Dzsungelista

Aki látta a Madagaszkár rajzfilmet az tudja, miről beszélek. Egy alapjában vicces rajzfilm, a pozitívisták mondhatják magukban, jé ez egy pozitív dolog, mert végig röhögöd magad benne, de valójában a film egy dráma. Megszöknek az állatok a biztonságos de unalmas jólétből, az állatkertből, és mikor a dzsungelbe érnek, Alex az oroszlán megéhezik és a társaiban kezdi felfedezni az ennivalót. És a jópofa pozitívizmus átalakul sűrű realizmussá, mikor felfedezik a szökött állatok, hogy biza a dzsungelben eszik egymást az állatok. Nem számít már semmilyen jópofaság, grimaszkodás, Alex már csak sonkát lát minden élőlény helyett.
Valahogy ilyen a mi vízen járásos életünk is a nagy pozitív hajszában, lassan már nagyobb iparban zajlik ez a pozitív keresés, mint bármilyen munka.
Van itt nekem egy román srácom, aki úgymond bérli a műhelyben való dolgozási jogot, valójában annyira kevés az a mit fizet, hogy egyenesen irreális. De tudom, hogy ha többet kérek, nincs értelme vállalnia, dolgoznia. Ilyenkor törölhetik a seggüket a marketinges szakértők a szakértelmükkel és a hívők az imádságukkal. Az életben nem a hegyibeszéd a mozgató rugó, hanem a cselekedet. Ha a marketingesek vagy a hívők steril álmodozásaikat vennék figyelembe az emberek – és itt különösen megszólítanám a hindu meg budha mániásokat, a képmutató egyszerűségi képletükkel- rég elpatkolna legtöbb jóhiszemű barom ember.
Ez a román srác teljesen eszméletlen stílusban vállalt be hatalmas munkát. Van két lánya, az egyik még baba, a felesége otthon van a gyerekekkel, a srác szaladgál, próbálkozik, banki adósságuk is van, hogy trendben legyenek. Láttam, nem lesz meg határidőre a bevállalt munkájával, azt is láttam, hogy kezdi elveszíteni a talajt maga alatt. Óh, ti marketingesek meg álszent hívők, már látom is ahogy kezelnétek ti ezt a dolgot: imával, meg süket dumával.
Odaálltam a gyerek mellé, félre tettem a saját megrendeléseimet és segítettem szakmailag és fizikailag neki. Persze, valamennyit fizet nekem a munkámért, de hát nem első alkalom, hogy valamiért nem azt a lóvét kapom. No nem egy délutáni szendvics készítésről van itt szó, amit elmegy egy átlag polgár a egy hideg délután és mint egész évre szóló jócselekedet adag készít egy hontalannak, hanem itt három hetes munkáról van szó. Mondhatnám azt is, hogy én voltam az őrző angyala. De ezt a süket balfasz hívők meg pozitívisták mondanák. Mert én azt mondom, hogy ez a normális ember és ember közötti kapcsolat. Hogy segítünk egymáson. Csak annyira intelektuál lett az emberiség, hogy bedilizett a sok lekturától. Balfasz, életképtelen lett, álmodozó és bálványimádó lett. Mert már nem ismeri fel az életet, azt hiszi vannak képletek. A faszom képlete van! Nincs semmi képlet. Az élet az ember kezében van, nem a fejében. Az ember feje tele van hülyeséggel.
Sokan -bevallom bennem is voltak ilyen tömeghisztéria keltett gondolatok- azt hiszik, hogy az emberiség annyira megszokta a villanyt, hogy ha lezáródik a villany, sokan meghalnak. Belehalnak. Egy frászt. Meg vagyok győződve, hogy egy hét alatt az emberiség váltani tud. Egy hét múva már nem is emlékszik a villanyra. És hogy meg fog nőni az erőszak és a banditizmus, az azért lesz, mert pontosan mi, akiknek az az idióta látomásunk magunkról, hogy hű de fasza intelektuálok vagyunk, a mi hülyeségünkben, hogy egy fasza hely ez az élet, csak vízen jár mindenki és hallelujázik, ez fog visszacsapni ránk. Majd felismerjük a madagaszkári egymást zabálást. És akkor majd rettegve a tűz mögé csavarodva fogunk sírni, hogy a nagy technika idején nem voltunk képesek összefogni és élő láncot alkotni a tudásunkból, szakértelmünkből, és vagyonunkból.
Jött ez a kétbalkezes román srác, hozott még két ilyen félöreget, azok könyörgő szemekkel néztek, hogy fogadjam el az ajánlatát ennek a kétbalkezes román srácnak. Hogy ad két embert a tudásomért. A két öreget fizeti ő, vágják nekem a tűzifát, hordják fel, én meg segítsek rajta a szakértelmemmel.
Éppen a napokban volt nálam egy barátom, akivel osztottuk ezt a dolgot, és elvoltunk ragadtatva csillogó lángeszünktől, hogy bezzeg mi már előrébb vagyunk, mert lám elkezdtünk ezen már gondolkodni. Erre jön ez a román kétbalkezes srác és minden duma nélkül életbe lépteti azt amin mi még csak gondolkodunk.
Hát ez a különbség, a vízen járás és a cselekedet között.
Felismerjük a helyzetünket és megkeressük a tennivalót, vagy továbbra osszuk a semmit és imádkozunk, várván a messiásokat? Holott mindenre a válasz a két kezünkben, a gyomrunkban van. Aztán jóllakottan furulyázhatunk egy ősmagyar nótát, akinek kedve van hozzá. De legszívesebben inkább egy Korda Gyurit hallgatnék. (Szegény anyám megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy „a” Korda Gyuri krupié egy kaszinóban...)