Csak
úgy gondolat sportból futni egy kört, hogy aztán komolyból
átváltva, mondjam, mint Lajos bácsi: vicceltem. De vajon
vicceltem?
Most
azokat a napokat élem -you know- amikor minden ami lent volt,
felkerült. A Világ a feje tetejére állt bennem.
Ilyenkor
az ember beleköt mindenbe és jobb ilyenkor nem közleni minden
írást. Ez a negyedik nekifutása annak a nem közölni való
írásnak.
A
múlt héten éjjel is dolgoztam. Reggel költés, uzsi, iskolába
vinni, délig dolgozás, délben iskolából haza, ebéd, kis pihenés
(beájulás fix egy fél órára), tanulás estig, vacsi, megvárni,
míg a srác villanyt olt, aztán koncentrált alvás kettőig. Kávé,
meló költésig. Egész héten. Szombaton stresszes átadás (húsz
év után is stresszes minden átadás), persze minden jó volt, de
azért is volt egy kis aggodalom, mert noha a feleségemmel
megbeszéltük, hogy akkor szombaton itthon lesz a gyerekkel, mehetek
szerelni, ami kiszámíthatatlan időt vesz fel, pénteken este
bejelenti, hogy szombaton max háromig ül, mert be kell menjen, s
akkor jöttek a madörfakkozások, persze, hogy szombatra -péntek
éjjeli műszak után- tiszta ideg voltam, persze a kliensnek tök
vidám kell lenni. Akkor is tök vidámnak kell lenni, amikor egy kis
vakarék kutya is mind a lábunk alatt szöszmötölt gyanakvón, s
minden gyanús mozdulatunkat megugatta...jaj de édes....(bicska
zsebben kipipálva..)
S
akkor ma, mintha az ég adta világon semmi más dolgom nem volt,
sétáltam a városban. Borús tekintettel néztem az embereket. Meg
kellett várnom amíg a tévészerelő kicserél egy icét a Grundig
tévénkből, a tizenöt évvel ezelőtt használtan vett tévénkből,
azt mondta menjek vissza egy óra múlva. Kifizettem mindenféle
számlákat, hisz tele voltam lóvéval. El is fogyott. A
Praktikerben venni akartam valamit, aztán mindent visszatettem a
polcokra. Egy kesztyűt vettem csak, s valami spárgát.
S
akkor ahogy így mászkáltam, elnéztem egy idétlen, csúnya nőt,
amint kiöltözve, magas sarkú csizmában ment. És elgondolkodtam a
dolgon.
Minek
kínozza magát az az idétlen hájas csaj a hurkáit evidenciáló
ruhában és nyaktörő tűsarkú csizmákban? Segge hátrafelé,
feje előre, hogy egyensúlyban tartsa magát mint az a himbálózó
gólya, melyik “itta” a vizet, s mikor a seggibe szívódott a
víz, visszabillent, mint egy örökmozgó himbálózott, na így
haladt előre ez a csaj is, egyensúlyozott a nyaktörő tűsarkú
csizmáival. Minek is? Hogy trendi legyen. Divatos. Hogy benne legyen
a történésben. Le ne maradjon arról, amit civilizációnak,
társadalmi életnek nevezünk. Innen rögtön átmentem az iskola
értelméhez. Mi értelme az iskolának? Mi más, ha nem az, hogy a
gyermekek beilleszkedjenek ebbe a trendi világnézetbe? És mit hoz
ez az iskola? A hiábavaló tantárgyak mellett a Vice City összes
fegyver kódjait, limuzint, tankot, helikoptert, menő kivitelt,
anélkül, hogy bérgyilkos missziókat kelljen végrehajtani, javak,
melyeket “munkák” eredményeképpen kéne megszerezni.
Idétlen
segg hátra, csöcs előre balettléptek ezek, melyek biztosítják a
trendesedést, mint az agyhalottban az életet a csövek s pumpák. S
mekkora áldozatot hozunk ezért. Pénzt, fáradságot nem kímélve
erőltetjük gyermekeinket ezekbe az idétlenítő pajtákba. De
azzal már nem törődünk, hogy az a szülő aki nem kötelezi a
gyermekét iskolába, az könnyen a gyermekvédelmisek szemébe ötlik
és megtörténhet, hogy elveszik gyermekét s betolják ilyen
emberileg becsődölt fizetett szociális munkások “szárnyai”
alá cigányok, naplopók, alkoholisták kivetett gyermekei közé.
Nem törődünk ezekkel a jogi kérdésekkel, mert önként visszük
a gyermekeinket a kínzódába, meg sem fordul a fejünkben, hogy
vajon nem tetszene a gyermekeinknek ha inkább mellettünk nőne fel?
Hogy is fordulhatna meg ez a fejünkben? Egy banki kasszásnak hogy
fordulhatna meg ilyen az agyában? Egy informatikusnak, egy sofőrnek,
egy péknek, hogy fordulhatna meg az agyában ilyen? Ja, hogy
háztájiban éljünk, kertből, háztartásból éljünk? Csak
vicceltem. Ez az a kategória, hogy csak vicceltem.
Nem,
neeem, az kizárt, hogy kirekesztődjünk a társadalmi
trendesítésből.
Néha
elnézem, amint egy egy ilyen csámpás fehérnép, ahogy ingadozik a
tűsarkú cipőjében, behajlott háttal felnézve magyarázza, hogy
a cicafarkú kutyafasza levele, mely természetesen ősi indiai
csodatea, melyet még sumerkori székelyeink használtak, hogy az
milyen egészséges. De attól hogy ez a csodaszer csodaszer, a
gyermekét szabályosan terrorizálja a kétismeretlenes matek
példával, mintha ez a csámpás fehérnép valaha csak egyetlen egy
kibaszott ismeretlenre próbált volna választ kapni, amire nem a
társadalmi trend adott volna választ. Eszébe sem jutott volna az
ilyen embernek másképpen feltenni a kérdést, mint azt a
társadalom felteszi.
S
akkor elgondoltam ezt a dolgot magamban, hogy mi a megoldás? Az
ember ne nézzen más alternatíva után, hanem vegye a száraz szám
adatokat, hogy ennyi és ennyi ember dolgozik olyan helyen ahol kevés
munkáért sok pénzt kap, s akkor tegyen meg mindent, hogy oda
jusson. S akkor tegye fel ezt életcélnak: társadalmilag karriert
építeni.
Elnéztem
ma reggel egy szépen kiöltözött, relatív jó csaj vitte
gyermekét iskolába. A kislány egyet csacsogott, az anya csak ilyen
mátrixos szemekkel nézett előre, ügyelve az arc mimikájára,
hogy valamilyen oda nem illő arcrezdülés eltökéletlenítse baba
arcát, és tisztán látszott szemein, hogy effektíve baszik ő
arra, hogy a kislány mit csacsog, míg ő szabályosan rángató
húzással vonszolta iskolába. Visszafelé is láttam aztán,
valszeg munkába ment, ugyanazzal a rezzenéstelen arckifejezéssel.
Elröhögtem magamban, hogy ennek a férje ha mondaná neki egy este,
drágám, miért nem megyünk mi falura gazdálkodni, hogy együtt
legyünk egész nap, hogy boldogok legyünk s ezekhez hasonlók,
visszakérdezne rezzenéstelen arccal, miközben tükörben simítaná
odaképzelt ráncait, hogy akkor ott mit fogunk mi egész nap
csinálni? Hogy együtt? Óh béjbi.
Óh
béjbi, hogy messze ne menjek.
Hogy
mi is van ezzel a sokat dolgozással? Az idétlenkedő tűsarkúzással?
Hát együtt ugyan mi a kutyafaszát csinálnánk mi egész nap? Hát
ez az, hogy mi együtt mi a kutyafaszát csinálnánk mi egész nap.
Hogy
nincs víz? Az csak kifogás. Hogy nincs opera? Az is kifogás. A
legirtóztatóbb dolog, hogy mi lesz, ha magunkra maradunk? Ha
kiderül, hogy intellektusunk nem elég ahhoz, hogy magunkat
elviseljük festetlenül, tűsarkú nélkül, néhány perverz főnök
nélkül, csak úgy magunk, mi, a család, esetleg pár paraszt
barát...ó ez borzasztó.
Ja,
hát ezek olyan gondolat szaladások, amiket az ember fáradtan
futkorász, de aztán előbb utóbb megszólal a lelkiismeret, a hívó
szó, hogy akkor mi lesz? S akkor jön egy keserves ébredés a
“realitásra”, hogy tetszik nem tetszik menni kell, nincs más
út, nincs más lehetőség.
Lehet,
hogy van benne valami igazság, de úgy látom, hogy ez az “egyetlen”
út noha kínos és fárasztó tűsarkúban legyalogolni, egy édes
szenvedés, mert ott a kompenzáció: a társadalom elismerése, hogy
faszául illeszkedsz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése