Olyan
ez az élet, mint a fronton, mikor két puskacső egymásra néz.
Valójában egyik sem szeretne gyilkolni, egyik sem akar a másikra
lőni, de a helyzet adott, egyiknek lőni kell. Ki fog lőni? A
sötétben elhangzik egy anyád picsája, aztán egy lövés. Az
amelyik káromkodott, kikáromkodta magából az ölést, feladta,
azt mondta a másiknak, lőjél te, mert én nem tudok, anyád
picsája, mert tudom, hogy te lőni fogsz. És az aki hallgat,
valóban lő. Hallgat, mert kuksol. Mert fél, mert nem tudja olyan
önfeledten feladni csak azért mert ebben az életben van más is,
mint a hús és vér.
A
hallgatás arany, szokták mondani a krumplis budhások. Persze, hogy
arany, hisz aki beszél, annak golyó jár a fejébe. Hű de nem
szeretik a fizetett szónokok, ha az életben az emberek elkezdenek
magánbeszédeket osztani. Magán véleményeket. Nem derülhet ki,
hogy a papságot ingyenesen kell végezni, nem intézményesen,
pihepuha párnák közt. Nem derülhet ki, hogy egy országvezetés
nem anyagi előnyt jelent, kiskaput a nép kizsákmányolása felé,
hanem egy nemzeti misszió, szentebb, mint a papság, mert nemcsak
lélekről és szellemről van szó, hanem a testről is.
Mindenkinek
teljesen normális, hogy a pap huncut és a vezetők hazug és
zsarnok dumagépek. Sőt, ki is találják, hogy ez egy megbocsátható
elesettség. Sőt, annyira sem vagyunk jogosultak, hogy
istenhozzádként egy jó anyádpicsáját kiáltsunk, mielőtt
összecsuklunk a golyótól. Nem, szépen kell fogadni a főbelövést.
Sírjon a mi anyánk, nehogy már az övé kezdjen pityeregni.
És
még nem látom elég feketének a dolgot, mint azt látnom kéne.
Te, hogy nekem nap mint nap kell tanulnom, kezdek aggódni, mert a
kisbetűket rég nem tudom olvasni, a derékfájások is előbb utóbb
sok mindent átgondoltatnak velem, ha nem tudok hajolni, nem tudok
mint régen dolgozni, ősi mesterségemmel, mire megyek?
Gyertyatartókat fogok esztergálni? Kinek kellenek azok?
Jött
egy tök magyar srác, hogy engedjem meg, valamit fúrjon faragjon
nálam, mert neki nincs hol. Jó, mondom, sőt beállítok neki ezt
azt, szerszámot adok, el is vesződök vagy két órát vele. Én
barom, nem szögezem le vele előre, hogy de vigyázz öcskös, mert
ennyi s ennyi az órabérem, aztán, ha koptatod gépeimet, az ennyi
meg ennyi, nem, én veszem a dolgok kozmikus részeit, ahol a jó
majd kezet fog a rosszal és békésen fognak kéz a kézben
trombitaszóval bevonulni a mennyeknek országába. Kérdi a végén
a gyerek vigyorogva, hogy akkor ez neki mennyibe kerül. Mondom neki
viccesen, te, a régi időkben mondtam volna, hogy semmi, de ma nem
mondhatom, adjál annyit amennyit megér neked. Kezet ráztunk és
elment. Nyitom a csipámat, nézem a kezem, fizetség a kézrázás
vala. Az ember áll és ácsorog, bütykös kezemmel nem tudom
pergetni az ájpodok képernyőjét, nem értem, hol vannak a menük,
ezek a gyerekek pörgetik mint Beethoven a Füreliszt. Mit is kellett
volna csinálnom? Falhoz verni? Visszaszólni? Meglepetéstől
fingani sem tudtam.
Vannak
ezek a szekérpénz kéregetők a Billánál, az ember jóhiszemben
odaadja a szekeret, hadd vigye vissza, kapja meg azt az ötven
banist. Jött az egyik ilyen szekérpénz vadász, hogy ne adjam
többé annak a másiknak a szekeret, mert az egy rohadék, adjam
neki. Na egyszer nem volt pénz a szekeremben, jön a szekeres
vadász, nyúlok a zsebembe, egylejest markoltam, gondoltam
kárpótlom, ha már a szekérben nincs pénz. Gyakorlott szeme ránéz
a szekérre, látja nincs benne pénz, hirtelen megfordul és azt
mondja, ja, nincs benne pénz, és elmegy. A kezem a zsebemben fogja
az egylejest. Szólni sem volt időm, úgy elviharzott. A taknyom rám
száradt a csodálkozástól. Észre sem vettem. Úgy meglepődtem.
Manapság
úgy lőnek le, hogy az éjszakában nem hasít fel az anyád
picsája. Tompított szerkóval dolgoznak ma. Templomi csendben. Csak
egy halk sniff...mint egy lágy szellő. Kicsi bordó lyuk a
koponyán. És megy, működik. Élnek, szaporodnak a fickók.
Mondja
nekem ez a román asztalos, hogy azért nem gazdagodtam meg én ebből
az asztalosságból, mert nincs bennem fantázia. Hogy nem tudom, nem
akarom az opportunitásokat kihasználni. Mondom neki, gyere csináld
te jobban, haddlám tanulni szeretnék. Szakmát adok én neked, te
gyere a pénzzel, az opportunitások kihasználásával szerzett
pénzzel.
Mikor
egyre másra forrázom le ötleteit, azt mondja, hogy negatívista
vagyok. Hogy ez a baj velem. Mondtam neki, vigyázz, amíg ennek
csinálsz egy kerítést, annak egy filegóriát, addig nem lesz túl
nagy bajod, de vigyázz mibe nyúlsz bele, mert olyan szinteken
portyázol, ahol polgármesterek, a nagy kutyák járnak vadászni.
Ezek lőnek, nem anyádpicsájáznak.
Jön
a minap, hogy befut neki egy nagy munka, vesz egy áteresztőt.
Mennyi is az? Kétezer, háromezer euró? Nem számít. Ilyenkor van
neki egy ilyen magabiztos, csendes, nyugodt hanglejtése. Mondja,
hogy a dolgokat magabiztosan kell kezelni. Mert ő megmondta, hogy
száznegyven négyzetmétere a tölgy lambériának és azt mondták,
hogy az ár oké. Kell ötszáz négyzetméter. Leszállítva jó
messze.
Hegyzem
a füleimet, némi lelkiismeret furdalással, hogy lám mégis igaza
lehet, balfasz vagyok. Rákérdek, hogy s mint. Hogy számolt s
ilyenek. Mondom neki, ha ez bejön, talán jó üzlet lesz. Mert
kiszámolta, hogy ha Brassóból hozat táblásított tölgyfát, azt
felvágja, bemarja lambériának, akkor is vastagon kaszál. Mondom
neki, de te, ezek mit mondtak, milyen tölgyfa lambéria kell nekik?
Milyen milyen...”A” osztályú és három méteresben, legyint
bagatellizálva.
Jó,
mondom neki, akkor bekaptad egyenesbe. Hogy miért? Azért mondom,
mert ezt a minőséget háromszor annyi deszkából hozod ki, mint
számoltad. Mert az „A” osztály nem tűr repedést, sem göcsöt
sem elszíneződést. Láttál te már tölgyfát, hogy három
méterben ne legyen göcs és elszíneződés? Felejtsd el a brassói
rétegelt panókat.
Nem
hisz nekem. Mondtam neki, ez az ötszáz négyzetméter lamberli az
fix egy kamion. Aki téged felhívott ezért a mennyiségért, az már
lejárta az egész országot. Vigyázz, mert ezek erre utaznak, hogy
te nem fogod tudni teljesíteni az igényeiket, előleget nehezen
fogsz kapni, azt le kell garantálnod, viszont nem lesz elég,
kölcsönt kell szerezz a termeléshez, nem fogsz beilleszkedni a
határidős paraméterekbe és úszik minden.
Látod,
mondja nekem, ezért nem fogsz te meggazdagodni, mert nem vállalsz
rizikót. Te takony, akartam mondani, hol voltál te mikor én
bőkezűen osztottam a rizikókat, de meg sem hallgatott.
Olvastam
a neten, hogy akkor lesz szép a világ, amikor ez a generáció,
mármint az enyém, akik a kommunizmusban nőttünk fel, eltűnik
végleg. Azaz kifingunk. Mert bennünk van a korrupció, a
fatalizmus, a nyomorkultusz, csak a halálunk szabadítja meg őket
tőlünk.
Hogy
ki és mi vezette rá erre a megvilágosodásra ezeket a mai
mezítlábasokat, nem tudom. Lehet, hogy valóban azok vagyunk,
negatívista fatalisták.
Ez
lenne az a...”felkelés”...ébredés”...új világ”?
Nem
tudom melyik szerepét játszom az életemben: a Gárfildét, vagy az
Ubulét...vagy cserélve mindkettőt? Jó lenne tudni...