Amivel
nem számoltam a restaurálással, a lelki és szellemi töltetével.
Romantikusan hangzik, régi bútort felújítunk. Szakmai
követelményt igényel. Súlya van ezeknek a szavaknak. Nagy
szavak.
Valószínű
így van. A szakma felsőbb köreiben valószínű így van.
Amivel
nem számoltam, hogy ez a fajta munka az én szememben nem alkotás.
Fényezni a múltat. Kicsiszolni a vizespohár hagyta foltot, érezni
az idők penészét a bútor szagán. Elvégre gyári szar bútorokat
frekálni, melyek semmilyen szempontból nem fognak meg engem. Sem
dizájn, sem szakma, sem semmi.
Frusztráltan
dolgoztam rajta, s közben vártam a német románt izgalommal, hogy
biztos legyek abban, nem értjük félre egymást. Az emilekből úgy
tűnt, tökéletesen megértjük egymást. Hisz orvos ember, ahogy
bemutatkozott, orvos ember nem lehet buta ember.
El
is jött aztán a német román, nézegette az egyik bútor darabot,
melyet két hétig ragasztgattam, csiszoltam, lakkoztam. Mondtam neki,
ahogy megegyeztünk, én többet csináltam, mert idézve szavait:
„nem kell különösebben befektetni, csak ne legyen szakadt és
tiszta legyen.” Nem mondott semmit. Nagy nehezen adott előleget,
miután nekem több hetes munkám benne volt. Éreztetni akarta
velem, hogy milyen korrekt, hisz előleget is ad. Kicsit felpörgött
bennem a büszkeségem, mert amúgy is a pasas profilja nem tetszett
nekem. Ahogy ráéreztem a feleségére és kislányaira a
bevásárlóban, ráéreztem, hogy a muki egy olyan sebész lehet,
ki nem tudom mit csinál ott németben, de hogy egy lepukkant
garzonban lakhat valami menőbb helyen, hogy közel legyen a jó
népekhez az biztos, és jön ide s azt hiszi egy ezressel megveszi a
fél utcát.
Mondtam
neki, ne haragudjon, uram, azt hiszem tévedésben él. Mert én
hoztam el a bútorokat a saját költségemen, egy hónapja dolgozok
rajta, s megkérdőjelezi a megbízhatóságomat? Azt mondta, hogy
manapság az emberek rosszak. Na ez felbaszott engem.
Kocsija
se volt bazzeg, az apjától örökölt házrészét rendbe rakta
viszont, ilyen abszolút bunkó hiteches márvány s lézersima
falakkal, beteges öntvény illesztésekkel, szóval ilyen futurista
dizájnra szabta a ház belsejét, s abba akarja rakni azokat a ronda
hatvanas bútorokat, melyeket a feleségem kihajítana. Visszaviszem
a műhelyből haza a pasast, s azt mondja nekem, hogy nem szeretné
rusztikussá tétetni a bútorját. Ment fel a vérnyomásom,
visszakérdek, pontosan mire céloz? Hogy miért lakkoztam? Mondom
neki, mégis mivel kentem volna le? Látta a pasas, hogy kezdek
ideges lenni, azt mondta, jó jó, majd meglátja maga...Elhúztam,
mert gondoltam had higgadjak le.
De
jött az emil, hogy neki politúrosan kell.
Visszaírtam,
hogy a tíz levelezésünkből legalább háromban írtam, hogy
politúrozást nem vállalok.
Azt
írta vissza, hogy ha lakkozni szerette volna, akkor elment volna az
első piaci ácshoz.
Oké.
Nálam ez az a pont, ahol el lehet veszíteni engem. For ever.
Visszaírtam,
hogy jöhet a bútra után, vigye, mert én nem dolgozok rajta többet
semmit. Kész.
Na
ilyen double szívás volt ez nekem. De egy életre elment a kedvem a
restaurálástól. Nem az én világom. Totaly nem az én világom.
Jöhet
nekem ezután herkopáter is, hogy ükanyja szent ereklyéje, azt
fogom mondani: menten vesse tűzbe részemről...
S
akkor megint kezdte piszkálni a fantáziámat, hogy jó, akkor vajon
mikor teszem az i re a pontot és kezdek el azt csinálni amit
akarok? Mert túlságosan maguk alá gyűrtek a kliensek az elmúlt
húsz évben.
A
múltban nincs mit keresnem. Ez tiszta nekem. Előre kell nézzek.
Azt
mondják, miért nem célzom meg a gazdag réteget? Miért? Hogy
hiábavalóságukon csömöröljek? Nem, én hasznos dolgokat akarok
alkotni. Nem luxus cikkeket, mit már másnap megunnak.
Na
így nem leszek én restaurátor.
Ezt
a fejezetet boldogan lezárom...