(Többször nekifogtam életemről írogatni, de szánalmasnak véltem komolyan foglalkozni vele. Egyre több időt kell pihennem, gondoltam ne foglalja le más marhaság a fejemet, inkább elkezdem boncolni életemet. Ezek csak vázlatok, kipattant gondolatok, ha túllépek egy bizonyos szintet, talán összegzem is majd egy egységesebb művé...habár kétlem, hogy képes volnék rá, mindig befejezetlen projektek közt lavírozok. Ahogy Csabi szokta mondani, ha kétévente megjelenik: "magánál mindig van valami alakulás" Hát van. Sok elkezdett munka. Talán a sok elkezdés egyetlen erényem...)
Leszereltem
a katonaságból és visszamentem a “Clujana” cipőgyárba, a
víztisztító állomásra dolgozni. Ez a “Clujana” olyasmit
jelent, mint a “kolozsvári” nőnembe. Ilyen elvtársnői
kivitelben. Akkoriban ilyen neveket adtak a gyáraknak, magunk közt
magyarok kluzsánának neveztük. Többnyire elvtársnők dolgoztak a
Clujana gyárban, férfiak inkább a karbantartó részlegeken. Volt
ott mindenféle karbantartó részleg. Saját motor tekercselő
műhelye volt a gyárnak. Meg mindenféle egyéb műhelye. Úgy
jártam azokba a műhelyekbe mint a tejjel, mézzel folyó Kánaánba.
Még
katonaság előtt vettek fel oda, anyám rendezte el, ő a gyár bőr
raktárában dolgozott. Ma visszagondolva jó volt. Nyomasztó volt
számomra az egész szocialista világ, a maga idétlen és
inkompetens munkatársaival és főnökeivel, de jó volt néha
átmenni anyámhoz, ha csak pár percre is.
Nehezen
éltünk. A munka nem volt megterhelő, mint ma, de nagyon kevésből
kellett gazdálkodjunk. És teljesen kilátástalan volt minden
változás.
Csicska
voltam a munkahelyemen. A legfiatalabb mikor felvettek. Mivel nem
voltam kisz (kommunisták ifjú szövetsége) tag, nem számíthattam
az akkor még működő munkahelyen való kiképzésre,
előléptetésre. 13 év után is szakképzetlenként hagytam el már
az új rendszerben a gyárat. Utánam felvettek pár taknyost, román
földbunkó parasztot, a pofájuk is még olyan neanderi volt, de
benne voltak a kommunista (nem kisz) pártban. Félévente kapták a
kiképzéseket és előléptetéseket. Lusta dögök voltak és
semmihez nem értettek. Képtelen voltam vegyülni velük. Semmilyen
szinten nem tudtam velük egy síkon mozogni. Ha lehetett mindig
önálló munkát vállaltam a tisztító állomáson, attól se
riadtam vissza, hogy a legszarabb munka legyen.
Reggelente
én mentem a kantinba tejért. Vettem a kis szekeret, benne a tejes
üveg ládákkal és elkocogtam majdnem két kilométerre. Hatalmas
volt a gyár. Azért is vállaltam e megalázó munkát, mert sokan
elfelejtettek üveget hozni, vagy nem igényelték a napi tejet (uram
bocsá a toxikus munkakörnyezet miatt), nekem mindig volt
készenlétben üres üveg és szívesen vittem haza tejet, akkoriban
sokszor kenyérrel egyetlen ételünk volt. A tejezésben az is jó
volt, hogy nem kellett a munkatársak hülyeségeit hallgassam már
korán reggel. Olyan volt mint egy meditáció az az idő. Közben
figyeltem az embereket a tejosztásnál. Legtöbben mind magamfajta
csicska emberek jártak oda. Megöregedett férfiak, asszonyok,
akiket nem kapott el a kommunizmus szele és valahogy nem volt
gyomruk a párt adta lehetőségekkel élni. Gyakorlatilag előttem
volt a jövőm képe: harminc év után is a kis szekérrel a tej
után. De nem zavart. Inkább az, mint vegyülni.
Akkoriban
Kocsis bácsira tudtam felnézni. A kiábrándult kommunistára, aki
korára való tekintettel beragadt a rendszerbe, de már nem
szimpatizált vele. Villanyszerelő volt nálunk. Saját műhelyt
alakított ki magának, ő sem vegyült senkivel. Reggelente
általában az első busszal mentem dolgozni, még öt előtt, mert
később semmi esélyem nem lett volna beérni hatra. Így már fél
hatra a gyárban voltam. A kapunál én pecsételtem több
munkatársam kártyáját is. Ennek fejében minden reggel fél órát
Kocsis bácsival tölthettem a villanyszerelő műhelyében. Csak
ültünk a sötétben, a Vef rádióján szólt a Kossuth rádió.
Akkoriban nekem Magyarország valami elérhetetlen álom volt, a
Kossuth rádió meg olyan volt mint a frigyláda, amiből az Úr
beszélt. Nem volt politika amit osszunk vagy szorozzunk Kocsis
bácsival, meg azt is tudtuk, hogy börtön jár a politizálással.
Apámat sikkasztás címén több mint öt évre ítéltek el, nem
értettem a vádakat, nem vehettünk ügyvédet. Az ítélet
kihirdetésén lehettünk jelen, ott felolvasta egy nagyon
ellenszenves ember az ítéletet. Megértettem, eléggé fiatalon,
hogy azt a rendszert lelketlen emberek alkotják, akik nagyon messze
álltak az én jókaizálódott világomtól.
Technikai
kérdések foglalkoztattak már tizenkét évesen, ilyen apróságok
érdekeltek mindig. Ezért minden elhullajtott, kidobott anyagban
valami felhasználhatót találtam. Jó lett volna ételben is ehető
hulladékot találni, de az akkoriban egyszerűen nem volt. Elnézem
ma, ahogy a görög gyorsétkezőben tányérok félig otthagyva,
majdnem teljes cipók érintetlenül, és kukába öntik. Az az
ember, aki három napos éhezési keresztségen átmegy, az élete
végéig értékelni fog minden falatot, ha meg is gazdagszik. De aki
nem ismeri meg az éhezést, az nem lát lehetőséget a hanyagságból
elfelejtett tejes üvegekben.
Örökké
alkottam valamit, fából, pléhből, elektronikai alkatrészekből,
anyám néha aggódott, hogy nem csajozok, mondta, hogy ne
zavartassam magam, hozhatok haza bárkit, semmint híd alatt vagy mit
tudom én hol csináljam. Nyugtattam, hogy ne aggódjon, bárkivel
úgysem állok le. Tényleg, mindig finnyás voltam a csajokkal. De
lehettem, úgysem vettek számba. Tizenhat évesen olcsón megkaptam
egy cigánytól egy hibás akkordeont. Gondoltam megjavítom, heteket
bütyköltem, persze eredménytelenül, még apámnak is elmondtam a
börtön látogatáskor, amikor kérdezte mit csinálok. El akarta
terelni a kínos pár percet valami jóra és fene tudja hogy került
ez szóba. Elmondtam terveimet, hogy harmóniumszerű levegő
meghajtón agyalok. Hozzászólt ő is. De nem lett belőle semmi.
Viszont megtudtam mi van benne, mitől szól.
Csak
hallgattuk Kocsis bácsival a Kossuth rádiót és megtudtuk, hogy
milyen a forgalom az M1-esen. Kocsis bácsi is mindig bütykölt
valamit, meg szoktuk beszélni egymás bütyköléseit. Ötleteket
adtunk egymásnak. Őszintén törődött velem Kocsis bácsi, akkor
már második éve, hogy apám be volt zárva Gherlára. Ha kapott
valahol egy csavart vagy bármit amiből úgy gondolta, hogy jó
lehet nekem, felszedte.
Így
beszéltük a készülő dobszettemet, mintha az élet legfontosabb
dolga lett volna. Rengeteg technikai kérdésben állt egy dob
felszerelés. Hogy valódi dobom legyen valaha, az teljesen kizártnak
tűnt, az egyetlen lehetősége az volt, hogy csináljak egyet. De
annyi anyagi és technikai kérdés találkozik egy bármilyen
egyszerű szett elkészítéséhez, hogy még az is nagyon távolinak
tűnt.
Egy
ilyen téli, reggeli tejes utazásom alkalmával az anilines festő
műhely mellett mentem el, ahol még a sötétben is kivettem, hogy
egyes festékhordókat rétegelt lemezből csináltak, ilyen
plakázsból. El is kezdtem válogatni és találtam száraz hordókat
is. Nosza elkezdtem gyűjteni reggelenként a hordókat. Kocsis bácsi
elismerően bólogatott. Hogy jó a szemem.
A
víztisztító állomás, ahol dolgoztam, nagy területen feküdt,
gyakorlatilag a gyártól elkülönítve volt, a cipőgyár hátsó
őrszobája választott el minket a gyártól. A fő szivattyúink
még a gyár telepén volt, ezért nekünk szabad ki és bejárásunk
volt. A kapus elnézte tőlem, ha hulladékokat csempésztem ki. Nem
törődtek velem, tudták, hogy cipőt, bőrt nem lopok, azt onnan is
tudták, hogy a lopós maffiában ezek is benne voltak. Komoly
csempész és értékesítő hálózat volt kiépítve, egymást csak
rivális csoportok buktattak le. Nem az én világom volt. Annyira
nem, hogy nem is mertek beszervezni. Még előlem is bujkáltak. De
azért láttam egyet s mást, de tettem a hülyét. Teljesen
önvédelemből tettem a hülyét. Kocsis bácsi helyeselte, hogy
teszem a hülyét. Azt mondta ne foglalkozz ilyenekkel, mert bármi
van, csak téged zárnak el.
De el
voltam én a szemetek világában.
A doboknál a tesóm, én a bőgőnél. A dobok a MugoTama. |
Rájöttem,
hogy a hordók csak felületesen vannak összekapcsolva, ki lehet
bányászni a kapcsokat és alakítani lehet a hordó átmérőjét.
Időbe került, amíg rájöttem, hogyan illeszthetek össze ilyen
hordókból dobtesteket. A bőrfelület kifeszítésére szereztem
különböző átmérőjű, összekapcsolható fémgyűrűket,
műanyag hordókról. Az is volt kidobva a vegyszeres raktárban.
Azokra füleket hegeszttettem. Persze ezeket a füleket is ki kellet
kapirgálni a vasas hulladékokból, illetve anyagot hozzá, azt
levágni, hajlítani, lyukasztani majd hegesztetni. Mind pálinka és
idő kérdése volt. Ki kellett fogni a mestert amikor ráért,
amikor nekem is volt pénzem egy felesre, amikor az a kapus volt
szolgálatos, aki nem szarozott. Sokszor a félkész alkatrészeket a
gyár területén levő szivattyúházban dugdostam. Egyszer az egyik
munkatársam rátalált ilyetén pár karimára, valamiért ideges
lett és eltüntette. Borzasztóan rosszul esett. Több hetes munkám
odaveszett. Nem volt mit tennem. Újakat csináltattam és jobban
eldugtam őket.
Aztán
rájöttem hogyan ragaszthatok vékony fa gyűrűket, amikkel majd a
bőrt fogom kifeszíteni. Az volt az elképzelésem, hogy a gyűrűkre
ragasztom a plasztik bőrt, amit még nem tudtam honnan szerzek be.
Komoly felfedező utakat terveztem és végeztem a tejhordások
alkalmával a gyárban, de sehol nem találtam megfelelő plasztik
anyagot, ami jó lett volna a dobra. A hordókból vágtam centis
csíkokat és kettőt összeragasztottam, majd kézzel csiszoltam
óvatosan, amíg szépen felvette a formáját. Többel próbálkoztam,
mert szállal ellentétesen kellett vágjam a csíkokat, elég ipari
minőségű volt a plakázs lemez, gyakran ragasztás közben eltört.
Kiterveztem
a peremet leszorító baba rendszert is, ezeket mind esztergáltattam,
fúrattam, meneteztettem, semmilyen csavart nem lehetett akkoriban
üzletben kapni. Havi büzsémben ott volt a feles pálinka, ha
akartam, hogy a projekt éljen. Sírás környékez, ha ma látom
milyen olcsón akarnak megválni majdnem újszerű dobjaiktól a
zenészek. Húzzák az orrukat, hogy nem eléggé márkások, de mint
amatőr dobkészítő, akinek a feje valamikor tele volt a
dobkészítéssel, google nélkül, csóválom a fejem, hogy micsoda
képmutatás és hozzá nem értés affektálási szinten, hisz a
dobtest az dobtest, bárki bármiből csinálja. Nekem, aki a műbőr
cipőmet minden szombat este meg kellett ragasztanom, hogy ne tátongó
talppal menjek udvarolni, a műbőr cipő is cipő volt. Csak én
tudom, hányszor varrtam meg a fenekem alatt szétmálló nadrágomat.
Mert egy volt. Ha kimostam, bugyiban voltam. De ettől nem éreztem
magam nyomorultnak. Örvendtem, ha kitaláltam valami új
technológiát.
A
lábcin szerkezetét effektíve kitaláltam. Megterveztem,
alkatrészenként legyártattam. A lehetőségekhez és a hiányos
anyagfeldolgozásos ismereteimhez adaptáltam a tervezést is. A
lábdob pedált, ma gépnek nevezik, egy időre kölcsönkapott pedál
szerint csináltattam, akkoriban Gyuszi barátom egy öntödében
inaskodott, a pedál alkatrészeit használták mintának, sablont
készítettek és kiöntötték. Nagyon egyszerű szerkezet volt, ma
olyannal már elképzelhetetlen a dobolás.
A
bőröket a sors groteszk jóvoltából biztosította nekem, egy
hajnaliban mikor éjszakai műszakból mentem haza, a troliból a
monostori bontott házakra lettem figyelmes, és egy adott
pillanatban a törmelékek közt megcsillant valami, hirtelen
megdobban a szívem, ráéreztem, hogy ott a plasztikom. Rögtön
fogtam csodálkozó és semmit sem értő testvéremet és magammal
lelkesítve vittem keressük fel a plasztikot a törmelékben.
Meg
is találtuk és hihetetlen módon az egész dobszerkóra való
tejfehér plasztikot találtunk, valamikor ablaküveg helyett
használhatták.
Sokat
doboltam akkoriban a saját dobfelszerelésemen. Szégyelltem
mutogatni, de nekem nagyon megfelelt.
Nem
szerették a munkatársaim az iszapot centrifugáló gépházat, egy
irdatlan motor hatalmas fordulattal süketítő zajt csinált. Csak
nézni kellett a műszereket és néha feltölteni a medencét
iszappal. Ott szoktam dobolni. Egy kidobott szekrénybe szoktam zárni
a dobokat és mikor délutáni műszakban voltam, akkor szoktam
dobolni, akkor már nem voltak mesterek, mérnökök, akit zavart
volna. A munkatársaim elnézték, mert elvállaltam a legszarabb
munkahelyet cserébe.
Technikai
vívmánnyal rukkoltam elő az iszapot szivattyúzó rendszert
illetőleg. A pumpák gyakran levegőt kaptak, palettáit felgyűlt
bőrdarabkák blokkolták. A mérnökök mindenfélét kitaláltak, de
semmi sem működött huzamosan és megbízhatóan. Én megfigyeltem
az iszap természetét és a pumpák adottságait. Mondtam is Kocsis
bácsinak egyszerű elméletemet, hogy van két medence, amiben
érlelődik az iszap, ebből medencénként a medence aljának
szintjén, pinceszerű épületben két két pumpa lökné az iszapot
a centrifugáló medencéjébe az iszapot. Mi lenne, ha a
kimenetelüket egybekötnék és csaprendszerrel el lehessen zárni
egyik vagy másik pumpát, és amikor a helyzet kéri az egyik pumpa
egyszerűen kidugaszolja a másik pumpát. Visszanyomja az iszapot a
másik pumpába, aztán kidugulva, kiszellőztetve újra lehet
indítani.
A
mesteremnek hiába mondtam, azt mondta “e prostie” azaz hülyeség.
De Kocsis bácsi azt mondta, hogy szerinte is jó ötlet. Megkerülve
a mestert elmondta a gondolatomat a mérnöknek. A mérnök annyira
más világban élt, teljesen távol tartotta magát mindentől,
magába zárt volt, sosem mert nyilatkozni, de éreztem, hogy nem az
a tipikus rendszerbeli ember volt. Gyáván óvatos volt
mindenkivel. De odajött hozzám és lementünk a pumpaházba,
elmondtam neki mire gondolok, konkrétan megmutattam mit kéne
csinálni, hol melyik csövet elvágni, hol illeszteni, hova csapokat
tenni és miért. Azt is megmondtam neki, honnan lehetne felesleges
csapokat leszerelni, meg csöveket, a víztisztító telep halott
zónáiból, mert sok olyan része volt, ami inaktívan csak
rozsdázott.
Nem
mondott semmit, csak bólogatott. Pár hét múlva látom a szerelő
brigád hegeszt, vág, csinálják amit mondtam a mérnöknek. Nem
volt egyszerű művelet, mert ilyen húsz centi átmérőjű vas
csövekről volt szó, egy egy csap is nyomhatott majd száz kilót.
A
rendszer tökéletesen bevált. Egy nyolc órás műszakban
legfeljebb kétszer kellett egyik medencéből a másikba keringetni
az iszapot, így kidugaszolták egymást a pumpák. Mivel időmből
kitelt, néha többet hagytam ezt az oda vissza keringetést, így
hígabbá vált az állandóan lerakodó és vastagodó iszap,
kevesebb gázt termelt és könnyebben volt kezelhető. Már azt is
elértem, hogy a két medencében az edények közlekedési erejével
pucoltattam ki a pumpákat. Ez azért volt jó, mert gyakorlatilag
nem kellett annyit zárjam s nyissam a csapokat. De hiába oktattam
ki a többieket, hogy ne hagyják addig amíg a rendszer levegőt
kap, mert ha mindkét pumpa levegőt kap, nem lesz ami kidugaszolja
őket. Bunkó románjának mind mondhattam. Nem értette, nem
csinálta. Így megszokták, hogy csak Attila tudja. Kitaláltam,
hogy egy tiszta vizes csövet is szereltettem a rendszerhez, ha mégis
mindkét medence rendszere levegőt kap, vízzel töltöm fel a
pumpákat és pár manőver után kidugja egyik a másikat.
Könyörögtem nekik, bunkó román munkatársaimnak, hogy a csapokat
mikor nyitják vagy zárják, ne szorítsák rá teljesen. Amikor
bezárt vagy kinyitott, a menet a végére ért, egy két tekerést
hajtsanak vissza, hogy ne feszüljön öntvény az öntvényen, mert
egyszerűen beragad pár óra alatt. Barmok, ennyit nem tudtak
megjegyezni. Még húztak rá egyet, mintha el akarna menekülni a
csap. Aztán csak feszítő vassal lehetett újra indítani.
A
mérnök aztán behívatott az irodájába, elmondta, hogy nem tud
jutalmazni a találmányomért, mert az ő neve alatt futott a
tervezés, nincs legális formája annak, hogy engem jutalmazzon. Nem
is igazán értettem miről beszél, mondtam neki, hogy én köszönöm,
hogy könnyebbé tette a munkámat. Ez Kocsis bácsi érdeme is volt,
mert meghallgatott és közvetítette a mérnöknek. Sok ilyen
találmánnyal rukkoltam utána is elő, legtöbbjét elfogadták. De
mivel nem voltam Kisz tag, semmilyen előléptetést nem tudtak
kieszközölni nekem.
Egy
adott pillanatban mondtam a munkatársaimnak, ami aztán a mesterhez
is eljutott, hogy volt egy inaktív, felesleges, hatalmas medencénk,
hogy takarítsuk ki és tartsunk benne halakat. Mindenki lelkesedett,
de nem lett belőle semmi, mert nem tudtak kiegyezni, hogy de akkor
kié a hal? Hát mindenkié, mondtam nagy naivan. Aztán, hogy ne a
kapzsiságuk miatt kelljen lefújni az akciót, hisz nagyon is igaz
az a román mondás, hogy “a szomszéd kecskéje is dögöljön
meg” arra fogták, hogy nem lehet magán akcióba fogni állami
tulajdonon. Pedig én nem úgy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a
víztisztító állomás egyik ékköve lehetett volna a halas
medence, akár állami tulajdonban is. Mert ha mindenki megcsinálta
volna a dolgát és nem szabotálták volna a folyamatot, a víz
kristálytisztára lett volna tisztítva. Azért volt fontos az iszap
szilárdítása, mert a kezelt szennyezett vízből kivonta a
rézszulfáttal és mésszel megkötött hulladékot, ami föld
trágyázására állítólag kitűnően bevált. Amíg mindhárom
váltásban működött az iszap centrifugálása, a telepet elhagyó
víz tiszta volt szemre is és a PH mértéke is tökéletes volt. De
senkinek nem volt szemernyi gondja se ha nem mentek a dolgok. Még a
mester is kapta a kifogást, a mérnök mosta kezeit, s mindenki
jajgatott, hogy nehéz. Pedig én a munka időmben már azon
spekuláltam, hogy a medencék közti zöld területeken
kertészkedjek. De lebeszélt róla Kocsis bácsi, mondván, hogy
ezek a gazemberek mind lerabolnák kertedet mindenféle lelkiismeret
furdalás nélkül.
Beláttam
igaza van.
Az
egyik dörzsöltebb, kommunista csoportfelelős, ki egyébként
ellenfelet érzett bennem, valószínű irritálta hogy húszéves se
vagyok és bármihez fogok minden működik, egyszer lekapott, hogy
mit gondolok, az nekik nem jó, hogy bármihez fogok minden működik,
mert nekik nem működik minden, és úgy veszik, hogy ők akkor
hülyébbek mint én. Hogy fogjam vissza magam, mert nem lesz jó
vége.
Rosszul
esett és elgondolkoztam ezen. Még azt is mondta nevetve, hogy
valószínű Amerikában már rohadt gazdag lennék, mert úgy osztom
szorzom itt az állami vagyont, mintha a sajátom lenne, de tudjam
meg, hogy ez a népé és olyan amilyen ez a nép, de élnie kell és
én gyakorlatilag rendbontó vagyok. Azt hiszed, hogy te okosabb vagy
mint mi? Ilyenekkel traktált. Erre nem gondoltam. Valóban mindig
úgy álltam hozzá a dolgokhoz, mintha az enyém is lenne és
törődtem azzal.
Aztán
hogy ne vigyem minden nap a két három liter tejeket haza, nem
engedtek többet tejért menni. Mást bíztak meg vele, aki
káromkodva ment és nem hozta el az ott maradt tejeket. Csak úgy.
Mint ahogy kidobták a félkész dob karimáimat.
Volt
egy főnökasszonyféle az irodában, aki aztán felkerült az
irodákba a párt révén. Én nem kapcsoltam akkor, hogy ez a
fehérnép szemet vetett rám. Negyvenen túl lehetett, én meg friss
hús, nagy kerekre nyílt naiv tekintetekkel, Jókai
szentimentalizmussal mentem ha hivatott mindenféle ürüggyel.
Vigyorgott, de valószínű meglátta beton elszántságomat, melyet
amúgy sem tudtam értékesíteni semmiben, a vigyorgásnál maradt.
Egyszer egy ilyen felhívatásnál bensőségesebb hangnembe elmondta,
hogy nem jó, hogy nem vagyok párttag. Elrendezi, hogy rendkívüli
módon felvegyenek a pártba, ott majd Kisz taggá avatnak először,
s meglátom az előléptetések is gyorsabbak lesznek. Tesz ő róla,
mert látja, hogy rendes, megbízható gyerek vagyok, sok
potenciállal.
Vettem
egy nagy levegőt és elmentem azon a szerda délután a
pártgyűlésbe, a tekercselő műhelybe. Hamarább érkeztem oda,
voltak már páran bent, felismertem legtöbb léhűtőt, akiket
látásból ismertem, gyomoridegem lett és pár perc után
felálltam, mintha csak kinézek amíg a gyűlés megkezdődik és
felszáradtam. Soha többé nem hívatott a főnökasszony. Nem
hányta fel nekem a dolgot, de nem is vigyorgott többet rám.
Lemondott rólam.
Se
Kisz tag, se párttag, se szakképzett nem voltam. Soha semmiben.
Püföltem
a dobjaimat, otthon csinálgattam az erősítőket, autodidakta módon
bütyköltem, bontottam, megint bütyköltem, mindez csak arra volt
jó, hogy hallgatva a Kossuth rádiót csendemben gondolat világomban
barangoltam. Látszólag életem teljesen értelmetlenül zajlott
egyik napról a másikra. Mindig volt egy apróság ami lekötött,
egy fül hegesztése, egy pléh doboz átalakítása. Kikerültem az
élet legérdekesebb állomásait, nem hívtak bulikba, csajok nem
álltak le velem, ha valahova mégis elhívtak, untam magam, vagy
hamar megutáltattam magam, puszta létezésemmel. Ismeretlen csajt
ha táncra kértem, már a refrén környékén megkérdezte, ha
járok e valamilyen egyetemre. Nem, feleltem, dolgozom. A
cipőgyárban. Azt már szégyelltem mondani, hogy szennyvíz
tisztító állomáson dolgozom. Mert az mi is? Ja, szarkavarás,
gyakorlatilag.
De
tudod, ez nem olyan szar.... de mindig veszítettem ha belemélyedtem
a magyarázkodásba. Szakadt cipőm, kopott ingem s nadrágom, és
még egyetemista se vagyok, biztos képlete volt a faképnél
hagyásnak. Mint víz az esőkabátról, úgy hullottak le mellőlem
a csajok. Ezért nem is mentem bulikra. Minek? Égni?
Pláne
miután életem első nagy szerelme kikosarazott, nagyon nem volt
kedvem társasághoz. Ekkor már Gyuszi barátom is elfoglalttá
vált, udvarolt egy szép lánynak, akivel már viszonya is volt. A
mi időnkben ez felfoghatatlan haladásnak számított. Szilvási
regényei voltak a mérvadók, naponta háromszor zuhanyozni és
kétszer szexelni szerelem nélkül. Ez nagyon messze volt az én
birtokos elképzeléseimtől, ahol szeretetben, együtt élve
örvendezünk az életnek és beérve azzal amit meg tudunk termelni
és csinálni.
De
minden birtokom egy régi asztal volt, pár alkatrészes skatulyával
és a sosem befejezhető munkáim.