Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A szubjektivitásomról


Azzal már sokszor kifizettek, hogy elfogultan, szubjektíven fogom fel a dolgokat. Hogy nem vagyok elég objektív. Ezen elgondolkodtam. No nem azért, hogy miféle praktikákkal lehetnék objektívebb, hanem azért, hogy vajon túl nagy baj e ez? Hogy szubjektív vagyok?
Az értelmező szótár azt mondja, hogy a szubjektív az egyén érzésvilágából kiinduló, elfogult”, illetve “A személyestől függő (dolog), amely nem a tárgyi körülményekben rejlik, hanem rajtunk állónak tekintjük, tőlünk függő körülményekből ered.
Amíg az objektív Személyestől független (hatás, jelenség, környezet), amely a tárgyi körülményekben rejlik, és a személy hatókörén kívül állónak tekintett körülményektől függ.

Magamnak már csak annyit kellett letisztázzak, hogy bennem a szubjektivitás rossz dolog e, bűn e? A dolog nagyon egyszerű: az ember természetéből adódóan személyestől függő, vagy személyestől független lát hozzá az élethez.
Egy zseniális gondolat fogott meg Orosz László fizikus egyik érvelésében, miszerint az ember a technikai életmódot választotta, noha választhatott volna a többféle más életmódból is, például egy lelki életmódot, de nem, az ember a technikai életmódot választotta és azért él ma technikai életet.
Így érthető, hogy miért zavaró az én személyes felfogásom, miért nem fogadható el a lelkiségem a technikai világban, ahol a tárgyiasság a kiindulópont, nem a lelkiség.

Ha nagyon őszinte akar lenni magával bárki, beláthatja, hogy az emberi lét eleme szubjektív. Minden ember a saját személyéből indulva értelmezi a világot. Szerintem pontosan ez a szép és érdemes az emberben. A művész nem objektíven adja elő a zeneművet, hanem úgy, ahogy ő értelmezi, hallja. Mert ugye, hol az objektivitás kiindulópontja? Hol a referencia? És akkor meg minek itt erősködni és az objektív műkedvelőt játszani, holott önmagában értelmetlen?

Na kérem szépen, egy fél napot mertem pihenni és már ébredezik bennem a ficcfafilozófus... de ezzel már rég szembe akartam nézni, ezzel a szubjektív kontra objektív bűn, illetve erény lajstrommal.
Nem bűn a szubjektivitás, legfeljebb nem fog más szubjektíveknek tetszeni, mert az én szubjektivitásomhoz képest a más szubjektivitása más.
Például, amikor Mollináry Gizellát felfedeztem, tulajdonképpen egy olyan szubjektív alkatra leltem, aki hozzám hasonlóan érzi az életet. Hogy történelmileg mennyire objektív a látás és érző világa? Kit érdekel? Gizella olyan tónusban ütötte meg a gondolat leírást,- noha saját belátása szerint nincs magyar őse- hogy a magyarban ez a tónus csodálatosan zeng. Annyira személyes és őszinte a többrészes életregénye, hogy szubjektivitásból kurzust lehetne alkotni belőle. A magamfajta szégyenkező szubjektív csak pislog nagyokat a Gizella fennhangon bevállalt szubjektivitásán.
Persze, az objektivitást mímelő, magában a szubjektivitást elfojtó műkedvelőből azt az érzést váltja ki, hogy fene a jódolgát, hogy merészel ennyire nyíltan szubjektív lenni valaki? Mert a fősodrás azt direktiválja, mintegy kőtáblás parancsolatként, hogy a szubjektív bűn, az objektív erény. A személyes az bűn, a tárgyi az erény. De hát ez logikus, mert tárgyias látásmódban erőlködünk élni.
És minél objektívebb akar lenni az emberiség, annál kevesebbet foglalkozik lélekkel, melynek kollaterális vesztesége, hogy kevesebbet dug, mint sokkal erkölcsösebb elődeink.
Ezzel magyarázható, hogy gyakorlatilag nagyon ritkán látok kézenfogva párokat, nem érzem a levegőben a flörtöt, az erotikát. Kibaszott tudatos világot alakítottunk ki magunk körül, melynek legfontosabb eleme a leszállított ár.

És a fő kurzus azt mondja rólam, hogy túl személyes a látásmódom. Nem eléggé tárgyias. És ez való igaz. Olyan hendikeppel élek, ami megöl engem.

Például, szombat este nagyon elkeseredtem. Hogy nem tudom befejezni a vitrines restaurációt. Mert egy olyan kliensnek kell, aki megérdemelte volna, hogy meglegyen neki karácsonyra. Hiába dolgozom már két hónapja délután is, úgy alakult, hogy nem tudom befejezni. Ennek is az oka szubjektív. Mert vissza utasíthattam volna azokat, akik közbe ékelték magukat a rendeléseikkel, de szubjektív okok miatt nem tudtam. Mert mindegyikhez szubjektív szál köt, direkte vagy indirekte. Az egész vállalkozásom szubjektív alapra van építve. A sorrend is a személyesből alakult. Valamiért úgy éreztem, hogy a restaurációt két hét alatt befejezem. De hát a cipő talpát alig érintettem meg a munkának. És akkor szombat este eltörött a hegedű bennem. Megírtam a kliensnek, hogy sajnos ez van, egyelőre feladom és az ünnepek után folytatom. Válaszolt, hogy rendben, pihenjek, aztán meglesz a vitrin is. Ez volt nekem a legszebb karácsonyi ajándékom...
Vasárnap itt kómásan jártam le és fel, még le is mentem a műhelybe két órányit babráltam még a bútoron, de rájöttem, hogy szó szerint hagyjam pár napot pihenni, mert gyűlölöm a bútort. Ma hajnalban, amikor megraktam a kazánt, csak fél szemmel ránéztem a bútorra és éreztem, hogy pár nap múlva nem fogom gyűlölni.

Ez a bajom nekem a munkáimmal, hogy nincs összhangban a szubjektivitásommal. Túlságosan objektív világba húznak a bútorok. Nincs egyensúlyban a lelki életem az anyagi világgal szemben. Túlságosan lehúz az anyag. A lelkemnek nincs ideje kiírni magát, kizenélni magát, kirajzolni, mind csak a megfelelés, a munka és a munka.

Hogy változtassak. Majd fogok. De ez nem megy máról holnapra. Az út egy tízezer eurós hitelt generált, amit kamatostól kell visszaperkálni. Ez aztán kurva objektív becsapódás a csilivili, puhány kis lelki Világomba, ahol csupa rózsaszínű angyalkák repkednek, vérző szívű Ámorokkal.

Na így a szubjektivitásomról.