Nyugdíjba megyek....?

Betonkavaró bérbeadó. Napi ötven lej. Mellé adok egy asztalos műhelyt hellyel: lapszabász gép és 15o négyzetméteres hely, teljesen bérmentesen!”

Hányan vagyunk úgy szülők, hogy megfogadjuk, a mi gyermekeink nem fognak csak tévét nézni és nem fognak egészségtelenül táplálkozni? Szerintem sokan vagyunk így. És hányan ébredünk fel abban, hogy a gyermekeink egészségtelenül táplálkozva csak tévét néznek? Szerintem sokan.
Nem elég csak az elképzelés. Hogy mi majd nem. És hiába duma, cirkusz, meg késői kesergés, hogy vajon hol rontottuk el? Hát nem mindent megadtunk annak a gyereknek? Ha kellett Bakugant, ha kellett zuzupecet, ha kellett bayblade-t, ha kellett nindzságo legot. Minden szart megvettünk, pedig drága volt. Nem?
De vajon, amikor jött hozzánk a krapek, hogy apa, unatkozom, mit csináltunk? Összeálltunk unatkozó gyerekeink szülei, hogy együtt játszva a gyerekeink, ne unatkozzanak? Nem. Nem álltunk össze. Mert van az a kibaszott társadalmi íratlan szabály, hogy vadkatolikus csakis vadkatolikussal barátkozhat, de abban is az előlülőbbek az előlülőbbekkel, az irodás az irodással, a bandita a banditával, a munkás a munkással, de minden kapcsolataban lennie kell egy nagyon precíz kidolgozott piramis rendszernek, ami pontosan figyelembe veszi a lakóház városi fekvését, négyzetméterét, hány fürdő, milyen a csempe, wenge színű e a konyha, autó márkája, régisége, színe, öltözködés és kutyagumi miegymás. A legeslegutolsó probléma, hogy a gyermekek kikkel szeretnének együtt játszani! Ez is milyen hülyeség, hogy együtt játszani, mert amikor a gyermekek együtt úgymond játszanak, ők tulajdonképpen gyakorolják a közösségben való élést, de ha már nekünk így esik jól megnevezni, akkor ők engednek a magukéból és azt mondják, jól van te vén fasz begyepesedett öreg, mi csak játszunk, de hagyjál már minket játszani akkor. De nem lehet. Mert a lyukacsos kártya nem talál minket társadalmilag kompatibilisnek, így lehetetlen közösségre lépni akár a gyermekeink érdekében is.
S akkor mire száműzzük a gyermekeinket? Persze sok anyukát hallottam, hogy kidobták a tévét. S akkor mit csinál a gyermek? Ha történetesen nincs nagymama akinek csessze az agyát, ha a szülők éppenséggel reggeltől estig dolgoznak? Mert hány családban tud ma kiállni a munkából valamelyik szülő? Nézik a falakat? Tévé helyett nézik a falakat? Nem, a tévé a mindent potló csodaszer. Pótolja a családot, a barátokat, a közösséget. Ez a valóság. Nincs ezen mit félrebeszélni és néha ejnyebejnyézni meg szidni a gyerekeket, hogy megint azt a marhaságot nézik. Mi a francot csináljanak mást?
Mondtam a feleségemnek, hogy nyugdíjba megyek. Hogy micsinálsz? Nyugdíjba? Megbolondultál? Nem, nem bolondultam meg, de ha hamarosan nem változtatok az életstílusunkon, biztos megbolondulok. Hogy minden gyermek így nő fel és mivan? Lehet, hogy így nő fel, de a fiam jelzi, hogy nem ezt akarja, nem ez tölti ki, annyira jó egy gyermek, hogy nem csapja az asztalt, hogy nem bírja már ezt az unalmas életet, csendben szeretettel elnézi, hogy mi hülyére kell dolgozzuk magunkat és ennek fejében neki el kell butulnia, el kell merülnie a névtelenségbe, neki inaktívnak kell lennie, hogy apa és anya vígan tudjon tönkre menni.
Hogy akkor micsinálsz? Micsinálok? Bérbe adom a műhelyemet. Kiadom és kész. Hogy elszarják a gépjeidet. Igen, tudom, elszarhatják. De mérlegre tettem egyik felére a fiamat és a másik felére a gépeket. És találd ki melyik értékesebb? A fiam értékesebb. Bassza meg az élet a gépeket. Mondtam. Az sem élet, hogy pont hétvégeken, ünnepnapokon nekem dolgozni kelljen, mert napközben a fiamat rendezem. Hulla zombi vagyok már. Keservesen csinálom a munkáimat, mindig arra gondolok, hogy ilyenkor a fiam unatkozik egyedül, mert a feleségem ha hazajön este, egész napi lotás futás után, stresszelés után, kámpec, bedől az ágyba és kész. Hétvégeken is ki van ájulva. Mese az, hogy ugrókötelezik a fiammal és karácsonyi díszeket faricskálnak színes papírokból. Mese.
Ez jár nekem a fejemben jó ideje. Ezt kéne nekem tenni. Ehhez kéne nekem több bátorság.