A magamfajta kisember sosem fog tudni kiemelkedni a történet zónákból, a magasröptű, nyelv csapdákkal tele, az elméleti irodalom síkságainak birodalmára, úgy, hogy azt valóban meg tudja érteni, sőt mi több, abban az életét visszatükröződni látná.
A bloggerség általánosan elismert szánalmasságán túl, ha valaki netán irodalmi jelleggel próbálna alkotni (magyarán bármit leírni), annak először is ki kell szállnia a konkrét történetekből, mert az ugye: sztereotípia, és el kell kezdjen érthetetlenül eszmézni.
Nem nevezi nevén a dolgokat, hanem okosságait a Parnasszus szinteken fotoshoppolja, hogy már minden az, csak éppen nem kirajzolódó kép. De így viszont „art”.
Ma már bloggerelni nem divat. Gondolatokat hosszasan leírni csak a prolicelebeknek ér, akik annyi hülyeséget összehordanak, amennyi flakonkupak nem is létezik a Világ vizeiben. A siker a garancia arra, hogy amit kitermel magából, az az obligát (feltétel nélkül muszáj) követendő. Mint szakmai fogást lesi le az ilyennek a milliárdos tömeg, az ilyen hogy fésüli haját. És utánozza.
A bloggerség fertőjét kerülendő tollnokok hihetetlen tehetséggel demózzák a tisztes gondolatokat megfogalmazó értelmiségiséget, kanyarítva a semmit mondást, művészeti szinten, így megkapván az irodalmi kontent titulust.
Ezért nem értek semmit a kortárs irodalomárok tartalmaiból. Mert nincs bennük történet, csak kacifántos önigazolás, hogy miért súrlódik a napi téma mentén, iciripiciri szelet kavarva mint egy lusta üstökös, de nem megy neki semminek, csak nagy komótosan elsuhan hosszú, hosszú szakállszerű farkával.
A bloggerség az szubjektív, így a magát objektívnek tartó kortárs irodalmár.
Egy bloggert lehet szidni, az irodalmárt nem, mert eleve úgysem értjük mit ír.
Az irodalmárok ott ülnek egy képzeletbeli felhőben és nincs ki és bejárás közéjük.
Olyan ez, mint a rádióbarát zene. Az a rádióbarát, amire a szakma adja áldását, hogy rádió barát. Ami nem irodalombarát, az nem irodalombarát.
Kasztokra épül ez a világ, és azon belül is szakosodásokra is oszlanak, mint egy gyárban: itt a cipő talpát fröccsentik, ott a bőrt alakítják rá, amott meg az árcédulát ragasztják rá.
Az írói műhelyeknek viszont nincs közük egymáshoz. A bloggerség és a lúdtollas irodalom úgy vannak egymással, mint egy hétvégi falusi diszkó, ahol a másik faluból betolakodó csórókat elverik csak a puszta jelenlétük miatt. Ez viczeverza is működik, ha emez faluból jövő héten revansra mennek vissza amaz faluba. Hogy mindenki tanulja meg, hol a faluhatár.
Pedig hát az élet ugyanaz mindenhol. Jó lenne valahogy konszenzusra jutni, mert ez a szeparáció, melynek ugyan van egy ilyen kozmopolita látszata, hogy így színes a világ, a helyzet mégis olyan, mint két asztalos műhely egy utcában, a mesterek egymás torkát szorongatják és dugják maguk elől a fogásokat, holott a multicég a város szélén már a torukhoz dugja a citromot a sültmalac szájába.
Ha azon vacillálunk egész nap, hogy mit lehet megírni és mit nem, hogy kinek mi fog fájni, és mire, ki, hogy fog megsértődni, elveszítjük a történeteket és azokon túl a tanulságokat.
A bloggerség volt (lehetett volna) az utolsó bástyája a helyi specialitásoknak a megőrzője, a mindennapos valós idejű történések fizikai és szellemi, lelki megéléseivel, egy arányaiban érthető nyelvezetben, amit még a mezei (vagy csirkefalvi asztalos) ember is szívesen olvasott, művelt.
A facebook kitépte a talajt a bloggerek alól, egyetemesen felzárkózott a bloggerség a nagy beolvadásba, csepp a tengerbe mentek a nagy vízbe, ahol minden ami személyes felolvadt, mint pisi a tengerbe. És lőn nagy boldog semmi az nagyság mérhetetlen közepén.
Százötven órája megtisztultam a fészbukktól. Már másnap úgy éreztem magam, mint egy olyan bolygón, ahol más a gravitációs erő. Azóta nap mint nap érzem, ahogy visszanyerem érzékelő szerveimet, testileg, lelkileg, szellemileg. Kemény fickónak tartottam magam, de rájöttem, hogy milyen sunyi agymosáson mentem át.
Szerencsémre, hogy a fizikai rosszullét is elérte azt a küszöböt, hogy látni sem akarja a fészbukkot. Ez most végleges lesz. Kész.
Visszajövök az árokba, a bloggerségbe (sosem másztam ki lelkileg), és megpróbálok saját tartalmat készíteni, ami belőlem jön ki és hozzám jön vissza.
A saját kútfőmből akkor tudok igazán meríteni, ha azt a tartályt nem töltöm állandóan más levekkel össze. Azt a kevés vizet, ami alant szivárog a Földből, azt húzzam fel, vedrenként.
Bevállalom szubjektív, szánalmas, nonirodalmi státusomat.
Az időm kevés, az energiám véges, nem lehet mindörökké mások gondolatai mentén coverezni (utánozni).
