Az errorok kompenzálódása

Lehet bőven filózni ezen a kompenzációs micsodán, én észre vettem, hogy az apró hibák -ahol van jóindulat- kompenzálják egymást és a végén minden jó lesz.
Ugye azt sokszor megfigyeltük, hogy a természet, azaz Isten olyan bőségesen árasztja a javait, hogy a jelenlegi Föld lakosságának nemtom hányszorosát el tudná látni. Ha Isten ilyen gáláns, nem smucig a javakkal, nem hiszem, hogy baj az, ha mi emberek szeretnénk jól élni és ezért hajlandók vagyunk dolgozni, mondjuk többet mint a túlélésért. Mondhatnánk, hogy a kamat az egyik nagy error, amit az ember bevetett, viszont kénytelen volt elfogadni és látszólag nincs amivel kompenzálódjon, mondhatnánk úgy is, hogy a kamat a gazdasági élet rákja.
Habár, ha más dimenzióba helyezzük ezt a dolgot is, mondjuk filózván erről, a kamat kompenzációja lehetne a szabadság. Amire rögtön rásütik a keletimádók, hogy a liberális nézet. Amikor a generációk közt valamiért nincs összhang, egyik sem enged a magáéból, a fiatalság veszi a világot a nyakába és lekötelezi magát a hitelezőknél mondjuk a következő harminc évre. Viszont megvan a szabadság illúziója cserébe. Az alkotáshoz, az önkifejezéshez kell ez a szabadságérzés. Aki sosem semmibe nem mászik bele, nehogy őseinek tyúkszemére taposson, nem fogja megtudni milyen ez a „liberális” szabadság.
Legtöbb magamfajta csóringerrel beszélve, akik valamit akartak az életben és „belemásztak” ilyen dolgokba, mindenikünk életében ott van, hogy a nagymamák, nagytaták basztak az unokákra, a lakásukat életükben elkótyavetyélték, nem volt amit tovább vinni, csak a morált, hogy majd az isten titeket is megsegít.
Apósomék is úgy látták volna a lányuk életét, hogy milyen ügyesen egy szobában meghúzódva az orvos vagy prédikátor férjével, és vasárnap szépen felöltözve elmennek az imaházba. Senki sem csinálta ezt, honnan veszik az ilyenek, hogy bárki hajlandó erre? Ha a kamatnak kompenzációt keresnénk, annyi lenne, mintha ennek az örültségnek is kompenzációt keresnénk.
Na de hogy lyukadtam én erre a témára? Egy téma, melyet úgysem lehet sehol megbeszélni, különösen a fészbukkon nem, ahol akkora a falusi kiüléses cöcöség és balfaszság, hogy azt már nézni sem bírtam tovább, inkább itt magamban forgattam, amíg ragasztottam egy konyhapult keményfa lapját. Különböző szélességű és vastagságú léchulladékokat ragasztgattam össze, míg kialakult a nagy konyhalap. Nézi a román asztalosféle, mondván: na azt megnézném, hogyan lesz ebből egy hatalmas blatt, noha nincs hatszázas vastagságoló gépem. Mondtam neki, nem ismeri azt a mondást, hogy az errorok kompenzálják egymást? Hogy az mi? Azt nem értette meg, viszont azt meglátta, hogyan lehet fix harminc milliméterre kihozni egy nagy lapot, noha nincs hozzá megfelelő vastagsági gyalugép. Blöff és merészség kell hozzá.
Nincs tökéletes gyalugép sem, nem vesz egyformán mindenhol, lehet ez előny is, ha ismerjük gépjeink a hiányosságait. A hegedűnek sincsenek beosztásai, a művész mégsem hibázza el a hangot.
Az lenne az igazi fasza, ha az egymás ellenünk vétett hibáink is kompenzálnák egymást. És hiszem, hogy lehetne kompenzálni őket, csak sajnos nem nagyon van akarat hozzá.
Azokban a családokban, ahol megvan ez az akarat, a házakat nem cseszik el a fiatalok elől, a románok ezért tudnak előre haladni, mert soha egyetlen négyzetmétert sem szarnak el a fiatalok elől, ott nagyon látszik, hogy a tökéletlenségek jól kompenzálják egymást. Blöffel, csellel, de összeáll a lényeg.
És a liberalizmus sem esik át a másik oldalra, mert megvan a kötődés, az a fajta kötődés, mely azért élni hagy.
Viszont az is jó házifeladatos gondolat, hogy az örültségbe kergető hagyományizmus, puritánizmus, konzervatívizmus nem e a skizofrénia liberalizálódása? Hm?