Azzal
már sokszor kifizettek, hogy elfogultan, szubjektíven fogom fel a
dolgokat. Hogy nem vagyok elég objektív. Ezen elgondolkodtam. No
nem azért, hogy miféle praktikákkal lehetnék objektívebb, hanem
azért, hogy vajon túl nagy baj e ez? Hogy szubjektív vagyok?
Az
értelmező szótár azt mondja, hogy a szubjektív
“az
egyén érzésvilágából kiinduló, elfogult”, illetve “A
személyestől függő (dolog), amely nem a tárgyi körülményekben
rejlik, hanem rajtunk állónak tekintjük, tőlünk függő
körülményekből ered.
“
Amíg
az objektív
“Személyestől
független (hatás, jelenség, környezet), amely a tárgyi
körülményekben rejlik, és a személy hatókörén kívül állónak
tekintett körülményektől függ.
“
Magamnak
már csak annyit kellett letisztázzak, hogy bennem a szubjektivitás
rossz dolog e, bűn e? A dolog nagyon egyszerű: az ember
természetéből adódóan személyestől függő, vagy személyestől
független lát hozzá az élethez.
Egy
zseniális gondolat fogott meg Orosz László fizikus egyik
érvelésében, miszerint az ember a technikai életmódot
választotta, noha választhatott volna a többféle más életmódból
is, például egy lelki életmódot, de nem, az ember a technikai
életmódot választotta és azért él ma technikai életet.
Így
érthető, hogy miért zavaró az én személyes felfogásom, miért
nem fogadható el a lelkiségem a technikai világban, ahol a
tárgyiasság a kiindulópont, nem a lelkiség.
Ha
nagyon őszinte akar lenni magával bárki, beláthatja, hogy az
emberi lét eleme szubjektív. Minden ember a saját személyéből
indulva értelmezi a világot. Szerintem pontosan ez a szép és
érdemes az emberben. A művész nem objektíven adja elő a
zeneművet, hanem úgy, ahogy ő értelmezi, hallja. Mert ugye, hol
az objektivitás kiindulópontja? Hol a referencia? És akkor meg
minek itt erősködni és az objektív műkedvelőt játszani, holott
önmagában értelmetlen?
Na
kérem szépen, egy fél napot mertem pihenni és már ébredezik
bennem a ficcfafilozófus... de ezzel már rég szembe akartam nézni,
ezzel a szubjektív kontra objektív bűn, illetve erény
lajstrommal.
Nem
bűn a szubjektivitás, legfeljebb nem fog más szubjektíveknek
tetszeni, mert az én szubjektivitásomhoz képest a más
szubjektivitása más.
Például,
amikor Mollináry Gizellát felfedeztem, tulajdonképpen egy olyan
szubjektív alkatra leltem, aki hozzám hasonlóan érzi az életet.
Hogy történelmileg mennyire objektív a látás és érző világa?
Kit érdekel? Gizella olyan tónusban ütötte meg a gondolat
leírást,- noha saját belátása szerint nincs magyar őse- hogy a
magyarban ez a tónus csodálatosan zeng. Annyira személyes és
őszinte a többrészes életregénye, hogy szubjektivitásból
kurzust lehetne alkotni belőle. A magamfajta szégyenkező
szubjektív csak pislog nagyokat a Gizella fennhangon bevállalt
szubjektivitásán.
Persze,
az objektivitást mímelő, magában a szubjektivitást elfojtó
műkedvelőből azt az érzést váltja ki, hogy fene a jódolgát,
hogy merészel ennyire nyíltan szubjektív lenni valaki? Mert a
fősodrás azt direktiválja, mintegy kőtáblás parancsolatként,
hogy a szubjektív bűn, az objektív erény. A személyes az bűn, a
tárgyi az erény. De hát ez logikus, mert tárgyias látásmódban
erőlködünk élni.
És
minél objektívebb akar lenni az emberiség, annál kevesebbet
foglalkozik lélekkel, melynek kollaterális vesztesége, hogy
kevesebbet dug, mint sokkal erkölcsösebb elődeink.
Ezzel
magyarázható, hogy gyakorlatilag nagyon ritkán látok kézenfogva
párokat, nem érzem a levegőben a flörtöt, az erotikát.
Kibaszott tudatos világot alakítottunk ki magunk körül, melynek
legfontosabb eleme a leszállított ár.
És
a fő kurzus azt mondja rólam, hogy túl személyes a látásmódom.
Nem eléggé tárgyias. És ez való igaz. Olyan hendikeppel élek,
ami megöl engem.
Például,
szombat este nagyon elkeseredtem. Hogy nem tudom befejezni a vitrines
restaurációt. Mert egy olyan kliensnek kell, aki megérdemelte
volna, hogy meglegyen neki karácsonyra. Hiába dolgozom már két
hónapja délután is, úgy alakult, hogy nem tudom befejezni. Ennek
is az oka szubjektív. Mert vissza utasíthattam volna azokat, akik
közbe ékelték magukat a rendeléseikkel, de szubjektív okok miatt
nem tudtam. Mert mindegyikhez szubjektív szál köt, direkte vagy
indirekte. Az egész vállalkozásom szubjektív alapra van építve.
A sorrend is a személyesből alakult. Valamiért úgy éreztem, hogy
a restaurációt két hét alatt befejezem. De hát a cipő talpát
alig érintettem meg a munkának. És akkor szombat este eltörött
a hegedű bennem. Megírtam a kliensnek, hogy sajnos ez van, egyelőre
feladom és az ünnepek után folytatom. Válaszolt, hogy rendben,
pihenjek, aztán meglesz a vitrin is. Ez volt nekem a legszebb
karácsonyi ajándékom...
Vasárnap
itt kómásan jártam le és fel, még le is mentem a műhelybe két
órányit babráltam még a bútoron, de rájöttem, hogy szó
szerint hagyjam pár napot pihenni, mert gyűlölöm a bútort. Ma
hajnalban, amikor megraktam a kazánt, csak fél szemmel ránéztem a
bútorra és éreztem, hogy pár nap múlva nem fogom gyűlölni.
Ez
a bajom nekem a munkáimmal, hogy nincs összhangban a
szubjektivitásommal. Túlságosan objektív világba húznak a
bútorok. Nincs egyensúlyban a lelki életem az anyagi világgal
szemben. Túlságosan lehúz az anyag. A lelkemnek nincs ideje
kiírni magát, kizenélni magát, kirajzolni, mind csak a
megfelelés, a munka és a munka.
Hogy
változtassak. Majd fogok. De ez nem megy máról holnapra. Az út egy
tízezer eurós hitelt generált, amit kamatostól kell
visszaperkálni. Ez aztán kurva objektív becsapódás a csilivili,
puhány kis lelki Világomba, ahol csupa rózsaszínű angyalkák
repkednek, vérző szívű Ámorokkal.
Na
így a szubjektivitásomról.