Mindig
későn jövök rá, hogy huzatban dolgozom. Mikor már begyullad a
fülem és a fülsár beragad. Normálisan a finom fűrészpor össze
szokta galacsinokba gyúrni a fül sarat és néha egyszerűen
kigördül a fülemből. Persze tavasszal nyitott ablakokkal dolgozom
a műhelyben, így elkerülhetetlen a huzat. Noha az asztalom nem a
huzatban van, elkerülhetetlen, hogy ne kerüljek a huzat útjába.
Már azt is vehetném előjelnek, hogy nem gördülnek a galacsinok,
de nem figyelek oda. Így aztán bedugul a fülem. Sunyin, nem egyik
napról a másikra. Tompul a körülöttem levő világ, lassan
hozzászokom, amíg egy reggelre bedugul, rendszerint a bal fülem.
Persze a másik is félig. Jön aztán a sima étolaj csepegtetés,
fülbe vatta, és pár nap alatt, ahogy a gyulladás visszahúzódik,
az összegyurmázott fülsarat spéci vízpumpával, meleg vízzel
kimosom. És megfogadom, hogy huzatban vattát teszek a fülembe. De
mindig elfelejtem.
Ezt
minden évben eljátszom. Így kell nekem, ha nem vigyázok magamra.
Az
egészben a rossz, hogy így is szoktam mixelni. És későn jövök
rá, hogy minek raktam annyi térhatást hangszerekre. Mert nem
hallom rendesen. Úgy tűnik jól hallom, de nem. Ezért is kéne
vigyázzak a fülemre.
És
igen, az autómban nincs klíma, így a hőségben leengedett
ablakkal megyek, és biza az is rátesz a gyulladásra. Megoldás:
vatta.
Így
van, hogy éjjel megébredek, kicsit zúg a fejem, nem tudok
visszafeküdni, így írok. Ahhoz nem kell fül.
Igaz,
más miatt is zúg a fejem.
Lassan
a végére járok a Mollináry regénysorozatnak, az utolsó könyvét
egyszerűen nem lehet sehonnan beszerezni, “Az Isten hallgat” a
címe. Minden létező antikváriumban többen is előjegyezték, ha
megjelenik igény van rá. Érdekelne pedig, mert úgy néz ki ez a
sorozat Gizellának az összmunkássága, pár versen kívül. Olyan
mint Pillangó, ki két könyvben írta meg történetét. Szeretem
ezeket a történeteket, mert többet megértek a kor helyzetéből,
mint a történészek elmélkedéseiből.
Gizella
is elfogult, persze, hogy az, de nem zavar, olvasok a sorok közt.
Őszintesége az, ami hiteles. Nem takarja hibáit. Igaz, hogy
könyveinek van egy olyan íze, mintha mosná magát: azért voltam
aki voltam, mert a körülmények kényszerítettek rá. Elnézem ezt
neki, mert általa bemutatja a kor emberét, aki igen, tette amit
tett, mert a körülmények vitték rá.
A
körülmények engem is sok mindenre vittek rá, de igaz sosem
akartam semmilyen kasztba bekerülni, mint Gizella szerette volna:
zsidónak lenni, hogy központi üzlethelyiséghez jusson, vagy
valamilyen könnyen élési lehetőségbe furakodni, mint Gizella
remélte: álnéven egy eldugott vidéken, kizsarolt pozíciót
betölteni, irodakukacként élni. Nekem a körülmények a munka
lehetőséget hozták mindig, igen azt amire Gizella nem áhítozott,
hogy egy szövődében orrba szájba esve dolgozzon látástól
mikulásig. Igen, érthető életútja, ő észrevette, hogy a tanult
embernek több esélye van, és azt is észrevette, hogy a zsidó
embernek van ideje tanulni, mert először is igénye megvan hozzá.
Míg a plebsz magyarnak csak szenvedni és sínylődni van igénye. Ő
is belátja, noha benne van a zsidó gyűlölet, legtöbbször a
zsidók segítettek rajta és általuk jutott könyvekhez, meg
bármilyen más megközelítéshez, ami nem alkohol és prostitúció.
Egyébként
nagyon szépen leírja, hogyan jutott a zsidóság mindig hatalomhoz,
pénzhez, az én olvasatomban így fejezném ki: mert a magyar a
mindenkori balfasz ember, akinek hatalmas, buta, fatalista egoja nem
engedi fejlődni semmilyen irányban. A kitanult, intelligens,
vállalkozó zsidó egy olyan űrt tölt be, amit a magyar nyitva
hagy. A zsidó a kommunizmus szelét is felfogta, mert érdekelt volt
minden irányban, a kispolgár magyar ebből is csak a gyűlöletet
kaparta ki belőle és azzal is maradt.
Hiába
mondom, hogy nekünk üzleteket kell létrehozni, kortársaim
mélymagyarjai arról akarnak meggyőzni, hogy nem, hanem a
migránsokat kell megölni. Megint egy elvont világban él a magyar
érzelem, arra gyúr, hogy mezítlábas legyen, ahelyett, hogy a
cirokját a központban árulná és ne a zsidónak semmipénzért,
de van neki egy ősrégtől begyepesedett fatalista világnézete,
miszerint az ő világának a faluja határával befejeződött, ami
persze a Világnak is a határa, de azért felviszi a több szekér
cirokját Budapest határába. De nem viszi be pár utcával arrébb,
ahol dupláját kapná érte, mert neki van egy otthoni számítása
és ahhoz tartja magát.
Hát
öcsém, ne várd, hogy jöjjön a zsidó és megveregesse hátad,
hogy de fasza gyerek vagy. Persze, hogy egy szemét vagy a szemében.
Aki nem képes egy kicsit felülemelkedni saját világából. És
röhögve alkudozik veled.
Igen,
másrészt nem tudom kikerülni Zsülient, hogy az andorrai
szállodásokkal én beszéljek direkt a faházakkal kapcsolatban,
mert nekik -szerintem- titkos szolgálati kapcsolataik is vannak
együtt, amit miattam nem fognak megkerülni, bármennyire jobban
járnának velem.
Gyakorlatilag
amikor a csarnokba másztam, amint írtam már, azt hittem, hogy a
nagy kutyákkal tudok majd én is vonyítani, de túl becsületes
voltam nekik és ezért martak (marnak) ahol tudtak. Alázatom tart
meg, igaz nem behódoló, nem nyalós, nem besúgó, de van egy konok,
céltudatos alázat, ami az elvetemült ellenségben is némi
tiszteletet gerjeszt. Persze, ha el akarnak taposni, semmi vagyok
nekik.
Rulettezek,
mint Gizella. De biza Gizellának sem ment, mert előbb utóbb
kiugrott belőle az igazság szelleme. Elvtársakra az elvtársak
közt lelt, teljesen érthető volt a szocialistákkal való
kapcsolata. De nekem nincsenek semmilyen potenciális elvtársaim,
olyan vagyok mint egy taszító mágnes, mennék, ölelnék, de
mindent csak taszítok magamtól. De lehet, hogy csak menekülnek. És
megint magamat ostorozom.
Nézem
a sok hajó niggert, ahogy jönnek mezítlábasan, éhesen,
elfáradva. Most még megtörten néznek ki a fejükből, de amikor
megérzik a megdolgozatlan pénz szagát, a társadalmi segélyt
nyolc gyerek után, elkezd majd rappolni, elnyomásról, tökét
vakarva makogni.
Ezzel
szemben látom sorstársaim bulldog kutyás, ártatlan, vizenyős
tekintetét, amint nyálas szájjal tekint a nyugatra, de nem attól
tanulni akar, hanem annak a megtűrt, szemete lenni, nincs hogy ne
lássam, ahogy a sok nigger majd az ő helyüket fogják betölteni.
Jött
egy srác, nézte a műhelyemet és áradozott. Mondtam neki, ne
áradozzon, mert hatalmas áldozat árán van, még nincs vége és
nem rentábilis az asztalosság. Nem adóképes. De áradozott, hogy
mégis, nemzetileg ez a jövő. A srác építész mérnök, de
feladta, mert rájött, hogy a cégnél nem építész kell, hanem
niggerverő, aki ostorozza az alkoholista, tolvaj, lusta niggereket
(értsd: szakképzetlen aljanép). Inkább köveket vág és abból
él. Persze, mi így látjuk, a gazdaság vakond szintjén, de a való
világ nem ez.
Álmodozás
ez, mely nem vezet sehova.
Elvtársság
nélküli magányos kommunista farkasok vagyunk, már már a
nemzetről is lemondunk, de legalább fajközelben legyünk.
Világbéke, persze papíron jól mutat, meg parádékon, de ahogy
mondta valaki: a cigány akkor boldog, ha rosszat tud nekem csinálni:
becsapni engem, lopni tőlem. Amíg én félholtan lesem a hagymáim
állapotát, a szőlőm indáit, és válogatom, élezem a fúró
száraimat.
Véletlenszerűen
élünk egy nagyon is rendezett világban.
Az
egységes megnyilvánulások olimpiákon, színes parádékon,
műnemzeti álkonferenciákon mutatják torz képüket, így, hogy
semmiféle gazdasági, belátható, kézzel fogható vízió nem tud
körvonalazódni, csak a gyűlölet az egyetlen motiváló, ebből
gálickő nem lesz. Én mondom.
Meg
kell előzni a gyűlöletet. Gazdasági fórumot legalább, de nincs.
Az sincs. Mert ilyen buták vagyunk. Ha megszólalok egy ilyen
csoportosulásban, rögtön leszólnak és kioktatnak a világpénzről
és a kondenzcsíkokról. És egy valós érvvel sem méltatják az
én feltevésemet, miszerint nem a világot kell megváltoztatni,
hanem saját érdekeltségű nemzeti üzleteket kell nyitni. Nyitni
kell a világ felé.
Nem
dohányboltra gondolok.
Ahogy
megjön a hallásom, újrakeverem az Oxygene IV-et. És lehet, mondom
csak lehet, hogy zongorára cserélem a pengetőst.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése