Mondjuk
azt tudtam, hogy ha nem is ugyanarról a Jézusról beszél egyik
vagy másik vallás, felekezet, de valahogy mindig úgy hittem, hogy
az irányvonal mégis csak Jézus felé mutat. Noha nagyon gyanakvóan
kezeltem mindenféle gyülevész társaságot kik Jézus nevében
gyűltek össze, de adtam egy hitelt, megelőlegeztem a bizalmat,
hogy ha nem is minden tagja, de csak van köztük pár hites, akiért
nem érdemes az összest veszejteni.
Így
ez a látás az én sztereotip, naiv, elfogult világképemben.
Mostanában
meghallgattam, elolvastam többféle ateista megközelítést és
magyarázatot, hála ennek a Puzsérnak, aki megpiszkálta a
hangyabolyt e témában, és az első észrevételem, hogy ezek a
tudós emberek teljes hiányával vannak a romantikának. Nehezen
tudom elfogadni, hogy mindig csak a száraz tényekből táplálkoznak.
Mindenre
kapnak magyarázatot. Ha pedig a kérdéskör az élet romantikus
oldalára terelődik, azaz lelki, szellemi síkra, azt mondják, hogy
ezek bizonyos agyi tevékenységek, melyeket majd a jövő tudománya
egészen biztos fel fog tárni.
Ugyanerre
az istenes ember azt mondja, hogy ez az isteni titok.
Az
ateista azt mondja, hogy a hit az egy szülőktől örökölt, egy
nevelés által megtanult életfogás, mint ahogy szakmák is
elsajátítandók. A hittel szemben pedig nem lehet érvelni, viszont
semmi köze ahhoz, hogy van e vagy nincs Isten. Azaz a hit az egy
átokféle, egy hatalmas előítéletes akadály a tudomány
haladása, fejlődése útjában.
Puzsér
a saját Jézus képét érteni vélem, ez az úgynevezett Új Kor
(new age) Jézus képe, amint a legújabb Jézusról készült
filmben Jézust egy indiai gurupofa alakít, azzal a munkakerülő,
pimasz félbarna mosolyával, kiben benne az élet összes keleti
bölcsessége, szóval Jézus az emberiség vágyának a kivetítése,
megtestesítése, olyan forma megváltó, aki bár fizikálisan nem
létezik, ezért költőiesen megformálta magának azt.
Puzsér
szerint így valós személy Jézus, hogy bár nincs, de van. Egy
hatalmas szellemi és lelki ugrása az emberiségnek, az erkölcs
megteremtője a képzeleti Jézus. Fontos az emberiségre nézve.
Egykor
a Budapesten élő Cs. János barátom próbált engem
felvilágosítani a magyarságról és a magyarságot fenntartó
erőkről. Kezdve Ádám és Évától a geci zsidó bankárokig, és
hogy a magyarság fennállásának egyetlen alapilléreként a
vallásos egyházakat tartotta. Emiatt okolt engem, hogy biza
becsüljem meg azokat, ne szidalmazzam azért, hogy Jézus, és Isten
nevét néhanapján káromolva veszik szájukra, mert jó vagy rossz,
becsületes vagy tolvaj, de ha ezek nincsenek, a magyar nemzet
megszűnik.
Kicsit
ellenkeztem, mondván, hogy attól még komolyan lehetne venni
Jézust, attól a nemzetnek nem lesz rosszabb, sőt. Nosza ideges
lett (naiv, sztereotip, elfogult) látásmódom miatt és keményen
lehordott, lehülyézett, hogy olyan Isten nincs, amiről én
ábrándozok.
Emlékszem,
akkor éreztem először életemben, hogy forog velem a szoba és
mintha magamat láttam volna lelkes mivoltomból. De ez persze csupán
egy félreértelmezhető pszichés állapot lehetett, mint amikor
valakik rávilágítanak az ember hamis felfogásaira és az ember
azt sem tudja szégyenkezzen e vagy fusson, mert kimagyaráznia magát
nincs tehetsége.
Viszont
akkor éreztem, hogy barátságunk teljesen félre van értve, én
tiszteltem benne a tudóst, ő pedig látott bennem egy kitanítható
nemzetes katonát, kinek konoksága miatt belefáradt és csalódott.
Aznap veszített el bennem a Magyar Nemzet egy igaz szívű harcos
katonát.
Aztán
évekkel később, az erdélyi B. Csaba barátommal utaztunk egy
kisbuszban, sziklák és szakadékok közt vezetett kacskaringós
utunk és áhítatosan felnézett a barátom a sziklákra, mondván,
hogy “az Úr ezeket a sziklákat több milliárd év alatt
teremtette, és milyen csodálatosak”. Én a meggondolatlan
barom, noha esküszöm nagyon szűkszavú vagyok általában, hogy
tüzes vasfogóval lehet belőlem szót kihúzni, azt mondtam,
elmélázva a sziklákat csodálva, hogy “én megadom az
Istennek azt a diszkrécionális jogot, hogy ha Ő akarja, ezeket hat
nap alatt megteremti”. Nosza megkaptam a magamét. Kaptam egy
fél órás disszertációt kezdve a zsidóktól a bankárokig, és
hogy az ilyenfajta infantilis teremtéshit mint az enyém a melegágya
a nemtomminek, de én abból a koncentrált történelmi leckéből
semmit sem értettem, így csak annyival maradtam, hogy
mellétrafáltam az erdélyi B.Csaba barátomnál, és ez volt az a
perc, amikor a barátságunk részéről elkezdett bomlani, mint a
nedvesen és penészesen tartott kötél száraz miliőben. Viszont a
busz többi utasai, kiknek nemei nőiesek voltak, sűrűn és
jólesően nyögdécseltek a történelmi lecke közben, minden
negatív energiájukat rám szuflázván (fújván mintegy
szórópisztolyból). Akkor rájöttem, a Magyar Nemzetnek és a
Magyar Isten Anyaszentegyházának ilyen hűséges alattvalókra van
szüksége, mint a busz utasai. Nem olyan marhákra, mint én, aki
pertuban van Istennel és szó szerint, halál komolyan veszi Őt.
Nekem
apám azt mondta (és itt következik a New Age szerint az az
erőszakos aktus, amely traumaként fogja beégetni életembe a hibás
kódjelű nézeteimet, amit aztán csak bonyolult tornagyakorlatokkal
és hosszú-hosszú elmélyült, füstös meditációkkal, drasztikus
életmódváltással és múlt megtagadással járó procedurával
lehet gyógyítani), szóval nekem apám azt mondta, hogy noha az
Írás (Biblia) ember műve, de felvigyázója a Szent Lélek (és
bocsi Robi, nem a Szent Szellem, ahogy te látni akarod) ügyel arra,
hogy abból egy betű se hiányozzék és minden sora igaz és való.
Hogy
ezt miért hittem el apámnak? Azért, mert nekem már fiatalon
voltak Jézus élményeim.
Persze,
ha most valaki le akarna járatni, felhozhatná, hogy igen, csak én
ne beszéljek, mert a hűtelen reformátusból lettem egy hűtelen
baptista, aztán meg önszántamból semmiista, és egyáltalán
nincs az a közösség, ami nekem tetszene, mert képtelen vagyok
megalázkodva elfogadni, merthogy büszke ember vagyok és
felfuvalkodott. Ez igaz, mert a keresés ezeken az utakon vezetett. De
én nem Jézust kerestem, azt már rég megtaláltam, mert szívembe
nem a tudomány írta Jézus, hanem a Lélek. Én azt a közösséget
kerestem, ahol legalább egy iciripicirit komolyan veszik Őt. De
nyémá.
Túl
a vallásos képeken, túl a politikai meggyőződéseken, túl a
bőrszínen, azt reméltem, hogy Jézus diadalmaskodni képes. De ma
azt látom, hogy minden fontosabb Jézusnál. A vallás, a politika,
a bőrszín. Nem, itt nem a pénzről van szó. A pénz szeretetének
korát leéltük, itt ma sokkal nagyobb sötét hatalom tört ránk.
Ez a sötét hatalom elérte bennünk, hogy Jézus nem több mint egy
Beatles sláger. Ezért írtam évekkel ezelőtt, hogy Isten őrizze
meg az emberiséget attól, hogy Jézus valóban ne legyen több,
mint egy Beatles dal. (Nem tudom, hogy bárki olvasott már/még
akkoriban, értette ezt az iróniámat...).
A
New Age az a csodás hangon énekelő, de gyilkos természetű
tengeri nimfák versenyhelye, melyek kellemetes külsejükkel és
csábító hangjukkal szerelmüket ígérgetik. Varázslatos
hangjukkal és bölcs mindentudásukkal kényelmes, perszonalizálható
világképet tárnak fel, és messze, jó messze visznek Jézustól.
Azt mondja a New Age Jézusról, hogy “Personal Jesus”, hogy egy
“Hey Jude”, vagy a “Yellow Submarine”, míg Budha a “Let
it Be”.
És
hiába ágál a történelmi egyház garmada, ez a newageista
szemlélet beköltözött a berkeibe is, mert eddig sem a Jézusból
táplálkozott, hanem a minden idők politikai, gazdasági vektorok
jelölte utakon jártak. És járnak.
Abban
igaza van Puzsérnak, hogy a klérus kisajátította az Istent, de
azzal nem értek egyet, hogy Jézus csupán egy erkölcsi szindróma.
Az
viszont elszomorít, hogy ami a mai emberből hiányzik, az a Jézus
élmény. Az az érzés, hogy ott van mögötte egy hatalmas,
természetfölötti erő, Aki konkrétan, a Lélek által, mint az
Avatar emberek a farkuk összekapcsolásán keresztül átküldik
érzéseiket, az emberben szüntelenül él. Nem egy pszichózisos
állapot, nem mennyiségi ima által előgenerált hamis érzés,
hanem egy bizonyosság, egy kapcsolat az Élővel.
Ilyenformán
kezdtem el tagadni azt az Istent, akit az ember kitalált magának. A
keresztény kultúrájú Európa Istenét. A magyarok Istenét. Ez
mind humbuk. Ilyen istenek csak gyártva vannak.
Hallgatván
a mai okosokat, tudósokat, newageistákat, mai klérusokat,
rájöttem, hogy semmit, de semmit nem mondtak nekem olyat, amit ne
ismernék, amiről nem tudnék, viszont ami mindegyikből
egyértelműen lejön, hogy nem tudják milyen a Jézus élmény, nem
volt sosem Jézus élményük.
Én
csak azt sajnálom, hogy életemben ahányszor a fizikumomba vájt a
Jézus közelsége, nem írtam le mindet. A körülményt, a
jelenetet, az érzést. Én akkoriban azt hittem, minden Jézus
követő ember ezt éli meg, ezt érzi. Mert csak egy tudatlan,
reménytelen városi patkány voltam. Aztán rájöttem, hogy messze
nem. Ami a felszínen látszik az egy kulturális Jézus. Én meg
Jézust nem kulturálisan ismerem.
Cézár,
ki azt mondta nekem, hogy csupán február végéig engedjem mégis
be a munkáslakra, de mint elszólta aztán magát, télakolni akar a
mostani gazdáitól, mert sokat dolgoztatják, na mindegy, szóval ő
azt mondta, hogy meglátja mire utasítja őt az Úr, hogy merre
vegye útját.
Kétségkívül
egy ostoba szellem ez a Cézár, de hatalmas Lelki viszonya van az
Úrral. Ez is kétségtelen. A Léleknek van egy ilyen cinikus
humora, hogy az okosok elől bújócskát játszik, mert az okos
legalább ha incselkedne a Lélekkel, de nem, az okos dühös a
Lélekre és odakiált neki dölyfösen. De aki őszintén keresi a
Lelket, annak megnyilatkozik és olyan látást ad, mint az
Avatarnak, amikor összekapcsolja farkát a természettel. Meglátja
azt az oldalát, ami egyébként nem látható.
Ezekben
a látásmódokban nincs semmi furfang. Ahogy egy asztalos látja az
illesztéseket és egy nem asztalos nem látja az illesztéseket,
ahogy egy jó szakács látja, érzi az elkészített húsból, hogy
az az állat melyik részéből való, a mit sem sejtő ebédelő ezt
nem látja, így aki megtanulja látni a Lelket, az látni fogja a
Lélek szabad szemmel nem látható dolgait.
És
legyünk őszinték, mekkora energiát fektetnek be még egyházfejek,
politikusok, tudósok is, hogy mindenbe belelássanak, csak a Lélek
dolgaiba ne!
Idáig
a mai Jézusolás...