Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Barakk rádió




Hajnali háromkor kinyílik a szemem és nézem a sötétben a plafont és azon töprengek, hogy mennyire ferde ficam részemről ez a rádiózás? Mennyire van nekem jogom saját ízlésemre formálni egy lejátszó listát?
Gondoltam, nem forgolódok önmarcangolva a matracomon, inkább szépen szembe nézek az úgynevezett rádiós múltammal.Kikevertem egy jó kávét tejjel és elmerengtem a múltamba. Mondják, hogy nem érdemes sokat merengeni a múltba, de szerintem van, amikor a miérteket a múltban lehet megtalálni.
A rádió nálunk egész nap szólt. Emlékszem, egy hatalmas zöld varázsszeme volt lámpás rádiónknak. Amikor nem a Kossuth rádió szólt akkor a szabad Európa rádió. Borzalmas sistergések közepette. Bármilyen nyugati zene szólt, bármilyen zúgással, én kiszűrtem a lényeget. A zaj nem is zavart egy idő után, mintha fejemben egy szűrő lett volna, amely levágta a zavaró jelet és csupán a lényegre koncentráltam. Egyetlen bajom az volt, hogy nem tudtam semmire felvenni.
Már gyermekként összeraktam minden található zsebrádiót. Egész nap hallgattam, mindegy mi szólt benne. Éjjel nappal szólt. Nem számított, hogy román nyelvű rádiószínház, zene, vagy más szólt.
Amikor katona voltam, sokat voltam egyedül a mezőn az árokásó gépen. A gépben is aludtam. Volt ott egy kis rádió, alig nyöszörgött, de nekem az volt a megváltás. Nem éreztem magam egyedül. Pedig amíg a szem ellátott csak megmunkált földek s földek s földek, mintha szárazföldi tenger lett volna.
A forradalom hozott néhány szabad rádiót. A kilencvenes évek kedvenc rádiója számomra a kolozsvári CD rádió volt. Akkor kezdtem el én is vállalkozni. Bárhova mentem dolgozni, vittem magammal egy rádiót és végig szólt mellettem. Emlékszem, amikor nem volt sokáig autóm, szatyrokban hurcoltam a szerszámokat, de akkor is vittem a táskarádiót, a hozzá készített adapterrel, mert az elemek drágák voltak. S ha kedvenc műsorom szólt, mint a muszlim, letekertem a képzeleti szőnyegemet és áhítattal hallgattam.
Aztán jött a piacgazdaság és megölte a rádiók tartalmát. Kizárólag kereskedelmi adókká váltak, és megjelent a réjting fogalma, a sok légy tudja mitől jó a szar filozófia.
Az internet aztán meghozta a házi rádiózás lehetőségét is. Csupán pár éve, hogy folyamatosan böngészem a netrádiókat. Több ezer mindenféle stílusú zenét lemásoltam a több száz általam meghallgatott rádióból. Úgy őrzöm őket, mintha bármikor visszajöhetnének azok az idők, amikor nem volt mit hallgatni.
Úgyhogy nincs amiért marcangolnom magam, hogy ki tudja milyen lúzer dologba vertem magam ezzel a rádiómmal. Szerintem éppen ideje megalkotnom azt a rádiót, amit szívesen hallgatnék egész nap.


A facebookon létrehozott oldal a rádióval kapcsolatban:


Sziasztok!
A mai naptól mondhatni élesítettem a Barakk rádiót. Tehát sugároz.
Rövidesen elkészítem a rádió működési elképzelését, célját és tervét. Egyelőre ízlelgetem a gondolatot és próbálom fogalmazni.
Technikai részén még sok tanulnivalóm van, elkerülhetetlen a bénázás. De rendre mindent a helyére teszek.
Mivel az a szándékom, hogy direkt szerzőktől, alkotóktól, kérjek úgy zenei, mint kulturális tartalmat, időbe kerül, amíg élvezhető, fogyasztható és megfelelő nagyságú lejátszó listát tegyek az asztalra.
Egyelőre 20 zene szám kering nonstop véletlenszerűen. Négy időzített "műsort" is beszerkesztettem, egyelőre teszt szerűen:
Este 19 órakor a Stonecrops albumot mutatom be,
20 órai kezdettel Oli Steel olvas fel nektek írásaiból,
21 órakor Gabricsevics István Fatornyos kis falum verse saját előadásban fog megszólalni,
22 órakor pedig Grafix néven Borbás Feri barátom zenei alkotásaiból összeállított albumot szólaltatok meg.
Én ezúton is megköszönöm a barátaimnak és ismerőseimnek, akik hozzájárultak a Barakk rádió kezdeti tartalom tőkéhez.
A következő napokban folyamatosan fogok tartalmakat keresni és amint a szerzők áldásait megkapom, fel is teszem a lejátszó listákra.
A mai termésem például: Tar Szabolcs "Maradj otthon" száma, amit valószínű elnéztem, utólag vettem észre, hogy Tavaszi panasz az eredeti címe. Cirkusz esetén megváltoztatom majd. Valami egyedi alkotás ez a szám, én komolyan nem értem, hogy nem buknak rá a komoly rádiók.
Ugyanúgy átvettem Baba István "Csend percei" gyönyörű gitáros számát (titkon remélem, hogy idővel egy teljes albumra valót kapok tőle), és még nem egyeztettem Hatvaniné Erzsébettel, meleg hangú könnyű zene énekesnővel, tesztelési célból "Édesem" című dalát közzétettem, hogy halljam, hogy alkalmazkodnak egymáshoz a különféle stílusok. Nagyravágyó terveimben egy teljes albumot szeretnék Erzsébettől... meglátjuk.
Egyelőre ennyit tudtam összehozni.
Szombaton reggel még azt sem tudtam mivel eszik a rádiószerkesztést, ma már élesben tolom. Azé' ez nem semmi.
Nem utolsó sorban szeretném megköszönni Tar Richárdnak, hogy beavatott a rádiózás alapjaiba és tippeket adott az elinduláshoz.
Erről beszélek. Van még az emberekben segítőkészség, empátia. Nem lehet mindent pénzben mérni. Ezért éppen ideje azzal a kulturális közeggel is foglalkozni, amely nem a sztárságról a profizmusról szól, hanem a művelés élvezetéről.
Hallgassátok szeretettel a Barakk rádiót!


A fekete vászon


A jobb agyféltekés rajzolás technikában van egy olyan, hogy a negatív terekre kell figyelni. Ez felettébb érdekes megközelítés, mert önmagában az egész sztori a pozitívizmusra hajaz. Talán ez ugyanaz, mint amikor én az élet negatív oldalait is jól megnézem magamnak, hogy azt betájolva ki tudjam emelni az élet pozitív oldalait, ami jár azzal a veszéllyel ugyan, mint egy profi jobber rajzoló, hogy eleve a negatív tereket figyeli meg előbb. Azaz, a pozitív megjelenítésére feltétlen előbb meg kell rajzolni a negatív tereket. Mert egyébként is, hova tennénk a pozitív valóságot? Milyen volna egy rajz csak pozitív terekkel, negatív terek nélkül.
Tehát, amikor valakit megszólunk, hogy milyen negatívista, akkor talán nem tudjuk értékelni benne azt, hogy tulajdonképpen a pozitívat akarja megjelentetni. Az is igaz, hogy a műevesz nem mondja mit csinál, csak fest. Nem mondja, hogy most a negatív tereket nézem, hogy elédtárjam a pozitívat, hanem csak megteremti számodra, a hozzá nem értőnek a szép, rózsaszín teret, ha tetszik mint a bűvész, szemed fényét megtéveszti.
Én ha meg is írom a negatív teret, írásban megképrajzolom, feltételezvén, hogy az olvasómnak van annyi érzéke a művészethez, hogy rögtön kilátja belőle a pozitív kirajzolódását, azaz rád bízom, hogy lásd annak aminek akarod, sokan nem látják és megbotránkoznak. Ha igaz, hogy az én stylusom egy fajta pörformansz (és tudjuk mit jelent a posztmodern pörformansz), akkor valószínű elmondhatjuk, bátran, hogy egy alig érthető, félreérthető, vagy egyáltalán nem érthető kifejező forma, amit létrehozok.
Lehet, hogy iciripicirit többet foglalkozok a negatív terekkel, de számomra így egyértelművé válik a pozitív. Annyira sok szart ki kell rostálni, amíg kitisztul pár cseppnyi arany, hogy valóban úgy érzi az ember, hogy élete tiszta szar és bűz.

Még emésztem a „Yellowstone” sorozatot, csak hébe-hóba belenézek, miközben feleségem nézi. Számomra kiverte a biztosítékot az a karakán karakter, amit Kevin Kostner alakít. A tehénpásztor, farmer, aki helikopterrel hajtja marháit és közben harcol a korporatistákkal meg az indiánokkal. Egészen nem tiszta, hogy az a rengeteg marha mit eszik, mert a legelők a film szerint örökké szárazak, ahányszor a film a káubojokat mutatja, amint lovakon terelik a nyájat, a környezet szó szerint ki van száradva. Nagy faszú kemény csávókat játsszák a szereplők, és bónuszba elég szarháziak is. Durva emberek.
Nem sütöm el a poént, de volt egy jelenet, ami kiakasztott. Volt egy tehenész, aki pattogott. Beledugta orrát mindenbe, nem bírt magával. Erre kirúgták. A farm főszereplőjétől kérdi a csicskás káuboj főnök, hogy a buszmegállóba, vagy inkább a vonat állomásra tegyék ki a csávót? A Kevin Kostner alakította talpig egyenes minta karakter, mintegy hegyibeszédre mondván áment mondta, hogy a vonat állomásra inkább. Ami kiderült azt jelentette, hogy főbe lövik és bedobják valami szakadékba. Tehát a mocskos kapitalisták, a horda, büdös indiánok díszes társaságához zárkózik a „kemény” kézzel vezető farmer és csicskásai világa, mely a film szerint egy „hero”, egy korbeli hős, aki felveszi a balhét a Világgal.
Én erre azt mondtam, hogy ha így vesszük, akkor a társadalmi söpredékek, akik áttaposnak élőn és holtan a céljaik érdekében és bár templom építők, de gyilkosok, mégis rájuk lehet mondani, hogy igen, de karakánok.
Hát bassza meg!
Most már vagy én nem értem ezt a Yellowstone pörformanszot, vagy egy nagyon perverz módon akarja a negatív terek által kirajzolni a pozitívumot, ami már nekem is magas. Az egész filmben az egyetlen pozitív alak az az egyik balfasz fia a farmer atyának, de ez is olyan, mint a mai tanügy, hogy már a bukáshoz is tudni kell egyharmad arányban, mert azért ő is simán főbelő bárkit aki nem tetszik neki. Ez a nem is olyan rossz ember karakter, aki a lelke mélyén jó ember, de feszt hullákat hagy maga után.
Igen, azt az utalást értem. Tökéletesen értem, hogy ha van egy farmod ma bárhol a világon, nem tudod megtartani anélkül, hogy összevérezd kezed. A puha, városi puritán tekintetek mit sem érnek, legyenek azok bármiféle isteni hatalommal átitatva, a többi játékfigura elszánt erkölcstelenségével szemben.
Tehát most akkor el kell döntenem, hogy mire is szabad a pálya? Felvenni az erőszak kesztyűjét és visszavágni vele? Odapörkölni vele a geciknek? Azoknak a geciknek, akik a társadalom kiemelkedő morál oszlopai? A kocsmázó, félrészeg büdös pásztorok nem a tróger papot látják a tiszteletesben, hanem a politikus partnerét.
És mire megy ki minden? A vagyonra. Hogy megőrizzük a vagyont, melynek súlya tulajdonképpen megöl minket.
Tegyük szépen a vagyont is a negatív térbe, ne rózsaszínesítsük azt is. Csak ugye, ha ezeket a dolgokat betesszük a negatív térbe, akkor mink marad? Egy hatalmas fekete vászon?

Jó reggelt rémálom!



Azt álmodom, hogy valami bekap. A szívem gyorsan dobog, vágok a fűrésszel. Aztán csurom víz leszek, mert felmegy álmomban a cukrom. A hajnali sötétben valahol recseg a tűz, de nem tudom hol?
Zavaros és kusza minden az álombeli világomban. Reggel mégis megébredek, s bár fáradtan és elgyötörve, de rájövök, hogy csak volt egy dallam, amely álmomban is vezérelt. Ott sem voltam magamra hagyva... Jó reggelt rémálom... Nappal kipihenem az éjszakát. Fasza!

Melody Band

Four Man Band Projekt: Melody Band


 Ezekben a napokban kezdett elkapni engem is egy fajta nosztalgia azokról az időkről, amikor még lehetett kávézóba menni barátokkal (az utóbbi években egyre kevesebb), de főleg a fiatalságom éveire gondolok vissza, amikor a Kolozsvári Melody vendéglőbe jártam. A dobos, Nagy István mentorált akkoriban, eredetileg úgy volt, hogy dobolásra tanít, de aztán úgy alakult, hogy (azt hiszem) megbarátkoztunk, legalábbis nem zavarta, hogy feszt mögötte kullogtam és szívtam a tanításait, gyakorlatilag bármiről. Esténként éjfélig ott szoktam meghúzódni a színpad melletti asztaluk egyik sarkán, onnan figyeltem a zenekart. Életre szóló élményekkel gazdagodtam. Figyeltem, hogy dobol és agyamba véstem a sok dolgot, hogy ha majd nekem is lesz dobom, azokat én is megtanuljam. Aztán elmentem katonának. Miután leszereltem, szégyenemben, hogy nem tudtam megvenni Dupla Miki dobját, noha nagyon akartam és már várt rám egy csomót, elmaradoztam a zenész világ frekventálásától. Aztán ötvenévesen csak megvettem a dobot, de rájöttem, hogy mindennek ideje van. De attól bespájzoltam egy Gretsch dobbal és aztán egy Amatit is megvettem, csak úgy. Meg egy rakás cintányért. Akaratlanul belekóstoltam a digitális házi stúdiózásba, és ott szerencsére a reszkető térdek és fáradó karok nem kerülnek előtérbe. Többféle irányban elkezdtem zenét szerkeszteni, kísérleteztem, játszadoztam, a hozzáértés igénye nélkül, csak élvezetből. Aztán kicsit elfáradva a hitech hangzásokba, szimfonikus disznólkodásoktól, amiket leműveltem, megfogant bennem egy olyan gondolat, hogy négy tagú zenekarra írjak át régi slágereket, és azokat ilyen garázsbanda cuccokkal szólaltassam meg. Ez a "Paloma Blanca" már a második a "Four Man Band Proieckt"-ben, és most már nevet is adtam a virtuális bandának: "Melody Band". Egészen oda vagyok a hangzásért. Direkt úgy kerestem a hangszerek hangjait, hogy a lehető élethűbb legyen, már amennyire a belépő szintű házi stúdió felszerelésem megengedi. Szereztem jó kis kocsmahangulatot is hozzá. Most ezekben a napokban különösen jó érzést hoz a keverés. Aki nem restell tőlem bármit meghallgatni, szerintem nem jár rosszul. Bepillantást kaphat egy letűnt világról, egy eltűnt hangzásról, amikor az emberek igazi hangszereken játszottak, nem gépeken. Az élő zenét, akár mint Jézust, nem kéne elhagyni! Hogy miért választottam a "Paloma Blanca"-t? Leírok egy kis történetet. Gyerek voltam, asszem olyan öt-hatodikos féle. A Telefon palotával szemben, a kolozsvári Malom árok utcában, éppen volt egy "Luna Park". Főleg az ütközős autócskák nyűgöztek le. Egy pajtásom rájött, hogyan lehet kipiszkálni a zsetont, amit be kellett dobni az autóba, hogy elinduljon. Így mentünk jó párszor, hatalmas volt az élvezet és emlékszem akkoriban ez a szám volt a sláger, és folyton azt játszották vissza a hangszórókban, a "Paloma Blanca"-t. Szabadság érzést adott az önfeledt autózás, a hangos zene, nagyon szépnek láttuk az életet azokban a percekben. Egyébként csak a nyomor, a kilátástalanság, a szürkeség és elnyomás. Aztán egyszer csak megjelent apám, szomorúan haragosan, és csak annyit mondott, hogy menjek haza, este beszélünk. Bennem ott akkor megtört ez a szabadság érzés. Rájöttem, hogy nem szabad vágyakoznom a szabadságra. Rájöttem, hogy van akiknek jár és van akiknek nem jár. Én az voltam akinek nem jár. S akkor most ebben a bezártságban eszembe jutott ez az érzés. A szabadság érzés. És önkéntelenül elkezdtem dúdolni a "Paloma Blanca"-t. Így lett aztán belőle ez a mix. Eennyi...

Kilenc pont öt


A kerti munka fő eleme a gyom irtása. Ehhez kapa szükségeltetik. Továbbá ész és motiváció. Amíg nem tisztítjuk ki a kertet a gyomoktól és nincs megfelelő kerítés a két illetve négylábú állatok felhőtlen átsétálására, nemigen érdemes bármivel benemesíteni azt. Még az ártatlan macskák is ahogy végig fetrengenek a drága murok ágyás apró hajtásain, a napon sütkérezve és a földből kikandikáló egérre lesve, az is tud kárt tenni, mi csupán csak reménykedhetünk, hogy nem csinál ebből szokást. Van egy valami ami reményeinket táplálhatja, hogy a macska is olyan mint a nő, nem szeret sokat egy helyben koslatni, így mehetnéke van, és előbb utóbb elunja a murokágyást döngölni. De ha nincs valamiféle kerítés, az ember ukmukfukk átgázol a kerten, a kutyák minden szépen elültetett akármit hűségesen kikaparnak, mert hátha az ember eldugott oda előle valamit.
Ezt így elgondoltam, ahogy nyálazva az erőlködéstől kapálgattam a gyomot a kis kertemben, ilyen meditáció forma. Mert értelme nincs, de valami szent foglalatosság címén, a Föld Anyával való söntölés címen, legalább a kút körül csináljak egy pici rendet, hogy az ott lévő három rózsabokrocskám, a két fa: alma és meggy alatt, a tálcákban elásott különféle hagymás virágjaimat, köztük a régóta szaporítás végett termesztett hóvirágjaim körül felszabadítsam a múlt évi száraz gyomok hulláitól, illetve a már zöldellve hatalmasodó új gyomoktól a helyet.
Így takarítgatva, forgott elmémben, hogy most megint mindenki szemlélet váltásról beszél, hogy megváltozik a világ. Hogy lesz valami. Egyesek frekvencia ugrásról beszélnek. És hogy jobb lesz minden. Az emberek megváltoznak. Jobbak lesznek. Megszűnik a hajtás. Átértékeljük a valóságot.
És már látom, ahogy beszerezzük a polisztirén felcsavarható imaszőnyeget, törökülésbe ülünk és zümmögve meditálunk. Kreatívan. És katt az új frekire.
Ahányszor az emberiség ilyesmikről kezdett el álmodozni, utána nem szokott maradni semmi, csak a szekták terjedtek és terebélyesedtek, de se freki nem ugrott, és a kapitalizmus se fogyott, hanem inkább jobban levadult. Viszont az imaszőnyegek valós piaci potenciállá fejlődték ki magukat. Spirituális központok garmada jött létre, egyik neoprotestáns vallásnak sem sikerült ennyi fiókot létesíteni, mint a spiritualizmusnak. Lassan mindenik utcában lesz egy elérhető guru, ki a megfelelő leszaromsággal, cinizmussal fogja a frekiket izgatni és a szomorú, anorexiás, kiábrándult feministákat.
Az istenhívők meg abban reménykednek, hogy a vadbarmok hirtelen megjavulnak, nem fognak többé erőszakkal elvenni, nem fognak többé fondorlatok útján halmozni, hanem előveszik imádságos könyveiket és elkezdenek mindenkitől bocsánatot kérni, akiknek eddig megkeserítették az életüket.
Még én is azt mondom, hogy ötven évente a világ sorsa fordul egyet egyet, ami volt ötven évig alant, az lesz aztán ötven évig fent. Én az én ötvenesemmel elég sokat voltam alant, úgyhogy ideje lenne ugrani odafel. Akár úgy is, hogy totál felkerülök: a mennybe. De valamiért érzem, hogy ez sem olyan könnyű, mint amilyen ciklikusnak tűnik.


A nagy bumm, a nagy frekiváltás, vagy az új átértékelés ideje mindig aktuális volt. Bármikor meg lehetett volna lépni, de az emberiség mindig megfelelő alkalomra várt. Mint a szűz lány, aki addig addig várta a fehér Mercán a kockahasú, dúsgazdag szőke olajherceget, amíg beválogatott egy „meetoo” méltó barom pasival. Mondván: az esztergályos, asztalos nem ember.


Az érem két oldala
Nagyon érdekes és kifejező, hogy az átértékelést még mindig a kurvakapitalista órabérhez kötik, hogy azért a kilenc pont öt eurót megkapja azért. Mert tegyük már világossá, hogy a kispolgári gazdasági mutató ez az összeg körül mozog, ország-világ polgára oda koncentrál, ahol megadják a kilencpont öt eurót minden ledolgozott órájára. Oda hívja istene, ahol ez a mágikus szám megjelenik. Kilenc pont öt. Jézus hív. És ki tud Vele ellenkezni? A jel az, hogy ahol a tőzsde megvirítja a kilenc pont ötöt, a Sors, a Karma, a Lófasz, oda hívja. A füstoszlop. Arra nyílnak a tengerek is. Onnan szól az utolsó nap kürtje is.
Otthon megáll a levegőben a szerszám, lassított mozdulattal hullik a földre, szánalmas pusztulását elkezdve, míg frekvenciált emberünknek mint Speedy Gonzales esetében, már csak hűlt helyét látjuk.


És mégis, mi lehetne az a nagy szemlélet váltás?
Én elmondom.


A valós szemlélet váltás az lenne, ha megelégednénk egymással. Tegyük fel, hogy egymásnak többet jelentünk, mint bármi és bárki más. Együtt akarunk élni. Nagyjából ugyanazt a nyelvet beszéljük, nagyjából ugyanúgy érzünk és hiszünk, és noha nem annyira fejlettek a szakmai és ipari parkjaink, ráhangoljuk az igényeinket. Valahol innen kéne kiindulni.
Aztán meg kéne beszéljük ezt a tulajdonosi viszonyt is. Rendben van, van nekem ez a nagy műhelyem, és mondjuk ott vannak az Istik, akik csórók, és tegyük fel, valamiért eldöntik, hogy megugorják ezt a frekit. Hogy lehetne összehangolni a dolgokat?
Egyik lehetséges forgatókönyv, ami eddig sem volt sem titok, sem tabu részemről, hogy társuljunk. Uraim, társuljunk! Én első perctől mindig felajánlottam, hogy legyünk társak, ne legyünk gyapotföld tulajdonos és vert fekák, akik éhbérért hajszolva vannak. Legyünk mint Dzsízessz és a tanítványai, halásszunk együtt és szegjük a kenyeret testvériesen. Mi van ennél szebb?
Mit jelent ez?
Vegyük például a kertet.
Mondjuk vagyunk hárman a „kolhozban”, a „gittegyletben” és eldöntjük, hogy azt a pici lehetőséget is kihasználjuk, hogy van egy kertünk. Minden nap, mindhárman dolgozunk egy órát a kertben. Mindenki a lehetősége szerént. Az év folyamán keletkezett terményeket elosszuk testvériesen. Természetesen a befektetéseket is közösen adjuk össze.
Vegyük a műhelyt. Beszéljük meg hogy mennyiért vállaljuk. Kapjuk meg a középutat, hogy folytonosan legyen munkánk. Ha drágások vagyunk, kevesebb munkánk lesz, ha megtaláljuk az arányt, lesz bőven munkánk. Dolgozzunk együtt, arányosan, ki ki a maga ritmusában. Ki tudásban, ki erőben áll hozzá. A végén meghúzzuk a vonalat, s mi marad a transzparens kiadások után, osszuk testvériesen.
Tehát szemlélet váltásról beszélünk.
Ha a kilenc pont öt eurót vesszük alapul, nem leszünk képesek szemléletet váltani.


Olyan pszichológiai és filozófiai folyamatok zajlanak a világban, melyek nem kompatibilisak semmilyen szemlélet váltással. Csak pszeudo szemlélet váltások jöhetnek szóba, mint a szektásodás. Az nem szemlélet váltás, hogy az ember megvilágosodva vesz egy falusi házat és ott nem biokertészkedik, hanem appokat ír laptopon. Hajnalban lesi a Nap felkeltét, hallgatja a zúzmara cseppenését, majd a madarak csicsergését, aztán megnézi onlájn ahogy még egy G4 tornyot felgyújtanak és lelkében hálaima zengedez, ahogy onlájn nézi a szemlélet váltást, a nagy freki ugrást és délig talán ír egy facebook aplikációt, ami majd a kurva kapitalista tőkéjéhez fog még egy nullát írni. De ott az émelyítő érzés, hogy ugye, mint a guru, a varázsló megjósolta: megél majd semmit csinálásból. Jobb ez mint a fáradtságos halászat és utána a szánalmas, szénhidráttal tele kenyér szétosztása.
Igen, csak ezzel zárhatom le és engedhetem el a mai bejegyzésemet, hogy megismétlem: olyan pszichológiai és filozófiai folyamatok zajlanak a világban, amiknek ismerete nélkül nem leszünk képesek szemléletet váltani.
Marad a 9.5 eurós órabér mérvadónak.

Lélek karanténban


Az ember azt hinné, hogy ha mostanság többet ülünk otthon, előszedjük kreatívabb oldalunkat és többet foglalkozunk magunkkal, egymással. Nem ezt tapasztalom. A fészen is csak a nagy csend, se írás, se zene, se kommunikáció. Mintha kihalt volna minden. A kiüresedett utcák hangulata átment az egyéb dolgainkba is.

életem első önarcképe
A napi obligát (muszáj) négy órás műszakom után, én mostanában valamivel többet írok, be-benézek a stúdióba, és elkezdtem egy ilyen onlájn rajztanfolyamot Mariann jóvoltából. Még bénázok a kamera illetve mikrofon szereléssel, soha nem volt rá igény. De telefonon elmondta mit csináljak az első úgymond órában, amíg aztán megoldom a high teknológiát.
Élmény volt önmagában ez az óra, hisz sosem jutott eszembe az ilyenfajta rajzolás. Tudom, hogy nem bánom meg, mert van már tapasztalatom abban, hogy mit jelentett a virtuális stúdiót létrehozni, most már bánnám, ha nem kezdtem volna el.

Jó lenne egy olyan kurzus, ahol megtanulom elengedni a dolgokat, elfogadni magam, és feloldani a görcsösséget magamban. De előre mondom, a Jóga szerű dolgok kizárva! Én nem akarom azokat a transzformációkat, amikkel a spiriezo szektasággal jár!
Az én bajom az mentálisan van, és tudom, hogy a gyógymódja annak, hogy megtanuljam nagy ívben leszarni mindent és mindenkit. Nincs ennek más módja. Túl beleélem magam mindabba, ami nem az enyém, tehát igenis több egot kéne magamra pakoljak. És basszak mindenre, ami engem nem visz előre.
Már azért is meg kéne halnom másokra nézve, mert úgysem törődik senki velem csak önmagamért. Mindig valamit adnom kell, megszokták a rendszeres kapást és abban a pillanatban, ha nem adok, nem viszonoznak. Én adok 80 proczent, kapok vissza 10 proczentet. Adok 70 proczentcziót, visszakapok egy nagy semmit. Legalább ezt lássam magam előtt tisztán. Igen a Jézusista tanítás azt mondja, hogy ne lássa a jobb kezed mit csinál a bal, de az öngyilkosság még mindig bűn. Az örökös önvádam, elégedetlenségem magammal szemben, a csinálhattam volna jobban, nem voltam eléggé figyelmes, ha elbóbiskolok, ha odafelejtem magam a stúdióba, ha dobolok, miközben minden ütésre meghalnak éhen a világon... szóval ezt nem lehet így tovább.


Régóta centizem ezeket a retro dolgokat. A mi időnkben szégyen volt ezeket szeretni. A férfiasságunk jele az volt, hogy a kemény rockot szeretjük, de bennem ezek a dalok nagyon rezonáltak. Azért nem mindegyik, de például ez a szám igen. Ez az egyik megközelítése ennek a szerkesztésemnek.
A másik az, hogy fel akartam eleveníteni a volt dobtanárommal eltöltött időket, amikor órák hosszat néztem a bandájukat ahogy zenélnek a kocsmában, Kolozsváron a Melody bárban. Ott ülhettem a zenészek asztalánál amíg végeztek, éjfél körül, és aztán hazakísérhettem, sokáig hajnalig beszélgettünk, hisz ő művész életet élt, éjszaka élt. Én meg hatra mentem dolgozni.
A tizenvalahány midi (zene szerkesztő, mint a szövegszerkesztő, csak nem betűk, hanem hangjegyek) sávot úgy varrtam össze, hogy legyen egy basszus, egy gitár és egy orgona, illetve dob sáv. Irtón kiváncsi voltam, hogy szólal ez meg ilyen retro szerkóban. Ezért a gitárt ilyen régi, rugós reverbes tónusra kevertem, az orgona játékhoz találtam egy ingyenes de hatalmas régi orgona virtuális szintétizátort, kerestem egy olcsó Vermona tónust, enyhe vibrátoval és az is rugós reverbbel, a basszus egy sima basszus, a dob hangokra több dobszettből választottam a hangokat, hogy minél naturálisabb legyen.
A dobról annyit, hogy alapból én akartam volna feljátszani, de jelen pillanatban van valami iszonyatos fóbiám a dobra nézve. Nem értem, mind kerülöm mint macska a forró kását. Viszont a dob koncepciót úgy alkottam meg, hogy párszor eldoboltam. Érdekes, hogy a ritmus meg a bejátszások nekem ott születnek meg, a virtuálisban nem tudok dobot alkotni. Aztán miután a fejemben megvan, a midiben kipötyögtetem. Ütésről ütésre, hangsúlyról hangsúlyra és igyekszem humanizálni, azaz nem vonalra húzni a hangokat. De ahhoz, hogy én kalapáljam fel, sokat kéne gyakoroljak. És most ehhez nincs kedvem. Meg őszintén, tovább akarok lépni, egyéb hangos tervem van a fejemben. Már ez is egy haladás, mert volt hogy hónapokig nem mertem a stúdióba menni...
Nekem nagyon tetszik ez a hangzás. Oda vagyok érte. Lelkesedem és arra serkent, hogy egyéb retrókat is így átszerkesszek.
Hogy minek? Fogalmam sincs!
Lehet, hogy valójában azt akarom megszólaltatni, ahogy én szerettem volna, hogy egy banda legyünk. Nekem akkor a Melodyban, Kolozsváron az a hangzás és hangulat volt a csúcs, amit valaha el akartam érni. Asszem ezt akartam újra előidézni. Ahogy én emlékszem, ez tökéletesen sikerült...
Lehet, hogy a soundcloud regisztrációt kér a meghallgatáshoz. Ha igen, és valaki úgy hallgatná meg, hogy nem szeretne regisztrálni. átküldöm mp3 formátumban... Mondjuk zenei idétlenkedéseimet eddig is bárkinek átküldtem volna, ha bármilyen szintű igény lett volna rá.
Ezt csak is mellékesen pár example megemlítettem.