Fura
és egyben borzasztó világban élünk.
Volt
egy álmom éjjel. Ez az álom elgondolkoztatott. Talán mint
primitív embert gondolkoztatott el. Értem én ezt a primitívet
arra, hogy mint érző, nem annyira gondolkodó. Valójában azt
hiszem én egy primitív gondolkodó vagyok, aki a húsból néz ki,
a hús szívére hallgat, nem valami lebegő, megfoghatatlan
aranyozott aurás lelki állapotból.
Megszólított
egy magam korú hölgy, hogy: Attila! Odanéztem, egy valamiféle
hatalmas épület hatalmas bejárója előtt két magam korú hölgy
egymással szemben állt és beszélgetett, és egyikük valószínű
felismerve, megszólított. Első látásra nem ismertem fel azt aki
megszólított, viszont azt aki előtte állt, azt rögtön. Az első
nagy szerelmem volt, az Isabelle. Innen meg rögtön rájöttem, hogy
az aki megszólított, a barátnője volt. Úgy éreztem, hogy az én
Isabellém kényelmetlenül érezte magát, mikor meglátott. Talán
integetve tovább állhattam volna. De valami mégis arra ösztökélt,
hogy oda menjek. Mind amellett, hogy abból a szépszál legényből
mára egy csak jóindulattal mondható ramaty ember lett,
kifejezetten és visszataszítóan hanyag külsővel, úgy döntöttem
álmomban, hogy oda megyek hozzájuk. Nem így képzeltem el egy
viszont találkozást, ha valaha is gondoltam erre. Ahogy mentem
feléjük, az én Isabellém megkövülve nézett, éreztem ezt
rajta, mind amellett, hogy undor árnyékát véltem érezni
tekintetében, hozzájuk léptem lassú, mackós léptekkel. A
barátnője sem volt valami mosolygós állapotban. Se szó se
beszéd, megfordul az én Isabellém és megragadván a barátnője
karját bemennek az épületbe, én lassan utánuk. Valamit mondtam
nekik, de közben megbántam, hogy feléjük mentem. Az épületben
hatalmas emberi nyüzsgés, minden tiszta üveg és fény, jobbra egy
lépcsőn lefele szaladtak mindketten, közben Isabelle és köztem
volt egy pillanatnyi összenézés, egy olyan pillanatnyi összenézés,
mely egy egész életet foglal magába, merev arca ebben az
elszaladásban egyszer csak elmosolyodik. De hogy ez a
mikroszekundumos üdvözlet is meg legyen felezve, elfordulás közben
mosolyodik el. De elég volt ez nekem. Szerettem volna még mondani
neki sok mindent. De fene érti ezek a nők miért futkorásznak
mindig, ha valaki akar velük beszélgetni? Egy kávéra leülhettünk
volna. Hisz nem akarom feleségül venni, istenőrizz, nagyon is jól
tudom, hogy helyesen döntött velünk szemben, mert azóta mi biza
elváltunk volna százszor, mert...azért. De nem ez a lényeg.
Hanem az a lényeg, hogy elmegy az élet, vissza nem fordul többé
és ha mégsincs mennyország, nem kár ezeket a pillanatokat
elszalasztani? Kit érdekel, hogy öregszünk? Nem ez a fontos. Az
lenne a fontos, hogy álljunk meg egy szóra, akkor is ha nem értjük
egymást.
Miért
hoztam elő ezt az álmot erre a borzasztó világra? Leírom.
A
tegnap porszívóztunk. Van aki feleségének virágot visz szeretete
jegyéül. Én kiporszívózóm a házat, felmosom az udvarig, bár
antitalentummal de ezt azt főzök. Báj dö véj, hogy fellazítsam
egy kicsit a feszültséget, a tegnap egy irtózatosan jó
spagettihez való szószt készítettem. Csak úgy kirántottam a
kisujjamból, élveztem ahogy bátran zuttyantom össze a dolgokat.
Mintha egy zenedarabot lekottáznék, úgy kevertem össze a
dolgokat: elképzeltem az ízét -annak a szósznak amit még senki
nem csinált az én szájízemre- és megírtam a lábosba a darabot.
Volt benne “Bunica” majdnem lejárt szószféle, házi
paradicsomlé (háromféle paradicsomból), ehetetlen szalámi,
fokhagyma, hagyma, cukor, olaj, sőt egy darab megmaradt szalonna is,
lisztes ereszték...mennyei lett. (Kár, hogy ezt csak én
értékelem).
Maradt
még egy kis időm, lepihentem és végig zongoráztam az esti talk
show-okat innen és határon túlról is. Imádom emberek véleményeit
hallgatni. És ez a baj, innen jöttem rá, hogy borzasztó egy
világban élünk, ahol nemcsak egy fanatikus iszlám terrorista
csoport fenyegeti az emberiség szabad gondolkodását, hanem nagyon
sok befutott, értelmiség is. Aggaszt engem ez a kategorikus,
extermináló hangulat. Egy Liszt frizurás pasas (ATV) olyan
dolgokat mondott egy zsidó újságírónak, hogy nekem mint enyhe
rasszistának is sok volt. Hogy ha az Orbán kormánynak úgy tűnik,
hogy valamit törvényesen ki kell gittelni, akkor meg kell alkotni
azt a törvényt. Egy másik, az a híres francia filozófus, a
Bruckner, fél órát hallgattam (Digi24), most reggel belenéztem
egy kicsit a gugliba, hát az a pasas sem éppen egész. Hogy
manapság a család csődbe jutott, de a melegek házassága talán
kicsit felpiszkálja ezt a dolgot az elnyomott katolikus világban.
És kitért arra, hogy micsa piszok dolog ez a blogolás,
fészbukkozás, ezért is van ott a család ahol van. Kifejezte, hogy
neki nincs semmiféle kontja ezeken az oldalakon, mert nem akarja
magát megerőszakoltatni ezeken az információs hálókon
keresztül, csendben akar gondolkodni, írni. Kitért a szabad szexre
és ilyen dolgokra. Úgy mondta mindezeket, mintha azt akarta volna
mondani: én nem szoktam maszturbálni.
Nem
ez a lényeg. Még volt aztán néhány tévés duma itt-ott.
Belehallgattam egyikbe másikba. És elfelejtettem, hajnalban még
meghallgattam egy másik Tóth Ferenc előadást a “tarsolyosok”-nál,
ahol elvesztett engem a srác. Piros Pirula dolgokkal alátámasztani
bármit is, az szerintem ketyere hiányról tanúskodik.
Ami
engem most érdekel az az, hogy mindegyik ilyen nagy fafej ül a
saját trónján és köpködi az aranytól sziporkázó örökzölddé
megelőlegezett, avanzsált gyémánt igazságait és komor
tekintetekkel, tekintélyeskedve újjal fenyegetnek. A tudás, a
tapasztalat, az évezredes iskola, a tudomány az evolúció súlya
nyomja ezeket a nehézsúlyú beszélgetéseket, mint valami
drágakövet tartó porcelán elefánt presszpáppiéééér (ejtsd
kinyújtva).
És
hirtelen arra gondolok, hogy milyen felszabadító volt az a
megfelezett mikroszekundumos mosoly. Az élvégre elfogadás, hogy
volt azért valami “ecet” (íz) abban a szerelemben, noha sokféle
preszpápiééér nyomta életeinket.
Na
de álmomban a Gyöngyhajú lány, a Kék asszony, az Álmodtam egy
világot magamnak eltűnt mosolyával a lépcsőn lefelé a nagy
tömegben. Nem állt meg, hogy nevetve, feloldva elbeszélgessünk a
dolgokról a világról s ezekről a dolgokról.
Mert
ugye mi lenne, ha ez a sok nagyeszű nagyember leülne a nagy kerek
asztalhoz és a Világ sorsa érdekében mindegyik letenné azt ami
belőle a legjobb? És nem gyűlölködne annyit? Az egész világ
“értelmisége” a gyűlölet csapdájában kiszenved és
fontoskodva, komoran másokra mutogatnak, holott az a fájdalmas
valóság, hogy mi, akik tiszta fajoknak tartjuk magunkat, nem tudunk
egymással kommunikálni, magunkat nem szeretjük, a magunk hús
családját nem szeretjük, valami belénk sulykolt, nemlétező
lelki szerkezetet hajszolunk, mint valami tökéletes célállapotot.
És közben a szeretteink éheznek minden szinten.
Ezért
is mondom, hogy fura és egyben egy borzasztó világban élünk.
Na
megyek fürjeket etetni...