Vajon merre?

Hallom leváltották a kormányt. Nem tudtam róla. Mert elzártam magam a külvilágtól.
Úgy kezdődött, hogy azt mondtam, törlök minden olyan fészbukkos „ismerőst” aki politikai hovatartozás címen megoszt még valamit az üzenőfalon. Meg is tettem. Aztán azt mondtam, hogy a vallásos dolgokkal foglalkozókat is le kell töröljem, mert legtöbb ilyen buzgó vallásos vagy ilyen párti vagy olyan és azért oszt meg vagy ilyen vagy olyan színben. Nem maradtak csak azok, akik ilyen bölcs mondásokat osztottak meg, de azokat is töröltem, mert a bölcs mondásokkal mind arra serkentettek, hogy minden fasza, semmit sem kell változtatni ebben az életben. Utálom az ilyen stagnáló, minden fasza gondolkodás módot. Aztán nem maradtak csak ezek akik játékokat, süteményeket és macskaképeket osztottak meg, meg néhány „barát”, akikről tudom, hogy nem foglalkoznak sem vallással sem politikával. Így lettem egy tájékozatlan ember, aki semmit sem tud a világ pulzusáról. És ha nem jöttek ezek az ingerek, hirtelen elszállt a mondanivalóm.
Aztán gondoltam egyet, ha már egyre kevesebb időt akarok szánni a virtuális világomra, lefaragtam azon feliratkozó bloggerekhez vezető linkeket, akik nem vállaltak be a saját blogjukon. Érdekes képet kaptam arról, hogy tulajdonképpen kik vállaltak be, kik tették blogjaikra az én linkemet is. Egyrészt meglepődtem, és jól esett, hogy elég sokan. Másrészt meg felfedeztem, hogy vannak köztünk közös vonások, tehát nem véletlenül alakulnak a dolgok úgy, ahogy alakulnak. Azért megtartottam két három olyan linket, amik noha nem tették ki a blogomhoz vezető linket, de szívesen olvasom őket, és ők is olvasnak engem, és igaz az is, hogy nemcsak az én címemet nem említik, hanem egyáltalán nem helyeztek ki semmilyen más hivatkozást. Ezeknek „megbocsájtok”.
Olyan ez, mint a tavaszi nagytakarítás, fanyírás. Marad a lényeg. Lebontjuk a karácsonyfát.
Rájöttem, hogy mindaz ami kitölti az életünket, ami a hírek, a virtuális világ, a filó, nem sokat ér.
Ugye arra már az évek során rájöttem, hogy a való világ sem valami fasza dolog, mert minden emberi cselekedet valamilyen gittegylet köré szerveződik, vallás és politika kéz a kézben kizárólagos forgalmazója a társadalmi életnek. Nincs csak egyetlen egy nézet és egyetlenegy út a társadalmi beilleszkedéshez. Aki ezt nem követi, kiesik mindenből, elesik mindentől. Rosszabb összefüggés ez, mint a pénz világa, mert emlékszem, ezelőtt tíz évvel, ha jól dolgoztam és olcsón, a pénzvilág befogadott. Folyt a munka, nem érdekelte a pénzvilágot, hogy én mit hiszek vagy mit látok. Nem tetszett, mert azt mondtam, hogy nem igaz, hogy a pénz az úr. Nem tetszett, mert mindenki szörnyülködött a pénz uralma miatt. Pénz nélküli világra álmodoztam. Nos ez meg is lett. Itt vagyunk a pénztelen világ kellős közepén. Most meg nem tetszik nekem ez az istenekkel teli világ sem. Nem tetszik, hogy minden istennek van valamilyen politikai színe. Az sem tetszik, hogy minden politikus egyben istenhívő és talpig becsületes. Feddhetetlen. A nép az egyetlen bűnös, istentelen, pazarló, sokat akaró, habzsoló és ki tudja még mi minden? A fáraókhoz hasonló időket élünk, amikor a halhatatlanok piramisokat építtetnek a rabszolgasorsban tartott halandókkal. És ez nem valamiféle túlzás.
Hogy megbukott a kormány? Ideje volt. Kik jönnek a régiek helyébe? Jó kérdés. Megbukik az rmdsz? Ideje volt. De kik jönnek a helyükbe?
Hacsak nem teszik törvénnyé a szavazást, még lehetnek nagy csalódások. Hogy a nép nem megy el szavazni. Mert nincs alternatíva. A nép nem mutat semmiféle érdeklődést az irányba, hogy szeretne egy más alternatívát. Hibáztatja a pénzt a nép. Kevésbé törődik az adminisztrátorokkal. Hogy nem e mégsem a pénz a hibás, hanem annak a beosztásával van valami bibi?
És lehet ezt itt csűrni csavarni reggelig, hosszú oldalakon. Mert nincs egyhamar kollektív megoldás. Azt a Gandhi -féle mondást én ma így fogalmaznám meg: „Te magad legyél a változás, amit létre tudsz hozni magadnak.” Mit jelentsen ez? Azt, hogy nem azt a változást hozod létre, amit te szeretnél látni a világban, hanem amit te magad meg tudsz teremteni a magad eszközeivel magadnak. Ami azt is jelenti, hogy le alkuszod a vágyaidat, nézeteidet a lehetőség szintjére. Ez az egyedüli úgynevezett paradigma váltás, ami szóba jöhet az életedben. Ez a jövő. Semmi más.
Én már két éve faragom le az álmaimat, vágyaimat, szűkítem a világomat, úgy szellemileg, lelkileg, mint testileg. Sok mindenben nem hiszek már. Kezdek hinni az ásóban, a kapában. A természet megújuló képességében.
Elkezdtem megint kertészkedni. Nem nagy dúrral. Napi egy órácskát szánok rá. Mióta Dezsőnek fűnyíró gépe van, az udvar is másképpen néz ki. Szépek a tulipánjaim is. Nyolc hagymát dugtam el ezelőtt másfél évvel. Szerintem hármat közben elloptak, vagy valami megette. De mégis sejtem, hogy ellopta valaki. Mert majdnem tudom, hogy ki lopta el. Így is az idén már tizenhárom tulipán nyílt ki. Két jácint hagymából egy eltűnt, amelyik megmaradt, három virágot nyitott. A nárciszok is mind megduplázódtak. A rózsa tövem, mióta a naposabb oldalra ültettem, szépen elkezdett fejlődni. Elültettem egy cseresznyefát és egy almafát. Szépen kibújtak a kerti palántáim. Mind. Már ritkítom őket. Ezelőtt két évvel eldugtam valami hagymákat, amik megmaradtak a télről. Azt mondtam, mi lehet? Semmi. Kihajtottak szépen, jó nagyra nőttek, hagytam virágozni őket, aztán ősszel összeszedtem egy pár olyan elszáradt labdát, ami tele volt hagyma magokkal. Gondoltam, mi lesz? Semmi. Most a tavasszal elültettem a volt macskánk homokos táljába, gondoltam, mibe kerül? Lám szépen kibújtak. A régi hagymát dögségből a földben hagytam az ősszel. Kétméteres magas dzsungelt hagytam a kertben az ősszel. Most mikor elkezdtem takarítani, látom a kétéves hagyma megint zöldül. Mondom hagyom, hallám mi lesz? Nem lett semmi. Minden dögségből földben hagyott hagyma legalább két friss zöldhagymát adott nekem. Hát nem cuki ez a természet? És állj meg, mert Péterbácsi Morlakáról azt üzente, hogy ősszel jó elvetni az ilyen murok meg petrezselyem magot, mert azok aztán jobban tudják tavasszal, hogy mikor kell kibújni. Hogy ő mindig így csinálja.
Hát csak így, nem nagy dérrel-dúrral kertészkedem. Az asztalos munkákat meg lemondtam. Hogy most ez paradigma váltás vagy csak depi, majd kisül. De egyet tudok. Nem érdekel sem politika sem vallás. Nincs azokban semmi jövő. Dögségből a földben fogom hagyni, hadd rohadjon. Aztán ki tudja, majd a jövő szezon hozhat még új életet belé. Habár az is igaz, hogy minden, mit macska szül, egeret eszik.

Aki másnak jót tesz, vermet ásnak neki

Eccer volt, eccer nem. Volt eccer egy ember. Nem volt valami hasznos ember, de szíve az volt. És béfogadott az utcáról egy családot, két gyerekkel. Nincs ebben semmi különös, szoktak befogadni kétgyerekes családot az utcáról. Mindenki ezt tenné, ha beleütközne egy kétgyermekes családba az utcán.
Az úgy volt, hogy éppen ment az állomás felé ez a család és jött a nem valami hasznos de jó szívű ember és ismervén őket, kérdezte tőlük, hogy hova mennek hátukon zsákokkal? Nem tudják, volt a válaszuk. Nosza befogadta a nem valami hasznos de jószívű ember (a továbbiakban Dezső) ezt a családot és fedelet adott a fejük fölé. Olyan hét évig. Cserébe, mikor elmentek hagytak Dezsőnek egy fűnyíró gépet. És két kutyát. De megörvendett Dezső ennek a fűnyíró gépnek, hisz évek óta kaszával bajlódott a fűnyírással, de az nagyon nehezen ment neki, mert a kasza sem volt valami jó. Meg nem is nagyon értett a kaszáláshoz. Fente ő kővel, kalapálta ő az élét, flexel is élezte, köszörűvel is fente, de úgy mint ez a fűnyíró sosem nyírta a füvet olyan szépre és egyformára és olyan hamar. Csoda dolog volt ez a fűnyíró. Igen boldog lett ettől a fűnyírótól ez a Dezső.
Tudom, könnyen megbélyegezhető ez a Dezső, hogy nem e véletlenül egy bugyuta valaki, hogy hét évre valakit befogad, oszt egy fűnyíró a hála? A bolond sem szereti az ilyen boltot. Mégis Dezső meg volt elégedve ezzel a fűnyíróval.
Amit nem tud senki, hogy azért még van egy oka, amiért Dezső megelégedett a fűnyíróval. Mert ez a család, láss csudát, a Dezső rosszakarójának az egyik pletykafészkével barátkozott. És évekig szivárgott kifele Dezső élete titkon a rosszakarója felé. Ezért tartotta Dezső megváltásnak ezt a fűnyírót. Mert valójában nem a fűnyírónak örvendett, hanem annak, hogy elment a család.
Van ennek a mesének egy érdekes tanulsága. Hogy vigyázni kell, kit fogad be az ember a házába.

Gatyadivat


Áttértek az istenek a lepedőről a gatyára. A szeretet istenéből ma az uralkodó isten lett. Amikor a Világot megteremtette az ember istene, akkor szeretet volt benne. Aztán mára már fölé kerekedett az uralkodhatnék. Magyarán a fejébe szállt a dicsőség. A mai embere istenének a legfőbb gondja, hogy az ember megdicsőítse őt.
Amilyen ez a modern filmipar, sok hülyeség van benne, de biza sok hülyeségnek látszó filmekben irtó faja üzeneteket fedeztem fel.
Van egy film, a Titánok haragja, az atyaisten szerepét Liam Neeson játssza. Persze a film hivatalos témája el van nyálasítva, mert ma már nem lehet egy igazságot nyersen előadni, ma az ember képtelen fogni a nyers igazságot, ma már csak az tud infót megérteni és befogadni aki erre ráhangolja magát. A nagy tömeg annyira fél az igazságtól, valóságtól, hogy inkább egyébbel kábítja magát. Nos ebben a filmben szerintem a lényeg, hogy az atyaisten az otthon maradt fiával eldöntik, hogy a szar munkát hadd végezze el az amúgyis nyugtalan másik fiú, a tékozló fiú. A tékozló fiú meg lejövén az emberek közé, nem akarja bevetni az isteni hatalmát, mondván, hogy nem, az ember akar győzni benne. Egyszer mégis használja isteni hatalmát, amikor egy angyalt ment meg. Legyőzi a gonoszt aztán, de érdekes módon a film nem tisztázza, hogy végül is ki a fő gonosz, végig az az érzésem, hogy a tékozló fiú tulajdonképpen az atyaistennel harcol. Az atyaisten küldi a megpróbáltatásokat, hogy hallám meddig bírja az ebugatta. Mert a végén aztán megjelenik a srácnak az atyaisten és mondja neki, hogy jer haza. A fiú nem megy. Bevállalja az emberi halandóságot a jóképű aztán emberré lett angyal csajjal. Azért angolos humorral azt mondja az atyaisten, hogy jóvanna, de ha mégis meggondolja magát, szívesen várják haza, levágják neki a legszebb birkát. Egy érdekes tékozló fiú magyarázat ez is. Persze az én szemeimmel nézve. Aki a nyálra van ráhangolódva, az sok bunyót és nyálat lát.
Nyál és hülyeségszektor a Predators film is. Egy hülye bolygóra pottyantanak ilyen mindenben elit embereket. Egy magát legfelsőbb fajnak tartott ilyen utálatos csúszómászó lények arra használják ezeket az embereket, hogy mindenféle kritikus szituba helyezik őket, hogy hallám mit tudnak kitalálni védelmükre? Valamilyen szinten ugyanaz a sztori, hogy hadd vigye más a szar munkát. Hadd tapasztaljon más a helyünkben, mi majd levonjuk a más tapasztalásából a következtetéseket. Mint az istenség, mely azért teremtette az embert, hogy hallám mire mennek?
A modern ember istene nem a Szerető Isten, hanem az uralkodó isten. És ennek az uralkodó istennek a szolgái, mint azok a fenevadak, melyek kergetik és űzik a tapasztalásra predestinált jó embereket. Mert a modern ember istenének a szolgái ma már annyira lerafinálódtak, hogy még a kutyamunkájukat is mással végeztetik el. Arra vannak a politikusok. Mert alávalóbbak az isten szolgáinál is.
Talán nem véletlen az sem, hogy a mai ember nem szeret dolgozni. Ha mégis munkára fanyalítja a muszáj, szenved, fáj neki, ellenkezik minden porcikája. Azért dolgoznak ma inkább csak a jó emberek, akik titokban a Szeretet Istenben hisznek, és azért emelkedtek a munkásréteg fölé az uralkodó istenség kutyái, mert nagyon elterjedt ez a modern istenkép. Hogy megnyomunk egy gombot és az élet már egy excel táblázatban követhető.
Ezért nő ilyen veszedelmesen a világban a korrupció, a gonoszság és a jó emberek tehetetlensége, mert a jelen istenkép élvezői és használói pimaszul tisztes távolságból nézik amint a szar munkát és a tapasztalást más végzi helyettük. Gyermekvért isznak, hogy fiatalodjanak.
A jó emberek mindenkori balfaszsága az, hogy előbb utóbb győz a jó. Miután tízből nyolcat felfalnak a nyolcszarvú kutyafajzatok, már mind győzhet a jó.
Az egyiknek az a rögeszméje, hogy az isten egy uralkodó isten és hatalmat kapott tőle, hogy mint földi helytartó gyakorolja az atrocitásokat, a másiknak meg az a szenvedélyes mániája, hogy majd a jóisten megjutalmazza balfaszsága miatt.
És ettől a két hülyétől szenved a Föld.

Marha törvény


A tévében megkérdeztek egy autista srácot, hogy mitől más ő, mint a többiek? Azt felelte a srác rövid habozás után, hogy attól más ő a többiektől, hogy mindent másképpen csinál, mint a többiek.
Na ez nekem jobban bejött, mint a Gandhi fajta szentek szólásmondásai.
Persze, egy percig sem szabad velem kapcsolatban azt elfelejteni, hogy én a rög fia vagyok. Nálam a csics az csics, a pina az pina, az élet az élet, a halál az halál. A többi az mind duma. A nagy spiritualitás. A vallás. Az odaképzelt dolgok. Én nem is tudom, hogyan képes az ember a való életet úgy elmisztifikálni? Szerintem, ha az ember annyit nem tanult meg Jézustól, hogy szeresd felebarátodat, mint saját magadat, abszolút semmi értelme azoknak a nagy katedrálisoknak és kellékeinek.
Azt is észrevettem, hogy ezekért a bölcs mondásokért kétféle ember rajong. Az egyiket nem írom le. A másik az a megfeküdt polgár. Akinek van háza, van miből éljen. És hű de fasza, mint cserépbe rakott virágként ragyogják tele életét az ilyen sehova sem vezető, senkit sem sértő, semmit sem mondó mondások. Se nem használnak, se nem ártanak. De bölcsen hangzanak. Kockacukor.
http://allmodels2020.blogspot.com
Na de más aggaszt engem a mai nap. Azt mondták a hivatalos szervek, hogy Románia tejszükségletét az itthoni termelés csak negyven százalékát teszi ki. Hatvan százalékát importálják Hollandiából, Németből és még istentuggya honnét. És persze a legtöbb tej tejporból készül, mert másképpen megoldhatatlan a szállítás, tartósítás, miegymás.
Persze. Bármit is mondana valaki ehhez a témához, rögtön lecsapnák, hogy mit tudod te?! Infrastruktúra s faszomgyöngye. Attól még lehet egy gondolatom, nem? Hogy túlontúl elkomplikálták a dolgokat, mint a papok ezt az istenhitet. Mit mond a pap? Jó, jó, hogy megtértél te az úrhoz, de bizonyítanod kell, hogy valóban megtértél. És ha van eléggé balfék az ember és beleugrik a dologba mint a mai kisvállalkozó a bizniszbe, akkor rájön, hogy soha sem ebben sem a másvilágon nem fogja tudni bebizonyítani, hogy megtért, illetve nem akarja meglopni az államot. Mert eleve a rendszer arra épül, hogy te ember egy csaló vagy. És örökkön örökké rajtad van ez a stigma, hogy csaló vagy. És agyon izzadhatod magad, a falra is mászhatsz, te egy csaló maradsz. Ki a nem csaló? Aki beilleszkedik a rendszerbe és az emberiség ellen fordul. Mert ezek a rendszerek az emberiség ellenségei. Ahhoz viszont egy originál csalónak a gyomra kell. Aki örökké meg akar felelni, az a balfék.
Egyetlen egy politikust sem hallottam aggódni amiatt, hogy mi hatvan százalékban idegen tejport iszunk. Most én nem arra a fajta aggodásra gondolok, hogy a zsidók miatt van nekünk a tejporos tejünk. Ez marhaság. Azért van nekünk tejporos tejünk, mert balfaszok vagyunk. A politikus jön a dumával, hogy először elvileg tisztuljunk meg. Egyszer térjünk meg. Aztán majd jön a következő feladat. És sosem leszünk eléggé megérve arra, hogy rákérdezzünk: politikus bácsi, nem e tudnánk mi megtermelni azt a hatvan százalék tejet? Nem is akar ilyen kérdést hallani a politikus. De ha mégis valaki nekiszegezné a kérdést, jönne egy két ilyen Gandhi fajta szentbeszéddel, ami arra jó, hogy a jóhiszemű embert lefegyverezze. Mert a Gandhi fajta spirituális istenküldöttjei csak tudják mitől döglik a ló! Mert mit tudja maga Pista bácsi (már látom, ahogy a hajlott hátú Pista bácsi hátát veregetve mint aranymondást szavalná), az ilyen dolgokat ott fent döntik el és mi kicsik vagyunk hozzá...Ami mondjuk igaz is, de akkor miért foglalkozunk a kis emberekkel? De mindegy. De attól megbeszélhetnénk, nem? Ha egy családban vészhelyzet van, nem állunk neki egymásnak bölcseket mondani (habár vannak családok ahol inkább bölcseket osztanak egymásnak semmint segítséget, és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy nem e éppen ez a baja a magyar boldogulásnak???...), hanem keressük a konkrét megoldásokat. Mit adunk el? Miről mondunk le? Hogyan tovább?
http://allmodels2020.blogspot.com
Én adok egy tippet a fenti uraknak. Annyi marha törvényt hoztak létre villámgyorsan, létre lehetne hozni még egy törvényt. Ilyen marha törvényt. Hogy azt a hatvan százalékos tejhiányt ki lehessen pótolni az itthoni termelésből. Egy egyszerűsített törvényt kellene létrehozni. Hogy bárki tarthat szabadon tehenet, bárki beadhat tejet a gyűjtőbe, nem kell ehhez semmiféle vállalkozói engedély vagy bármilyen más putypurutty. A tej beadásakor minden liter után vonjanak le húsz százalékot az adóba, amit a begyűjtő lead. Ennek a húsz százaléknak a fele a jövedelem adó, a másik fele a társadalmi biztosítás. És akkor legyen egy nyilvános lista minden falu hirdető tábláján, hogy ki mennyi tejet adott be és abból mennyi volt ilyen meg olyan adó. Ha ez a lista nyilvános, akkor garantáltan megszűnik a korrupció, a be nem vallás, mármint nem a termelő bevallása, mert erre neki semmi szüksége nincs, hisz mindenféle társadalmi kötelezettségét letudta a leadott tej mértékével, a begyűjtőnek a be nem vallási lehetősége szűnik meg, a nyílt lista kötelezettségével. A hatalom még azt is regulázni tudja, hogy az üzleti polcár és a beadott termelői tejár valamennyire egyensúlyban legyen. Mert nem igaz, hogy egy liter tehéntejet felvásárolnak egy lejért és a polcon a hígított tejet adják négy öt lejért. Nem igaz, hogy olcsóbb előállítani a tehén tejet, mint csomagolni és eladni. Ha mégis igaz, akkor ezen változtatni kell. Legyen a tej két lej beadáskor és a polcon legyen legtöbb négy lej. Nem sok az az egy hatvan ami a termelőnél marad, de legalább tud egy dolgot, hogy hatóságilag és társadalmilag tisztában van. És akkor marad a feldolgozó és eladó is az egy hatvannal, mert ugye akkor vele is azt a húsz százalékos adórendszert tartatjuk be. Ja, és megszűnik az áfa az élelmiszeren, gyógyszeren. Legyen áfa a műszaki cikken. Azon legyen. De ne a létszükségleteket érintő ágazatokon.
Na most ha vitéz Toró, vagy vitéz Kelemen, vagy vitéz akárki azt mondaná, hogy uraim, ezzel megyünk előre, ezért fogjuk zsarolni a román kormányt, akkor azt mondom, hajrá fiúk. Nyomjuk a pofájába a kormánynak a dolgot.
De nyémá. Nádá. Sem a rög fia, sem az isten népe, sem az istenek, sem élők sem halandók nem teszik fel így ezt a problémát. Minden fasza. Mert minden fasza kérem. Előbb legyünk bölcsek, aztán majd az isten is megsegít. Hát akkor nép: imádkozzál. Majd jön Bin Láden, majd jön az apád fasza nemtomkije és helyetted megcsinál mindent. Te csak marha birka menj idézd a sok hülyeséget, majd attól lesz jövője a gyermekednek, értelme a házadnak, földednek, országodnak. Kergess a falon zöld lovakat, oszt igyad a tejport, hogy ne legyen erőd azt a kurva huszárkardot, amit egyébként fényezel: felemelni.
A gyengébb nem kedvelőinek, jutalmul, hogy végigolvasták e bejegyzést, ide kattintsanak!!

Fing shui


Azt mondja a kínai, hogy ha ebben az életben boldogtalan vagy, ne búsulj, majd egy másikban boldogabb leszel. Ez így fasza. Tökéletesen beleillik Gandhinak abba a mondásába, hogy: "Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz." Az ember amikor hirtelen megvilágosodik, úgy érzi, hogy na most aztán lesz ebből egy szép utazás, egy jó kis ujjá születés. Ezek az utazások ideje talán attól is függenek, hogy az ember egyáltalán mit keres? Mert ha minden áron meg akar valamit érteni, anélkül, hogy a saját igazság érzetét is belevesse, csak egyszerűen elfogadni azt amit neki mutatnak, akkor sokat el lehet bambulni ezeken az utakon. Nekem ez a hindu -féle buddhista utazás a tegnaptól máig tartott. Mert miután meguntam a gyümölcs fáim simogatását, hogy be szép, meg milyen fasza a madarak csicsergése, a határon látom, amint hat vagy hét kutya eszeveszetten kergetnek egy alacsonyan repülő szerencsétlen fácánt. Még az a kis kutya is kullogott a falka után, amelyiknek semmi esélye sem volt elkapni azt a fácán madarat. Ki tudja milyen reinkarnálódott kínai bölcsesség vezérelte a futamát? Ebben a zen-es állapotban elgondoltam, hogy vajon az a menekülő fácán, milyen fengsujos görbéket követ? Most ebben a pillanatban hogy éli meg a: "Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz." -t? Ahogy elnéztem a levadult kutyafalkát, nem igazán véltem bennük felfedezni holmi békességre hajlandóságot. És itt akadtam el. Mert az rendben van, hogy a kertemet alakíthatom a kedvem és buksztárcám szerint. De mit kéne magamon elkövessek, hogy az ellenségem ne rohanjon utánam eszeveszetten? És mit kéne magamon alakítanom, hogy ne érezzem a fenyegetettséget? Mert mit akarok én látni a világban? Hogy magyar embertársaim megelégszenek azzal, amijük van és nem kell nekik az, ami az enyém. Hogy ne nézzen le engem az én magyar embertársam azért, mert ilyen kétbalkezes matató vagyok és noha a tékozló fiú szerepét kaptam az életben, nem azt várom, hogy levágják nekem a legszebb birkát. Ne vágják le, ne sajnálják tőlem, mert nem megyek haza mindaddig, amíg csak azért várnak haza, hogy tönkre verjenek, hogy elvegyék mindenemet. Hát ezt nem tudom, hogyan változtassam meg magamban? Az ilyen változtatás csak egyféleképpen lehetséges, ha alacsonyan repülök, mint az a fácán madár. Ha pakolok és megyek. És mindent itt hagyok, hogy felprédálják.
Vettem azt a fáradságot, hogy elolvastam ennek a Gandhinak a wikipédiás változatát. Mert érdekelt, hogy aki ilyent mond, mint ez a „vedd ki a szemedből a gerendát...” mit pakol az asztalra? Mert az ilyen messiásokkal én megjártam párszor. Mindjárt ami a szemembe akadt, hogy elég hamar létre tudta hozni az életében azokat a változtatásokat, amilyennek akarta a világot. Neki már gyermeke volt, amikor a magunkfajta a pattanásait kenegette vagy inkább önkezűleg segített magán. Aztán jogot sem akárhol valamilyen indiai kóceráj egyetemen végezte, hanem Londonban. És így tovább. Neki legfőbb gondja talán a cserepes fák metszése volt. Sejtettem én, hogy egy űzött, egy adósságokkal tele ember nem találhatott ki ilyen mondást, ami egyértelműen arra utal, hogy itt a lélekről van szó, nem az életről. Az élet az, amikor a kutyák űzik a fácánt. A lélek az, amikor ávéznak a boltíves, visszhangzó templomokban. Amikor az ember a saját visszhangján gyönyörködik, eszébe juthatnak ilyen gondolatok. Hogy legyél te a változás. Hát legyél te a változás. Ne kívánd a másét. De hát nem kívántam. Nem én kívánom a másét, hanem más kívánja az enyémet. Vajon kinek van olyan mondása, amitől az ellenség békében hagy? Mert ha az ellenség olvassa azt, hogy "Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz," ez neki egyértelmű. Azt akarom látni a világban, - mondja ő - hogy a másik java is az enyém. És ki legyen a változás? Hát ő. És változtat. Megy és elveszi. Gandhi mondta. Az isten mondta. Nekem hiába mondja Gandhi. Mit tudok én változtatni? Lőjem le a pasast? Meneküljek el? Miféle változtatás ez?
Lám lám. Nem nekem valók az ilyen spirituális elmélkedések. Ezek jók az ilyen Hamvas klubokban. Hangzatos hindu meg buddhista zagyvaságok, ilyen keresztény zagyvaságok társra találása. Jó kis görög mitológiával fűszerezve, hogy komolynak és érthetetlennek hangozzék. Mert minél zavarosabb, minél misztikusabb valami, annál komolyabbnak hiszik.
Azért is válasszák szét a lelkit, a szellemit a testitől, mert azt mondják, hogy az albérlet kérdése, a bankrészlet kérdése nem az élet legfőbb kérdése. A lelki dolgok, a szellemi dolgok az élet legfőbb kérdései. A tőzsde, a valuta ingadozás, a kamat, az uzsora, a zsarolás, a parancskiosztás, azok csak eszközök. A szentlélek bank csak eszköz. A nagy spirituális messiások kezében fontos és nélkülözhetetlen szent eszközök, a kisemberek kezében a Sátán szerszáma. Add meg a császárnak azt ami őt illeti, és add meg az istennek, illetve a földi helytartóinak azt ami az övék és menj békével. És igazuk van. Mehetsz békével. Mert ha nem adod meg mindenkinek ami jár, nem fogsz békével menni.
Csak hát eme szolgák közt is van olyan, aki megelégszik azzal amije van és van olyan, aki nem elégszik meg azzal amije van. És akkor istenileg felhatalmazva érzi magát, hogy elvegye a másiktól. És az isten nem ellenkezik. Sem földi isten, sem égi isten.
Hát nem ezt a világot akarom én látni. Már többször leírtam, hogy mit akarok én látni.

A változás te magad légy

Minden második blog erről szól. Hogy a változás te magad légy. Ó, én balga! Hogy ezt eddig nem értettem. Hogy ez miről szól?
Jött, hogy itt hagyná a motorját nálam. Nem tudta eladni. Esett az eső, s ezekkel e húsvétokkal nem volt piac. Kiment, de az eső miatt, s a húsvétok miatt nem jött senki. Mert ma elmegy végleg Németbe. A gyerekeihez. Megy a feleségével. Bepakolták a dubát. Vannak már ilyen költöztető járatok Németbe. Csak kétszázötven euró. Megmondta a gyerekeinek, hogy eltöri a lábukat, ha haza jönnek. Nincs már itt mit keressenek. Nincs már itt jövő. Majd jön és elviszi a motort is.
Tegnapelőtt hívott egy Ausztráliában élő román ismerősöm, aki sokat dolgoztatott, ilyen lakás berendezéseket rendelt tőlem. Valamikor jött ő is az ilyen nagy hazafias dumákkal, hogy itthon kell valamit kezdeni. Nagyon jó dizájner a csaj. És tudta mindig mit akart és mindig letette a lóvét rendesen. Uram Atyám, ha ilyen világ lenne, mondtam mindig, érdemes lenne dolgozni. Jó érzés, amikor lovettában is értékelik az ember munkáját és nemcsak hátveregetésben. Ritkán találkoztam olyan rohadt kapitalistával, aki elkezdett volna kekeckedni a lóvéért. Ez egy jó erkölcsös balkáni módszer. Mármint a kekeckedés. Igaz, a rohadt kapitalista sosem jött a szöveggel, hogy a változás te magad légy. A rohadt kapitalista mindig azzal jött, hogy mikor lesz kész? Ezzel a csajjal fél órát beszélgettünk. Azt mondta, Attila, verjél ki mindenféle illúziót, hogy a te fiadnak Romániában jövője legyen. Az euró összeomlik, a Balkán visszahúzódik: „nájtmer” (rémálom). Az lesz.
Mondja a feleségem ma, hogy tudod, hogy helyet kell hagyjál még egy lakásnyi bútornak, nem? Ne mondd. Mondtam neki. De igen. Mennek Angliába. Végleg. A férje kiment másfél éve, most megy a feleség is a gyerekkel.
Elmentem a konyhakredencig, bevettem egy piáfent, huzatot kapott a fogam, fájt az egész pofám, az a fog is fájt, ami már nincs. Nem is tudtam, hogy a fogak lelkileg nem hagyták el a számat. Gondoltam, amíg hat a gyógyszer megnézem a fészbukkos ismerőseimet, hallám mi jót mondanak? Ki sem nyitom rendesen, mert ugye lejárt már a havi gigabájt internet kvótám és amiatt átvált a lassúbb, a majdnem nem létező sebességre, és bejelentkezik az egyik srác, aki dolgozott velem egy pár hónapot, hogy Franciába van pár éve és most kivitte a feleségét is. Ezelőtt két hete vagy három? Ki tudja ebben a zsibbadásban az időt számolni? Volt nálunk egy nagyon kedves ismerősöm. Aki több éve már kint él. Azt mondta, Uram, Atyám, de jó, hogy hazajöttem. Mert csak most tudom értékelni, hogy ott kint jó helyen vagyok.
Még a Ceausescu korszakban közszájon forgott egy vicc: „hogy jött Nicu a feleségéhez és mondta, te Elena, lassan csak mi ketten maradunk az országban, a többiek mind kimentek nyugatra. Mire Elena kérdi: Te és még ki?”
Ez a vicc jutott most nekem eszembe. És belém nyílalt annak a felismerése, hogy a változás te magad légy. Ennek az értelmét én csak ma értettem meg. Hogy ne várd a változást mástól.  Te magad légy a változás amit látni szeretnél a világban.
Ezt még azért le kellett írjam.

A nemzet ereje

(a sziámi ikrek sírja fölött miatyánk helyett)

Olvasom, hogy igaz lassú tempóban, de egyre kevesebb ember hisz istenben. Azt hiszem ez a lassú tempó egyelőre nem jelent túl nagy veszélyt a vallásokra. Egyébként sem féltem őket, mert akármikor fel tudják dobni ezt a százalékot, ha nagyon bevetik a fegyvereiket. Egy egy Mária jelenés, könnyezés és rögtön megugrik ez az arány. Azért milyen szép, amikor az ember kiöltözik és elmegy -szerinte- istene elé. Hogy tisztjét tegye nála. Audienciára megy. Azt mondja megy feltöltődni. Mint ahogy egy töltőt bedugunk és még egy pár napra feltöltjük az aksinkat.
Olvasom azt is, hogy az ortodox egyház nem volt hajlandó szertartása szerint eltemetni a sziámi ikreket, mert haláluk előtt nem voltak megkeresztelve.
Hogy még egy miatyánk sem hangzott el a koporsójuk felett, azt mondja a hír. A gyermekek szempontjából teljesen mindegy. Hogy szertartásosan temetik vagy sem. Ők megmenekültek ebből a világból.
De itt nem csak az ortodox egyházról van szó. Láttam református papot, aki megtagadta egy anyóka temetését mert el volt néhány éve maradva az adó kifizetésével és a hozzátartózó nem akarta kifizetni azt. Érdekes volt a vita. Végül az ember elment sűrű szitkozódások közepette, a pap meg rácsapott arra a nagy füzetre, amibe az emberek vagynak beírva. Hogy ha nem lép fel keményen, az emberek nem fizetnek semmit az egyháznak. Mondta. Nyeltem a galuskákat, elszállt minden kedvem előadni az én bajomat. Mint a fogorvosnál, már nem fájt semmim.
Én nem tudom. Nem is tudom, hogy miféle emberek ezek a papok? Most én elképzelem magamban, hogy jön egy ilyen családnak az idősebb tagja, mert hát ilyen nagy fájdalmak idején jó, ha van egy sokat megélt öregebb ember és megkér, hogy temessem el az unokájukat, mondván egyik lábáról a másikra állva, hogy de tudja, úgy haltak meg, hogy nem voltak megkeresztelve. Nem volt mikor szegényeknek. Most én mint pap, azt mondanám, sebaj, ez mind mellékes, természetesen átadjuk az Úrnak annak rendje s módja szerint, vigasztalnám az öreget és még talán egy páleszt is töltenék neki erősítőnek. Elmennék és eltemetném azokat a gyermekeket. Másnap meg be is adhatnám a lemondásomat. Mert ha nem, kirúgnának. Sőt, a hívek is fel lennének háborodva, hogy milyen hatalommal szegem meg a doktrínát és az isten parancsolatjait? És ilyenkor jönnének elő az alap tagok, akiknek a nevei be vannak vésve ide oda a templomban, bevarrva a szőnyegekbe, írva az ima és énekes könyvekbe, akik az alapjait tették le valamikor annak a templomnak. Hogy egy taknyos, mocskos bitang nekik ne fordítsa fel a világot, azt a világot, amit keserves harccal építettek az évszázadok alatt és adtak át apáról fiúra! Mert ez ama szent következetesség, amit egy papnak figyelembe kéne vennie. Mert akkor mi van, ha holnaptól senki sem keresztelné a gyermekeit? És egyáltalán mi lesz, ha elkezdjük ezeket az ősi törvényeket megszegni? Meghal a hit! Meghal a nemzet!
Azt mondta nekem egy egyébként ateista, de nagyon bölcs és tanult barátom, hogy az erdélyi magyarság összetartását még mindig a történelmi egyházaknak köszönhetjük. Hogy ezért nem kell őket bántani.
S akkor irónia képen, eszembe jut Jézus, amint elkezdte korbáccsal kiűzni a pénzváltókat és hangoztatta, hogy három nap alatt lerombolja azt a templomot. Jött és leszarta a hagyományokat. Nem állt neki vitatkozni, hanem korbácsot ragadott és azzal fenyegetőzött, hogy lerombolja a templomot. Hogy ledönti az évszázados hagyományokat. Azokat a hagyományokat, melyek összetartanak egy népet, egy nemzetet. És ezt nem valamilyen vizenyős, befüvezett tekintettel mondta, hanem hulla komolyan. El is hitték neki. Másképp nem nyírták volna ki.
Röhejes ez a keresztény világ. Azt tartja magáról, hogy betartja isten parancsolatait. Hogy követik Jézust. S akkor van háromszáztizenkilenc betartani való törvény. S eltelik a nap, a hét, az év azzal, hogy ezeket a törvényeket forgatják elméjükben és számolják, hogy melyiket tudták betartani és melyikért kell vezekelni, bocsánatért esedezni. S hogy egy ilyen esetben, mint a meg nem keresztelt sziámi ikrek kresztény módon való eltemetés megtagadása, azt mondják ilyen tiszta tekintettel, hogy sajnos ilyen furcsa a helyzet, de bízzunk isten kiismerhetetlen bölcsességében.
Pedig egyszerűbb lenne csak arra gondolni, tulajdonképpen Jézus egyedüli törvényére, hogy azt kívánd másnak, amit magadnak kívánsz. Ami nem is törvény végül is, hanem inkább egy útmutatás a boldogság felé.
Ezzel az útmutatással élve, rájön a jóérzésű ember, hogy szart sem ér egy nemzet történelme, hagyománya, ha akár egyik jelentéktelen tagjától is megfossza az engesztelést, a részvétet. Mert ha a mi nagy híres nemzetünknek ez az ereje, a sötét múlt pátyolgatása, akkor inkább döntsük le három nap alatt, és csóré seggel kezdjünk újat.

Összefogásos világ

Már éppen arra gondoltam, hogy ideje nyugdíjaznom már ezt az írásos munkásságot. Mert én elmondtam már mindet amit akartam ennek a világnak. Aztán beleütköztem ebbe az érdekes cikkbe: Összefogott az USL-vel az RMDSZ Vajdahunyadon”. Nahát ez érdekes, gondoltam magamban. Egy kicsit melóztam a műhelyben a fiammal, egy újabb adósság budiajtónak szereltem a zárát, sarkait, tettem egy olyan belülről bezárható toló riglit, hogy ne aztán a kedves felhasználók holmi tomahawkokkal kezdjenek rá erősíteni valami kétszázas szegeket. És persze közben gondolkodtam ezen a szokatlan összefogáson. Mert ugye, ez az USL ez egy gittegylet a szociál demokraták, a liberálisok meg a konzervatívok között és fő közös tervük a kormányt félretenni, akik nem mások, mint a demokrata liberálisok és a romániai magyar demokratikus szövetség. Ott Bukarestben az USL balhéban áll az RMDSZ-el, halálos ellenségek. Látom itt Vajdahunyadon barátok.
Ja, most nem azért hozom fel, hogy ezen szörnyülködjek. Miért tenném? Viszont sok szempontból megnyugtatott a dolog.
Mert éppen a napokban azon törtem a fejem, és persze ezért nekem iszonyú fej és egyéb fájdalmaim keletkeztek, hogy ha az ellenségem magyar, akkor nekem kivel kellene szövetkeznem? Mert noha a térségben már nincs olyan, hogy istentelen, itt már mindenki konkrét keresztény, sőt vadkeresztény, akik középkori eszközökkel üldözik a rézbőrű gyaurokat. No nem megtérés, hanem máglyán való elégetés végett. Nos ezek ellen egy rézbőrűnek kivel kellene szövetkezzen? Mert ma is a többség, az erő, a beton emelkedik fölül, hogy uralkodjon a gyengén, az elesetten, a maflán, az őzön. Nemcsak erő fitogtatás, hanem jóllakás végett. A mai keresztes vitézek nem valami izom gyerekek hatalmas kardokkal, hanem hájasok, akiknek testét, szívét, eszét a zsír vonta be és egyetlen hatásos weaponuk a jó helyen és jó alkalommal való sziszegés. Mellesleg értelmetlen sziszegés. Viszont hatásos.
Nos egy ilyen világban, a gyámoltalan kivel szövetkezzék, ha látszólag az isten is a sziszegők tábora felé ontja az aurora boreáljait?
A jó hír az, hogy lehet szövetkezni. A mai cikk erről a furcsa szövetségről azt mondja nekem, hogy ami Délen és Nyugaton helytelen, az nem biztos, hogy Délnyugaton is helytelen. Ha Bukarestben eszik egymást az usl meg az rmdsz, Hunyadon jól elvannak egymással. Ez jó hír gyerekek. Mert én mindig is híve voltam annak, hogy ki kell egyezni. Meg kell kapni a megoldásokat. A kiutat. Azt mondta nekem egy nagymagyar pap, hogy nem az számít, hogy hat nap alatt teremtette az Úr a Földet s Eget, ami valószínű nem úgy volt szerinte, hanem amint a tudósok kimutatták, hogy ötmilliárd év alatt lett meg e nagy mű, na ő azt mondta, hogy sajnos, neki is onnan kell vennie a kenyeret, ahonnan olcsóbb, nem azt véve figyelembe, hogy az a pék magyar vagy nem. Utalván arra, hogy semmi sem kötelezi őt arra, hogy magyar asztalostól rendeljen.
Persze ezek első látásra nemszép dolgok. Viszont ha belegondol az ember mégis szép dolgok. Mert ha az istenek, a mai keresztesek és a mai bölcsek tudnak mindenféle szövetséget kötni, mitől ne tudna a szegény ember is mindenféle szövetséget kötni?
Hát a mai hír, azt üzeni, hogy szabad a pálya gyerekek. Evangélium ez! Szövetkezzünk a magunk érdekében. Bárkivel. Fasza! Tiszta Woodstock. Route 66. Jöhet a narkó. Elszabadultak az ördögök. Lölöt lehet lógatni. Nincs többé különbség. Énekelheti a kikopott nyári gumi: „ha én lánctalp lennék...”
Nagy dolog az, amikor a kisember megkapja a nagyembertől a feloldozást, hogy nézd, én fajtalankodok, az hogy néha te kivered, az semmi. Én a világot fordítom ellened, hogy te nem alszol emiatt, az semmi. Fordítsd te is ellenem a világot. Ezt mondja a mai nap híre. A mai nap híre még azt is evanghélizálja nekem, hogy a kisembernek is joga van lázadni, szövetkezni. És a mai nap híre arról is bizonyságot tesz előttem, hogy megszűntek a különbségek: nincs jobbos, nincs balos, nincs lenti, sem fenti. Nincsenek elvek. És ha nincsenek elvek, akkor mi a kisember, hogy hobbyból elveket őrizzen kárára?
Ha az én ellenségem magyar, kivel szövetkezzem? Az én ellenségem nemcsak odamond nekem, hogy na jól megmondtam neki, hanem kell neki a mindenem. És csak arra vár, mint a patkány, hogy a fürjecske kidugja a fejét a rácson, hogy lekaphassa a fejét.
A mai nap üzenete az, hogy szövetkezni csakis az ellenségem ellenségével szövetkezhetem. Ha magyar az ellenségem, akkor románnal kell szövetkeznem. Mert hiába szövetkezem magyarral, varjú nem vájja ki varjúnak a szemét.
Horror egy bejegyzés, mi? Pedig tisztára pozitív.
Azon is elgondolkodtam, hogy vajon mit érez az ember, amikor kikötik a máglyára és elkezdik alatta meggyújtani a szalmát? És közben nézi a feleségét, és gyermekeit, amint sírnak és reszketnek a félelemtől? Azt hiszem, hogy bennem egy hatalmas önvád és harag lenne, hogy amikor lehetett volna, nem vágtam el az összes pap torkát. Erre gondolok most. Hogy nem szabad megvárni, amíg az inkvizítorok feltesznek a máglyára, mert nem a máglyán elégettek támadnak fel harmad napjára, hanem a keresztes lovagok, akik isten nevében ölnek ártatlan gyermekeket és nőket és betegeket, öregeket.
Ideje elhessegtetni azokat a hülye álmokat, hogy majd egyszer szép és jó lesz a világ, majd aztán Coelhoval és Teréz anyával kéz a kézben fogunk futkározni a szabad, boldog világban. Ezek hülyeségek. Mert szabad és boldog világot nem így csinálnak, hanem úgy, hogy összefognak. Tudnak valamit a hatalmasok, hogy feszt összefognak. Miért az összes pénzember benne van valami ilyen világot vezető gittegyletben? Azért, mert az erő a gittegyletekben van, nem az álmodozásokban. És igaz az, hogy kevés gazdag ember van a világon, mégis erősek a gittegyletek által. És ezek a gittegyletek nem valami imádkozó helyek. Nem horoszkópokat olvasnak, és nem kémlelik az eget, hogy vajon a holnap mit hoz a szerencse, hanem nyomják sorozatban a lovettát.
Mi lenne, ha a szegény ember is szervezkedne és gittegyletezne? És ne a gazdagokból válasszon magának bölcset, vezetőt, hanem ugyancsak egy csórót. Hiába nyafogunk, hogy korrupt és bandita ez a világ, mert semmit nem teszünk az ellen, hogy ne legyen ilyen. Csak tátjuk a szánkat és nyálazunk bámulatunkban. Ennyit csinálunk. Ennyit is érdemelünk.

A vírus

archív rífress:


Jézus vírus

(Avagy az Attila evangyélioma)


Jön vala a karácsony estéje, az emberek otthonaikban az Úr jövetelét énekelvén, imádkozván, egy veszedelmes vírus rájuk telepede. Másnap összegyülekezének és mindenüket összeadák a közbe.
Ment vala egy Attila nevezetű asztalosféle is, ki csarnokát a közbe adá vala. Lőn öröm és ünnep mindenki szívében. Másnap elmenének egy páran amaz Attila asztalosféle csarnokába, páran, kikben az asztalosság lelke motoszkál, korbácsoltatván az asztalosság angyala által, kik kínoztatva valának az asztalosság és szegénység lelke által, és valának szegények és nincstelenek. Amaz Attila kinyitá nekik egy ajtót és azt mondá: Íme ti elfáradtak, itt van a csarnokom többi, üres része, jertek és lakjatok nálam, csináljatok magatoknak zugot, ahol élhettek majd. És jövének az építő mesterek és csinálának zugot az asztalos lelkűeknek, közben az asztalosok csinálták vala az ajtókat, ablakokat, feleségeik meg élelmet főztek és a gyermekeket okították amaz Úr tanításaira. Attila mester meg mutatta, hogy kell csinálni amaz szép ajtókat, ablakokat, székeket, asztalokat, és lelke tele vala örömmel, hogy tudását és műhelyét nem kell a sírba vigye, hanem a jövőnek szolgál vala vele.
És mindenki adottsága és tehetsége szerént adta vala magát a közbe, egyszeriből eltűntek az adósságok, felszámolódott a szegénység, az emberiség kigyógyultatott a depresszióból, megjött mindenkinek az életkedve és mindenki azzal tudott vala dolgozni, ami adatott neki.
A gonoszok és harácsolók látván, hogy miféle nagy vírus telepedett az emberiségre, elvesztették hatalmukat, nem tudtak többé senkit zsarolni, szolgává kényszeríteni, aki meggondolta magát és a közbe adta vagyonát, jól jára, mert levetköze gonoszságát és harácsló lelkületét, aki nem cselekedett eképpen, minden vagyona rászakadt, a rozsda és a molyok megették, mert tolvaj már nem vala, aki ellopja.
Az Úr látván, hogy az emberek jól élnek egymás közt, elcsodálkoza és megirigyelvén őket, leszálla közéjük és éle velük több ezer esztendeig.

És lön este és lön újra reggel.
Az emberek a jóléttől eltunyulának vala, elfelejtkezvén mosakodni, büdösek és kócosak valának és az asszonyok is igen elszürkültek vala, mondván, az uruknak így is jó. Támada köztük nagy veszekedés, hogy kinek a munkája munkább, és valának sokan, kik azt mondták, inkább fáznak, semmint fát vágjanak, éjnek idején felkelvén, a tűzre rakjanak.
Az asszonyoknak eszükbe jutnak azok az irodás évek, mikoris felöltözvén tetszetősek és kívánatosak voltak az ismeretlennek. A gyerekzsivajba beleunt férfiak vágyakozva gondoltak a régi munkahelyeikre, ahol lazsálván is megkapták fizetésüket és munka után betérhettek a kocsmába.
Az Úr látván, hogy az emberek kezdenek kigyógyulni amaz veszedelmes vírusból, megáldá őket és szövetséget köte az emberekkel, egy újabbnál újabb szövetséget. Mely így szól vala:
Én mondom, hogy többé ne ártson nektek ez a veszedelmes vírus, összezavarom nektek az Úr beszédit, hogy semmit se értsetek belőle, adok néktek párezer vallást, eleget, hogy legyen min vitatkozzatok, és vágyakozni fogtok és imádkozni, hogy Jövel Uram, de ha lehet, ne kelljen többet ama vírust hordozó pohárból inni, hogy lebetegedvén újra megbolonduljunk. Fogtok majd vágyakozni és imádkozni, hogy minden maradjon a régiben, mert ha eljön az Úrnak ama mennyei Jeruzsáleme, akkor vége mindennek, a hiúságnak örök pokla eljön és soha többé nem lesz megtestesülve és akkor lészen sok jajkiáltás, a fogaknak csikorgatása, és örök szenvedés.
Imádkozzatok azért, hogy ez egyhamar ne történjen meg.”
(Eddig az Attila evangyélioma.)

Szilveszter taknya

Szilveszterben, illetve „széköly”-ben, annyi a takony, mint a tárnicai tó vize. Minduntalan visszaszívja. Szentül meg voltam győződve, hogy nem tudnám rábírni, hogy attól a rengeteg már már rögösnek hangzó taknyától megszabaduljon. Már azért sem, mert ő nem tudja, hogy az a rengeteg genny az egy ki nem kezelt hűlés, ami előbb utóbb az agyára mehet, elpatkolhat. Nem tudja, mert egyáltalán kit érdekel, hogy mióta lappang benne az a takony? Lehet, hogy születése óta hordozza és ahányszor ki szeretne huppanni az a massza, mindig visszaszívja és úgy hörög a visszaszívott magma, mint amikor hörög az én megtelt pöcegödröm. Amikor hörgősen megy le a szennyvíz, akkor tudom, hogy megtelt. Usgyi üríteni. Na ennek a széköly gyereknek ez a pöcetartály már ki tudja mióta hörgi, hogy réges régtől tele van? A huszonadik ilyen visszaszívott hörgésnél már már ellenállhatatlan erőltetést éreztem arra, hogy egy budipapír tekercset adjak a kezébe, fújja már ki istenösen azt a takonyt magábúl. De nem kezdeményeztem, mert tudom, hogy ennek pszichológiai kimenetelei is vannak meg lehetnek, ha én a gyermek egészségi életébe beleszólok. Egyrészt. Másrészt meg nevelési koncepciók jogtalan beleszólásával is vádolhatnak jelen gyámjai, mert hogy a gyermek abban a genetikai módszerben nevelkedik, amely az eljövendő magyarság fénykora lesz: a nagy szaporulat. A tizenháromból nyolc megmaradt népszaporulati módszerben. Valójában csak öt marad meg, mert amelyik nem patkol el valami istenveréses sújtás által, az emigrálni fog, illetve a haza adattárából ki lészen húzva, mint áruló. A megmaradt öt meg valahogy húzza-nyúzza mint ez a széköly Szilveszter gyerek. Nem is csoda, hogy korához képest alacsonyabb, hisz annak a benne lappangó ősi takonynak meg kell valamiből élni.
Nézem ezt a Szilveszter gyermeket és valójában úgy nézek rá, mint a mi nagy magyarságunkra itt a nagy Kárpát medencében. És ahogy nézem azt az ártatlan, mit sem sejtő képét, ahogy fúrja faragja azt a hasított fakeresztet, arra gondoltam, hogy odaadnám én bárkinek ezt a nagy Kárpát medencei magyarságunkat, ha magával viszi Szilveszter székölynek a taknyát is. Isten igazából odaadnám. Hogyne adnám? Mit tud az egészről az a szegény gyermek? Talán nem is tudja felfogni, hogy szebb az élet, ha nem kell sétáltassa azt a takony rögöt a légző csövében. De nem tudja. Még azt a kekszet is alig tudja lepréselni a torkán a massza mellett. Azt hittem szégyelli magát, azért nem eszi a kekszet. Aztán jöttem rá, hogy nehéz legyömöszölnie a torkán.
Na tessék. Egy bevezetőt sem tudok megírni anélkül, hogy félvilágba belekössek. Mert ez lett volna a bevezető. És a bejegyzésem lényegének meg az kellett volna legyen, hogy milyen szépen, lelkesen faragták ez a széköly gyerek és Isti a szerintem ugyancsak széköly gyerek a hasított fakereszt csapjait. De hát ez már lejárt lemez nálam. A világ nagy dolgait én már csak az ilyen semmiségekben tudom lecsapolni, mint ennek a gyermeknek az elhanyagolt egészségi állapota. Ma, amikor már csak nemzetek vannak, az egyén az már nem számít, az már csak egy reprodukcióra szánt állat, mely valamilyen csoda által egyben fel kéne vegye a szent hazafiasság jelét, azzal az értelemmel, mely az állatiban testesül meg. A szent fatalizmus.
Ha nekem valakivel vagy valamivel bajom van az életben, az ez a szent fatalizmus. Melynek a gyökereit már százszor leírtam.
Na de nehogy valaki azt remélje, hogy majd a haladó világ foglalkozni fog a Szilveszter gyerek taknyával. A mocskos kapitalista és liberális világ sem fog foglalkozni a székölynek az egészségével. Mert ezek a mocskos liberálisok meg kapitalisták ezek is ilyen eget csapdosó értelmiségiek, akik nem alulról nézik le az embert, hanem felülről. Ők is hívei a szent fatalizmusnak, csak másképp.
Mégis, hogyan fog megszabadulni a széköly gyerek attól a gyilkos magmától? Szerintem két útja van ennek. Az egyik, hogy megváltozik a világ és már a gyermekkorától igyekszik arra nevelni, hogy a taknyot nem őrizzük az eljövendőnek, a másik meg az, hogy kibírja. Megtanul vele élni. Hát hány felnőttnél hallom ezt a jellegzetes pöcegödör hörgést?
Elvégre. Nekem is azt mondták tizenhat évesen, hogy meg kell műteni a térdemet. És csak Öszterreichben tudják az ilyent műteni. Aztán egy másik orvos azt mondta, hogy ezt nem kell műteni, hanem megtanulni vele élni. Hát megtanultam. Sántítok és fáj. És feszít, ha melegszik az idő. De arra senki nem jött rá, hogy miért lettek szarok a térdeim? Csak amikor már nem tudtam lábra állni a sarkomon kiálló sarkantyúim miatt és újra Bécsbe küldtek operálni, akkor derítettem ki saját magam, hogy az a kúrva lúdtalpért van az egész és az egészet el lehetett volna kerülni egy szar Scholl betéttel. De ahhoz kellett volna egy felelős, egy jóérzésű általános orvos, aki még a gyermekkorban észrevegye. Aztán, hogy az elkövetkező években sem vette ezt észre senki, pedig egyik orvos a másiknak adott át.
Amíg aztán az Isten engem bevitt az első Scholl üzletbe és megvettem az első méregdrága szandált. Az volt nekem a megváltás.
Szilveszternek az a takony kifújása lenne a megváltás. De hát a Szilveszter gyermek is annyit jelent, mint amint egy Amway „szponzor” mondta volt nekem: „több a beiratkozó tizenhat éves, mint az elhalálozó tag..”

Bábel tornya?

gúgelből
Ahányszor valamilyen megjegyzést írok egyik vagy másik portálon megjelenő cikkekhez, hogy jó jó nemzeti öntudat, de ehhez a nemzeti öntudathoz jár e valamilyen gazdasági terv? Vagy csak lelkesedésből áll ez a nemzeti öntudat felélesztése? Mindig kioktatnak, hogy nem, először meg kell teremteni a tiszta nemzetet. Aztán majd magától fellendül a gazdaság.
Amikor én együtt dúdoltam a „ha én zászló lennék” dalt az énekessel, én mindig úgy képzeltem el ezt a nemzeti öntudatos ébredést, hogy mi majd jobban megszervezzük, mi majd többet fogunk tudni tenni, mert mi egy ilyen fasza meg olyan fasza nép vagyunk. Valóban elhittem, hogy a mi hanyatló gazdasági életünk az az idegenek rosszindulata miatt van, akinek más vágya nincs, mint engem eltiporni, megsemmisíteni. Ebben a hitben kezdek gyengülni. Megmondom őszintén. Amióta létemet nem a románság fenyegeti, mely valójában sosem fenyegette, hanem pontosan a nemzettársam az, aki kiűzne a házamból, elvenné mindenemet, ezért aljasul lejárat mindenki előtt, sőt rám uszít mindenkit, nagyon elveszítettem a saját népembe vetett hitemet, bizalmamat, hogy egyáltalán tudja mit akar, vagy egyáltalán a gyermekei jövőjének az érdekében akar egy nemzetiekben letisztázott új világot?
Mint nemzet mi most úgy állunk, mint a Bábel tornya előtt. Meg szeretnénk építeni a tornyot egész az istenig. Nemcsak az a baj, hogy nem értjük egymás nyelvét, össze vissza halandzsázunk itt veszekedve, ármánykodva, egymást hibáztatva és lejáratva, kiűzve, kikergetve, de fogalmunk sincs róla, hogy nincs pénzünk a torony megépítésére.
Van a vállalkozói nézetben egy olyan álomszerűen dédelgetett elképzelés, miszerint egy vállalkozás csak úgy, véletlenül befuthat. Kényszervállalkozói húszéves múltam mögött rengeteg olyan stupid véleményt hallottam, hogy egyszer csak sikeressé válhat egy vállalkozás. Csak úgy. A sorsnak egy kiszámíthatatlan szeszélye következében. Az istenek áldásaként. A szerencsekerék beállásától függően. És azért kell lelkesedni. Látni a pozitív dolgokat. Nem a negatív dolgokat. Lelkesedni, lelkesedni.
Na ebben a stádiumban van ez a mi nemzeti öntudatunk ébredése, hogy túlontúl belelkesedtünk abba az állapotba, hogy nem is vesszük észre, hogy nincs egy árva vasunk sem a torony megépítéséhez. És nemcsak hogy nem számoljuk meg a piculáinkat, de még annak is nekiesünk, aki így vagy úgy el meri mondani, hogy jó, jó, de miből veszünk téglát? Ünneprontó az ilyen. Nemzetgyűlölő.
Hozzászólásaimban mindig csak azt kérdeztem, hogy van e valamilyen terv, elképzelés, a gazdasági életünkre nézve? Valaki feltette azt a (tudom földhözragadt) kérdést, hogy ha nem akarjuk megenni az idegen répáját, akkor ha netán saját répát termesztünk, akkor azt hogyan juttatjuk el minden színtiszta magyarhoz, úgy, hogy az olcsóbb legyen, mint az idegen répa? Mert mondjon bárki bármit, ha mi valaha önállóan akarunk élni, a nemzetek zsarnokságát kiiktatva, akkor mindenek előtt ezt a problémát kell megoldanunk. Hogy a saját termesztésű répámnak infrastruktúrát építsek ki a sajátjaim felé, úgy, hogy olcsóbb legyen, mint a külföldié. Mert feltételezem, hogy nem erőszakosan akarjuk ezt a problémát kezelni. Mert igaz az, hogy az aki egyszer erőszakos, az másodszor is erőszakos lesz. Tegyük fel most erőszakosan felszámoljuk az úgynevezett szabad piacot, hogy meg tudjuk teremteni a magunkét. Mi lesz ennek a következő lépése? Hogy a mi kis tisztára mosott nemzetünkben is egy ilyen erőszakosan létrejött értékesítési „hálózat” lesz ránk erőltetve, mondván a nemzet érdekében. És ha már most vannak ilyen megoldások, mint olvasom ezt az Erzsébet kártyát, hogy ezentúl a szegény ne saját maga döntse el, mire költse a segélyt, mennyire el fognak szaporodni az ilyen „nemzetaggodalmas” megoldások?
Nekem az sokat elmond, hogy nincs gazdasági terv. Mert nincs gazdasági terv. Most csak az van, hogy nép, hidd el, amit a nagyok mondanak. Hogy jó lesz minden.
És itt muszáj megírnom, habár nem szeretek nevekkel jönni, mert szó sincs arról, hogy amiért én most megírom a Kovács Eckstein Péter cinikus kijelentését, miszerint olyan tervet készít a kolozsváriaknak, amilyet csak akarnak, csak szavazzák meg polgármesternek, hogy én akkor most ellene lennék és ebből kifolyólag magától értetődik, hogy a másik oldalra szavazok. Csak jelezni szeretném, hogy itt tartunk mint nemzet. Hogy már gúny űzünk mindenből. Ez az Emnp sem tesz mást, mint szidja a rmdsz-t. Mindez azért történik meg, mert nincs egy árva fingja senkinek arról, hogy miként fog gazdaságilag kinézni a holnap.
Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ez a megosztódás vajon mennyire fogja szétzilálni azt a maradék féleszű nemzeti öntudatunkat is?
Néha az az érzésem, hogy Icig egy hatalmas viccre ugrasztott össze minket, mondván, hogy a nagy magyar nemzetet úgy lehet megtizedelni, ha felébreszted benne a nemzeti öntudatot. Mert akkor megbolondul. És úgy látszik bevált. Most már csak a törzsi háborúk hiányzanak. Mert a nyelvünk összezavaródott.

A „6ooo km” íródó regényem körüli gondolatok.

Bármennyire hihetetlen, de a regényem minden szava majdnem igaz. Csak nem a leírt sorrendben, és nem azokkal a nevekkel. Olyan az egész, mint egy hatezer elemből álló kirakós kép. Összerakva lesz egy egységes kép. Erre a képre én is kíváncsi vagyok, azért írom. Valósak a történések, mint Balázs Fecó "Én is lehetnék" című dalában.
Például valósak az érzelmek, a gondolatok. Csak egy a baj, hogy ezeket a puzzle darabkákat én össze vissza helyezem. Valós a román pópa, valós az Ignác atya, a Petru, valós Klaudia, valós a pástétomos kenyér, meg az ablakszerelés, a fekete terepjáró, és sorolhatnám.
Be kell vallanom, hogy ezt a regényt egyszer már elkezdtem megírni, egy sokkal mozgalmasabb dimenzióban, cinikusabb, vadabb világban, sok adrenalinnal, fékcsikorgással, gps, üldözés, menő replikákkal, vagánykodással, sok lóvéval, üldözés, konspiráció, miegymás, aztán leálltam vele. Pedig lehet, hogy nem kellett volna. Néha egy számnak a rockosabb remake-ja sokal kifejezőbb, mint a tussoló alatt elfütyülve.
Még amikor dobos akartam lenni, mutattam a dobtanáromnak, mert kérdezte, hogy milyen zenét hallgatok, hogy most éppen a Dire Straits „hat élű kés” száma a kedvencem. Meghallgatta, és elsőre lelegyintette. Azt mondta, hülyeség, hallgass Deep Purple-t. Az a zene. Gondoltam rá hallgatok, és egy teljes héten át átszenvedtem egy pár kölcsönkapott Deep Purple kazettát. Nem értettem belőle semmit. Nagy zaj, csörömpölés, ordítás, alig alig tudtam kihámozni a darabok melodikus fonalát, néha az volt az érzésem, hogy a zenészek csak vagánykodnak, hogy tudnak gyorsan pengetni meg pergetni.
Elkeskenyedve mentem a heti találkozónkra, ahol negy meglepődésemre elkezdte dicsérni a Dire Strait „hat élű kés” című számát. Azt mondta, meghallgatta az egész albumot és, hogy tudjam meg, nagyon profik. Miért? Kérdeztem. Hisz a számban a dobos alig csinál egy pár breakket, a ritmus is nagyon egyszerű, nem fűszerezi a lábpedált, az egész szám egyszerű. Éppen azért, mondta. Te tudod, hogy egy profi dobosnak mit jelent egy egyszerű ritmust lejátszani? Nem, mondtam. Tortúra. Tortúra egy profi dobosnak egy egyszerű ritmust lejátszani. Azt mondta. Mert amikor mindenféle technikát megtanulsz, nem tudod megállni, hogy azokat ne alkalmazd mindenhol.
Ezen aztán én sokat gondolkodtam az életben. És rájöttem, hogy nem a rengeteg nehéz képlet elsajátítása a nehéz, hanem az élet egyszerű gyakorlása a legnehezebb. Én azért szeretem például a James Last -féle feldolgozásokat, mert azok leegyszerűsítik a dalokat, érthetővé teszik, széppé, ezért jó hallgatni, újból és újból és soha meg nem lehet unni. Érződik a számokban, hogy minden hangszer boldog, lebeg, ingyen van az üzenet, érthető, félre nem érthető. Nincs kódolva semmi benne. Nincs benne átvitt értelem. Olyan, mint egy akt kép. Egy pucér nő, amin nincs semmiféle fátyol vagy mesterkélt vasesztergályos tekintet, csak egy egyszerű mosolygós arc és normális testtartással, nem valami kicsavart, bordamutogató pozíció.
Aztán jött az a gondolatom, hogy miért ne írnám meg úgy ezt a regényt, mint a „hat élű kés” egyszerű verziója, vagy egy James Last feldolgozás, vagy egy szép és egyszerű, természetes női akt? Ne legyen benne hulla, világmegváltás, ne legyen benne szex, hanem inkább az élet „melodikus” vonala. Mi lenne? Na ez az, amire még én is kíváncsi vagyok.
Lassan haladok vele, mert várom a megéléseket. Néha hónapokig elakadok, aztán megélek valamit és az tovább íratja velem.
Mikor látok egy egy filmet, ahol pillanatok alatt történnek dolgok, reggeltől estig egy ismeretség már viharos közösülésben végződik, legyinthetnékem van a regényemre. Hogy valószínű unalmas lesz. Pedig szeretném, ha ez lenne nekem a Henri Charriére Pillangója. Vagy Rejtő Jenő Csontbrigádja.
Az asztalos személye bennem egy Gérard Depardieu, hogy Klaudia ki is, azt még nem tudom, de hogy nem Jennifer Lopez vagy Angelina Jolie, az biztos, de hirtelen ez a Meryl Streep jut eszembe.
Persze az is megfordult a fejemben, hogy talán nem szép dolog egy nem írónak belekontárkodni a regény műfajba, még akkor is, ha csak a papírbegyűjtőnek dolgozik. Merthogy ezáltal hígul az írás világszintű mennyisége. Én mindennel úgy voltam, hogy ha bútor kellett, megcsináltam, ha ház kellett, megcsináltam, ha olvasnivaló kell, megírom.
Az egyik nagymamám mindig írni szeretett volna, van is egy megkezdett regénye nálam, apám elég sokat írt, de messze nem volt annyi ideje, mint nekem, látom a fiam szeret írni, nagyon érdekes gondolatai vannak már hét évesen. Valahol ezek a dolgok köteleznek engem az írásra. Mert lehet, hogy ez lesz a fiamnak egyedüli kézzel fogható öröksége, hogy látta az apját feszt írni.
Nem vagyok biztos benne, hogy nem e Luther Márton volt az, akit egy kocsma tartott el és a kocsmában születtek a filozófiái? Amiket aztán felkaptak? Jókai Mórnak is volt egy pénzes felesége, akinek az oldalán írhatott és ápolhatta kedvenc szőlőit. Lehet, hogy a mostani műhely majd bérbe adva lesz a fiamnak a lutheri kocsma vagy a Jókai Rózikája? Ki tudja ezeket a dolgokat?
Van Czakó Gábornak egy mondása, hogy mindenki tegye meg a tőle telhetőt. Hát részemről ez a tőlem telhető.

A reggeli

Reggel korábban keltem. Klaudia nem volt már a szobában. Gondoltam átment Barbuhoz az éjszaka. Lementem, gondoltam levegőzöm, amíg felkelnek az urak. Nagyot néztem, amikor Klaudiát lent kaptam az ajtó előtt a pokrócába burkolózva. Kérdeztem tőle, hogy miért fázik itt az ajtó előtt? Jól esik neki most a hideg, azt mondta. Meg kellett mutassam neki a műhelyt. Minden sarkot megnézett, mintha érdekelte volna. Furcsálltam egy kicsit. Mert nő személy még sosem érdekelődött a műhelyem iránt. Mondtam neki egy kicsit elszégyellve, hogy hát nem gondoltam, hogy látogatóm lesz, nem takarítottam. Hogy éppen munkák között vagyok. Mentegetőztem, hogy azért szoktam takarítani, mert én sem szeretem a rendetlenséget. De hát a munkafolyamatok nem úgy alakulnak, hogy minden nap érdemes takarítani, sok időt felemésztene, ha minden nap tenném. Nem baj, mondta, szeretném ezt mindennap seperni, nekem nem lenne gond. Én nem tudtam erre mit felelni. Sorozatban kaptam ezeket a kijelentéseket, amik inkább komolyak voltak semmint viccesek. Viszont a meglepődésen túl nem tudtam hogyan reagáljak, mert soha egy nő nem mondott nekem ilyeneket. Hogy legyinteni szoktak a szakmám miatt, azt megszoktam, de hogy egy tévésztár nekem azt mondja, hogy szeretné seperni a műhelyemet, az nekem sok volt. Nem tudtam abban a pillanatban másra gondolni, minthogy így szerette volna kifejezni azt, hogy mennyire elege lett a tévésztárságból, szívesebben seperne egy műhelyben. Lelkemben mást értettem, de az eszem mást sugallt. A lelkem azt mondta, hogy a csaj tök komolyan erre a műhelyre értette, az eszem meg azt mondta, hogy csak átvitt értelemben használta a műhelyseprést. Lehet jobb lett volna rögtön rákérdezni, hogy ténylegesen erre a műhelyre gondolt? Legfeljebb mosolygott volna, hogy neeeem. Miért nem kérdeztem? Mert talán nem hittem a fülemnek. Ehelyett, azt mondtam, kéne menjünk reggelizni. Mit mondhattam volna? Talán meg kellett volna csókolnom, mint a filmekben magamhoz öleljem és felültessem az egyengető gyalugépre, fél kézzel lerántva minden deszkát róla, és esetleg mittomén? Ilyen csak a filmekben vannak. A valóságban az emberek elmennek reggelizni.
Klaudia csak nézte amíg kenem a pástétomos kenyereket, a kályhán már főtt a teavíz. Arra kért, hogy az ő kenyerére ne tegyek mást, csak pástétomot. Két szeletet tegyek össze, mintha szenyó lenne. Két ilyen szenyót csináltam neki. Megette.
Közben felkeltek a többiek is. Nagyvárosi morcos képekkel jöttek elő, az életundor fájdalmasan virított képükön. Csak hallgattak, néha nyögtek, ásítottak. Nekem már nem volt amiért visszamenjek velük a faluba. Megadtam Klaudiának a telefon számomat, ha mégis szükségük van rám, elérhető legyek. Aztán elmentek. Jó nagy ürességet hagytak maguk után. Legalábbis Klaudia hiánya okozta ezt az érzést bennem. Bogarat ültetett a fejembe az esti és a reggeli beszélgetésünk.
Aznap nem hívott. Másnap hívott, hogy az iskola ajtója nem zár rendesen, nehezemre esne elmennem megnézni? Még ott lesztek? Kérdeztem. Talán igen, felelte Klaudia.
Elmentem. Klaudiáék már nem voltak ott. Elmentek. Az iskola tanító nénije megmutatta az ajtót, amiért jöttem, de azt mondta, nem tudja, hogy lenne valami baja. Akkor jutott eszembe, hogy hát megigazítottam az ajtót, akkor amikor az ablakot szereltem, de hogy ment ki ez az eszemből, nem tudom? Akkor fülig pirultam, csak a gondolatától, hogy esetleg Klaudia így akarta megadni a telefonszámát?
Írtam is egy esemest rögtön neki, hogy: „megjavítottam az ajtót”. Rögtön válaszolt: „ok. :-)”

Kosztika taksa

Annyi féle adó van, szerintem senki sem tudna egy lapra leírni egy egyszerű képletet, hogy na akkor így képződik a végleges eladási ára egy terméknek a nyersanyagtól egészen a kasszáig, ahol már szatyorba, illetve tulajdonba kerül. Akárkivel beszéltem, aki termel, azt mondta, hogy ha nincs piaci ára valaminek akkor a hasára üt, meg amennyiért el lehet sózni, ha van piaci ára, akkor minimum alább megy, hogy úgymond versenyképes legyen. Számolni senki nem tud. A modern gazdasági rendszer arról szól, hogy majd meglátjuk. „Hallám megy?” Aztán aki bírja lóvéval, vagy éppen összejön neki, akkor szerencséje van. „Bejött neki”, szokták mondani. Bejött az üzlet neki. Nagyon kevés üzletről tudok, akik lentről kezdték és folyamatosan fejlődni tudtak. A szenzációs sikerek mögött mindig de mindig valami sumákságot fedeztem fel. Kormánypárti szálak, egyházi szálak, szóval az ilyen sikereknek nem a piacon való jelenlét hozta meg a gyümölcseit.
http://dorunica.wordpress.com/
Egy céges vállalkozó, ha el akarta rontani a napját, reggel a budin ülve beleolvashatott a könyvelői bevallásba, láthatta, hogy mennyi rengeteg adó terheli a vállalkozását, a termék létrejöttének az útját. Amit kiemelten megjegyeztem magamnak, az a két százalékos rizikó adó például. De ezzel messze nincs vége az ilyen furcsaságoknak, csak ezt a mai napig nem értem, hogy kinek számít ez a rizikó? Ahhoz, hogy a negró munkásnak a kezébe nyomj egy százast, az állami kasszába mindenféle adóként még egy hatvanast kell fizess. És ez csak a negró része. Amire nagy nehezen kiállja mind a hét próbát az a termék, mielőtt kimenne a műhelyből, ha a cucc műhely ára száz mondjuk, akkor még ráteszünk huszonnégyet, mert az állam azt mondja, hogy ez az áruforgalmi adó. No nem azért kéri ezt a huszonnégyet, mert akkor bekerül nemtom miféle állami áruház láncba és értékesíti. Nem, ez a „Taxa Costica”. Lehet akár a Kosztika taksa. Így kéreget az egyik félkegyelmű gyermek itt Déván, hogy van egy ilyen fém tolltartója, megy vele az utcán és mindenki előtt nyitogatja, és ahogy felnyitja a belső, felnyitott felén írja, hogy „TAXA Costica!” Mindenki tudja, hogy Kosztika így kéreget. Aki ad ad, aki nem nem. Nem agresszív a gyerek. Meg sem szólal, csak mosolyog és nyitogatja a fém tolltartóját. Ilyen taksából tartja fenn magát ez a gyerek az állomás környékén.
Persze az állam ezt a huszonnégyes taksát nem ilyen vigyori képpel hajtja be, hanem megvannak neki a meggyőző eszközei erre nézve. És persze, ha még rászámoljuk a nagybani eladó és az üzletben árusító huszon harmincjait is, az ember talán fel sem tudja fogni, hogy abból a kétszázból a valódi érték, nem lehet több mint száz, beleszámítva a „méltó a munkás a maga bérére” taksákat is, legyen az termelőé vagy eladóé, vagy az indirekt szolgáltatóké, mint orvosok, tanárok satöbbi. Az oroszlánrésze a taksáknak az az állami hatalom költőpénze.
Persze, hogy nem lesz így sosem elég a pénz semmire és senkinek.
Emlékszem, hogy ezelőtt harminc évvel, amikor a festék raktárban dolgoztam, egy idő után, előléptettek, és főnökhelyettes voltam amikor a főnök elment szabadságra. A titkárnő megírta a számlát, én előkészítettem az árút és délben jött a kocsi és kivittük az üzletekbe. Akkor láttam bele a szisztémába, hogy a nagybani raktárnak volt hat százaléka, az üzlet is rárakott hat százalékot. De nem a hat százalékkal megemelt árra, hanem úgy, hogy ha a raktárba bejött a gyártól százzal, akkor a raktár rátett hatot, az üzlet is hatot. A végár a pulton volt száztizenkettő. Az áfa fogalma teljesen ismeretlen volt. És a harminc százalékos árrések sem léteztek.
Persze, most könnyen le lehet engem ezért hurrogni, hogy ne felejtsem el, kommunizmus volt. Nem felejtem el. Csak elgondolkodtam rajta. Hogy ha egy rendszer működni tudott így, ma mitől nem tudna így működni?
Azt megértem, hogy sok mindent nem lehet egyik napról a másikra létrehozni. A változás sem állhat be egyik hétről a másikra. De kérdéseket fel tudunk tenni magunknak és embertársainknak, nem? Mert elgondoltam, hogy mi lenne, ha ez az erdélyi magyar néppárt nem ilyen unalmas pofákkal töltené tele a sablonos kampánydumával dúsított íméljeit, hanem csak egyszerűen feltenné azt a kérdést: „honfitársaim, hogyan tudnánk Erdély termelő ágazatát megerősíteni, felfejleszteni?” De nem jönnek ilyen ímélek. Olyanok jönnek, hogy mindenki más hülye és bandita, de mi vagyunk a fasza fiúk. Az ilyen ímélek nem győznek meg engem. Az ilyen ímélek által értem meg, hogy ezek ugyanazok az emberek, akik még a fáraók idejéből ott voltak a behajtó rendszerben, akik másra sem képesek, mint áfákat kitalálni és behajtani, arra sem képesek, hogy egy egyszerű kéréssel forduljanak a dolgozó, illetve eltartó réteg felé. Hogy „gyerekek, micsináljunk?”
Mindenki el van ájulva attól, hogy ezeken a politikusokon már nem lehet változtatni. Miért nem lehet változtatni? Csak azért, mert hülyék és buták vagyunk. Mert nem úgy tekintünk rájuk, mint a mi alkalmazottainkra, hanem mint valami istenekre, akik predestinálhatják életünket. Vagy azzal a reménnyel nézünk egy egy ilyen félistenre, aki majd jön az isten hadseregével és kinyírja a gonoszokat. Ha tegyük fel lenne is egy ilyen félisten, ne felejtsük el, hogy az sem tudja mi a kétkezi munka, az is csak egy zsoldos katona, akinek sátor, pia és nő kell.
Hát ha nem is teszi fel egyik kampánystáb sem a kérdést, felteszem én: „Gyerekek, ennyire vagyunk csak képesek? Hogy minden majom ugrándozásán röhögjünk?”

Réztábla a kapu alatt

Ma már lassan levesszük a réztáblákat a kapuk alól. De minek is kellenek azok? Sátoros életformánkhoz nem lesz majd szükségünk réztáblás cégérekre. Mikor minden magyar családban lesz nagyjából mindig vagy tíz gyerek (beleszámítva, hogy csak minden harmadik lény lesz lelkes, illetve életképtelen, ergo kipusztul) és kéregetésből, meg gyökérevésből fogja fenntartani zsolozsmázásait (habár nem tudom kiktől fog kéregetni, ha minden idegent és minden idegen szimpatizánst el fogunk kergetni, akik mondjuk ésszel és kézzel, becsületesen szeretnének élni), amikor már füzetre nem fognak költeni a magyar családok, mert mindenki botra jegyzi majd a gondolatait, ha lesznek olyanok, vagy legfeljebb azt, hogy hány kecskéjét legelteti a vatikáni rendfelügyelőnek, akkor már nem lesznek szükségesek a réztáblák a kapuk alatt. Már nem szükségesek a réztáblák a kapuk alatt.
Nem értek azért dolgokat. Igaz, sok dolgot nem értek. Valamikor azt hittem értem a dolgokat. Legalábbis, hogy kezdem érteni őket.
Miért van az, hogy mi most elkezdtük lecsavarozni a réztáblákat a kapuk alól? Most csak azoknak jegyzem meg, akik kevesebbet olvastak mint én, de félreértés ne essék nem valamiféle lenézéssel mondom ezt, mert onnan mondom ezt, ahonnan lefele nem nagyon nézhetek ebben a műfajban, hanem csak felfelé, szóval ez a réztábla a kapu alatt, ez egy regény, ami valamiért fel volt kapva még a fiatalságom idején, sosem értettem mi volt benne amitől fel lehetne kapni, mert amikor hatalmas kerülő utakon megszereztem a könyvet és elolvastam, hát csak motyogtam magamban, mint az aki életét analizálta a budiban és tíz perc után felsóhajtva mondta, hangosan, hogy „többre számítottam” [a szomszéd budiból meg valaki visszaszólt, hogy „van itt több is”(ezt egy blogból plagizáltam)]. Szóval, a lényeg, hogy ez a réztábla a kapu alatt fogalom az nálam a céget jelenti. Egy szép Jókai -féle álom arról, hogy az ember elkezdi alól és lassan, apró lépésekkel, szorgalommal fűszerezve felépít egy fasza kis műhelyt és micsa dicsőség lesz majd kitenni egy réztáblát a kapura. Hogy mindenki lássa, itt nem egy akármilyen műhely van, hanem egy címeres valami. Hogy az embernek van pofája kitenni, hogy igenis ő asztalos. És erre büszke.
Ma erre már nem vagyunk büszkék. És ezért lassan lecsavarjuk a réztáblákat. Csendben, szégyenkezve, hogy nem voltunk képesek egyről a kettőre menni. Hogy volt merszünk nekivágni egy szar román kézi fúrógéppel, egy szar vésővel és egy szar fűrésszel és egy kalapáccsal, aminek a nyele el volt hasadva és szigetelő szalaggal volt megerősítve. És húsz év után, levesszük a réztáblát a kapuról, a felszerelt műhelyre irányító címertáblát. Hogy ne tudják meg, hogy itt valamikor volt egy harc, volt egy remény. Bezárjuk a vállalkozásainkat. Ezt jelenti a réztáblák lecsavarozása a kapuk alól.
Persze, jött egy nyakkendős ember, béemvében virítva, és azt mondta, hogy öcsém, nem a gazdaság a hibás, hanem te vagy a hibás. Mert nem tudod eladni magad. Nem tudom másnál hogy van, de nálam ez is benne van a réztábla levevési szégyencsomagban. Nem tudom eladni magam. Húsz évig senkinek nem kellettem, csak a munkám. Ma már hacsak magam nem adom el, a munkám senkinek sem kell. Mondjuk ez sem igaz így, mert a munkám kellene sokaknak, de nem úgy, hogy azért fizessenek. A valóság meg az, hogy otthonról kifogyott minden lóvém, nem tudom tovább finanszírozni mások elképzeléseit, vágyait. Szóval bevesszük a réztáblákat, mert a népek, noha szeretik a munkámat, nem tudják kifizetni. (Az idióták téveszméit szétoszlatva, miként nem vagyok hajlandó kisebb profittal tovább dolgozni, rég nem profitról beszélünk, hanem arról, hogy a vállalkozás további mesterséges fenntartása elviheti a családom feje fölül a fedelet).
Jó. Tegyük fel én és még a többi magamfajta vagyunk a balfaszok. Az élhetetlenek. Ama minden harmadik halálra ítélt lelkesek, akiket valamiért ez a szociálisan beállított világ fenntartott. Tegyük fel így van.
Visszatérve arra, hogy mit nem értek azért én ebből a világból. Azt nem értem, hogy ebben a vad, mocskos kapitalizmusban, ami kizsákmányolja a népeket, az ilyen államokban, vannak mocskos kapitalisták, akik amellett, hogy megélnek az asztalosságukból, még arra is van idejük, hogy a fűrészeikbe a saját mintázatú címerüket marassák be híres, ilyen fémben gondolkodó ugyancsak rohadt kapitalistákkal, akik abból élnek, hogy mások cégér fantáziáit egyedileg megalkossák. És van ideje az ilyen kizsákmányolónak, hogy a személyes blogján keresztül büszkélkedjen a saját tervezésű címermintájával a kézi fűrészébe bemarva. És el tudom képzelni, amint szeretettel dolgozik azzal a szerszámmal és nemcsak dobálja, hanem szépen leteszi, sőt letakarítja használat után.
Ezt nem értem én. Amikor nekünk mindent ki kell dobni, mindenről le kell mondani, hogy visszamenjünk időben a bocskoros korszakig, addig mások címereket fabrikálnak.
Biztos az én meglátásomban van a hiba. Mert ha figyelembe venném például a kongói életszínvonalat, akkor el kéne szégyelljem magam. De hát én sem tehetek mást, mint a kongóinak is tennie kéne, hogy mindig felfelé nézzen, ne a sárlében tapicskázókra kéne figyeljünk és a tapicskozásaikban keresni az élet nagy igazságait, hanem azokra kéne nézzünk, akik valamit kétkezi becsületes munkával elértek. Ha istent keresünk, sosem lefelé nézünk, hanem felfelé. Hogy néhány sarat dagonyázó istenkereső valamiért szereti a latyakot, az nem azt jelenti, hogy őket kell kövessük vagy lemásoljuk. Mert ők azok, akik bölcsességükben azt mondják, hogy minek a címer? Minek a személyre szabott fűrész? Ha a bicska is megteszi?
Lehet vele vitatkozni? Nem. Érdemes? Ez jó kérdés. Mert téten van az, hogy akkor most sutba dobjuk az elmúlt negyvenvalahány év munkáját? És ha beleszámítom apám munkáját és szorgalmát, vagy a nagyapáim munkáit és szorgalmait, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy bocs, tévedtünk? És most levesszük a százéves réztáblát a kapuról, hogy mi is beálljunk a sárdagasztásba? Ez a JÖVŐ???!

Virág helyett a sírra

Nem írom ki a nevét, mert akkor vádolni lehetne engem, hogy persze azér me zsidó, és te meg egy hazaáruló vagy, me zsidóbarát vagy. Most már tudom, hogy Rejtőt nem szabad olvasnia egy jó magyarnak, és Koncz Zsuzsit sem szabadna hallgatnia, mert nem láttátok? Nagy az orra!
A jutubon meghallgattam egy pár okosságot a napokban, olyan okosságokat, amikre a mai nesönál ébredés azt mondja, hogy kifelé a mocskos, emberellenes liberálisokkal. Engem az ilyen dolgok per hecc is arra ösztönöznek, hogy meghallgassam a másik felet. Mert azt már rég megtanultam, hogy sosincs az igazság csak az egyik oldalon. És sokszor az életben pontosan az ellentétekben kaptam meg a megfelelő válaszokat.
Az egyik ilyen okosság amit hallottam, hogy a szegény réteg nem szerveződik, amíg a gazdag réteg nagyon is szerveződik. Sokan vannak szegények és kevesen a gazdagok. Mégis a gazdagok jobban szervezkednek, mint a szegények. Hogy ez nem jó. Ezen kéne változtatni. Erre egy riporter, akiről félreérthetetlenül fel lehetett ismerni, hogy melyik tábor elkötelezettje, erre azt mondta, hogy és akkor maga mit akar? Kommunizmust? Persze a „kommunista” ettől nem esett kétségbe, megvoltak neki a további érvei is, amire a riporter nem tudott értelmesen válaszolni, csak egyre hajtani, hogy ugye emlékszünk még a kommunizmusra? Ki akar még egyszer egy olyant? És így szépen minden olyan törekvés, mely a szegények összefogásáról szólna, belefullad néhány gonoszul irányított sablon dumába. És sajnos maguk a szegények sem jönnek rá, hogy alantasul be vannak palizva.
A szegénység azt hiszi, hogy a politikus az a valaki, aki ad neki vagy sem. Attól függ, hogy nemzet érzületű vagy sem az illető politikus. Arra nem viszi az agya a szögény embört, hogy az állami gépezet az nem azért van, mert az atyaisten helytartója, hanem azért, mert megbíztam őt arra, hogy okosan és becsületesen ossza be, szervezze meg a gazdasági életemet. Ahogy Csabi mondta egyszer nekem: a maga dolga, hogy szerezzen munkát, pénzt, cementet és homokot, a többit bízza rám. Na így vagyok én is ezekkel a politikusokkal, hogy szerezzenek munkát, pénzt, a többit bízzák rám. A néger munkát elvégzem én.
A politikusnak esze ágában sincs se munkát keresni, se pénzt. Nem. Ő azt mondja, hogy ugye van száz a bejövetel az állami kasszába, ugye? Ugye. Nos, ebből megígérem, hogy nem lopok el kilencvennyolcat, csak kilencvenhetet, ha engem választasz. Na mit szósz? Há mit szóljon a segíny embör? Csak jobb a kilencvenhét, mint a kilencvennyóc. Nem?
És ennyi az egész. Erről szól az egész. A többi az mind mese. És persze, hogy egyik sem fogja felfedni azt a valóságot, hogy mese az egész, mert akkor mi lenne? Az egyház azt mondja, hogy akkor anarchia lenne és nem jó anarchiában lenni. Azért jó ez így. Maradjon minden a régiben. A jó kis gyűlölködés, a lopás, a hazugság ésatöbbi. Ezek az életnek a realitásai, sóhajtanak a papok es, és sűrűn imádkoznak. Talán azért imádkoznak, hogy az Úr jó sokáig éltesse ezt a rendszert, mert mi lenne, ha megint a szegények elkezdenének szervezkedni? Ki akar még egyszer kommunizmust? Ja, hogy a kommunizmus nem volt kommunizmus, hanem a nép vagyona privát kezekben volt? Az volt? Hát nem az volt? De az volt. De csak jobb egy kis diktatúra, mint az anarchia. Nem?
Hát mondjuk attól nem kell félni, hogy a szegények elkezdenek szerveződni. Mert a szegény nem arra hivatott, hogy szerveződjön. Ő a hatalom anarchiájában él. A hatalom meg van szervezve, a szegények pedig telibe élvezik a szervezetlenséget. Élvezik, mert jól ki van találva minden. A szegényekkel elhitetik a politikusok, hogy az elvek nincsenek tisztázva, azért nem keres senki sem munkát, sem pénzt, mert először az elveket kell letisztázni. Aztán ha majd az elvek tiszták, akkor majd beszélhetünk gazdaságról is. Munkáról meg pénzről. Csak a szegény ember nem jön rá, hogy elvben tiszta világ sosem lesz. Bármennyit próbálják tisztázni ezeket.
ez nem Pufi
Mint Pufi a korcs rotti, meg a kölyke az abszolút korcs, ahogy a garázs ajtót lesik, mert megtanulták, hogyha kaja akkor csak onnan jöhet ki, mint Csabi aki szokott hívni, hogy mit csinálok, esetleg valami vakolnivaló nem látszik a láthatáron (?), én is lesem a pulityikát, hogy nem esik valami változáscsont onnan a magasból? Egy kis gazdasági feldobódás? Egy kis munka, hogy végre értelmesen dolgozhassuk agyon magunkat, reggeltől estig, nem baj, ha apró pénzért is, de ezt az örökös elvi tisztálkodást már annyira meguntam én is, meg Csabi is, meg Pufi a kölykével, hogy egy életre elég a pulityikából.
Valamit kövessetek el ott fent uraim, mert kínomban elkezdtem angolul tanulni meg a gumifát nézegetni, hogy keresnek az angolok gyógyszerészt is meg asztalost is bőven. És bármilyen kicsi ez az én laptop képernyőm, de annál kisebb ablakban ki tudtam számíttatni onlájn, hogy mennyi adót fogok fizetni az angoloknak, ha nekik dolgozok.
Legalább ennyire mikor fogtok minket számba venni? Megmondom én mikor. Soha. Mert még nem létezik az a generáció politikus, aki képes volna csak munkát és pénzt szereznie anélkül, hogy feszt rendeztesse az elveket amíg teljesen kipusztulunk mint nép. A sírjainkra rátehetitek majd a kokárdákat s a sok elveket virág helyett.