Cammogó elefánt


Szóval. Most hiába szaladok cammogó szaladással (határozott, kimért, térdficamlást megelőző tempóban, úgy, hogy a jobb lábomat szabad esésben lengetem előre -30 éve így járok- míg a bal lábamra támaszkodóm, azaz mackós tempóban, mert ez egy oldallibegős járást eredményez, mint a szépség modellek királynőinél. De ugye erre is kell azért oda nézzek, mert legújabban a bal térdemben is érzek néha egy egy balsejtelmes kattogást, mely az agyamig rezonál, és nem elég, hogy a jobb fülemben valami néha serceg, de még ez is. -szerencse, hogy a cintányérok frekvenciája fölött recseg, ezért ki lehet szelektálni melyik recsegés mi- idáig a zárójel) a műhelybe, mert a napi jó kedvvel végezhető munkaórám az legfeljebb öt óra. Ennyi, kész. Ezen felül, ha néha ráhúzok, mert úgy érzem, hogy... aztán három napig hulla vagyok. Felborul a cukor egyenleg, felettébb fájnak az ízületek és akkor kopog a depresszió és fátyol kerül a lélekösmeretre is. De a napi négy óra a dunnyezó (istenes törvény), mely karban tart cukrot, ízületet, lelket és némileg tisztes távolban tartja a szomorúságot. Igaz, a klienseimnek más a véleménye, a határidőkkel már rég hadban állok, de nincs mit tennem, ha a kliens nem ért a szóból, hogy miattam meg fognak őszülni, mikor mondom nekik, nem hiszik. Kicsikarnak tőlem ígéretet, ha rámenős vagyok, megsértődnek, ha pedig fél szájjal azt mondom megpróbálom, onnan nekik az már egy dunnyezósított törvény. Igyekszem, de rájöttem, hiába tunningolom a lelket, a test nem tud többet.
Viszont a napi négy-öt óra az pont az ami kell, és ami elég kell hogy legyen.
Persze ez nem jelenti azt, hogy esténként nem főzögetek, vagy éppen nem teszek el télire valamit. Egy-két óra azzal is eltelik.
Az anyag beszerzés, shoppingolás, az ugyancsak munkaidő felett van, de az az irodamunka kategória.
Cézárt is hasonlóan foglalkoztatom, és ahogy elnézem, rettenetesen boldog tőle. Viszont az a négy-öt óra az maximális mindkettőnk részéről. Elgondolkodtam, hogy mennyire több ideje lenne az embernek a boldogságra, ha kevesebbet dolgozna! Nem?
Beszélgettem a fiammal s egy volt osztálytársával, ki most nálunk van egy pár napra, hogy tulajdonképpen mennyire hamis a szülők hozzáállása a gyermekek felé. A szülők egy képet látnak, ahol felnőtt gyermekük öltönyben van, jól fizető, iroda munkásként, elismert szociális pozícióban, templomban minél előbb ülőként, nem túl altruista, inkább magánakvalóként, központban lakás, legfeljebb két éves autó, meg ilyesmik, és ehhez kalibrálják már az óvodai éveket. Hogy majd az útja egyengetődjön. És erre csavarják az egész gyermek éveit, erre erőltetik a teljes valójukat (test, szellem, lélek), hogy kövessenek egy vezérfonalat, melyet még nem értenek, de majd meg fogják érteni. De már (valószínű tév) eszme futtatásom közben kibukkant a számon a felismeréses megvilágosodás, hogy de mindehhez mi köze egy nyolc éve gyermeknek?
Annak a gyermeknek, akinek most teljesen más fajta megismeréses módszerekre lenne szüksége. S akkor csodálkozunk, ha ezek a gyerekek valahogy a kocka alakú burában kikockul a mindenük, fogják magukat és a helyes profit orientált nevelésükhöz képest választanak életutat, a Hon dolgot teljesen elvetve keresnek maguknak létteret? Hát hogyne tennék? Hisz erre voltak szetálva: légy önmagad, de csak önmagad! Egy zárt rendszerben! Egy rémálomban!
És hogy, hogy nem, ezek a nagy tudatos életbuildingosok azok akik hűségesen egyházolnak (woodoo mantra), nemzetelnek (kokárda, himnusz, táncház) és ezek a fő humán erőforrás exportőrök. S akkor olvasom, hogy a kanadai faszom táncház nemtommije, a losangelesi faszom táncház nemtommije. Hát ha akkora nemzetiek, akkor miért nem táncházalnak itthon? Mi a fasznak van képük onnan leckéztetni engem magyarságra?
De azt is olvasom, hallom, hogy 15 éve kint van, nem igazán lehet életpályáját követni, mert hol Angliában, hol Németben, volt már 15 állása (hotel clean manager, old person forgatésing, dish washing manual otomata) de nincs 100 eurója, haza küldeni a testvérének. A testvére félhülye, félnormából megél boldogan, szabad idejét prédikációk hallgatásával tölti és akkorákat alszik, hogy felkunkorodik a vége. És félhülye. Itthon.
Szóval, értem én, hogy kinnt jobb (nem hiszem), több a zsé, de azt is látom, hogy ez a profit orientált szemlélet nem tesz boldoggá.
Olyan ez a nyugati életforma, mint a szar és jó sajt közti különbség. A szar az 30 lej kilaja, de ehetetlen, egészségtelen, betegségeket gerjeszt, rossz ízű, tiszta gumi, míg a jó házi sajt 35 lej kilaja, nagyon finom, nincsenek benne felesleges kémiai szerek, jobban táplál, kevesebb elég belőle. Szóval, veszed a szart, mert olcsóbb mennyiségre, de szarabb minőségre. Elmész külföldre mert többet kapsz a munkádért. Igaz, hogy rosszabb minőségű az életed (élő tanúbizonyságok: öt éve él egy pakival egy 8 négyzetméteres szobában -család alapítás kizárt- és eddig több mint 30000 font albérletet fizetett, egy vasa sincs félretéve a nagy élet experiansz betöltésére... és rengeteg az ilyen példa szűk ösmerettségi körömben), de olcsóbb bazmeg. Micsa skizofrénikus mánia. Elmegy, ott kinyalja az öregek seggét, de itthon nem adná át a buszban az öregnek a helyét, ott centis minőségben nyírja a füvet és naponta 16000 palántát dug el, de itt egy hagyma ágyást sem képes gondozni. De ott jobb. Hogy úgy nézzen rád a másik (egy angolosított muszlim paki, feka) mint egy szemétre, féregre... na hagyjuk...
Ez a szülők frankenstájnolása. Menj fiam érvényesülni, mert ha nem meghalsz. Ez a hisztérikus mantra. Legyen diplomád, hogy tudj majd segget nyalni. Há micsináljon szegény bitang? Pláne ha mindenféle lelki és testi terror alatt van jó kresztényesen tartva. Csak arra nem gondol a süket majma, hogy odakint a kresztény alázattal a faszra sem mész, legfeljebb a szolgaságot jobban bírja a gyomrod. Majd a táncházba kokárdás könnyekkel kihimnuszolod magad. Hányás. Hagyjuk.
Miért gondolja ez a sok marha szülő, hogy a boldogság egyenlő a karrierrel? (de basszam milyen karrier??? Csicskaság??) Nézzék meg Cézárt, megél napi 30 lejből, napi öt óra munkából! És boldog bazmeg! Úgy jön a műhelybe, vigyorogva, hogy ma mit dolgozunk, mert ugye dolgozunk, nemde? Hát persze, mondom, dolgozunk hát, erre azt mondja: Yes!



Más: vasárnap reggel a stúdiós számítógépemen nem indult a vindóz. Sehogy sem akart. Telepítő cédével sem. Fagyott le állandóan, mielőtt kinyitotta volna a windowst. Pár óra után feladtam, csak abban reménykedtem, hogy a merevlemez nem sérült meg, mert természetesen nem csináltam mentést jó ideje és minden stúdiós munka rajta van, kábé két éves munka.
Fiamtól megbótoltam volt a régi gépét, olyan i3-nak megfelelő nemtommi, de ilyenek, hogy 16 G a ram, mikor megvettük neki az i7-st, ilyen hiperszuper cuccokkal benne, mert szerinte a fűszál zizegése jobb azon, na akkor gondoltam, hogy miután befejezem ezt a cover feldolgozásos albumomat, áttelepítem arra a stúdiót. Hát ez a folyamat előrébb jött. Két napig telepítettem, mert nem egyszerű művelet. Stúdióra szetálni, meg egyáltalán a virtuális stúdiót rendesen feltelepíteni, a mindenféle kódokkal, az egy hajszáltépő, türelmes munka. Megaztán a megannyi plugint újra telepíteni. Rengeteget már nem is tettem fel újra. Hisz rájöttem, hogy nem érdemes túl sok pluginnal terhelni a progit. Meg kell tanulni a meglévőkkel dolgozni, mert jók azok is, csak meg kell tanulni. Bonyolultabb, mert nem kimondottan cél pluginok, és mivel a belépő szintű a virtuális keverőasztal, a pluginok kezdetlegesek és kevés hozzájuk a presetált hangolás. De most ingyen sem örvendenék a pro verziónak, mert úgy érzem, ez a cucc tökéletesen megfelel nekem. Így is amennyi van benne, ha vasban kéne elő teremtenem, azt hiszem a százezer euró sem lenne elég. A stúdió szobám meg legfeljebb ha háromszorosa lenne. Így imára kulcsolt kezekkel nyitom ki mindig a gépet és örvendek egy olyan technológiának, amiről ezelőtt húsz évvel álmodni sem mertem volna. Igen, nagy veszteség a zenei világnak, de egyben a nagy mítosz is porba hullt, valószínű kevesebben fognak meggazdagodni a zenéből, habár ha elnézem ezt az Aviciit, a megboldogult szerencsétlent, kitalált egy szerencsés akkord kombinációt, amitől degeszre szedte magát, de nem tudott neki örvendeni. Ez a befutás peche. Megmenekülsz a ráktól, de belefutsz egy villanyoszlopba gyalog, bevered a fejed és azt se tudod mibe haltál bele.
Nem fenyeget az avicsisság veszélye, de ha netán mégis, asszem el fogok boldogulni a temérdek pénzzel. Minnyá beosztom, nem kell aggódni.
De ennél jobban szeret engem az Isten. Eszet adott beteg lábamhoz, hogy miként lengessem itt jobbra balra, hogy mint a zsinórra kötött ólom darabocska húzza a gyalogló játék elefántot, úgy vonszolódjak én is a műhely s a stúdió közt.