A lendületről

Általában a munkáimban azt keresem, hogyan jobb: időtálló, használható legyen, az illesztések funkcionálisak is legyenek, fontos a külalak is, de nem a legfontosabb. Szóval nem a külalakból, a dizájnból vezetem vissza a szerkezetet, inkább azon módszereket alkalmazom, amelyek a dizájnt is meghatározzák. A szakmai tendencia nagyon a gravitációra bízza magát, hogy ha két deckát egymásra tesz, az valószínű a gravitáció hatására egymáson is marad. Na jó, mondjuk megfogja egy csavarral. De akkor már duplája az ára. Na, én ezt a lebegő deckát összecsavarozom tizenkét csavarral. Feleáron.
Minek? Szokták kérdezni? Minek bele annyi csavar?
Hogy tartson. Szoktam mondani.
De csak egy csavarral is tart, mondja a pozitívista.
Tizenkettőben jobban bízok, mondom én a negatívista.
Na így lehet egy életszemlélet is pozitív, avagy negatív.
A pozitívista azt mondja magáról, hogy ő nem foglalkozik az élet sötét dolgaival. Mert minek? Úgysem változtathat rajta. Nem foglalkozik csak az élet szép dolgaival. Ha egy csavarral is tart, minek abba tizenkettő? Miért kell mindig a rosszra gondolni? Hogy esetleg az az egy nem tart ki?
A magamfajta negatívista az élet árnyékos részeit is leltározza, és innen veszi észre, hogy vannak az életben a sokk helyzetek, az előre nem láthatók, a kiszámíthatatlanok, amikor egyszer az életben nem arra használódik az a két összecsavarozott decka, amire eredetileg elképzelték, eltörik az az egy csavar, noha az a csavar kétszer annyit kibírna, mint amit tart, és istenőrizz pont egy ártatlan gyermekre esik, egy életre megnyomorítva azt.
Hogy fatalista vagyok. Nem, nem vagyok az. Sőt, hiszek az életben, azért akarom elkerülni az idióta, kiszámíthatatlan véletlent, melynek talán a nagy pozitívizmusomban én lehetek a szerzője. A fatalizmus az, hogy az életnek megengeded azt az esélyt, hogy egy banális csavar miatt a fejedre essen, ilyenkor tulajdonképpen a halállal incselkedsz, az élettel packázol, ez a fatalizmus. Hogy majd az isten. Majd az isten mindent megold, mindenre vigyáz. A te dolgod az ima. Nem tizenkét csavart belenyomni, hanem az ima. Na ez a fatalizmus, a valódi negatívizmus, a struccpolitika. És nem utolsó sorban istenkísértés, az Úr nevének hiába való felvétele.
Legtöbb munkámban végig gondolom, melyek azok a módszerek, melyek kizártak. A kizárásos módszer jellemző rám, az élet majdnem minden területén. Mert ha kizárom a lehetséges rosszakat, ami feltételezi azt, hogy ismerem is azon rosszakat, szerintem közelebb fogok állni a jó megoldáshoz.
Az én hitem nem az, hogy majd az az egy csavar is megtartja a két deckát és isten majd vigyáz arra, hogy ne essen egy ártatlan gyermekre, hanem az én hitem az, hogy vigyáz rám Isten akkor is, ha többletköltségként magamtól teszek oda tizenkét csavart, hogy ne essen egy gyermekre.
Most akkor emberileg ezt nagyon könnyen és egyszerűen ki lehet számítani, hogy melyik módszer a jobb.
A biztonságos, az élhető környezetért dolgozom, rádolgozom, felleltározom az általam ismert, tapasztalt lehetséges rosszakat, hogy azokat elkerülvén, a véletlennek leszűkíteni a hatáskörét.
Tudom, ezért hathatnak írásaim árnyékosnak, negatívnak, mert sok benne a megváltozhatatlan rossz, de én meg vagyok győződve, hogy életem jó részei, napos részei abból fakadtak, hogy szembe mertem nézni a gonosszal.
Nevezzem ezt módszernek. Ezzel a módszerrel nézem, figyelem a világot, hogy amikor cselekedni kell, meg tudjam húzni az irány vonalát.
Ez a módszer vezetett arra a megfigyelésre is, hogy az ember ha elindul egy irányba, vegyen magához elegendő élelmet, ossza be energiáját, ha élve akar visszatérni.
A munkamódszer egy másik nagyon fontos vetülete: a lendület.
Lendület alatt az ember, különösen a pozitív szemléletista, azt érti, hogy nosza essünk neki nagy hejehujával és csak csináljuk, csináljuk amíg orra nem esünk. Ebben is van némi megfigyelésem. Megmondom őszintén, ezt a lendület dolgot én akkor értettem meg, amikor percekig megfigyeltem két román embert, amint egy meredek domboldalt kaszált. Talán apa és fia lehetett. Csendben, lassan, de állandóan himbálták a kaszákat. Tisztán megfigyelhettem, hogy a kaszákat lendítették, a saját súlyuk adta meg a sebességet, a ritmust. Nem erőltették a menetet. Kitartóan suhintották, mint az inga ide-oda jártak az élek, csak annyi erőt fektettek bele, amennyi az ingáshoz kellett.
Okos módszernek könyveltem el. Nem is látszott szenvedés az arcukon. Sokszor elgondolkoztam, a falusi ember arcán miért van annyi szenvedésnyom? Persze a pálinka is húz egy egy barázdát rá, mert az elerőtlenedett embernek ugyancsak erőlködnie kell, sőt szerintem ezzel az egyensúlyozással is meggyűlhet a baja, s innen a szenvedés, a munka okozta szenvedés. Az erőltetett munkamódszer. Így lesz a lendületes, testet, lelket építő munkából szenvedés, frusztráció, keserves hajtás. Hajtás, mely be akarja pótolni a pálinkaidőt s energiát.
Tehát a lendületes munkamódszer nem a hejehuja, a hajtás, a kapkodás, hanem a nyugodt, jóleső, kitartó alkotás. Ki lehet fáradni, de nem kell megszakadni.
Persze az idomított társadalomban nem erről van szó. A lendületes munka alatt mást értenek. A lendületes teljesítmények alatt azt érti az idomított társadalom, hogy megszakadsz. Szakadj meg. Feszítsd határaidat. Győzd le határaidat. Fejleszd tűrőképességedet, erőltesd a tested, ne hagyd magad. Tűzzél ki célokat. Írj határidő naplót. Vasfegyelemmel tartsd be a határidő naplódat.
Igen, lehet, hogy aki olimpiára hajt, annak érdemes ezzel foglalkozni. Viszont aki nem hajt olimpiára, annak szerintem ártalmas ez a szemlélet.
Csak egy a baj, hogy idomáliában az embernek nincsenek opciói, hogy bevállalja a hajtó lendületet, vagy nem vállalja be. Követelmény. Már az elemi iskolában követelmény a norma teljesítés, a stresszes, hajtó kapkodás, akár az ember hármasságának (lélek, szellem, test) egészsége árán is. A pillanatnyi eredmény felmutatása árán, a most győzés oltárán arra erőltetjük gyermekeinket, hogy egy picit meghaljanak.
Idomária skizofrénjei már olyan szinten űzik a lelkek megölését, mint az alkoholista, mely már már a kómával határosan még behajt egy fél decit. Nem érzékelik, hogy hol a baj. Nincs már ilyen érzékük. Elvesztették.
Túlléptek már azon a határon, hogy tőlük is követeli egy akármilyen hatalom. Már ők a hatalom. A hatalomnak már nem kell követelnie. Egyek lettek a hatalommal. Szívvel, lélekkel.
Sok mindenben nem értek egyet a boldogfalvásokkal, vannak ott nekem homályba vesző létkérdéseim, amikre nem találom a választ, de amivel mégis megfogtak engem, hogy a gyermekeket kivették az iskolából és otthon tanulnak. Most ugye megint bennem van a kisördög unokája, hogy végül is nem a gyermekek opciója volt ez, és nem e valamikor a gyermekek éppen emiatt kerülnek majd hátrányba, ha majdnem szektás jellegű életformájukból ki akarnak majd lépni?
Persze az élet nem fehér fekete, megtalálják majd a módját a gyermekek az élethez. De az embernek jó tudni az alternatívákról. Hogy meghozhassa a ráillő döntést. Nem tudom, de ha most Rumeniában ha egy nem cigány nem adja gyermekét iskolába, szerintem a gyermekvédelem képes kivenni a családból azt a gyermeket. Mert a gyermekvédelem is a hatalom egyik nyúlványa, hiába dolgoznak ott lelkes és jóindulatú emberek, egy rendszer végrehajtói. Ha akad is egy egy aki folyamatos gyomor panaszok miatt kiszáll, netán szól, hogy valami nem jó, mindjárt kerül három erősebb gyomrú helyébe. Így működik Idomária.
Mindezeket tudva, mi a megoldás?
Kizárásos módszerrel ki kell zárni a legrosszabb oldalait a dolgoknak (feltéve, hogy ismerjük) és meg kell találni a nekünk megfelelőbbet.
Na így a lendületről.