkelve nyilvánossá tették, na a magyarok kihirdették a három nyertest, azoknak munkáit nyilvánossá tették, de semmi egyéb interakciót nem hoztak létre, állítólag valami kommenteket is eltávolítottak, meg egyáltalán nem lehet hozzászólni, míg mi itthon a három ezer éves keresztény kultúrában élő jó ortodoxoknál egyszerűen kitették a három nyertest és a kódolt pályázatok elért pontszámait, de se te hangminta, se te komment, semmi.
Lehangoló s egyben szomorú. Mert úgy hittem ez egy szakmai megmérettetés, és a végén meg jön az atyaúristenes keverős és feladja nekünk a leckét. Egy ilyen hegyi mix. Dézolé. Se mix, se hegy. Csak a rengeteg gazdátlan csipkebogyó.
A magyar oldalon egy keverős, ki felét az idejének önfényezéssel töltött ki, mely már undort keltett bennem, valami pontozásféléről beszélt. El volt ragadtatva a mindenféle szemponttól, viszont mikor lehallgattam a három nyertes mixét, borzasztó csalódás volt részem. Eszembe jutott az a mondás, hogy a papok a mennyország kapujának örzői, azért nem tudnak bemenni rajta a hívek. Mert betartva minden mixtörvényt megkapták a nyerő pontszámokat, de az, hogy szarul szól mindhárom, senkit nem érdekelt. Ezek szerint. Ilyenek a szakbarbárok. Nem csoda, ha napjainkban ennyire elferdült a zenei koncepció. Sokan azt mondják ez a közízlés, én hiszem, hogy nem ez a közízlés, hanem ez a torkunkon van lenyomva. Gyakorlatilag ma nem számít, hogy min zenélsz, mit zenélsz, a hangmester úgy össze vissza csűri neked az egyébként marha, idióta, primitív hangot, hogy drogot se kell fogyasszál, elájulsz tőle.
Keresve az interneten, fészbukk, jutub, fel lehet fedezni az igazi zenét, az igazi hangzást, ahol hangszereken játszanak, igazi hangszereken, rendes mixing technikával, de sokat kell utánuk ásni. Teljesen a föld alá került a rendes zene. Majdnem inkább az amateur, a megszállottak világába ragadt a jó, értékes zene.
Egyetlen rádió sem sugározza őket, például én le vagyok döbbenve mennyi jó román zenekar van és sehol nem hallani hangjukat. Ilyenek, hogy százhúsz lájkolójuk van. Holott olyan minőségben zenélnek és szólnak, hogy bármelyik topten darab elbújhat mellettük.
De hát ez van minden téren.
Írók is manapság csak a politikusok. Kiteszi jó nagy seggét egy egy beágyazott politikus és ossza az eszet, két olvashatatlan kötet után bekerül az irodalomba.
Erre se mondja senki nekem, hogy közízlés. Lehet a szopósok klubjában igen. Habár néha elég nagy tud lenni ez a klub. Mint légy a szarra úgy mennek. De nem a vers miatt, hanem a társaság miatt. Ki nem maradjon az elitből, a kapaszkodó.
Elnéztem ezeket az írói oldalakat, ahol a magukat önfényező ki tudja milyen címen odakerült személyek, mint megannyi felülről lenéző ignoráns és pökhendi istenek pontozgatják a balek íródeákok szerzeményeit és az egyetlen helyes sablonba terelgetnék a lényeget, amitől az írás minden lényegét elveszti, de a lényeg a helyesírás szabályainak igen szigorú betartása. Élő ember onnan nem kerül ki, legfeljebb diliházba. De hát ugye normális ember ne frekventáljon diliházat, mert megfertőződik. Aztán elkezd bogyókat szedni...

Azt mondják újból és újból, hogy a karácsony lényege nem a sütés főzés, a drága ajándékozás, hanem más. Há vajon mi az a más? Fehér falak közt dünnyögött ima?
Hogy szeretet. S ilyenek. S hát a szeretetet hogy a piculába fejezzük ki, ha nem otthoni sütés főzéssel, drága ajándékozásokkal? S mi van, ha mindenhol szól a white krisztmesz? Igaz, a pogány, kegyetlen kapitalista világ vívmánya a krisztmeszes hangulat, mert egyébként minden brutálisan szürke és csendes lenne. Ezek a mélyhívők képesek lennének csendfogadalmat bevezetni. Mert ők tudják mi a lényege a karácsonynak. Lószart.

Apropó pontozásos rendszer. Mélységesen elítélem az iskola pontozásos rendszerét a tanításban. Szóval egyessel kezded az osztályzatot, hogy aszondja dolgozz meg a négyesért is. Ezt a logikát nem értem, ha nem tudsz semmit, a bukásnál rosszabb mi lehet? Hogy nem négyessel buksz, hanem kettessel? Viszont ha tudsz három pontnyira, ugyanúgy buksz mint az egyes...nem értem.

Nálam lassan hagyományossá válik, hogy ünnepekkor nem kívánok senkinek semmiféle jót. Hanem inkább azt kívánom, hogy a pihenés alkalmával mindenkit egyen a penész, hogy mitől szar ez a világ, és törje magát, hogy mitől lehetne más, jobb. És ha van dugipénze menjen s vegyen drága ajándékokat szeretteinek.
De nem zoknit, bugyit s narancsot, hanem valami őrültséget, amire a másik csak rejtett álmaiban remél...
Egy dolgot sajnálok: nincs dugipénzeeeeemmm!

Zombie for ever

Európa mostanság mint egy fajta kábulásból próbál ébredezni, nyugalmasnak ígérkező életmódja veszély elé néz. Halkan, hangosan, ki milyen vérmérséklettel rendelkezve megkérdőjelezi a szabadság adta lehetőségeket és a keresztény hit képe is megingott a falon. Elvi átgondolás elé van kényszerítve Európa.
Azt nem mondhatom magamról, hogy keresztény doktrínában nevelkedtem, viszont Jézussal mindig pertuban voltam, s tanításait valahogy mégis sokáig a vallások ellenzőjén keresztül próbáltam megérteni, megélni. A vallások úgy tálalják ezt a Jézust, mint akit be kell fogadni, ha nem megy szép szerivel, akkor valamiféle doktrína alapján. De mindenképpen muszáj valahogy befogadni, mert élet és halál kérdése.
Aztán a harmincas éveimben kezdett megtörni valami bennem, a kereszténység által értelmezett Jézus és istenkép iránt. Mondhatom nyugodtan, hogy a nyugatról beáramló szabadelvű gondolkodásmód is sokat tréningezte szellemi és lelki lényemet, úgy érzem jó irányba. Hiába hadonásznak most nemzetiek s konzervatívok, az ember nem egész a szabadság érzülete nélkül. Az embernek nem kötelessége mindig mindent lenyelni valamilyen populista doktrína miatt.
És tart ez a folyamat bennem immár húsz éve. Aki követte írásaimat, az tanúja volt annak a folyamatnak, amikor én szánt szándékkal le akartam vetni magamról a jézusi tanokat.
Ahogy a szabadságot is sokan perverzül értelmezik, úgy a jézusi szeretetet is perverzként élik meg, és ez tulajdonképpen az én tézisem, hogy az intézményesített vallásos s demokratikus csoportulások mögé bújva gonosz emberek a maguk hasznára értelmeztetik a jézusi tanokat, a szabadságot, s ezekből törvényeket csiholva generációk szellemét kábítják az engedelmességre, tulajdonképpen a modern rabságra.
Mert erről beszélünk most, hogy Európa itt kábultan nézi a menekült áradatba furakodott modern hódítókat, kik nem nyilakkal s lándzsákkal hódítanak, hanem a saját szellemi és lelki tartalékunkat fordítja ellenünk.
A veszélyt én abban látom, hogy az ébredés nehezen tér magához. Nem hisz a szemének a jézusi mámorban nevelkedett generáció, aki mindig a megbocsátás, a megértés, a szeretet jegyében próbált a víz színén evickélni. Mondom ezt a saját tapasztalatomból, s ha néha ironikusan is jegyeztem meg magamról, hogy írásaim lehetnek mintegy „Attila intelmei” is, szellemben s lélekben ezen úton már elöljáró vagyok, amin Európa most mint sok ideje tartó részegségből savanyú uborkát szopva próbálja másnapos józanodását.
Csak persze én ezt az idegen hódító járatot a magam szintjén éltem meg és sosem mertem drasztikusan meghúzni a vonalat, mert annyira erősen belém volt égetve ez a jézusi szellem. S ezért aggódom egy kicsit, hogy nagy léptékben sem fog ez a hozzáállás drasztikusan megváltozni, s jó előre tudni, hogy az aki egyszer az életedre akar törni, az sosem változik meg. Nincs az a rábeszélés, duma, törvény ami másra bírná.
Vegyük csak a tipikus szomszéd esetét, amikor évekig perel veled egy állítólagos túllépett kerítés ügyben. Hogy valamelyik ősöd abuzív módon ötven centivel bement az ő területére a kerítéssel. És nem perelsz, inkább lebontod a kerítést és beljebb hozod. Aztán miért van ablakod az ő telkére nézve. Falazd be. Befalazod. Aztán a cseresznyefa lombja áthajlik a kerítésen, árnyékot tart, vágd le. Nem vágod, csak azért se. Erre leönti savval, kiszárad, nem szólsz semmit. Majd az Isten.
Vagy a másik klasszikus példa. Adj egy csavart. Adsz. Másnap jön még egy csavarért, adsz. Harmadnap csak szól, hogy elvett két csavart. Negyednap megy s markol szótlanul. Nem szólsz, hanem zár alá teszed a csavaros dobozt. Erre megsértődik, hogy mi van, tolvajnak nézed?
Elkéri a fűrészed. A létrád, a hosszabbítódat. Ha nem szólsz, nem hozza vissza.
Elkéri az ásódat. A villádat. Nem jön vissza vele. Mikor rákérdezel, az ásó eltörött, valószínű rozsdás volt, a villára még szüksége van.
Példák ezreit éltem át a lassan ötven évem alatt s én mindig engedelmesen és nagy szeretettel elszenvedtem ezeket a gyakorlatilag ellenem intézett támadásokat.
Százszor megfogadtam, hogy soha többet senkinek egy szeget sem. Éjjeleket nem aludtam, lelkemben angyalokkal viaskodtam, hogy legyek minden évben egy kicsivel rosszabb ember. Mondjak nemet az isten szerelmére és az én és családom javára. Nem! Nem adok többet semmit! Ne kérjetek semmit! Se szeget, se egyéb szívességet! És álljak oda és mondjam ártatlan tágra nyílt szemekkel a tíz helyett, hogy húsz! Húsz lej az a léc! Nem tíz. Húsz!
S reggel úgy kezdődik a nap, mire csinálok két lépést a műhelyben, már három kérelemre mondtam igent.
És este majdnem sírva roskadok össze, hogy ma sem lettem rosszabb.
És esz a penész. Pánik hangulatok keringenek. Kilátástalan a helyzetem.
Na ez az a folyamat ami elé nézhet a keresztény Európa. Az önmarcangolódás, hogy tétlenül nézi amint elveszik mindenét valamiféle lélekbe égetett ideológia miatt.
Csak hát ugye közben ott tartunk, hogy egy problémás gyermek fejre állítja az osztály rendjét, megakadályozza a tanítást, a tanárokat őrületbe kergeti, szülőket pánikba hoz, mert a nagy szeretetben meg kell érteni a cuki problémás gyereket. Egy negatív elem fejre állít egy egész rendszert. Bénán nézi mindenki az esetet, mert tele van full szeretettel és megértéssel. Számtalan tettlegességet végre felháborodást szül, s megannyi lelki önmarcangolás után megszületik egy sápadt kérelem, hogy legyenek szívesek azt a gyermeket abból a közösségből áthelyezni máshová.
Valami nincsen rendjén ebben a világban. Valami baj van az egyensúllyal. Túlélési ösztönünket valami megzavarta. Csak dolgozunk engedelmesen, aztán ránk szabadul a világ, s úgy néz ki tehetetlenül nézhetjük amint kifosztanak.
De mit beszélek nagy tételben, amikor én itt kicsiben tárt karokkal fogadom a magam migránsait, s karjaimban melengetem ama kelgyót. S ha jaj megmozdulásom a kelgyó álmát megzavarja, esem kétségbe s megint két éjszaka nem alszom.
Mert egy az, hogy viszem minden reggel a cigány gyerekét az iskolába, mert gondoltam magamban idióta keresztény szüvvel, még lehet belőle egy Mozart, mikor azzal a kis hegedűjével látom, és persze ezzel a cselekedettel gyakorlatilag megszűntek a reggeli beszélgetéseim a fiammal, immár harmadik éve, és más az, amikor a cigány délben csak leint, hogy ha úgyis megyek be vigyem be a disznóhúst nézessem meg hogy nem e nyüves. Mondom, nem érek rá, de ha gondolja beviszek valakit, mert láttam, hogy a levágott disznó körül megannyi sátra álldogált tétlenül. Megsértődött, hogy akkor hagyjam. S akkor én megint szarul éreztem magam, hogy megtagadtam a segítséget.
Na kérem szépen, ezért lesz itt fullban iszlamizáció. Mert mi érezzük magunkat szarul, hogy ők a rohadékok.
Sikernek könyvelem el, hogy nemet mondtam a cigánynak. A napi tíz igen mellé valahogy beszuszukáltam egy sápadt nemet. Mert noha leégette ez a másik a csiszoló gépemet, megfogadtam, hogy soha többet nem adok szerszámot kölcsön, elkérte a betonfúrómat s oda adtam.
Olyan ez mint a „Zombie for ever” folytatásos film. Sosincs vége a rágásnak.

A szép és a szörnyeteg

Vagy: a holt lelkek birodalma.
Vagy: a szárnyaszegés művészete.
Vagy akár: mit akar ez decemberben?
Bármelyik lehetne e bejegyzés címe.

holt lelkek birodalma
Hogy hetente egy két napot dobolok, meg csinálom a vele járó mixing dolgokat, elnézem durva és bütykös kezemet, s úgy érzem magam mint abban a mesében, a széppel s a szörnyeteggel. A zene a szép, én a szörnyeteg. Persze tiszta lélekkel közeledem, mint a mesebeli szörnyeteg, de valójában bunkó vagyok.
Eljárt felettem az idő, az az idő, amikor a genetikába bele tudtam volna gyümöszölni valami tudományt, technikát, finomságot, szépséget. Felnőttem, megöregedtem ezekkel a durva kezekkel, durva meglátásokkal s azzal a tehetséggel, hogy ha bármi pozitív felüti fejét, rögtön kikomédiázom. Hiteltelenítem.
bujó hijáchintuszok
Igen, tudom, ebben a korban nem a dobost kéne megjátszanom itt, hanem inkább ha már ellenállhatatlan vágyat érzek a zenei kütyük iránt, akkor legalább más fiataloknak teremtsek lehetőséget a zenélésre. Ez is megfordult a fejemben.
Persze attól én még disznólkodhatok egy egy májusi este, mikor senki nem látja, mondván csak a dobokat állítom.
Csak egy a baj. Hogy amint az évezred elején eljöttem Dévára szakmára buzdítani fiatalokat s végül annyi közül nem került elő egy fél inasravaló sem, mert pártjukat állva azért rászagoltak ők valamire, hogy nem lehet egy hej de pénzes szakma, ha annyi ideje én sem gazdagodtam meg, szóval megértem őket félig. Ma már azt is bánom, hogy félig azért buzdítottam őket a szakmára, akkor is, ha sötéten látták azt. Mert nem hittem volna, hogy belőlük a prófécia szólt, és ilyen alávalóvá süllyed ez a szakma.
Így azért nézegettem a fiatalokat, de zenére nemigen hangolódnak. Most én azt nem tartom zenére hangolódásnak, hogy a templomozásos ifikörben egy egy gitáron ott idétlenkednek. Az semmi. Azzal nem érdemes foglalkozni. Ott nincs vízió, az ma van, holnap nincs. Kinövik mint a pattanásokat. Nem látom azt a fanatizmust egyikben sem, hogy csináljon valamit kőkeményen.
big fat ass drummer throne
Emlékszem a Güzü barátomra, (isten nyugosztalja), mikor rátette a kezét egy basszusgitárra, a konyha közepén bömböltette egész nap, hogy mikor mentem hozzá, az udvarról hallottam, hogy bömbölteti fent a konyhában a basszusgitárját, tudtam: semmi értelme felmenni hozzá. Alig telt el kis idő, s Kolozsvár egyik legelismertebb bandájában játszott, a Trans Expressben. S onnan kezdve le nem tette a gitárját.
Erről beszélek.
A hívőkkel megint az a baj, hogy nekik a zene eszköz, nem cél. Dicsőíteni az urat. Azt mondják. Egy nagy marketing alvállalkozása. Nem igényel minőséget, ha jön jön, ha nem nem. Aszondja: préjz dö lórd. Nincsenek olyan gondjai, hogy a pergődob melyik hangsávon szól jobban. Hová tegye a sztereóban? Melyik másik hangszerrel párosban fusson valamilyen kompresszoros beállításban?
Tehát nem könnyű. Rá vagyok kényszeredve erre a szörnyeteg szerepre.
Pedig búsulok itt eleget. Se műhely, se zene igazán, inkább hobby mindkettő.
Mondtam ma ennek a román asztalosnak, ez így nem jó nekem, fejezze be azt a faházat, nem mondom, de utána kérem menjen el, nem tudom támogatni többet. Lefoglalja az egész csarnokomat s nem bír bért fizetni. Amennyit fizetnie kéne, többet kapnék egy beton keverőre, ha kiadnám napra. Egyrészt az ő hibája, másrészt ennyit tud reálisan ez a szakma. Az asztalosságnak úgy vége, hogy sem céget, sem műhelybért nem bír el. Esetleg, ha valakinek az ölébe pottyan ingyen, nem kell érte fizetnie, s okosan csinálja, meg tudna élni belőle.
mit akar ez decemberben?
De ennek a srácnak mondhatni ingyen az ölébe esett, bére nem volt több mint a fenntartása a műhelynek, mégsem tudja vinni. Nem voltak részletei, sem kamatjai három helyre, mégsem boldogult. Nem is hallgatott rám. Sőt kinevetett. Leintett, hogy persze, mert negatívista vagyok. Hogy pozitívan kell előre nézni. Mondtam neki, hogy ne vállaljon nagy munkákat. Több ezer eurós munkákkal dicsekedett. Hegyes cipőben járt kelt a műhelyben, négy embert dolgoztatott. Egész nap a telefonját birizgálta. Mondtam neki, már már idegesítővé váltam számára, egy idő után nem is köszönt, se mikor jött se mikor ment, szóval mondtam neki, hogy az emberei viszik el a pénzét. Aztán egy idő után nem szóltam, ha nem kérdezett. Nem is kérdezett, csak szakmai kérdésekben szólt hozzám, de azokat sem fogadta el.
Igazán nem is értem, mire voltam én jó neki, ha eladósodott, nem is vette igénybe tapasztalatomat?
tehéntörte
Na így az a tapasztalatban való megöregedésről. A kutyát nem érdekli a tudás.
Jó, azt értem, hogy felgyorsult a világ, de gyorsulásában mit tud felmutatni?
Hogy az ortodox egyház fenyegeti a kormányt? Egy reggeli telefontól hanyatt homlok más irányba megy a kormány? Hogy a szmog miatt Beijingben bezárták az iskolákat? Hogy a rádióban semmiféle hazai zenét nem sugároznak? Hogy gyakorlatilag nincsenek munkahelyek? Hogy ha csinálunk is valamit nincs akinek eladjuk?
Mondjuk ez lenne egy állapot. Ez van. Ide jutottunk. De nem látom azt a vágyat senkiben, hogy akkor törjünk ki ebből. Csináljunk valamit, ami más.

S akkor itt mind papolhatok a mintiai egereknek. Mert a macskák is másak lettek manapság. Amíg egyik sarokban lesi az egeret, a másikban három ragad be a ragasztóba.

Kumszekádé

Főbenjáró bűnt követtem el. Az úgy van, hogy addig jár a korsó a kútra, míg eltörik. Az úgy van, hogy ha az ember csak nézegeti a használt hangszórós oldalakat, egyszercsak talál egy megfelelő olcsót. Ez mindig így van. Nem is tudom, mit remél ilyenkor az ember, amikor „csak” nézegeti a hirdetéseket?
Vagyok én tárgyakkal úgy, hogy megihlet tőle a szentlélek. Nem tudom megmagyarázni miért, egyszerűen megtörténik.
Megláttam azt a hangszóró párat s rögtön beleszerettem. Az ára szerint egy hangfal lehetett annyi, nem mind a kettő. De azért ráírtam a hirdetésre, másnap jön a válasz, hogy bizony mind a két láda van abban az árban. Na mondom ez valami kamu, valami baja lehet, de az már felettébb gyanús, hogy dévai a hirdetés. Így ennyi adat nem jöhet össze csak úgy. Hogy nem jászvárosi a hirdetés, hanem csak ide né kéne menni érte.
Na, szentlelket cselekedet is követte (hű de bepörög az ember mikor a lélek hajtja) másnap rögtön el is mentem megnéztem a dolgot. Meg es voltam lepődve, hogy zsírozottan simán ment minden. Betette a srác a keverőbe, rányomta a putyerát (erőt), döngtek azok a ládák böcsülettel. Még egyszer megkérdem, akkor tényleg annyi? Annyi. Kifizettem s isten álgya. Kezet ráztunk rá. (persze ráment a következő hét családi élelmezési rátiója, de pár csip csup munka, egy láda, egy zárcsere miegymás regenerálta a bűn effektjeit).
Na de a dolgoknak pikantériája az, hogy ez a srác valami líder egy semmilyen egyházhoz nem tartozó hívő felekezetnek. A hely ahonnan elhoztam a ládákat, egy klubféle volt, nekem az is megtetszett rögtön, színpaddal, székekkel, elég komoly zenekari felszerelések voltak kipakolva, kiderült ők hetente itt tolják in the néjm of dzsizessz. Fura összefonódásai a véletleneknek. Számtanilag könnyebb a lottón nyerni, mint ennyi mindent egy lapra kihúzni.
A román srác (román fiatal gyülekezet) kétszer is mondta nekem, hogy kumszekádénak tűnök (rendesnek), hogy kéne még beszélgessünk. Mondom neki, nézd, őszintén megmondom, átmentem pár vallásos experianszon, többek közt baptistaként is, nagyon nem hiányzik nekem egy újabb csalódás. De hogy így meg úgy.
Aztán este folytattuk a fészbukkon. Duma, zene, miegymás, kölcsönös egymást dicsérés. Hogy mégis menjek el egy kávéra. Mondom megint, nem vagyok közösségi ember, higyje el, annyira ismerem magam. Szeretek ezt azt csinálni, segíteni, de annyira dependens vagyok a szabadságtól, hogy nem tudom feladni s nem is akarom. Kár, mondja, mert elég kumszékádénak tűnök.

Igen, ezen elgondolkodtam. Mert vannak nekem ilyen biblikus időim, amikor analizálom a helyzetemet a makrokozmoszi vetületben. Hogy mennyire véletlen? Ha pedig nem az, akkor mi az üzenete? Mit csináljak? Mert kedvemre volna. De tudom, hogy jön egy pont, ahol újból közellenség leszek, rohadt alma a szép pirosságtól bugyogó gyimelcsek közt, az emberiség ellensége, az ördöng fia. S akkor fogják mondani, pedig olyan kumszekádénak nézett ki.
Na mert ez a gyülekezetes dolog úgy működik, hogy vannak a közös imák. S akkor ott gügyög mindenki egy imát. Eccer kétszer elnézik neked, hogy nem gyúrod velük. Azt mondják majd belejön. Aztán ha mind nem jön bele, elhívnak gyúróestre s csak érted lüvik felfelé a lelki energiákat, hogy isten lelke szálljon meg téged is. Aztán elmarad ez is. Mégsincs gruppen ima. Faggatnak, aggódnak, hogy akkor talántán a megtéréssel van a baj, nem vagy eléggé megtérve. Van még valami. Nem volt meg a törés. A sírás. Pedig nézd milyen kumszekádé. Jön, csinálja, hallgat, minden. De nem vesz részt a közös imában. Nem azonosul a közösséggel. Igen, ez annak a jele, hogy nincs eléggé megtérve. Csak egy bebarátkozó kumszekádé. S nagyon nem jók ezek a bebarátkozók, bármilyen kumszekádék. Mert pontosan a közösség lényegét aknázzák meg, ahol a tagok testben s lélekben egy egészet alkotnak. Mert ugye, akkor hol a példa?
Na ezt eljátszódtam párszor. Nehezen értettem meg mi nékem a keresztem, de ez az én keresztem, hogy nem tudok gruppen imádkozni. Olyan nekem, mintha eladnám az Istent. Mintha elkotyognám szerte mi miről beszélünk egész nap. De ha el is kotyognám szerte, lenne oly kiháborodás, hogy csak na. Nem, itt egy adekvát nyelvezetet kell használni, mint a nyelvtanban, vannak jól defineált törvények, nem lehet csak úgy szólni. S akkor én csak úgy a köz kedvéért blöfföljek? Apróbb dolgokban sem szoktam, hát akkor pont az Istennel kezdjem?

S akkor ez van, jel ide, jel oda, bypassban vagyok, mert hiába az aranyos fiatalok, dob s villanygitár, a fő marketingtől ők sem térnek el. Kicsiben csinálják ugyanazt mint a többi nagyok. Én ebben a műfajban pedig bérgyilkos vagyok. Ha hasonlatot akarnék használni.

the very last looser rocker...
Na de bekötöttem a ládákat, szépen szólnak, elvagyok ájulva, teljesen más a dinamikája a dobolásnak így, hogy a hangszerek is kellő erősséggel s dinamikával szólnak. Lesz most min agyalni megint. Megszokni s ilyenek. De lassan összeáll a kép, kerek lesz a stúdió, jöhet a tanulás. Egy öreg dobos talán leckéket oszt, ez a hívő srác ajánlotta be, talán ez lesz az a szál, amin végig futok, szemről szemre megyek, lássam mire lyukadok ki.
Mert ha történt egy konnekt, ha halovány is, még nem vágom el a zsinórt.
Ehhez több lélek kell.
Egyelőre ennyire volt elég.
Kiderült, kumszekádénak tűnök.