Gárfildista Ubulizmus

Olyan ez az élet, mint a fronton, mikor két puskacső egymásra néz. Valójában egyik sem szeretne gyilkolni, egyik sem akar a másikra lőni, de a helyzet adott, egyiknek lőni kell. Ki fog lőni? A sötétben elhangzik egy anyád picsája, aztán egy lövés. Az amelyik káromkodott, kikáromkodta magából az ölést, feladta, azt mondta a másiknak, lőjél te, mert én nem tudok, anyád picsája, mert tudom, hogy te lőni fogsz. És az aki hallgat, valóban lő. Hallgat, mert kuksol. Mert fél, mert nem tudja olyan önfeledten feladni csak azért mert ebben az életben van más is, mint a hús és vér.
A hallgatás arany, szokták mondani a krumplis budhások. Persze, hogy arany, hisz aki beszél, annak golyó jár a fejébe. Hű de nem szeretik a fizetett szónokok, ha az életben az emberek elkezdenek magánbeszédeket osztani. Magán véleményeket. Nem derülhet ki, hogy a papságot ingyenesen kell végezni, nem intézményesen, pihepuha párnák közt. Nem derülhet ki, hogy egy országvezetés nem anyagi előnyt jelent, kiskaput a nép kizsákmányolása felé, hanem egy nemzeti misszió, szentebb, mint a papság, mert nemcsak lélekről és szellemről van szó, hanem a testről is.
Mindenkinek teljesen normális, hogy a pap huncut és a vezetők hazug és zsarnok dumagépek. Sőt, ki is találják, hogy ez egy megbocsátható elesettség. Sőt, annyira sem vagyunk jogosultak, hogy istenhozzádként egy jó anyádpicsáját kiáltsunk, mielőtt összecsuklunk a golyótól. Nem, szépen kell fogadni a főbelövést. Sírjon a mi anyánk, nehogy már az övé kezdjen pityeregni.
És még nem látom elég feketének a dolgot, mint azt látnom kéne. Te, hogy nekem nap mint nap kell tanulnom, kezdek aggódni, mert a kisbetűket rég nem tudom olvasni, a derékfájások is előbb utóbb sok mindent átgondoltatnak velem, ha nem tudok hajolni, nem tudok mint régen dolgozni, ősi mesterségemmel, mire megyek? Gyertyatartókat fogok esztergálni? Kinek kellenek azok?
Jött egy tök magyar srác, hogy engedjem meg, valamit fúrjon faragjon nálam, mert neki nincs hol. Jó, mondom, sőt beállítok neki ezt azt, szerszámot adok, el is vesződök vagy két órát vele. Én barom, nem szögezem le vele előre, hogy de vigyázz öcskös, mert ennyi s ennyi az órabérem, aztán, ha koptatod gépeimet, az ennyi meg ennyi, nem, én veszem a dolgok kozmikus részeit, ahol a jó majd kezet fog a rosszal és békésen fognak kéz a kézben trombitaszóval bevonulni a mennyeknek országába. Kérdi a végén a gyerek vigyorogva, hogy akkor ez neki mennyibe kerül. Mondom neki viccesen, te, a régi időkben mondtam volna, hogy semmi, de ma nem mondhatom, adjál annyit amennyit megér neked. Kezet ráztunk és elment. Nyitom a csipámat, nézem a kezem, fizetség a kézrázás vala. Az ember áll és ácsorog, bütykös kezemmel nem tudom pergetni az ájpodok képernyőjét, nem értem, hol vannak a menük, ezek a gyerekek pörgetik mint Beethoven a Füreliszt. Mit is kellett volna csinálnom? Falhoz verni? Visszaszólni? Meglepetéstől fingani sem tudtam.
Vannak ezek a szekérpénz kéregetők a Billánál, az ember jóhiszemben odaadja a szekeret, hadd vigye vissza, kapja meg azt az ötven banist. Jött az egyik ilyen szekérpénz vadász, hogy ne adjam többé annak a másiknak a szekeret, mert az egy rohadék, adjam neki. Na egyszer nem volt pénz a szekeremben, jön a szekeres vadász, nyúlok a zsebembe, egylejest markoltam, gondoltam kárpótlom, ha már a szekérben nincs pénz. Gyakorlott szeme ránéz a szekérre, látja nincs benne pénz, hirtelen megfordul és azt mondja, ja, nincs benne pénz, és elmegy. A kezem a zsebemben fogja az egylejest. Szólni sem volt időm, úgy elviharzott. A taknyom rám száradt a csodálkozástól. Észre sem vettem. Úgy meglepődtem.
Manapság úgy lőnek le, hogy az éjszakában nem hasít fel az anyád picsája. Tompított szerkóval dolgoznak ma. Templomi csendben. Csak egy halk sniff...mint egy lágy szellő. Kicsi bordó lyuk a koponyán. És megy, működik. Élnek, szaporodnak a fickók.
Mondja nekem ez a román asztalos, hogy azért nem gazdagodtam meg én ebből az asztalosságból, mert nincs bennem fantázia. Hogy nem tudom, nem akarom az opportunitásokat kihasználni. Mondom neki, gyere csináld te jobban, haddlám tanulni szeretnék. Szakmát adok én neked, te gyere a pénzzel, az opportunitások kihasználásával szerzett pénzzel.
Mikor egyre másra forrázom le ötleteit, azt mondja, hogy negatívista vagyok. Hogy ez a baj velem. Mondtam neki, vigyázz, amíg ennek csinálsz egy kerítést, annak egy filegóriát, addig nem lesz túl nagy bajod, de vigyázz mibe nyúlsz bele, mert olyan szinteken portyázol, ahol polgármesterek, a nagy kutyák járnak vadászni. Ezek lőnek, nem anyádpicsájáznak.
Jön a minap, hogy befut neki egy nagy munka, vesz egy áteresztőt. Mennyi is az? Kétezer, háromezer euró? Nem számít. Ilyenkor van neki egy ilyen magabiztos, csendes, nyugodt hanglejtése. Mondja, hogy a dolgokat magabiztosan kell kezelni. Mert ő megmondta, hogy száznegyven négyzetmétere a tölgy lambériának és azt mondták, hogy az ár oké. Kell ötszáz négyzetméter. Leszállítva jó messze.
Hegyzem a füleimet, némi lelkiismeret furdalással, hogy lám mégis igaza lehet, balfasz vagyok. Rákérdek, hogy s mint. Hogy számolt s ilyenek. Mondom neki, ha ez bejön, talán jó üzlet lesz. Mert kiszámolta, hogy ha Brassóból hozat táblásított tölgyfát, azt felvágja, bemarja lambériának, akkor is vastagon kaszál. Mondom neki, de te, ezek mit mondtak, milyen tölgyfa lambéria kell nekik? Milyen milyen...”A” osztályú és három méteresben, legyint bagatellizálva.
Jó, mondom neki, akkor bekaptad egyenesbe. Hogy miért? Azért mondom, mert ezt a minőséget háromszor annyi deszkából hozod ki, mint számoltad. Mert az „A” osztály nem tűr repedést, sem göcsöt sem elszíneződést. Láttál te már tölgyfát, hogy három méterben ne legyen göcs és elszíneződés? Felejtsd el a brassói rétegelt panókat.
Nem hisz nekem. Mondtam neki, ez az ötszáz négyzetméter lamberli az fix egy kamion. Aki téged felhívott ezért a mennyiségért, az már lejárta az egész országot. Vigyázz, mert ezek erre utaznak, hogy te nem fogod tudni teljesíteni az igényeiket, előleget nehezen fogsz kapni, azt le kell garantálnod, viszont nem lesz elég, kölcsönt kell szerezz a termeléshez, nem fogsz beilleszkedni a határidős paraméterekbe és úszik minden.
Látod, mondja nekem, ezért nem fogsz te meggazdagodni, mert nem vállalsz rizikót. Te takony, akartam mondani, hol voltál te mikor én bőkezűen osztottam a rizikókat, de meg sem hallgatott.
Olvastam a neten, hogy akkor lesz szép a világ, amikor ez a generáció, mármint az enyém, akik a kommunizmusban nőttünk fel, eltűnik végleg. Azaz kifingunk. Mert bennünk van a korrupció, a fatalizmus, a nyomorkultusz, csak a halálunk szabadítja meg őket tőlünk.
Hogy ki és mi vezette rá erre a megvilágosodásra ezeket a mai mezítlábasokat, nem tudom. Lehet, hogy valóban azok vagyunk, negatívista fatalisták.
Ez lenne az a...”felkelés”...ébredés”...új világ”?
Nem tudom melyik szerepét játszom az életemben: a Gárfildét, vagy az Ubulét...vagy cserélve mindkettőt? Jó lenne tudni...

1 megjegyzés:

  1. "Nem tudom melyik szerepét játszom az életemben: a Gárfildét, vagy az Ubulét...vagy cserélve mindkettőt? Jó lenne tudni.."

    A kérdést úgy is fel lehetne tenni, hogy kell-e szerepeket játszani?
    Szerepek helyett, nem játszhatnánk önmagunkat?
    Adni az önvalónkat, de ahhoz mindenkinek tudnia kéne, hogy ki valójában.
    Akkor azzal kéne foglalkozni, hogy, ki vagyok én?
    Egy asztalos itt a földön x kg hús és vér x éves bőrkötésben? Vagy több?


    Attila, Vácról

    VálaszTörlés