Elmarad a restaurálás

Amivel nem számoltam a restaurálással, a lelki és szellemi töltetével. Romantikusan hangzik, régi bútort felújítunk. Szakmai követelményt igényel. Súlya van ezeknek a szavaknak. Nagy szavak.
Valószínű így van. A szakma felsőbb köreiben valószínű így van.
Amivel nem számoltam, hogy ez a fajta munka az én szememben nem alkotás. Fényezni a múltat. Kicsiszolni a vizespohár hagyta foltot, érezni az idők penészét a bútor szagán. Elvégre gyári szar bútorokat frekálni, melyek semmilyen szempontból nem fognak meg engem. Sem dizájn, sem szakma, sem semmi.
Frusztráltan dolgoztam rajta, s közben vártam a német románt izgalommal, hogy biztos legyek abban, nem értjük félre egymást. Az emilekből úgy tűnt, tökéletesen megértjük egymást. Hisz orvos ember, ahogy bemutatkozott, orvos ember nem lehet buta ember.
El is jött aztán a német román, nézegette az egyik bútor darabot, melyet két hétig ragasztgattam, csiszoltam, lakkoztam. Mondtam neki, ahogy megegyeztünk, én többet csináltam, mert idézve szavait: „nem kell különösebben befektetni, csak ne legyen szakadt és tiszta legyen.” Nem mondott semmit. Nagy nehezen adott előleget, miután nekem több hetes munkám benne volt. Éreztetni akarta velem, hogy milyen korrekt, hisz előleget is ad. Kicsit felpörgött bennem a büszkeségem, mert amúgy is a pasas profilja nem tetszett nekem. Ahogy ráéreztem a feleségére és kislányaira a bevásárlóban, ráéreztem, hogy a muki egy olyan sebész lehet, ki nem tudom mit csinál ott németben, de hogy egy lepukkant garzonban lakhat valami menőbb helyen, hogy közel legyen a jó népekhez az biztos, és jön ide s azt hiszi egy ezressel megveszi a fél utcát.
Mondtam neki, ne haragudjon, uram, azt hiszem tévedésben él. Mert én hoztam el a bútorokat a saját költségemen, egy hónapja dolgozok rajta, s megkérdőjelezi a megbízhatóságomat? Azt mondta, hogy manapság az emberek rosszak. Na ez felbaszott engem.
Kocsija se volt bazzeg, az apjától örökölt házrészét rendbe rakta viszont, ilyen abszolút bunkó hiteches márvány s lézersima falakkal, beteges öntvény illesztésekkel, szóval ilyen futurista dizájnra szabta a ház belsejét, s abba akarja rakni azokat a ronda hatvanas bútorokat, melyeket a feleségem kihajítana. Visszaviszem a műhelyből haza a pasast, s azt mondja nekem, hogy nem szeretné rusztikussá tétetni a bútorját. Ment fel a vérnyomásom, visszakérdek, pontosan mire céloz? Hogy miért lakkoztam? Mondom neki, mégis mivel kentem volna le? Látta a pasas, hogy kezdek ideges lenni, azt mondta, jó jó, majd meglátja maga...Elhúztam, mert gondoltam had higgadjak le.
De jött az emil, hogy neki politúrosan kell.
Visszaírtam, hogy a tíz levelezésünkből legalább háromban írtam, hogy politúrozást nem vállalok.
Azt írta vissza, hogy ha lakkozni szerette volna, akkor elment volna az első piaci ácshoz.
Oké. Nálam ez az a pont, ahol el lehet veszíteni engem. For ever.
Visszaírtam, hogy jöhet a bútra után, vigye, mert én nem dolgozok rajta többet semmit. Kész.
Na ilyen double szívás volt ez nekem. De egy életre elment a kedvem a restaurálástól. Nem az én világom. Totaly nem az én világom.
Jöhet nekem ezután herkopáter is, hogy ükanyja szent ereklyéje, azt fogom mondani: menten vesse tűzbe részemről...
S akkor megint kezdte piszkálni a fantáziámat, hogy jó, akkor vajon mikor teszem az i re a pontot és kezdek el azt csinálni amit akarok? Mert túlságosan maguk alá gyűrtek a kliensek az elmúlt húsz évben.
A múltban nincs mit keresnem. Ez tiszta nekem. Előre kell nézzek.
Azt mondják, miért nem célzom meg a gazdag réteget? Miért? Hogy hiábavalóságukon csömöröljek? Nem, én hasznos dolgokat akarok alkotni. Nem luxus cikkeket, mit már másnap megunnak.
Na így nem leszek én restaurátor.
Ezt a fejezetet boldogan lezárom...