Lehet
bőven filózni ezen a kompenzációs micsodán, én észre vettem,
hogy az apró hibák -ahol van jóindulat- kompenzálják egymást és
a végén minden jó lesz.
Ugye
azt sokszor megfigyeltük, hogy a természet, azaz Isten olyan
bőségesen árasztja a javait, hogy a jelenlegi Föld lakosságának
nemtom hányszorosát el tudná látni. Ha Isten ilyen gáláns, nem
smucig a javakkal, nem hiszem, hogy baj az, ha mi emberek szeretnénk
jól élni és ezért hajlandók vagyunk dolgozni, mondjuk többet
mint a túlélésért. Mondhatnánk, hogy a kamat az egyik nagy
error, amit az ember bevetett, viszont kénytelen volt
elfogadni és látszólag nincs amivel kompenzálódjon, mondhatnánk
úgy is, hogy a kamat a gazdasági élet rákja.
Habár,
ha más dimenzióba helyezzük ezt a dolgot is, mondjuk filózván
erről, a kamat kompenzációja lehetne a szabadság. Amire rögtön
rásütik a keletimádók, hogy a liberális nézet. Amikor a
generációk közt valamiért nincs összhang, egyik sem enged a
magáéból, a fiatalság veszi a világot a nyakába és lekötelezi
magát a hitelezőknél mondjuk a következő harminc évre. Viszont
megvan a szabadság illúziója cserébe. Az alkotáshoz, az
önkifejezéshez kell ez a szabadságérzés. Aki sosem semmibe nem
mászik bele, nehogy őseinek tyúkszemére taposson, nem fogja
megtudni milyen ez a „liberális” szabadság.
Legtöbb
magamfajta csóringerrel beszélve, akik valamit akartak az életben
és „belemásztak” ilyen dolgokba, mindenikünk életében ott
van, hogy a nagymamák, nagytaták basztak az unokákra, a lakásukat
életükben elkótyavetyélték, nem volt amit tovább vinni, csak a
morált, hogy majd az isten titeket is megsegít.
Apósomék
is úgy látták volna a lányuk életét, hogy milyen ügyesen egy
szobában meghúzódva az orvos vagy prédikátor férjével, és
vasárnap szépen felöltözve elmennek az imaházba. Senki sem
csinálta ezt, honnan veszik az ilyenek, hogy bárki hajlandó erre?
Ha a kamatnak kompenzációt keresnénk, annyi lenne, mintha ennek az
örültségnek is kompenzációt keresnénk.
Na
de hogy lyukadtam én erre a témára? Egy téma, melyet úgysem
lehet sehol megbeszélni, különösen a fészbukkon nem, ahol akkora
a falusi kiüléses cöcöség és balfaszság, hogy azt már nézni
sem bírtam tovább, inkább itt magamban forgattam, amíg
ragasztottam egy konyhapult keményfa lapját. Különböző
szélességű és vastagságú léchulladékokat ragasztgattam össze,
míg kialakult a nagy konyhalap. Nézi a román asztalosféle,
mondván: na azt megnézném, hogyan lesz ebből egy hatalmas blatt,
noha nincs hatszázas vastagságoló gépem. Mondtam neki, nem ismeri
azt a mondást, hogy az errorok kompenzálják egymást? Hogy az mi?
Azt nem értette meg, viszont azt meglátta, hogyan lehet fix harminc
milliméterre kihozni egy nagy lapot, noha nincs hozzá megfelelő
vastagsági gyalugép. Blöff és merészség kell hozzá.
Nincs
tökéletes gyalugép sem, nem vesz egyformán mindenhol, lehet ez
előny is, ha ismerjük gépjeink a hiányosságait. A hegedűnek
sincsenek beosztásai, a művész mégsem hibázza el a hangot.
Az
lenne az igazi fasza, ha az egymás ellenünk vétett hibáink is
kompenzálnák egymást. És hiszem, hogy lehetne kompenzálni őket,
csak sajnos nem nagyon van akarat hozzá.
Azokban
a családokban, ahol megvan ez az akarat, a házakat nem cseszik el a
fiatalok elől, a románok ezért tudnak előre haladni, mert soha
egyetlen négyzetmétert sem szarnak el a fiatalok elől, ott nagyon
látszik, hogy a tökéletlenségek jól kompenzálják egymást.
Blöffel, csellel, de összeáll a lényeg.
És
a liberalizmus sem esik át a másik oldalra, mert megvan a kötődés,
az a fajta kötődés, mely azért élni hagy.
Viszont
az is jó házifeladatos gondolat, hogy az örültségbe kergető
hagyományizmus, puritánizmus, konzervatívizmus nem e a skizofrénia
liberalizálódása? Hm?