Labdaszedegető

És mondá pedig az isten: “egyezzetek ki szeretetben!”
És teremté mindenféle állatot a maga neme és fajtája szerint.
Lőn pedig egy barnább fajta prikulics, ki mindenkinél komolyabban vevé az isten parancsát és gyakorolá vala ezt a szeretetben kiegyezést a maga fajtája és neme szerint, éspedig azáltal, hogy elvevé a kicsiktől a labdát és ha azok elégedetlenkednek vala, szeretetből gyomron vágá őket.
A kicsik imával fordulván az istenhez, hogy tegyen igazságot, az isten azt mondá: “egyezzetek ki szeretetben, ha a barna prikulicsnak labda kell nosza adjatok, mert bizony mondom néktek, valószínű nagyon szüksége van rá”
És még olyanokat is meséle a kicsiknek, hogy de ne búsuljatok, mert a ti szavatok is felhallatszik és a barna prikulicsot azért küldtem rátok, hogy megpróbáljalak titeket a tűrésben, a szeretetben és a szenvedésben.
A kicsik pedig lógó orral menének haza, hogy furcsa az istennek eme igazságérzete és otthon pedig azon gondolkodának, miként lehetne eltenni láb alól a barna prikulicsot, mely egy egész pályát terrorizál az úr szavával.
És lőn, hogy szeretetből elszaporoda pedig ez a barna prikulics fajta és vele párhuzamosan megerősöde a kicsikben a gyűlölet irántuk s isten iránt, hogy ha szerinte másnak is azt kívánd, amit magadnak kívánsz, akkor az isten miért akar nekik rosszat a prikulicsok által?
És lőn, hogy megkérdezék az istent, hogy mi az igazság? Isten pedig nem válaszolt erre a kérdésre. Kibújt előle és azt mondta: “új törvényt adok pedig nektek, a szeretet törvényét...”
Aha...” mondták a kicsik, “akkor ez az igazság, hogy nincs igazság....”

Epret fából

Azt mondta Jézus, hogy azért nézzük az időket. Mert ha be van borulva az ég, még eshet az eső.
Figyelem azért ezt a görög csodát. Mi egy görög banktól vettünk volt kölcsönt, és megkérdezte a feleségem ezt a bankos csodaembert ezelőtt egy évvel, hogy de mi lesz, ha becsődölnek a görögök? Ó, legyintett magabiztosan, nem félti a görögöket, mert eladnak egy szigetet és minden rendben lesz...Ugye ma már más a helyzet. Nem olyan egyszerű a dolog, hogy eladnak egy szigetet. Na de ezelőtt egy évvel ha mondtál valamit, azt mondták túl pesszimistán látod te ezt a világot. Nem kis önkritikával kezeltem ezt a dolgot magammal szemben, hogy ne legyek azért olyan pesszimista, habár nekem végig az volt az érzésem, hogy aki mindenek felett megtartotta az optimizmusát, ezt a fajta idióta optimizmusát, hogy nem kell félteni a görögöt, annak sok fogalma nem volt, helyesebben nem is érdekelte a világ sorsa, csakis akkor vágott vádlóan szomorú képet, amikor ilyen Mozambik éhezőkről beszélt. De ugyanez a másik pillanatban megette volna a szarát is fösvénységében. Hogy, hogy nem, de ezek a fajta optimisták sosem azok, akik valamit alkotnak az életben, megjegyzem önerőből. Mert aki önerőből, a piacról élve alkot, annak nincs mitől ilyen mozambikos kiütései legyenek, mert ez a fajta ember az, aki munkája, aggodalma és időjárásnézése által nemcsak akarná, szeretné megváltoztatni a világot, de meg is teszi. Csak persze ez mindig mond valamit, ami nem tetszik ezeknek az álszent barom vigyoriknak, akik tulajdonképpen az alkotó ráncos homlokából élnek. Ezek a buddhás meg ilyen szentek mögé bújt optimista mímelők az emberiség rákfenéje, mert örökké a munka ellen szítanak. Ne dolgozz, ne csináld, minek? Úgysem viszed a mennybe. De ha nézed a német kisvárosokat, el vannak ájulva a sok virágtól, hogy nincs szemét, minden rendezett, hogy na ugye, milyen szép? Há de mitől, ha nem a rabok faszától szép az a német kisváros? Mert nem az üssten cseszte oda nekik büntetésből, hanem szorgos kezek és ami legfőbb, hogy igény, vágy és áldozatkészség által lett oda a rend és a sok virág, rendezett épületek s civilizáció.
A messze néző embernek kötelessége kémlelni az eget és aggódni. Pontosan ebben rejlik az optimizmusa, hogy reméli a jó időt, hogy dolgozhat. Alkothat. Gyarapíthat. Erre meg mint egy gonosz manó az áloptimista egyet cincog s istenek haragját gerjeszti az elfoglalt munkás ember fejében.
Mert hogy mit árthat nekünk ez a görög dráma? Jó kérdés. Egy mintát mindenképpen szolgálhat nekünk, hogyan omlik össze az áloptimisták világa.
Mert ugye, így kémlelve az eget jutottam oda szép lassan, hogy elvesztettem a reményemet ebben a jelen gazdasági modellben. Hogy ez regenerálódni képes. Nem, ez már regenerálódni nem fog, ez csak lassan és kínok közt fog elpusztulni. Mert amikor naponta hall az ember olyan híreket, hogy gyárak zárnak be, emberek ezrei kerülnek utcára, több ez már mint paranoiás jövőbe látás.
Nem hiszek én már a biztató szóban. Ennek az értéke is felhígult. Elértéktelenedett a pénzzel együtt.
Itt egyetlen út van. Kihasználni, kifacsarni az utolsó garast is amit még ez a félig hulla gazdaság adni képes és belerakni a kertbe. Ez az én optimizmusom.
Ezen agyalok feszt, mit tehetek még ami nem kerül sok pénzbe? Vettem a piacon eper palántákat. Hatvan palántát vettem. Olcsón adta egy epres srác. Ötven bani palántája. Hogy vettem hatvanat, a srác lelkesen magyarázta hova ültessem, és miegymás. Két és fél pakk cigibe került. Na de itthon nézegettem, hova is ültethetem? Mert a hátsó kert be van már tervezve. A keleti nap kell neki, azt mondta ez a srác. Hát csak elől van keleti nap a gyümölcs fáknál. Nosza kiegyeztem a Csabival, felásott egy tíz méteres szakaszt, szépen bekerítette hulladék lécekkel. Talán ma vagy holnap kiültetem az eper palántákat.
Azért örvendek az epernek, mert az eper a családban egy egyhangúlag elfogadott csemege cucc. Nem valami egres vagy ribizli, ami nem biztos, hogy mindenkinek ízlik. Bármennyi legyen belőle, feldolgozzuk, a desszert meglesz.És ha baj lesz, lesz mit cserébe ajánlani. Szörp, íz, gyümölcs. Kaphatunk érte lisztet, kukoricát.
Ez az eperbiznisz. Azt mondja az áloptimista, ó, mi az? Csak elülteted, oszt szaporodik mint a csihány. Ó igen. Csak fel kell ásni egy részt, ami tele van gyökerekkel, valamilyen kerítést is kell neki csinálni, mert a kutyák, emberek letapossák. El kell ültetni, öntözni, gyomlálni. Ha erre nincs idő, valakit meg kell kérni, azt ki kell fizetni. Ha meghúzod a vonalat, látod, hogy nem éppen semmiség. De egy dolgot kell meglátni: ez megvan. Az idén ezt nem reméltem. Szerencsére hozott ez a román asztalos nekem munkát, így kijutott az eperbizniszre is egy kicsi.
S akkor azt mondta ez a Csabi, hogy ő biza felássa végig a gyümölcsfák előtt, még befér oda egy s más. Igazat adtam neki. Mert vettem ültetni való pityókát, azt mondtam az idén pityókát is ültetek és tököt feltétlenül. Jött egy másik román, hogy kapott egy nagy telket évi háromszáz lejért, sok kukoricát lehetne onnan kiszedni, hogy vállaljam be. Mondom neki, nincs ahhoz nekem pénzem most. Lemondtam. De elgondolkodtatott a dolog. Most vajon én vonzom az ilyesmit, vagy egyre több ember keres más alternatívát? Nem vagyok teljesen tisztában ezzel, mert akikkel érintkezem, nem érdekli őket sem a görög modell, sem az enyém.
Én egy dolgot tudok. Amit ma elvetek, azzal holnapra előrébb vagyok.
Ahogy elkezdtem az új fürjketrecet csinálni, már menet közben újra és újra gondolom. Nincs mit csináljak, be kell vállaljam és el kell fogadjam, hogy nem lesz ez sosem tökéletes és végleges. De nem adom fel. Mert érzem az apró lépések eredményét és erejét. És főképpen annak örvendek, hogy egyre többet tapasztalok, kerülök közelebb ahhoz a világhoz, amit magam köré teremtek.
Vasárnap a ketrec vízszerelésén dolgoztam. Rézcsövekből forrasztottam, netuddmeg milyen kacifántos rendszert agyaltam ki papagáj itatókkal kombinálva...aztán nem jött be valami, szépen elraktam a rezes bandát, ne váljak mások előtt röhejtémává, és visszagondoltam a tejfölös doboz itatót.
Na csak ezt akartam ezzel, hogy vannak azért zsákutcás elgondolások is.
De “hey man!” A fürjeket már több mint két hónapja tartom és még élnek! Ez már csak valami nem? Ahhoz képest, hogy azt hittem az első napokban megeszik majd ezek a fűnyírósék kutyái a kinyuvadt csürkéket!

Halovány agrikultúra

Ez a Skylab3. Kibújtak a fingatósok: káposzta, karalábé, karfiol, s fene tudja még mi...
Fejlődik a retek. Ritkítása öröm és ünnep. Nem kell hajolni...
A saláta is szép. A kertben egy hónapot vártam a múlt évben, a ritkítása kész tortúra volt a derekamnak...
A nárciszaim. A kutyák miatt kerítettem be...mindent letarolnak ezek...
Balra vannak a három éve nálam élő tulipánok levelei, jobbra meg az ősszel vettem valami holland tulipánokat...
A fürjek.
Amíg ki nem nyalják, nem kapnak más kaját...disznólkodnak.
Szép, mi?
Készül az új ketrec.

Find myself

Na igen. Eldöntöttem, hogy ma délután semmit sem csinálok. Benyálaztam a tévé elé magam, miután keserűen elkönyveltem, hogy hullanak a bloggerek. Hullanak. Nagyon jól és szépen fogalmazó naplóírók abbahagyják. Meg is értem őket. Ilyen Mozilla helyesírás javító függő kocaíróknál, mint “moá” más társaságra nemigen találhatnak. Mert eleve a blogolás, how they say: “nem az a műfaj”. Azaz a blogolás az az írásnak egy primitívebb formája. Röhej, mert senki nem is gondolta másnak, de ezek, akiknek ez a műfaj nem “jön” be, mindig fontos ezt kifejezni. Olyan ez, mint a csóró paraszt faricskálására azt mondják, hogy giccs, mert köz termék, azaz nem művészet. A “művészeknek” ezt fontos kifejezni. A parasztnak sosem volt az az igénye, hogy köz faricskálására valaki azt mondja, hogy művészet. A művész meresztette ki szivartól és olcsó szesztől reszkető hideg kezét, hogy félreértés ne essék: giccs az a faricska! Yes? Who ask you? MDF!
Oké. Hulljon hát a blogger.
Ja igen. Nálam is napi téma ez a blogolás. Minek is? Kinek is? Kinek jó, hogy munka közbeni morfondírjaimat bepötyögöm ide a virtuba? Gondolkodtam egy sort. Kinek is? Hát magamnak. Persze, hogy magamnak.
Na és hol kapcsolódik össze a dolgok értelme és a művészet?
Ott, hogy benyálaztam magam a tévé elé, és végig néztem egy három órás Celine Dion filmesített turnét. És megmondom őszintén megragadt engem is a csajnak a személyisége, energiája és karrierje. A vége felé elgondolkodtam én is -noha ezt reméltem ma teljesen kihagyni- hogy vajon az életemben volt e valaha igazi sikerérzés? Jó, nem ilyen dimenziókban gondolom. De valami a szakmámmal, munkámmal kapcsolatban, ahol éreztem, hogy igen, itt az a pont, ahol az alkotó lelke “lebeg” az alkotás felett és mondá, hogy: Jó!
Nem emlékszem. Elképzeléseim voltak, terveim is. Alkotás is volt. De egyikre sem mondhattam azt, hogy igen, ez az a lelkes munka.
Csak ilyen parasztos, giccses “faricskálás” kísérte minden alkotásomat. Az elégedettség, ...sosem.
Ebben hibás vagyok én is. Mert például most is azon veszem észre magam, hogy nézem a régi holland hagymát és az új holland hagymát. Hogy a régi holland hagyma, mely nálam ilyen “bio” környezetben él két éve, kétszer akkora már a levele, mint az új holland hagymának, mely valószínű azért került forgalomba, mert kifáradt az erőltetett hajtásban. Ha még beszívok egy két slung lúzerséget, még elkezdem osztani a proteinek és a mittommik százalékait. Például ma azon kaptam magam, hogy egy ultra egyszerű, de éppen ettől ultra komplikált itató rendszeren agyalok a fürjeknek, kiknek az a heppjük, hogy beszarnak a vizükbe is, kajájukba is, mellesleg tojnak tojni. Egy hónapja nem tojnak majdnem semmit. Azt mondtam ember, állj meg vándor, be vagy dilizve. Maholnap te is ilyen gyermekbugyoláló nyakkendő társaságot alapítasz és beállsz nyakig vízben a nyakadon a gyerekkel rizset kapálni...na állj meg vándor...és azért mondtam, hogy ma benyálazok a tévé elé, mert nagyon hiányzik nekem egy ilyen “find myself” szünet. Na aztán benyálaztam én a Celine Dion-os fájndmájszelfbe. Csak jobban felhéklizett.
Mert hogy egyes bloggerek leálltak, mások törölték, azon kapom magam, hogy számolom a proteineket és a mittomiket ilyen olyan blogokban...faricskálom a rendelésre kért giccseket, és már fel sem teszem magamnak azt a kérdést, hol van az a lelkes munka?
Nahát ebben a fájndmájszelfes délutánban nagyon eldöntöttem, hogy nagyon meg kéne fájndingoljam magam, mert maholnap elhantolnak -hova az még kérdéses- és még nem találkoztam ama lelkes alkotással...

Another brick

Levi szerint, aki egy nagyon okos marketinges, ki korán kel aranyat lel, azaz a bölcs vállalkozó szarból is pénzt tud csinálni. És van benne igazság.
Levi szerint nem úgy van, hogy valaki kitalál valami szart és azt trükkökkel eladja az embereknek, hanem ez a valaki azt a szart képes kitalálni, amire az embereknek szükségük van, azt meg viszik mint a cukrot.
Például van ez a március elseje meg a nőnap, nyolcadikán. Nos, ezen a napon a nőknek kell ez a hyacinthus, ha fene fenét is eszik. A bolond holland meg kitalálta, hogy ez a virág mitől tud kinyílni fix március elsejére, mert ez a virág csak ezen a napon kell az emberiségnek. A férfiak ilyenkor veszik csak ezt a holland csodát, akár nyolc lejt is adnak egy szálért, de már mondjuk április elsejére nem vesznek mondjuk itthoni ilyen hiácintuszt, akkor sem ha már csak két lej szállja, mert nem bolond. A nők is mit mondanának, ha egy férfi abból a nyolc lejből négy szál virágot venne április elsejére? Hogy ez a pasas megbolondult. A nők dirigálnak, hogy nekik fix március elsejére holland jácint kell és punktum. A holland meg kitalálta, milyen trükkel bírja virágzani ezt a hagymát. Na ez a Levi-féle képlet.
S akkor hallom, hogy világ szerte sírnak, hisztérizálnak, hogy a multik, a becstelen vállalkozók, a szart is eladják. Kiderült ugye, amit mindenki tudott, nem volt titok, hogy a nagyipari élelmiszerek tele vannak mindenféle szarral. És az idiótizmusig feltelt pozitívista meg most ájuldozhat kedvére, hogy tuláj, méreg van az ételben, hogy miféle gazemberek ezek a telhetetlen gyárosok.
Azt viszont elfelejti ez a sok áloptimista, hogy azt a szart a gyáros nem a maga hasonlatosságára teremtette az ember, mint Isten az embert, hanem a konzum idiótának -ami hihetetlenül tág fogalom, mert a doktor docens, aki abból doktorált, hogy milyen gazemberek ezek a gyárosok, ő is a legolcsóbb virslit veszi és megenné a szarát is, ha akciós csomagban vehetne két pakk virslit másfél árban- szóval az okos gyáros kitalálta mitől pattog a kettétört virsli, ha szólt valamit az ember ennek a konzum embernek, megszólt, hogy mi a bajod ezzel? Te pesszimista?
Az viszont érdekes, hogy Európa szerte, mint egy karmesteri intésre, minden állam felfedezte a szart a kajában. Egyszerre. Mint egy vezényszóra. És a nép egy vezényszóra elájult: Tuláj!
Jó, közben történnek ilyesmik, hogy a bankban tartott pénzekből államosítgatnak, ja persze ez nem az, amire gondolok és amit párszor felvetettem, hogy eljön az idő, amikor megint mindent elvesznek mindenkitől. Annyiban tévedtem, hogy reméltem egy húsz év befutási időt, hogy az ember addigra a javait mondjuk három kiló aranyba rakja az államosítás idejére, vagy elhúzzon a picsába Új Zélandba vagy bárhová jó messze. Mert nincs ezen mit remélni többet, apám élete ráment a kommunizmusra, az enyém kapott ebből is, abból is, hát a fiaink is így basztatva lesznek?
Már látom azt a napot, amikor hitetlenkedve fogok állni, hogy ember, a határok nyitva voltak és én nem mentem...normális vagyok?
Röhögtem kínomban, mert eszembe jutott egy Stallone-s film, nem tudom a címét, arról szól, hogy annyira steril világban élünk már, hogy csak pirulákat eszünk és a baszást is csak virtuálisan élvezzük, hogy ne keveredjen a nyál. S akkor vannak a kanális emberek, akiket nem lehetett betörni erre a pirulás világra, nos, ide jut ez a Stallone, a patkány-emberek meg panaszkodnak neki, hogy ember, igazi csízburgerekről álmodozunk, génkezelt kaját akarunk enni, baszni akarunk, nem érdekel, hogy ezért halál jár...Röhögök magamban, mert ha ezek most kihoznak ilyen hisztérikus törvényeket, amik ilyen pirula világba akarnak vinni, szabályosan nem lesz élelem. Egy krumpliért leütnek.
Majd ilyen holland hiácintuszt fogunk befőzni a kőlevesbe.
De hát Szodoma ás Gomora bűne is az volt, hogy az emberek perverzek voltak. Mi is azok vagyunk.

A ki nem mutatható haszonról...

Lehet, hogy az is a bajunk nekünk, hogy a lét idejét beparcelláztuk, felosztottuk, időben határoztuk meg. Napi nyolc óra munka, heti öt nap, havi fizetés, években mért munkaviszony, aztán nyugdíj, s utána a kámpec. Túl sok felelősséget vettünk magunkra. Mert órára kimutatható teljesítményt kell nekünk felmutatni. Mennyit termelek egy óra alatt? Az órára mért bejövetel, profit mennyi? Szerintem innen ez a stressz az emberben, ha eltelnek napok s nincs kimutatható haszon.
Meg aztán vannak a kimutatható hasznok és a nem kimutatható hasznok. A kimutatható, az ugye, a pénz. Az asztalra letett pénznél nagyobb igazság s isten nincs. A nem kimutatható hasznok azok...jó, most rövidítsek: azok amiket most éppen én is termelek.
Előbb hadd dramatizáljam, készítsem elő a terepet az én hasznom kimagyarázására pár valós szituval, melyek a közvetlen baráti és ismeretségi körömben van. Van egy nő ismerősöm két gyerekkel, elmentek külföldre, mert otthon nem voltak olyan lehetőségek. Hogy a feleség egész nap semmit se csinál, nem dolgozik, azon a címen, hogy a gyerekek. Feszültség otthon. Akkor jöjjenek nagyiék, hogy legyenek a gyerekekkel, hogy a feleség tudjon legális, kimutatható jövedelmet felmutatni, elmenvén a butyilov gyárba fényezőnek. Közben nagyiékban is felébredt az önérzet, és felváltva munkát vállaltak, hogy már senki nem tudta kinek a dolga a gyerekeket lefüröszteni, etetni, megölelni. S akkor elvész a gyerek a sok bába közt. S akkor vajon mi a bajuk ezeknek a gyerekeknek? Mindent megkapnak, mégsem boldogok? Persze a családi cirkusz folytatódik, mert ki tud több kimutatható jövedelmet keresni, az nem viszi ki a szemetet.
Egy másik példában majdnem indigóval van lemásolva a modell, ott annyival színesebb a dolog, hogy a srác szülei “tibiék” szerint szívják ki a saját fiúk életerejét, drámai méretű hideg háborút fertőzve a fiatalok közt, a csaj pedig jó mély vallásos traumával viseli sorsát, hogy a gyermeknek apa kell, a feleség meg hallgat a férjére, mert a Krisztus alatt ő van. De lélek háború ide, meg oda, a lány is kötelesnek tartja magát felmutatni a kimutatható hasznot és elmegy éjjeli műszakba a butyilov gyárba fényezni. Hogy közben nappal a gyermekkel tudjon lenni. Persze három nap után kibukik, erre mi a megoldás? Jöjjenek a nagyiék. Jöjjenek a tibiékesek. Milyenek ezek a tibiék? Ezek a Tibiék olyanok voltak mint a féreg: rágnak, rágnak, pusztítják a fát, amikor már porrá van rágva, odébb állnak és semmit sem termelnek csak piszkot, kárt a fában és sok rohadt legyet s egyéb csúszómászó férget. Ilyenek a Tibiék, és erről neveztem el ezt a tibiékizmust.
A harmadik példám az egyik barát féle ismerősöm, akinél van persze gyerek, az asszony modern hitvallás szerint jó állami melóba fúrta magát, ahonnan napjában hússzor is felhívhatja a pasit, lévén az enyhe átlagon felül féltékeny, nos ez a srác sem igen tud felmutatni pekuniáris konkrét hasznot, mert ott a gyerek. Mert jó, hogy óvoda, de néha nem tartják délutánig, néha megbetegszik, meg aztán a legális ünnepek. Meg a vallásos ünnepek. Munkát sem tud vállalni, ide küldik, oda küldik, aztán idegesek, hogy nem tud kimutatható jövedelmet kimutatni, veszekedés, hogy akkor basszák meg, megy külföldre dolgozni, s akkor jöjjön a nagyi ügyeljen a gyermekre. Nagyi mintha Drakulát látta volna élőben s teljes dicsőségében a hír hallatára, ígér fűt fát, csak nem menjen a veje külföldre, mert a család sínyli a dolgot, meg a gyerek. És igaza van, mert nagyi ide, meg oda, hasonlatos a több a bába mint a gyerek példájához. S akkor állnak az óvoda ajtójában, hogy csak tátával megy be. Csak tátá. Tátá le meg tátá fel. Na bassza meg, mondja a barát féle ismerősöm, hogy menjek én külföldre dolgozni? Kire bízzam a gyereket?
S akkor őőőrlőődik a nagy fasirtgép.
S akkor jöjjek haza.
De Isten bizony, látja füstös lelkem, nem sírhatok. Mert női emancipáció ide, vagy oda, bennem meleg ágyra talált. Persze, a férfiúi büszkeségemen vannak karcok, ápolásra szoruló sebecskék, hogy nem én vagyok az aki az asztalra tudja perkálni a csengő érceket, csak néha holmi piculákat, azokat is néha, mert én az életben két nagy princípiumot fektettem le. Az egyik, hogy köztünk és nagyiék közt, jó nagy fizikális távolság legyen. Nem is igyekeznek ezt rövidíteni ők sem. A másik, a gyermek. Nem hagyom bábákra a fiamat.
S akkor a lényeg. A fiam száján kiütött ez az afta. Ilyen fehér pattanások. Mint kiderítettem az internetes orvos által, mert gyógyszerész feleségem tanácsára, hogy orvoshoz csak akkor megyünk, ha operálni kell, mert azoknál nagyobb tekergők nincsenek (csak ismerheti őket), sőt...több internetes orvos szakvéleményét “kikérdeztem” az aftával kapcsolatban, visszavezettem a dolog alakulását a múlt hét elejére, amikor még nem volt semmi a fiam száján, de volt valami sztori az iskola társaival, már nemigen akart órák után ott maradni egy kicsit játszani a pályán, feltűnt nekem, de nem álltak még össze a dolgok a fejemben. Pénteken már sírt, hosszas faggatás után, hogy a barátai önzőek. De szerda tájékától már nem volt étvágya. Vasárnap este kiütöttek az első pattanások. Nehéz hét volt. Persze iskolába nem mentünk, láttam a fiamon, hogy a búbok mellett a lelke is beteg. A feleség la-la-la..., hogy elmarad az iskola. Mondom neki tudod mit? Fuck the school! Amíg a fiam nem jön teljesen helyre nincs iskola! Jó na, jó, van neki elég baja a patikában...
Negyedik nap egy kicsit bepánikoltam, hogy nem akar enni, mondom neki, hogy fiam, ebből kórház meg perfúzió lesz, ha valamit nem eszel. Fájt a szája, tudom. De én éreztem, hogy ennél több van mint a fizikai fájdalom. A tegnap reggel elmentem és vettem két legót. Na azzal kiszedtem valahogy az ágyból és abból az apatikus tekintetéből. Evett is egy kicsit, későig játszott. Elnéztem, hogy mennyire gyermek még, de mekkora lélek van benne, és mi ezzel a kibaszott iskolával s társadalmi dresszírozással kiöljük a kreativitását, alkotó vágyát és tehetségét. S akkor olvasok egy ilyen kínai dolgot, hogy a betegségek lelki okairól, és mint egy horoszkóp, tökéletesen ráhúzható a fiam esetére, hogy miért az afta ütött ki és miért pont most.
Persze, lehet a véletlenek sorozata, de itt nem olyan dolgokkal állok szemben, amit nem ismerek, hanem a fiamról van szó. Akit addig kísérek a nézésemmel, amíg be nem megy az iskolába és az osztály ablakán keresztül nem látom bemenni az osztályba. És szoktam nézni az iskolásokat, ki, hogy viselkedik, ki mennyire agresszív, hogy tudjam miféle gonosz erők leselkednek a fiamra, esetleg kivel állok szemben, ha valakit falra kell ragasztani, szétvágni, kályhában elégetni. Mint Steven Seagal, kifejezéstelen arccal mindent nézek és bekalkulálok.
Persze, a kimutatható haszon problémája attól még fennáll. De az embernek kell legyenek prioritásai. Ha egy szerzetes a büszkeségét leveti akkor, amikor leveti magáról a család, társadalom terhét, felvévén egy zsákot magára szentség gyanánt, én a büszkeségemért eszem magam. De cselekszem ahogy a helyzet kéri.
Ha nem órára, hanem hétre bontom a hasznot, még ha nem is csilingel mint a lovetta, minden nyavalya mellett, meghosszabbítottam a csiszoló gépemet egy méterrel, már majdnem három méteres ajtókat is tudok hosszában csiszolni. Előkészítettem tíz ilyen falra akasztható kis polcot, melyet adósságba kell csináljak, elkészítettem Gábor három szintes fürj ketrecét és nekifogtam a magam három szintes ketrecének is, mely minden előrejelzés szerint a “tökéletes” fürjketrec lesz. Meg a héten bejött egy nemvárt kis pénz, egy régi kliensemnek csináltam volt két éjjeli szekrényt, akkoriban nem tudta kifizetni, el is felejtettem, jól esett, mikor jelentkezett. Hogy mondjam? A szokásos mélyponton voltam zséileg (pénzileg). Innen a legó s benzin s ezekhez hasonló gyarló megélhetési gondok hirtelen megoldása. S hogy a jó ne csak magányosan jöjjön, jött ez a román asztalos fiú, hogy bevállalt olyan székeket, aminek a két oldala stilizált szekérkerék, de ő leblokkolt szakmailag. Kiegyeztünk a zsében, és jövő hétre kijön a benzin, kaja s ezekhez hasonló gyarlóságok. S ha minden igaz, befejezem a tökéletes fürj ketrecet is. Ja, persze, kell egy kis éjszakázás is, de mint a feleségem szokta mondani az elégedetlenkedő munkatársainak: eljön az idő, amikor imádkozni fogunk minden betegért aki bejön a patikába gyógyszert venni...

Sztárváró

Katinál olvastam megint valamit, abban megragadt egy icipici rész, hogy Jézus második eljövetele nem úgy jön el, mint várjuk, hanem a lelkekben fog eljönni. Érdekes. Őszintén, én aki mindenféle struktúrákat próbálok agyamban összeállítani (szakmai ártalom, értsd: asztalos szerkezetek), ezt a variánst nem számoltam bele. Persze, mert mindig magamból kiindulva nézem a világot. Mert egy meglévő szerkezetre minek mást bütykölni? Annyi mindenen átmentem ezzel a Jézussal a lelkemben, hogyha nem is létezne, akkor is belém van égve. Ha nincs, akkor is van bennem. Ha tagadom, akkor is él bennem. Mint egy emlék, ha tetszik, amitől nem tudok, nem akarok megszabadulni. Jézushoz láncolva élek. Vitatkozunk eleget egymással, de tetszik, nem tetszik, egymástól nem tudunk megszabadulni. Legyen ez bemagyarázás, benevelés, kész, bennem van. Nem egy vese, mit kivetsz oszt kész. Vagy vakbél, amit kivetsz, oszt kész. Sűrű realizmus, ahogy Woody Allen mondta.
S akkor innen van az, hogy ezt a második eljöveteles Jézust nem a lelkekben való második eljövetelre számoltam. Ki tudja? Talán csak én hiszem Jézust annak, aki még bennem lakózik? Netán valami belzebub féle lenne bennem? Nekem Jézusnak mondta magát.
Tulajdonképpen én nem is fogadtam a második eljövetelre, mert láttam ezt a Pált, hogy be volt pörögve, hogy hamarosan visszajön Jézus, hogy azt mondta az embereknek, ne még házasodjanak, minek? Ma, holnap itt lesz újra Jézus. Gondolta volna, hogy eltelik kétezer év és nyemá jövetel? Nem gondolta, mert akkor nem pörgött volna úgy be. Na de ez van. Ezért nem siettem én sem ezzel a határidővel. Mert az Úr ott is arat ahol nem vet, jön és megy és senkinek nem tartózik számadással. Ezt így elfogadtam. Erre rendezkedtem be. Azért pislogok most ezen a lelkes visszajövetelen.
De bár lenne igaz. Rajtam ne múljon.
Aztán ahogy ezen gondolkodtam a tegnap, beugrott nekem egy kép, amin talán érdemes lenne egy kicsit csámcsogni. Hogy állandóan keressük a világban a példaképet, az embert, akinek bejött Jézus. Aki lámpás, só az életben. És biza kesergünk, hogy nincs ez az ember sehol.
Beugrott nekem ez a kép. És elgondolkodtam rajta, hogy vajon ki a felelős ezért az imázs hajhászásért? Mert az emberek nem azt a jézusos modellt keresik, akiben megtestesül Jézus, hanem azt, aki a jézusi tanokat követve sikeres ember. Siker alatt érts jó anyagi szitut, nagy családot, éles nemzeti elkötelezettséget, megbékélést az e világi és nem e világi intézményekkel, egy csodás alázatot, mely közben a kardot markolássza, tekintélyt, erős fizikumot, egészséges testet, briliáns agyat, lehetőleg nem szénbányász állással.
Mert ki keres egy alagsori lakásban élő szegény családban jézusi mintát? Egyezzünk ki: senki. Nobadi.
Hogy egy ember életpályája ketté törik, mert egyszer szíve szerint cselekedett? Mert komolyan vette Jézus mondását? Kit érdekel?
Hogy egy embert elhagynak a barátai, mert szánalmasan érzékeny dolgokkal foglalkozik, nem tud beolvadni a csapathangulatba, kit érdekel az ilyen minta?
Hogy sosem tud semmilyen jó partiba mászni, ott megmaradni, mert mindig azzal szembesül, hogy mindig el kell adjon magából valamit azért, kit érdekel az ilyen mintakép? Kit érdekelnek a lúzerek?
Minek az ilyen Jézus modell, mely csak nyomorúságba visz, valami állítólagos egyenes lelki tartásért? Csak rá kell nézni az ilyen emberre, semmi bizalmat nem kelt. Semmi sincs benne abból a képből, amit lobogtatnak mindenfelé, azokkal a hatalmas, keményvállú, díszes ruhában virító acél tekintetekkel. Csak egy görbehátú szerencsétlen ember, akit a szerencse elkerült.
Kinek kell az ilyen jézusos példakép? Egyezzünk ki: Senkinek. Előttünk az élet, mögöttünk jézus, ki van ellenünk?
Ezen gondolkodtam, hogy ha eljön a lelkekbe újra Jézus, akkor talán megváltozik ez a sztár ikonunk. Mert én azt hiszem ez a mi nagy bajunk, hogy sztárokat várunk, nem Jézusokat. És mind jöhetnek a hamis jézusok hatszázszor is vissza, csak sztárokat fogunk keresni.

Asztalosszerencse

Azt mondta ez a bejáró román asztalos -ki mellesleg érthetetlen módon ossza a féjszen az egyik román pópa szentezmagóriáit, mint valami szerencsét hozó kabalát-, hogy tudatosítani kéne az emberekben, hogy itthoni terméket vásároljanak. Nem szóltam semmit, csak keresgéltem valamit a műhelyben. Kérdezte, mit keresek? Egy megfelelő botot mondom. Minek az? Hogy jól elverjelek, mondom neki, mert amikor ilyeneket mondasz, azt a hülye magamat látom, aki hittem az ilyen marhaságokban. És ezek a marhaságok ma végtelenül idegesítenek. Mert néha ideges az ember még saját magára is, ha valamit túl sokat lovagolt, noha többször is feltörte a seggét...és végül hiába. És persze folytatta a számomra kimerített témát, de számára még újat. Szánalmas az ilyen dolog.
Mint az én “agrár” próbálkozásaim is szánalmasak.
De maradjak ennél a srácnál. Jött és mondta, hogy több faházra nem ad árajánlatot. Mert harmincból egy sem jött be. Sanyi, ki fél szemmel már Anglia felé tekint, enyhe iróniával, enyhén kifejezve mondta, hogy egyszer csak bejön egy. Jön egy túrót, mondta a román bejáró asztalos srác.
Mióta mondom nektek, hogy ezek a faházak -én mint veterán- nem jönnek csak úgy be? Mióta mondom nektek, hogy a piac nem ár vagy minőségfüggő, hanem társadalmi, vallás, nemzeti és politikai hovatartozás függvénye? Hogy sötéten látom a jövőt. Dehogy látom én sötéten a jövőt. Sötét a jelen. Hogy mi lesz a jövő? Ugyanez.
Hogy végül is lenne munka, mondta ez a bejáró román asztalos srác, mert valaki felhívta, hogy mennyi egy méhkaptár nála? Mert valakinél talált száztízért, de drágállja. Kéne tizenöt darab. Hogy va ötszázzal csak maradsz, a tizenöt kaptár után, nem? Megint ideges lettem, mert fogalma sincs miről beszél. Nem is számolt, csak blöfföl. Sanyi, kinek az apósa méhészkedik egy ideje, csak csóválta a fejét, hogy ez lehetetlen. Százból nem jön ki egy kaptár. Mondom én is, láttam üzletben, egy kaptár kétszázon felül volt, visszaszámoltam az áfát, s ilyesmiket, csak oda megy vissza a százhúsz-százötven köré, nem szabad vele foglalkozni, anyagárban nem szabad dolgozni, akkor sem, ha nincs más munka.
De hogy akkor mi lesz, ha mind ilyen munkák fognak jönni és egyik sem éri meg? Kérdi ez a román srác. Másnak hogy éri meg? Hogy éri meg? Úgy, hogy lopja az anyagot. Erdész a keresztapja, vagy éppen félnormával dolgozik valahol, ahonnan suppantja az anyagot. Nincs más magyarázat, mert ha a saját erdejéből is vágná az ember a fát, mire levágja, kiszárítja, drágábban fogja kínálni mint bárhol a világon, mert azon mennyit dolgozott.
De hogy egyszer a szerencse csak be kell köszöntsön ránk is.
Mivel éppen egy lerobbant ilyen kárpitozott modern ágyat vertem szét tüzelőnek, eszembe jutott ezelőtt tíz évvel megkeresett egy több városban forgalmazó ilyen sarokülő kárpitozó, hogy kell neki havi húsz szett sarokülő faváza. Megegyeztünk az árban, minden, csak az volt a bibi, hogy nem ad előleget, hanem miután leadtam a munkát, harminc napra fizet. Rákérdeztem itt, meg ott, aztán kiderült, hogy fél Erdély asztalosának tartózik és mindenkit rászed ezzel a mézesmadzaggal, hogy havi húsz szett.
Na mesélem ennek a román asztalosfélének, hogy ilyenek a szerencsék az asztalos világban.
Ó és hányszor de hányszor utaztam mindenfelé és mértem és adtam az árajánlatokat, ígértem a visszafizetendő járulékot, ha megkapjuk a munkát, mindig volt nálam jobban elkötelezett befekvő. Úgyhogy mese ezzel az asztalos szerencsével.
Igen, valamiféle szerencsés félreértés néha összejöhet egy egész asztalos karrierben, de ritka az, én biza megfogtam azt és kihasználtam, mert volt a tarisznyámban már annyi kudarc, hogy rögtön felismertem a szerencsét. De azóta is gondolkodom, hogy az a ritka szerencse nem e szerencsétlenség hosszú távon?
Remélem sosem derül ki...

Válasz is meg nem is...

 Egy magyarországi ismerősöm véleményemet kérte egy cikk kommentje kapcsán. Nem találom érdemesnek a cikket belinkelni, mert a válaszom nem kimondottan róla szól, inkább arról, hogy miért nem ítélkezem felette, noha mégis megteszem talán...de hát a fene tudja manapság hogy fogalmazzon az ember... ezt írtam neki:

"Szia. Elolvastam. Mostanában nincs türelmem ebben a témában sem olvasni sem hozzászólni, mert rájöttem, hogy semmit sem értek semmiből. Egy biztos, a nagy magyarság hullám ami hömpölyög manapság nálunk is, elvette a kedvemet a magyar zene hallgatásától, pedig nálam a műhelyben örökké csak magyar zene szólt, de valamiért befagyott ez a vágyam. Nagyon bánatos vagyok ezért és éppen azért szándékosan kivágtam mindenféle olyan hírportált a facebook oldalamról, mely valamely szinten nemzeti politikázik, kivágtam azokat is, akik sűrűn osztották a politikai nézeteket. Abban a reményben, hogy visszanyerem a saját magyarság étvágyamat.
Azért is vagyok szomorú ami az erdélyi magyar sorsunkat érinti, hogy sokan képesek nyíltan feleslegesen sértegetni, de senki egy normális gazdasági projektet nem mutatott be ami nemcsak a politikai mozgalmakat tolja előre, hanem a kis emberek mindennapi életét is.
Kell a székelynek az autonómia, de fogalma sincs hogyan lesz az első nap az autonómia után. Az lesz, hogy a helyi kiskirályok még nagyobb hatalomra fognak jutni, hatalmas uzsorabandák fognak még jobban felfejlődni, az egyházakkal karöltve, mert legtöbb egyházi híresség benne van nyakig úgy a politikában, mint a pénzvilágban.
Nem látom a belülről, alulról való építkezést, a reális gazdasági pezsgést. Minden felülről van irányítva.
Sorolni lehet a dolgokat. Valahogy ettől lőtávolban szeretnék lenni, egyébként egy messze szórvány településen, ahol nemlétezően kisebbség vagyok, teljesen más prioritásaim vannak, mint beleszólni a tömbmagyarságban élők problémájába.
Egyébként nekem a kommunista rendszerben sok pozitív élményem volt ami a magyarországi Erdély szeretetét jelenti, sok magyarországi ismerősöm volt, aki sokat rizikózva átjöttek hozzánk, könyveket, zenéket csempészve át, néha kolbásszal, vajjal fűszerezve. Szépek voltak azok az idők. Akkor megnedvesedett a szemünk a magyar himnuszra.
Ma már nem merek elolvasni egy cikket, mert talán nem ismerem az írót, mégis tetszik nekem, megosztom, aztán kapom a lefejezéseket, hogy mi van náci vagy te is, vagy buzi janicsár.
Kár, hogy sok jó gondolat és szándék ilyen élesen meg kell oszoljon. Nem bírom ezt követni. Nem akarom.
Itt az alapítványnál is reméltem egy egységben egy közösségben, ehelyett mindenki ette a másikat, hamisan vádolták, beárulták egymást, bírta az erősebb gyomrú vagy az erősebb idegzetű. Bíztam az atya ítélőképességében, tévedtem, hisz ő az egyháznak elkötelezettje, nem az emberi jóérzésnek és igazságnak. S aki tudta tolni a vallásos dumát, mégha ki is látszott a lóláb, a felszín volt a lényeg. Párton belül is az számít, kire lehet deklaratíve számítani, nem a korrektség, egyenesség a lényeg.
Minden a médiáknak van alávetve és közvetve a média tulajdonosoknak. Ami médiaképes, az érvényes, a többi halálra van ítélve. szomorú időket élünk. Ez az én véleményem."

Kísérleti "agróipar"

Itt egy pár kép az eddigi agrár tevékenységeim eredményeképp:
skylab 1

kibújt a retek



tulipánok



nárciszok



Szöveg hozzájuk majd holnap...(kölcsön fényképezővel történt...)

Hiába várni...

Mondtam ennek a Csabinak -elmentünk egyet kávézni, a fekete hajú jó csajhoz, oda a tévészerelő mellé a sarkon, mert ott legalább nem mánélé szól a difukból- hogy te mi most abban az állapotban vagyunk, hogy nem hisszük sem a múltat, sem a jövőt, csak állunk bambán, hogy elment a busz és nem hisszük, hogy nincs más busz.
Ez a Schengen dolog is, hogy most nem vesznek be minket a “seggembe”. De minek is lenne jó nekünk ez a Schengen dolog? Hogy volt ez a nagy gyűlés -én a kis ember csak így érzékelem ezeket, hogy volt valahol egy nagy gyűlés- az egyik ilyen döntő tényezős szóvivő azt mondta, hogy igen Románia és Bulgária most szóba sem jöhet, mert ugye korrupció s ezekhez hasonlók, de elvégre a jelenlegi Schengen övezetben is vannak problémák. Vannak problémák. Ezt fix úgy mondta, mint az egyik ismerősöm mondta kérdésemre, hogy egy sokgyermekes családban hogy nevelik azt a sok gyereket, netán a dominó effektus módszerével, hogy a nagyobbik kap egy pofont és az aztán lefelé tovább adja? Azt felelte ez az ismerősöm, hogy hát valóban időigényes dolog a sok gyermek felnevelése. Mondtam neki enyhe iróniával, hogy ez finoman kifejezve...Hát igen, mondta ő is enyhe iróniával, hogy finoman kifejezve.
Na így fejezte ki magát ez a schengeni nagyember szóvivő, finoman, hogy bajok vannak a jelenlegi schengeni övezetben, és hogy ne kelljen annyit magyarázkodniuk, ránk nyomták a korrupciós pecsétet. Mint amikor a szobafestő megy munkát vállalni és lehányja az asztalost és fordítva. De a fülemben ott cseng a “bajok vannak a schengeni övezetben is”, már azért is, mert az utóbbi időben erre a “baj” szócskára nagyon oda figyeltem.
Van azért egy pár jóhiszemű politikus, akik dühükben, hogy ránk nyomták az egyébként valós korrupt ország jelzőt, azt nyilatkozták, hogy bojkottáljuk a német termékeket. Ne vásároljunk német termékeket. De most már késő. Mert megvettem a német magvetőt, ami azon túl, hogy német, többet nem ér, mert pont azokat a magokat nem veti úgy amiért vettem: az apró magokat. Kukorica, vagy paszuly magokat én is el tudtam volna darabonként vetni, de például a murok, petrezselyem s ezekhez hasonlókat nem tudom kitetvészni kézzel, erre lett volna hivatott ez az eléggé bonyolult szerkezet, ami mint kiderítettem csak a német vagy holland magokat veti jól, mert azok már eleve be vannak gombócolva ilyen védő burokba, ugyanis ez a vetőgép nem veti a hosszúkás magokat, csak a gombócba gyúrtakat.
S akkor azt mondták más, egyébként jóérzésű politikusok, hogy nem jó ötlet ez a termék bojkottálás, hisz mi is visszük németbe a Dacia autót. Hogy most ezért ne vegyük a holland virágot? Hogy ők se vegyék az autónkat?
Vettem én is egy ilyen agrár lapot. Mondom, hallám mit mondanak a profik a mezőgazdaságról. A királyságban szoktam olvasgatni. És bánom már mint a német magvetőt, hogy kifizettem annyi reklámot az újságban. Végig csak arról van szó, hogy szert szerre használjunk, mert egyébként semmi sem bújik ki. Az este megnéztem a helyi fürjtartó honlapját, ahonnan vettem azokat a nyápic madarakat, hogy egy hónapig kell őket rekuperálni (mint a kórházban van ez a lábadozó szekció), van képe bioként hirdetni a tartás módszerét? Hát ezek totál meg vannak kettyenve, és mi meg úgy állunk a buszmegállóban nézve az elvesztett utolsó buszt, hogy fogalmunk sincs mire akartunk volna felülni.
Mert hogy a holland virágok. Olvastam, hogy először hidegbe teszik három hónapig a tulipán hagymákat, aztán be a melegbe, savakat rá, s fix március elsején a piacon virítanak a virágok mint a bedrogozott luxus kurvák a pénz és bűnöző világban. Még szimbolikusan is brutális egy ilyen virágot adni egy nőnek március nyolcadikán, nőnap alkalmából.
Kétségkívül irtóztató összevisszaságban élünk.
Az is borzalmas, hogy a munkások, akik harminc évet lehúztak egy gyárban, amit külföldi befektető megvett semmi pénzért, most meg bezár, hogy ezek a munkások kérik a vezetőséget, hogyha nincs pénz végkielégítésre, akkor vágják a vasba a gyárat, de őket elégítsék ki. S akkor a kérdés nem az, hogy minek bevágni a vasba, hanem az, hogy minél előbb. Mi ez, ha nem MadMax ideje?
Beszéltük ezzel a Csabival a fekete hajú csaj kávézójában, hogy adjunk el mindent és menjünk egy eldugottabb helyre gazdálkodni, de kinek kellenek a városi ingatlanok? Ki vesz ma valamit? Senki. Elkéstünk. Mert se pénz, se tudás. Semmilyen lehetőség. Erre még rájön néhány százezer munkanélküli az idén, akik megint több millió embert fognak érinteni.
S akkor kérdem én, nem értelmesebb elgondolás volt, hogy lebontom a csarnokom felét, hogy termőföldhöz jussak? Mert sápítozik akinek mondom, de arra már nincs feleltük, hogy mondja meg mit tenne vele? Mert ha kell nekem föld, de nem tudom úgy elcserélni, hogy a lakásom megmaradjon, a műhelyem is megmaradjon, de legyen nagyobb telkem?
Ezt az egész világmindenséget be kell tenni egy nagy szűrőbe és át kell szűrni. Kipiszkálni belőle ami nekem jó. Közösségről már nem érdemes álmodozni, mert az emberek meg vannak kettyenve. Állnak a buszmegállóban, kedveskednek egymással, udvariaskodnak, tudják, hogy eljön az éjszaka, hogy nincs több busz, mégsem szerveződnek. Majd elkapja őket az éj hidege, a tavaszos blúzok egyszeribe összeszűkülnek, akkor is csak pozitíválni fogják egymást, pedig tudhatnák, hogy a tavaszi éjszakák kurva hidegek tudnak lenni...

Kieső rozsdás szegek

A réztábla a kapu alatt. Lassan kiesik a rozsdás szegekből. Hiába réz a tábla, ha a vas szegekkel van odafogva. Idióta hasonlat. Mert nem néhány szegben áll egy vállalkozás. De hogy kezdjen az ember egy saját vállán brühüző bejegyzést?
Amíg az emberben csak lappang a betegség, még nem tudja mi okozza a rossz közérzetet. Aztán ha kiderül, még jobb is lehet, mert akkor legalább tudja az ember mivel kezelje magát. De ha csak dühös napokig és felmegy a vérnyomása, anélkül, hogy tudná mitől ideges, meg az asszony is rászól, hogy nekem ne csinálj itt valami minunyát (csodát, értsd: szívroham félét), azzal nem lesz elébb.
A tegnap két bizonyosságot is nyertem. Két különböző ember is rávilágított arra, hogy bizony az asztalos réztáblát lassan le lehet önként venni, hogy ne legyen olyan szánalmas amikor ez a réztábla magától esik le. Nem rossz indulatból világítottak rá, nem is tudták, hogy ők most éppen a világ sója, lámpása számomra.
Az egyik azt mondta jelenlétemben más előtt, hogy kicseréli az ajtóját műanyagra. Kérdi a másik, minek, hisz olyan szép az a fa ajtó. Hát összeszáradt egy kicsit, s ha már úgyis az egész házban műanyagra cseréltem, még csak ez az egy van. Hasított belém ez mint egy irdatlan nagy szálka, mert rég a begyemben van ez a nyílászárós dolog, hogy az emberek lassan költséget sem kímélve hajítják ki a fa dolgaikat, néha teljesen értelmetlenül. (Jut eszembe a “Mócok országa” ahol még az úton is hatalmas deszkahegyek sorakoznak, ahol van egy ötszázéves úgynevezett mócok fogadója, a mócok, akik ezer éve fakitermeléssel foglalkoznak, kizárólag műanyag ablakokra cserélték a régi “szar” fa ablakokat.) A másik emberke nézegette az egyik ilyen hokedlimet, hogy neki nagyon tetszik, jó masszív, látszik rajta, szép natúr fa, hogy mennyi...Mondom, neked ötven lej...azt mondta egy kicsit drágállom...mondtam neki, emlékszel honnan vetted el azt a széket? Mondja: igen. Felelem: oda tedd vissza, mert már nem eladó. De hogy tényleg, nem drága egy kicsit? Mondom neki, számolj: 35 lej az anyaga, ha adsz is ötvenet érte, 15 lej a különbség. Négy széken két napig dolgozom. Hatvan lej két napra. Tudod mennyi áram költségem van egy napra? Tíz lej. Az már húsz. Napi húsz lejért ki tart fent műhelyt? Az indiai csóresz is többet keres Dubaiban és nem kell műhelyt fenntartania keresetéből, hanem otthon egy fél falut eltart a havi keresetéből. Hogy igaz. Persze, hogy igaz. Tehát a szék nem eladó.
És ráeszméltem a nagy valóságra. Hogy annak a réztáblás álomnak nagyjából itt a vége. Mert azon túl, hogy noha olcsón vagyok kénytelen dolgozni, teljesen illegálisan dolgozom, mint népellenség ki kikerüli az adózást, rizikózok, már nevetségessé is fogok válni. Mert azt mondják, hogy van pofám ilyen krízises időkben ötven lejt elkérni egy igazi fa székért?
Nem tudom, találkozott e valaki azzal amikor egy egy népcsoport, közösség semmiért kénytelen áruba bocsátani egyetlen örökségét, tehetségét és szorgalmát, és nemhogy szimpátiát nyert volna a kiszolgáltatottság, hanem egy fajta utálattal könyvelte el a “gerinctelenséget”, mellyel tulajdonképpen mint az útszéli kurvák testüket árúba bocsátották?
Na kezdem magam ennek a kurvának érezni, a ki kiszolgáltatott állapotában egy tál lencsére cseréli az örökséget. És innen az emelkedő vérnyomás és a minunyától való aggodalom. De hát itt nem zsír a hibás, mert disznót rég láttam a hűtőben, néha azon csodálkozom, minek is megy az a hűtőszekrény, hisz a margarin a tűző napon is eláll?
Na de azt mondtam magamban, állj meg vándor, vannak még alternatívák. Noha megesküdtem Sanyinak, hogy az asztalosságra a kert nem alternatíva, ez kedden volt, csütörtök estére már megváltozott a nézetem, és azt mondtam, hogy de igen, az asztalosságra a kert az egyetlen alternatíva.
Ami mellé jött az éjjel, hogy ezt párosítani lehet a szentséggel. Hogy elindulok a szentek útján. Mert mit csinálnak a szentek? Semmit. És ez a szentség első feltétele. Gondolatban elkezdtem visszabontani a mindennapos életemet, miről mondhatok le?
Emlékszem, mikor évekkel ezelőtt Orbán Viktort hallottam: “nem a költségeket kell visszafaragni, hanem a bevételt megnövelni...” hú de tetszett. Na de mára ez neki sem vállt be. Nekem se. Úgyhogy miből is faraghatok? És találtam is néhány dolgot. De most hadd ne soroljam, majd visszatérek rá, mert érzem, hogy téma lesz egy darabig.
Hadd zárjam le gerincesen a mai bejegyzésemet.
Nem, uraim és hölgyeim, eljött az idő amikor az embernek lépni kell.
Valamit ki kell találni.

Egy kör futása tűsarkúban

Csak úgy gondolat sportból futni egy kört, hogy aztán komolyból átváltva, mondjam, mint Lajos bácsi: vicceltem. De vajon vicceltem?
Most azokat a napokat élem -you know- amikor minden ami lent volt, felkerült. A Világ a feje tetejére állt bennem.
Ilyenkor az ember beleköt mindenbe és jobb ilyenkor nem közleni minden írást. Ez a negyedik nekifutása annak a nem közölni való írásnak.
A múlt héten éjjel is dolgoztam. Reggel költés, uzsi, iskolába vinni, délig dolgozás, délben iskolából haza, ebéd, kis pihenés (beájulás fix egy fél órára), tanulás estig, vacsi, megvárni, míg a srác villanyt olt, aztán koncentrált alvás kettőig. Kávé, meló költésig. Egész héten. Szombaton stresszes átadás (húsz év után is stresszes minden átadás), persze minden jó volt, de azért is volt egy kis aggodalom, mert noha a feleségemmel megbeszéltük, hogy akkor szombaton itthon lesz a gyerekkel, mehetek szerelni, ami kiszámíthatatlan időt vesz fel, pénteken este bejelenti, hogy szombaton max háromig ül, mert be kell menjen, s akkor jöttek a madörfakkozások, persze, hogy szombatra -péntek éjjeli műszak után- tiszta ideg voltam, persze a kliensnek tök vidám kell lenni. Akkor is tök vidámnak kell lenni, amikor egy kis vakarék kutya is mind a lábunk alatt szöszmötölt gyanakvón, s minden gyanús mozdulatunkat megugatta...jaj de édes....(bicska zsebben kipipálva..)
S akkor ma, mintha az ég adta világon semmi más dolgom nem volt, sétáltam a városban. Borús tekintettel néztem az embereket. Meg kellett várnom amíg a tévészerelő kicserél egy icét a Grundig tévénkből, a tizenöt évvel ezelőtt használtan vett tévénkből, azt mondta menjek vissza egy óra múlva. Kifizettem mindenféle számlákat, hisz tele voltam lóvéval. El is fogyott. A Praktikerben venni akartam valamit, aztán mindent visszatettem a polcokra. Egy kesztyűt vettem csak, s valami spárgát.
S akkor ahogy így mászkáltam, elnéztem egy idétlen, csúnya nőt, amint kiöltözve, magas sarkú csizmában ment. És elgondolkodtam a dolgon.
Minek kínozza magát az az idétlen hájas csaj a hurkáit evidenciáló ruhában és nyaktörő tűsarkú csizmákban? Segge hátrafelé, feje előre, hogy egyensúlyban tartsa magát mint az a himbálózó gólya, melyik “itta” a vizet, s mikor a seggibe szívódott a víz, visszabillent, mint egy örökmozgó himbálózott, na így haladt előre ez a csaj is, egyensúlyozott a nyaktörő tűsarkú csizmáival. Minek is? Hogy trendi legyen. Divatos. Hogy benne legyen a történésben. Le ne maradjon arról, amit civilizációnak, társadalmi életnek nevezünk. Innen rögtön átmentem az iskola értelméhez. Mi értelme az iskolának? Mi más, ha nem az, hogy a gyermekek beilleszkedjenek ebbe a trendi világnézetbe? És mit hoz ez az iskola? A hiábavaló tantárgyak mellett a Vice City összes fegyver kódjait, limuzint, tankot, helikoptert, menő kivitelt, anélkül, hogy bérgyilkos missziókat kelljen végrehajtani, javak, melyeket “munkák” eredményeképpen kéne megszerezni.
Idétlen segg hátra, csöcs előre balettléptek ezek, melyek biztosítják a trendesedést, mint az agyhalottban az életet a csövek s pumpák. S mekkora áldozatot hozunk ezért. Pénzt, fáradságot nem kímélve erőltetjük gyermekeinket ezekbe az idétlenítő pajtákba. De azzal már nem törődünk, hogy az a szülő aki nem kötelezi a gyermekét iskolába, az könnyen a gyermekvédelmisek szemébe ötlik és megtörténhet, hogy elveszik gyermekét s betolják ilyen emberileg becsődölt fizetett szociális munkások “szárnyai” alá cigányok, naplopók, alkoholisták kivetett gyermekei közé. Nem törődünk ezekkel a jogi kérdésekkel, mert önként visszük a gyermekeinket a kínzódába, meg sem fordul a fejünkben, hogy vajon nem tetszene a gyermekeinknek ha inkább mellettünk nőne fel? Hogy is fordulhatna meg ez a fejünkben? Egy banki kasszásnak hogy fordulhatna meg ilyen az agyában? Egy informatikusnak, egy sofőrnek, egy péknek, hogy fordulhatna meg az agyában ilyen? Ja, hogy háztájiban éljünk, kertből, háztartásból éljünk? Csak vicceltem. Ez az a kategória, hogy csak vicceltem.
Nem, neeem, az kizárt, hogy kirekesztődjünk a társadalmi trendesítésből.
Néha elnézem, amint egy egy ilyen csámpás fehérnép, ahogy ingadozik a tűsarkú cipőjében, behajlott háttal felnézve magyarázza, hogy a cicafarkú kutyafasza levele, mely természetesen ősi indiai csodatea, melyet még sumerkori székelyeink használtak, hogy az milyen egészséges. De attól hogy ez a csodaszer csodaszer, a gyermekét szabályosan terrorizálja a kétismeretlenes matek példával, mintha ez a csámpás fehérnép valaha csak egyetlen egy kibaszott ismeretlenre próbált volna választ kapni, amire nem a társadalmi trend adott volna választ. Eszébe sem jutott volna az ilyen embernek másképpen feltenni a kérdést, mint azt a társadalom felteszi.
S akkor elgondoltam ezt a dolgot magamban, hogy mi a megoldás? Az ember ne nézzen más alternatíva után, hanem vegye a száraz szám adatokat, hogy ennyi és ennyi ember dolgozik olyan helyen ahol kevés munkáért sok pénzt kap, s akkor tegyen meg mindent, hogy oda jusson. S akkor tegye fel ezt életcélnak: társadalmilag karriert építeni.
Elnéztem ma reggel egy szépen kiöltözött, relatív jó csaj vitte gyermekét iskolába. A kislány egyet csacsogott, az anya csak ilyen mátrixos szemekkel nézett előre, ügyelve az arc mimikájára, hogy valamilyen oda nem illő arcrezdülés eltökéletlenítse baba arcát, és tisztán látszott szemein, hogy effektíve baszik ő arra, hogy a kislány mit csacsog, míg ő szabályosan rángató húzással vonszolta iskolába. Visszafelé is láttam aztán, valszeg munkába ment, ugyanazzal a rezzenéstelen arckifejezéssel. Elröhögtem magamban, hogy ennek a férje ha mondaná neki egy este, drágám, miért nem megyünk mi falura gazdálkodni, hogy együtt legyünk egész nap, hogy boldogok legyünk s ezekhez hasonlók, visszakérdezne rezzenéstelen arccal, miközben tükörben simítaná odaképzelt ráncait, hogy akkor ott mit fogunk mi egész nap csinálni? Hogy együtt? Óh béjbi.
Óh béjbi, hogy messze ne menjek.
Hogy mi is van ezzel a sokat dolgozással? Az idétlenkedő tűsarkúzással? Hát együtt ugyan mi a kutyafaszát csinálnánk mi egész nap? Hát ez az, hogy mi együtt mi a kutyafaszát csinálnánk mi egész nap.
Hogy nincs víz? Az csak kifogás. Hogy nincs opera? Az is kifogás. A legirtóztatóbb dolog, hogy mi lesz, ha magunkra maradunk? Ha kiderül, hogy intellektusunk nem elég ahhoz, hogy magunkat elviseljük festetlenül, tűsarkú nélkül, néhány perverz főnök nélkül, csak úgy magunk, mi, a család, esetleg pár paraszt barát...ó ez borzasztó.
Ja, hát ezek olyan gondolat szaladások, amiket az ember fáradtan futkorász, de aztán előbb utóbb megszólal a lelkiismeret, a hívó szó, hogy akkor mi lesz? S akkor jön egy keserves ébredés a “realitásra”, hogy tetszik nem tetszik menni kell, nincs más út, nincs más lehetőség.
Lehet, hogy van benne valami igazság, de úgy látom, hogy ez az “egyetlen” út noha kínos és fárasztó tűsarkúban legyalogolni, egy édes szenvedés, mert ott a kompenzáció: a társadalom elismerése, hogy faszául illeszkedsz...

Földhöz kötötten

Ha nyitsz egy akármilyen üzletet, van egy ilyen, hogy a villanyszerelés földelését minden évben ellenőriztetni kell egy céggel. Azon túl, hogy nem akármilyen villanyszerelővel lehet ezt elvégeztetni, hanem csak olyannal, aki erre akkreditált, senki nem gondolja, hogy van egy olyan szerv is, aki azt nézi egy ilyen üzletben, hogy ki felelős azért, hogy ez az ellenőrzés minden évben meglegyen.
Nem tudom, hányan vergődtök át a mai bejegyzésem bevezetőjén, ami egyáltalán nem indul pozitívnak, csak úgy magamnak felteszem a kérdést, vajon érti e valaki mit is írtam?
Vegyük másképp. Bejön egy ember az üzletbe és azt mondja, ettől s ettől a hivataltól vagyok, kérem a villanyszerelés földelését mérő éves érvényességű bizonyítványát. Megmutatod, minden rendben. Ez az ember megnézi, hogy az a pecsét egy akkreditált villanyszerelőtől van e vagy sem. Ha ez is rendben van, bánatosan elmegy, hogy nincs amiért megbüntessen. De a másik pillanatban jön egy másik muki, és kér egy olyan papírt, ahova az van beírva, aki felelős azért, hogy ezt a villanyszerelés földelést minden évben leellenőrizteti. Ha nincs egy ilyen papír, jön a büntetés. De ez még semmi, mert ez a papír nem egy akármilyen papír, nem egy belső szabály szerinti felelős kinevezés, hanem ez a földelést ellenőrző ellenőrzőt már az üzlet bérleti szerződésben kell megemlíteni, ha időközben ez a személy megváltozik, közjegyzői aláírással új iratot kell csatolni a szerződéshez, hogy ki a felelős a földelés ellenőriztetés dolgában.
Nem tudom, valaki fel tudná e fogni, hogy mekkora szerkezet ez az állami hatóság? Vajon mikor merjük kijelenteni, hogy nyílt harc van az állam és a dolgozó nép között? Hát normális az, hogy te bitorlod, zsarolod az eltartódat? Miféle beteges agy kell egy ilyen viselkedéshez?
És miféle nép lehet az, akivel ezt megcsinálhatják?
Miféle országban élünk?
Ó basszam. Már írni is undorodom erről. Lépni kellene. Elég a felesleges fecsegésből....kibaszottul unom.

"Mi is a drága?"

Adri blogján "Mi is a drága?" bejegyzéséhez imigyen szóltam hozzá:
"Ne menjünk messzébb, egy liter igazi tehén tejet felénk 2,5 lejért alig tudják eladni a tehenesek, a boltból én 4,16 lejért veszem a vizes tejet, amiből már hiányzik minden ami a tejben volna. Azt mondta nekem egy megrendelő, hogyha a fa ablak megközelíti a műanyag ablak árát, akkor inkább megrendeli a műanyagot.
A házi tejet nem veszem, mert először megnézem az ember kezét, azt mondja minden fejés előtt megmossa a tehén tőgyét, viszont a kezén látszik, hogy napok óta nem látott vizet, a teje pedig pisi szagú. Mondtam az ablak rendelőnek, hogy vegyen inkább műanyagot, mert ha arra irányítja a vizes tömlőt, az nem ereszti át a vizet, de a tömlős vizet a faablak átereszti.
Az édességekkel kapcsolatban én is dühös vagyok, de sajnos itthon nincs időnk sütkérezni, a főzést is legtöbbször kutyafuttában, dumnyézozások közepette műveljük, mivel nagymama nincs, aki jókat főzne sütne, így vagy felveszem a muzulmánt és veszek még egy két feleséget, hogy legyen aki főzzön s ilyesmik, vagy nem tudom…
Egyébként az iskola sem segít a bio felfogásnak, noha tanulják, hogy szemetelni nem szép, de a gyerekek otthonról hozzák a konzum mentalitást, a menő koncepciót és a divat átkát. És akkora fal ez egy bioságra törekedő szülőnek, hogy őrület. Mert nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni mint apósomék, hogy addig cseszték a gyerekeik agyát a vallással, hogy mindhárom gyermek jó messzire menekült.
Ültetem csak továbbra szépen katonás sorrendben a magokat és abban bízok, hogy majd a fiam is megkedveli ezt a dolgot.