Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Templomban fütyülő

Vagy: barokba néző rusztikus. Fütyül a rusztikus a barokra. Azt mondta a minap egy régi megrendelőm, hogy van neked egy stílusod a fában. Telefonba mondta. Vágtam egy grimaszt hozzá, gondoltam magamban, hej de jó lenne ezt a stílust nekem is megismerni, megérteni. De azt hiszem ez a stílus olyan, amivel apósom szokott szurkálni, hogy az asztalos munkája olyan, amilyennek kijön. Szerintem ebben eltalálta a lényeget.
Minden munka úgy kezdődik, hogy a megrendelő azt mondja, kell nekem ide egy pad. Egy egyszerű pad. Csak semmi flanc. Legyen olcsó. Legyen fából. Olyan színű legyen, mint a többi bútor. Lehet neki tenni karfát is. Hogy néz ki egy pad karfa nélkül? De ide, ahova a pap ül, tegyél még két karfát. És jó lenne kárpitozni valamivel az ülést. Habár a hátát is. Meg a két karfára is jó lenne valami kis kárpit. Tudod, olyan szivaccsal. Csak egyszerűen. Nem kell semmi csicsás dolog ide. De úgy tervezd ki, hogy alája kell szereljük azt a fűtőtestet, hogy télen ne menjen kárba a meleg. Mert eddig a falakat fűtöttük, az ember megfázik a fűtőtest mellett. De ha alulról kapja az ember a meleget, csak nem fázik meg. Azért hagyjál réseket az ülésen. Meglátod, kitalálsz te valami szépet. És akkor mennyi ez?
Elkészítem a rajzokat, általában hamar kirázom őket, mert nincs türelmem babrálni velük. Kiszámolom az árát, amennyit remélem, hogy kifizet. Ennek persze az az előzménye, hogy gyomorból kábé per sacc megérzem, hogy mennyit hajlandó áldozni erre. Ennek a kábépersacc árra gondolok ki egy valamilyen padot, lerajzolom, egy kicsit kiszínezem, észrevettem, hogy hatásosabb, inkább, mint akármilyen 3D animációs programban realisztikusan megrajzolva, - érdekes az mindig elriasztotta a klienseimet, valószínű azt hitték azért drágább lesz, na mindegy, - aztán elmegyek és megmutatom a rajzot.
A munka attól a perctől kezd élni, amikor az előleget leteszik. Egyetlen varázsszava, lényege, motivációja a nekifogásnak, amikor leteszik az előleget. Mert attól a perctől harcolok az elszámolásért. Van értelme élni, reggel felkelni, gondolkodni, a műhelybe bemenni.
Ez a pad nem volt egy akármilyen munka. Sok mindennek meg kellett feleljen. Az egyik legfontosabb eleme, hogy két méter hetven hosszú, alól nem lehetnek kötések a lábak között, mert be kell férjen egy hosszú fűtőtest. 
S akkor az egész munka indul a végártól. Kilencven százalékban mindig megérzem, mennyit áldoznának egy munkára. Ha az ember odafigyel, a beszéd, a mozdulat, elejtett szavak szándékosan vagy nem, elárulja, hogy pontosan mennyit akar erre szánni. Az már nem újdonság nekem, hogy az asztalos munkájára mindig csak valaminek a maradékát tudják szánni. Olyan ez, mint az a reklám, hogy vegyél egy porszívót tőlünk és marad még egy mozijegyre a feleségednek. Na. Ha ennyiből futja, jó, ha nem, akkor lemondunk róla. Ez az én marketingem. Az én piaci szegmensem. Ez a maradék az én tárgetem. Jó ez is nekem. Vannak ennek előnyei is. Nemcsak hátrányai.
Szóval a végárat ketté csapom. Azt is aztán ketté. Ez a végár negyede. Na az a fa ára. Ebből a pénzből kell kihozzam a fát. A másik negyedéből a ragasztót, csavarokat, pácot, lakkot, kárpit anyagot, szivacs, miegymás. A végösszeg másik feléből ki kéne jöjjön a műhely költség, illetve az elkészítés munkadíja, ami az én esetemben a haszon is.
A tervezés alapját mindig az anyag mennyisége, minősége adja meg. Amíg egy munka megkapja végleges formáját, rengeteget rajzolok, agyalok és számolok. Néha napokig forog elmémben a dolog. Persze közben mást csinálok. Aztán egyszer bekattan a megoldás. S akkor következik a rajzolás. Mikor már körvonalazódik bennem a végleges képlet, csak akkor fogok neki egy munkának. Közben alakulhat még a dolog. Ezért az ilyen sziszifuszi munkákat banyásan szoktam csinálni, lépésről lépésre. A végére meg megszületik az, amiről apósom szokott beszélni az asztalosokkal kapcsolatban, hogy „ahogy kijön”
Hát ez így, ahogy kijött. Tetszett a megrendelőnek. Kifizette becsülettel a hátralékot. Majd a továbbiakban is akar rendelni. Egyelőre elhoztam tőle három széket, nézzem át, erősítsem meg őket, miegymás.
Hogy milyen a stílusom? Nem tudom. Nem tudatosan csinálom amit csinálok. Ahogy kijön. Nálam ez jön ki. Szerintem erre mondják, hogy egyszerű asztalos stílus.

Levél Fricinek

Kedves Frici, két napja gondolkodom, hogy valami nincs rendben azzal a válaszoddal, hogy a mennyiségi írás a minőségre hat ki. Felmerült bennem a mindenkori kérdés, minek blogolok, minek olvasom mások blogjait? Talán azért, mert apám már nem él, akivel jókat beszélgettünk, talán azért, mert Istennel megtartom a két lépés távolságot, mióta kiábrándultam az emberek istenképéből. Ma talán úgy olvasom a blogokat, mint egykor hallgatták Jézus hegyi beszédeit. Mert mindenkinek ismerem már a nézőpontjait, csak néhány igaz emberét nem, akiknek megadatott az a csodálatos lehetőség, hogy leírhatják, publikálhatják gondolataikat, anélkül, hogy valamilyen gittegylet tagjai legyenek és még egyelőre ingyen.
Én amikor mások bejegyzéseit olvasom, nem azt vizsgálom, hogy megfelel e akármilyen elvárásoknak, hanem tudni szeretném, mit csinál, mi újat agyalt ki. Egyáltalán hogy van? Például, amikor sokáig nem írtál, tudván, hogy beteg vagy, azt hittem kipurcantál. Aztán jó volt olvasni, hogy nem purcantál ki. Mert már vártam, mikor jelenik meg egy szöveg, hogy ezennel a blog megszűnik. Engem ilyen szempontból érdekelnek az írásaid, nem más szempontból.
A mi szavunk nem sokat ér a nagy tömegnek, el vannak ők foglalva egyébbel. De egymásnak örömet szerzünk, ha így vagy úgy megírjuk a dolgainkat. Egymásnak osztogatjuk a hegyi beszédeket. Én így élem meg a blogolást.
Bizonyára szakmádból kifolyólag másképpen ítéled meg írásaidat. De tudod mi? Én is mindig a tökéletességre törekedtem az asztalosságban, a fényes, hibátlan felületekre, és soha nem volt eléggé fényes és hibátlan. Bele lehet őrülni ebbe a fényezésbe, aztán rájöttem, hogy túlságosan sokba kerül ez a fényezés mindenkinek. És kevesen fizetik meg az extra fényes felületet. Ha ki is fizetik, mindig kapnak nyafogni valót rajta. Bele lehet fáradni, ki lehet merülni ebbe a fényezési mániába. Nálam ezentúl csak asztalos minőségű munkákat lehet rendelni. Gazdagok és fényesség imádók kerüljenek. Volt olyan vélemény, hogy vissza fejlődtem. Nem, nem fejlődtem vissza, hanem megjött az eszem. A szakmában megkaptam a helyem. Olyant csinálok, amit máshol nem tud megrendelni. Egyszerű asztalos munkát. Az egyszerű asztalos munkáimra meg azt mondják, hogy szép. Mert a kategóriához képest jobb, mint gondolták volna.
Kornélia után te „fedeztél” fel, de tulajdonképpen számomra voltatok felfedezések. Könnyű az embernek álmodozni, ha olyan emberek biztatnak, mint ti. Ezért tartom én fontosnak minden írásaitokat, legyenek azok bármilyenek.

Retek

Ha szeretet nincs, semmi sincs. Mondta a tévébe egy híres öreg román színész. Hogy mi köze a szeretetnek a retekhez? Számomra sok köze van.
Én sokáig nem ettem a retket. Egyszerűen nem szerettem. Lehettem olyan huszonkettő éves, amikor az egyik munkatársam retket evett uzsonnára. Elnéztem, amint nyugodtan megpucolt egy pár retket, kenyérrel és szalonnával szépen megette. Olyan jóízűen ette, ropogtatta a szájában azt a retket, hogy megkívántam. Én, aki sosem ettem a retket. Attól a naptól kezdve én eszem a retket. Megszerettem a retket. És finom is a retek. Kellet lássam valakinél, hogy bátran és jóízűen eszi a retket, hogy én is megkívánjam.
Az este ez a híres öreg román színész úgy mondta ezt a pár szót, hogy ha szeretet nincs, semmi sincs, hogy újra megkívántam a szeretetet. Abból, ahogy mondta, rájöttem, hogy a szeretet az nem olyan, mint egy szakmai tudás, hogy benned van és nem felejted el. Ha nincs táplálva, ha nincs megkívántatva, elszunnyad. Kialszik. Azt hiszem egy akármilyen közösség hivatása a szeretet gyakorlása lenne, nem arról való prédikációja, mert ha a szeretet nincs abban a közösségben, akkor semmi sincs. Ha csak törvényként követeli a szeretetet, mert egy szeretet közösségnek titulálja magát és nem tudja megkívántatni az élő szeretetet, olyan mintha az a munkatársam csak bíztatott volna, hogy egyél retket mert egészséges de ő maga sem tud retket enni. Az élő szeretet mesét hej de bekaptam sokszor az életben. Mert vannak a szeretetzabálók, akik csak zabálnak mindent. Felzabálják a szeretetet, gyűlöletet, szőröstől bőröstől, és különbséget nem tudnak tenni a kettő közt. Nekik mindegy a minőség, legyen meg a mennyiség. Az ilyen ön titulált szeretet közösségeknek aztán az a bajuk, hogy törvénybe helyezik a szeretetet és előbb utóbb a szeretet a közösség vagyona körül forog és mindaz aki nem ennek a „közös” vagyonnak szeret, az egy ki ebrudálható szeretetlen valakivé válik.
Lehet, hogy pontosan ez a szervezkedéses szeretet az ami elrontja a szeretet zamatos ízét. Nem elég önzetlen a szeretet. Belementünk abba a játékba, hogy szeressünk, szeressünk, de annak materiális, kézzel fogható eredménye legyen. Ha adok valakinek valamit szeretetből, ami azt jelenti, hogy ingyen, akkor az valahova feljegyeződjön. Talán az is közrejátszik ebben a könyvelősdiben, hogy nincsenek olyan emberek, akik az önzetlen szeretetet élve, másokkal is megkívántatják azt. Mert más az, hogy egy pap szépen beszél a szeretetről, de szeretetet képtelen generálni másokban. Mint törvény előadja, hogy a boldogságnak ez a feltétele, de ő sem tud sem szeretni, sem retket enni jóízűen.
Ha valamilyen forradalomnak kellene jönnie, akkor az a szeretet. De nem megénekelve, nem dicsőítve, hanem megélve. Sajnos azt tapasztalom, hogy már nem tudjuk mivel eszik a szeretetet. Már a tisztességről is lemondtunk, a pofa kérdésről is lemondtunk, képtelenek vagyunk a saját érdekünkben leülni, megbeszélni a dolgokat. Mindenki csak követel, gyanúsít, utál, gyűlöl.
Az öreg színész is azt mondta, nem Böszeszku a hibás, nem a politikusok a hibásak, hanem a szeretet hiánya. Mert ha szeretet nincs, semmi sincs. A szeretet hiányának az a tulajdonsága, hogy követel, gyanúsít, utál, gyűlöl. Azért ilyenek a mai vezetők, mert mi is ilyenek vagyunk és nem csinálnak mást, mint lépkednek azon a talajon, amit nekik előkészítettünk.
Érdekesnek találom az öreg színész gondolatait. Mert ha értelem szerűen minden veszve van, nincs megoldás, egyedül a szeretet képes új forradalmat szülni, ami majd megváltoztatja az életünket.
Előttem ez világos. Már csak egy kérdés van hátra, hol vannak azok az emberek, akik úgy eszik a szeretetet, mint az a munkatársam a retket? Hogy megkívánván, megtanulván enni tudjuk.

Elsikkasztott jövő.

Attól, hogy nem olvassuk a rossz híreket, az élet még nem pozitív. Hiába nem akarunk tudomást szerezni az élet sötét oldaláról, attól még létezik. Nem megoldás az, hogy nem érdekel minket semmi, mert a statisztika azt mutatja, hogy változtatásra úgysincs esély.
Nekem az az érzésem, hogy sorozatos átveréseknek vagyunk az áldozatai, amikhez a mi passzivitásunkkal bőségesen hozzájárulunk.
Miért az az érzésem nekem, hogy nem a kőolaj és nem a növekedő gazdaság úgymond zsákutcája vezetett minket arra a csúcsra, ahonnan most állítólag nagyot kéne zuhannunk? Miért az az érzésem nekem, hogy azért vagyunk a zuhanási ponton, mert az emberi harácsolás, lopás, csalás, hazugság az ördöginél is ördögibb szint alá süllyedt? Ország világban a mindenkori kormányok, vezetők gyakorlatilag elsikkasztották a jövőnket. Rabszolgákká tettek minket. Tulajdonképpen a mi nemtörődömségünk tette őket a csúcsra, az az idióta pozitivizmusunk csap most vissza ránk, és nemcsak ránk, hanem gyermekeinkre is. Aztán most már mind idézhetjük Paul Coelhot, Teréz anyát és társait.
A mai fiatalság abban a helyzetben van, hogy cseng a füle, mert kapott egy akkora pofont, hogy észre sem vette, nem is tudja, hogy pofont kapott és attól cseng a füle. De még azt sem igazán fogta fel, hogy cseng a füle. Azt hiszi, ez egy emberi alapállapot, hogy cseng a füle. Az a baj szerintem, hogy ezt a csengést táplálják életünk kimagasló személyiségei is, azzal, hogy vagy ide vagy oda utasítanak. Hogy gyűlöljük meg egymást. Mert ha egymást gyűlöljük, akkor a sikkasztások, lopások láthatatlanul végbemehetnek.
Szerintem nem a kőolajjal van baj, sem a fenntarthatatlan gazdasági növekedéssel, hanem velünk van baj. Elfogadunk minden szart és még vitatkozni sem merünk, mondván, egy fecske nem csinál tavaszt.
Mindig van egy meglovagolni való téma, és azzal jól elvagyunk, mindenki figyelmét leköti, és boncolgatjuk a lényegtelen részletkérdéseket, észre sem vesszük, hogy minden marad úgy, ahogy volt.
Most például jön ez a népszámlálás, most minden egyébként jobb fejű is erre koncentrál. Annyit keverik a szart, megint előszedték ezt a nemzeti büszkeséget, hogy a cigány kikéri magának cigányságát, ő roma kérem szépen. De ez semmi, mert most a székely székely először és aztán magyar. Szóval fasza minden. Éppen jókor találták ki ezt a népszámlálást. El vagyunk vele egész karácsonyig. Segít ebben a zavarkeltésben az ellenzéki média is, minden hülyeségbe beleköt, lényegtelen dolgokat is felfúj, hogy bizonyítsa ellenállását, holott egy lószart sem ér az úgynevezett ellenállása. De mivel semmiféle gazdasági elképzelése sincs senkinek, de még szándéka sem ezeken elgondolkodni, keverik a szarokat és szándékosan félrebeszélnek. Közben a tömegek jelentős részeit ide oda mozgósítják, az embernek az az érzése, hogy többfelé vagyunk szakadva, holott szerintem a karmester egy és ugyanaz, csak annyi a különbség, hogy az elszakadt felek ki egyik vagy ki másik preckeli vissza a szart, vezényszóra.
Hogy mi a megoldás? Nincs megoldás.

Kérdeznék, ha szabad...

Ha még szabad kérdezni, akkor feltennék egy kérdést. Én kinek a pártján állok? Én kinek a pártján álljak? Mert nem tudom. Szerintem nem vagyok egyedül ebben a kérdésben. Én huszonegy éve nem tudom, kinek a pártján álljak? Ma sem tudom, kinek a pártján álljak? Állítólag ez az új párt arra hivatott, hogy ami kipotyogott az rmdsz-t megszavazó gépezetből, felszívja. Az új párt erre a kipotyogottak szegmensére építi a marketing tervét. Azaz az én személyemre is számít. Nem fogom a szavazatomat rájuk adni. Nem győztek meg arról, hogy nekem jobb lesz, ha rájuk szavazok. Mint ahogy az eremdéesz sem győzött meg. A zsaroló politikát utálom. Messze álljon tőlem az a jó, amit zsarolással nyerhetnék meg.
Egy kormánypárti ismerősöm azt mondta, hogy ha az rmdsz nem jut be a parlamentbe, és úgy látszik, hogy nem fog bejutni, minden eddigi jogainkat szépen elveszítjük. Azt is mondta, hogy ti magyarok hülyék vagytok. Mondjuk azt, hogy hülyék vagyunk, ezt nem csak a politikában vettem észre. Megélem nap mint nap. Csak éppen azt a legnagyobb hülyeséget nem tudom megérteni, hogy tudunk mi magyarok ennyire széthúzni, most amikor erre végképp nincs szükségünk? Nem hiszem el, hogy minden valamire való nagy embereink nem tudtak kiegyezni, hogy itt tartunk. Valamit elszúrtak. Valamit elszúrtunk mi is, hogy ide kerültünk. Miért nézzük az egészet ilyen szomorú szemekkel, miért nem találunk ki valamit mi a kis emberek? Valójában egy pár kis emberből is kiábrándultam. Nézegettem egy pár eredetibb figurát, akik itt ott felszólalkoztak, aztán láttam, hogy szemétgyűjtésbe kezdtek, most meg a verespataki bulit rázzák, egyből elkapta őket a környezetvédési láz, aztán belátták, hogy ha valamit nyomni akarnak a politikai mérlegen, akkor szövetkezniük kell nagyobb pártokkal. És innen tovább már nem is érdekel engem, mit mondanak, mit csinálnak. A fészbukkról is törlöm őket.
Minden ilyen gittegylet, akik úgy indulnak, hogy namostaztán és kiabálnak a tereken, mindennel foglalkoznak, lovakkal, kutyákkal, szemetekkel, a durvábbja bábokat gyújtogat, cigányokat, románokat, zsidókat szíd, de senki nem tüntet mondjuk a „mentsétek meg a cipészeket”, vagy „ne hagyjátok a pékeket, henteseket, asztalosokat, festőket, művészeket, miegymásokat”. Igen, tudom, hogy ezekre a dolgokra senki sem reagál, mert nem menő téma. Most menő a „magyar” családról beszélni. De melyik magyar családról? Mert az, hogy manapság ki magyar, egy eléggé felfőtt agyú társaság határozza meg. Akiknek egyébként semmilyen más tervük nincs, mint kiirtani mindent mi szerinte nem magyar. S akkor ki a magyar, akinek ma joga van magyarként élni? Amit biztosan tudok, hogy az őseimben többféle nép vére csordogál: bolgár, zsidó, magyar, a feleségem révén, akinek ugyancsak voltak román ősei is, a fiamban ma rengeteg nép vére keveredik. Most akkor ezt hallgassa el? Ma ez a szent hazugság, hogy ereiben Árpád vére csorog? Ha magyar akarsz lenni, akkor ezt kell mondanod? Ezek szerint egy újfajta inkvizíció elé nézünk?
Csak úgy csendben tettem fel a kérdést a feleségemnek, te vajon mi lenne ma, ha mondjuk a világháborúkban nem a vesztesek oldalán állunk, hanem mondjuk a német megnyeri a háborút? Vannak tagadhatatlan szemtanúk leírása arról, hogy miként vitte egyik magyar osztálytárs, barát a másikat és saját kezűleg végezte ki a Duna partján, mintha ma a szomszédom engem döfködne a puskájával a Maros partra, csak azért, mert nem csörgedezik bennem Árpád vére. Sajnos el tudom képzelni ezt a jelenetet. Még azt is, hogy dicsőségét is megnyerné halálom által. Meddig mentek volna el a fajelméletben a győztesek? Meddig pucolták volna az idegenséget magukról a győztes magyarok? Ki döntötte volna el, hogy akkor végre fajtiszta a magyar? És milyen intézkedéseket hoztak volna, hogy ez az új tiszta magyar faj ne keveredjen többet? Olyan ez, mint a zombis rémfilmekben, amíg van egy oszladozó kéz, amit figyelmen kívül hagytak, egy új sorozatban életre kel. Remélem csak egy rémálom marad ez az egész nemzeti tisztogatás és egyszer felébredünk. Habár attól félek, most ez van soron, és ha huszonegy évet lebegtünk ebben a lagymatagságban, most éppen ideje egy kis vérfürdőnek. Meddig? Még huszonegy évig? Remélem több eszünk van.

Főállásban szülő

Volt aztán bébiszitterünk, aki a fiúcskánkra ügyelt, merthát nekünk húzni kellett a lóvéért. Kacifántos módon találtunk bébiszittert. Szórványban majdnem lehetetlen magyar bébiszittert találni. Egy személyt, aki hajlandó lealacsonyodni egy gyermek ügyelésére. Talán egy évet volt bébisziszterzünk, ahogy szoktam mondani. Mert több volt benne a sziszterz, mind a bébi. Arra lettem figyelmes, hogy esténként, mikor hazaértem, a fiam elkezdett olyan módon kedveskedni, ami nem ő volt. Rájöttem, hogy a srácot a sziszterz kedveskedni tanította, hogy mint szülőt levegyen a lábomról, hogy ugye milyen jó nevelést kap a gyerek a sziszterztől. Aztán egyszer összevágott a türelmem vége és a fizetés emelési kérelme a sziszterznek. Noha nem volt alulfizetve a csaj. De próbálkozott. Sőt, azt mondta, hogy másképp elmegy. Ezzel betelt a pohár. Azt mondtam, menjen. Csodálkozott, és elment. Azt hitte, megemelem a lóvéját. Másnaptól otthon maradtam, főállásban apuka lettem. Egyből.
Eltelt lassan öt év azóta. Tönkrement a táviratilag vezetett műhelyem, az embereim megloptak, szerszámaimat ellopták, a munkákat elfuserálták, elkezdtek inni, miegymás. Választanom kellet, a műhely, vagy a fiam? A fiamat választottam. Eltekintve minden anyagi hátterétől ennek a bevállalásnak, ma is azt mondom, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam. Persze, társadalmilag elmerültem, beolvadtam a névtelenségbe, de közben rájöttem, az ember túl nagy árat fizet, csakhogy benne legyen ebben a társadalmiskodó játékban. Én megszűntem ebbe az alapba fizetni. Lehet másnak áldozatot jelentene, én rájöttem, hogy mint szülő, kutya kötelességem, függetlenül attól, hogy kinek mi a véleménye róla. Persze, a hátam mögött megmosolyogtak. S akkor feladtad a műhelyt? Fel, mondtam. Csak néztek.
Nem voltam eléggé határozott, nem voltam elég merész kijelenteni, hogy vége, ma tisztán látom, meg a számok is azt mutatják, hogy a műhelyt másnap be kellett volna zárnom. Nem távirati stílusban vezetni. Mint ahogy minden normális ember, azt be kellett volna zárnom. De volt bennem akkor még ez a társadalmi, szociális putypurutty, hogy jaj szegény embereimmel mi lesz? Talán ez a túlzott aggodalom hatott rájuk, hogy elkezdtek alkoholizálni. Tulajdonképpen én voltam nekik a felnőttsziszterz. Ott voltam nekik, hogy éljenek. Mihelyt nem voltam, ki tudja, talán végre kibontakozhattak. Nem , be kellett volna zárnom a műhelyt és azt mondjam nekik, mint ahogy nekem mondták, nem tudunk Tata olcsóbban dolgozni, mert akkor inkább elmegyünk. Azt kellett volna mondanom, fiúk, nem tudok a seggetekben lenni, loptok, hazudtok, isztok, nem dolgoztok, szevasz. Ezt kellett volna csinálnom. Nem csináltam. Mindegy. Most is azért írom, hátha valaki tanul belőle.
Mást akarok én ma megírni.
Mi lenne, ha a kormány azt mondaná, hogy legyen ezentúl a szülői hivatás, legalább olyan, mint bármelyik más hivatás? Nem arról beszélek, hogy ezért fizetést kapjon valaki, hanem arról, hogy ahol az egyik szülő gyermek nevelésért kimarad a munkából, a másik szülő bizonyos adókedvezményeket kapjon. A feleségem, mint vállalkozó, a múlt évre csekély nyolcezer lej adót kell fizetnie. Rengeteg pénz az. Ha például azt visszafordíthatja a család a gyermeknevelésbe, egy az, hogy kurva jól jönne az a pénz, más perspektívába helyezné az én szülői hivatásomat, a másik meg az, hogy csak betolnánk ezt a lóvét a kereskedelembe, ahol áfaként, meg munkahely teremtésként megkapja az állam ezt a pénzét. A harmadik dolog meg az lenne, hogy ha több szülő maradna otthon a gyermekkel, felszabadulna több munkahely, gyakorlatilag megszűnne a munkanélküliség, a gyermekek boldogabbak lennének, jobban fejlődnek, talán több gyermeket vállalnának a fiatalok és így leszünk egy boldog, ha nem is gazdag nemzet. Nem kell ehhez sem jobboldali sem baloldali ideológia, stratégia és ezekhez hasonlók, hogy nem mondjam azt, hogy a kutyának a veres piculája. Csak élni kellene a szavazati jogunkkal.
Arról nem is beszélve, hogy mennyire más a családra nézve, ha egy szülő teljesen a karrierjére tud támaszkodni, tudván, hogy otthon a dolgok jó kezekben vannak, és hát a másik szülő sem űl tétlenül otthon, mint a béjbisziszterz. Én is néha lelopakodom a műhelybe, mikor a srác sulizik, dolgozom, néha délután is egy egy órát, jelen van ő is, látja az életet, sokat beszélgetünk, vitatkozunk, nem szabad ezt kihagynia egy szülőnek.
Tulajdonképpen mi gátol meg minket abban, hogy ne kezdjük el rángatni a fészbukkot, hogy gyerekek, ezt a dolgot is meg kellene lovagolnia Kelemen Hunornak, ha kell neki a szavazatunk? Semmi. Semmi sem gátol meg minket ebben.

Szárnyalás

Olyan szépen tud az ember szárnyalni. Álmában. Néha nyitott szemmel álmodozik arról, hogy repülni tud. Hát biza napjainkban talán a legnehezebb a földön két lábon járni, felemelt fejjel.
A szárnyalás az a költők dolga. Az álmodozás meg lehet tévút is. Azaz álmodozhat az ember, ha csak álmodozik. De aki komolyan gondolja ezt a szárnyalás dolgot, még betört pofával landolhat a földre, és senki nem fogja tudni elhitetni vele azt a valóságot, hogy nem is szárnyalt, csak a képzeletében szárnyalt, valójában a földön nevetségesen rázta a karjait.
Persze, most attól függ, kinek mit jelent a szárnyalás. Van aki arról álmodozik, hogy legyen egy valamije, egy semmiség. Egy hikimiki mobilja például. Ez nem álom. Álom az, hogy legyen egy saját otthonod, családod és tisztességes megélhetési formád. Ez az álom ad aztán szárnyakat. És ez az álom képes arra, hogy padlógázzal, teljes erővel feszítsd a levegőt. Ha meg megtalálod a párod, akkor már két láb nyomja kegyetlenül azt a gázt.
A való világban mit is jelent teljes gázzal suhanni? Sokat dolgozni, még többet dolgozni, mert lakást ingyen senki nem ad, közben dolgozni kell, közben albérletet is fizetni kell, este hulla mátyún beesni az ágyba, éjjel tovább álmodozni, valójában a fáradság miatt az embernek még odabújni sincs ereje a párjához. Reggel narkó és futás tovább. Fasza egy szárnyalás, mit mondjak. Aki bírja ezt húsz éven át, az vagy fanatikus vagy bolond. Az már nem szárnyaló álmodozó, hanem annak már megkettyent az agya. S akkor ebben a szárnyalásban arat az a harminc százalékos statisztika, hogy csak ennyien maradnak együtt a házasságban.
Én megtettem az extrémet is. A párom is. Futottunk, mint a bolondok, szárnyaltunk, néha repültünk, néha betörtük az orrunk, meg is kettyentünk, mire valósággá lett az álom, felébredtünk, hogy elmúlt az idő felettünk, tulajdonképpen a harcunk volt közös, az életünk nem, és még lenne vagy harminc év innen az adósságok kifizetésére. És akkor jön ez a „bág pulá” (rkmafszm) effektus és azt mondtuk, na hóóóó! Eddig a szárnyalásból, most egy kicsit éljünk is. De hogy élj, amikor az adrenalin minden reggel megszokta, hogy pörgeti a tested? Nem tudunk nyugodtan elbambulni, mert fő az agyunk. Csapkodjuk a képzeletbeli szárnyainkat, ugyancsak nevetségesen, mert már belénk idegződött az álmodozás.
Húsz év ide oda röpködés közben, sokan azt mondták, álmodozz, szárnyalj, vágj bele mindenbe, sokan meg azt, minek csapkodtok annyit? Úgysem visztek magatokkal semmit a mennybe. Azaz a másvilágra. Mert hogy a mennybe megyünk az a mi véleményünk, mások szerint mi ezt rosszul gondoljuk.
Számomra az egészből az a tanulság, hogy mindenki csak nagy általánosságokban beszél. Repülj, szárnyalj, törtess, alkoss, minek hajtod magad, porból lettél, porrá leszel. Ezekre az általánosságokra egy fiatal család nem építhet jövőt. Olyan ez a terület, mintha ebben az ágazatban mindig csak kezdők vannak, sosincsenek profik, tapasztaltak, s akkor ilyen általánosan leálmodoznak mindent. Kell szárnyalni, kell törtetni, mert mindenki és minden ezt mondja, állítja.
Ez a fajta tanács olyan, mintha leráznának egy fajta felelősséget. Álmodozz, jó álmodozást, de rám ne számíts. Ki kérte, hogy olyat álmodozz, amire nem vagy képes? Tornyot építettél, de nem számoltad ki, van e hozzá pénzed!
Aztán szárnyalás közben, ha sikeres vagy, te vagy a fasza gyerek. Ha zsákutcába kerülsz, jön a morál: többre nyújtóztál, mint a takaród ért.
Mire álmodozhat az ember, ha nem egy családra és egy fészekre és utódokra? Mi van ennél szebb és jobb? Nincs ennél sem szebb sem jobb. Ha pedig a saját nemzetednek nem érdeke, habár tanulhatott a saját történelméből, hogy a gyermekei ne ugyanúgy hadonásszanak az életükben, nincs erre mást mit mondani, mint nemzet gyilkosok. Mert tudják, mégsem teszik, sőt, biztatnak arra, hogy lúdtalpasan, nem atléta testalkatoddal egy híres focista legyél. És kínodban kibicsaklik a térded, maradsz egy életre szóló ínszalag nyúlással, irtózatos lábfájásokkal és azzal a hatalmas frusztrációval, hogy nem lehettél focista, mert ki tudja milyen hibát követtél el?
Én még mindig annak a híve vagyok (ez nekem az ideológiai idétlen szárnycsattogásom), hogy üljünk le a kerekasztalhoz és beszéljünk a jövőről. Beszéljünk róla, számoljunk azzal amink van, vegyük figyelembe ki mit tud nyújtani, ki mit tud cserébe csinálni és ne bújjunk általános tanácsadások mögé, azon a címen, hogy ártani nem árt. De, igenis az elszállt, alaptalan álmodozás néha nagyon ártalmas.

A besúgó

Amint az asztalosságban, többféle asztalos van, ki ilyen, ki olyan módszerekkel dolgozik, más más anyagokkal szeretnek dolgozni, minden asztalosnak megvan a saját stílusa, ízlése és önértékelése. Nincs két egyforma asztalos. Így van a besúgókkal is. Többfélék. A besúgást az egyéniségükhöz mérten alakítják.
Konkrétan, face to face három besúgót ismertem, illetve ma is ismerek egyet, azzal négy. Sokáig azt hittem, hogy ez a besúgás kötődik egy adott rezsimhez. Hogy a kommunizmus kifejlesztette a besúgókat. Abban nem tévedtem, hogy a kommunizmus nagy hangsúlyt fektetett a besúgásos módszerekre, de mit beszélek én kommunizmusról, hisz a kommunizmus, illetve a szükség szerinti részesedés sosem történt meg, mint ahogy a kereszténység is hiába veszi szájára Isten nevét, attól még nem szereti és nem tekinti Urának Istent, így a kommunista eszméket sem sajátította el senki, hanem amint az Úr nevében, úgy a Nép nevében földi birodalmakat építettek és azokat foggal, körömmel, bilinccsel, lincseléssel őrizték. És nem kell ahhoz nagy megerőltetés, hogy lássuk be, tulajdonképpen nem sok változás történt, azon kívül, hogy az üzletekre futófényes reklámok kerültek és ezek a futófények elkápráztatnak és azt hisszük, hogy ez az a nyugat. A demokrácia. A szabadság.
A besúgás az nem rezsim kérdése.
Ismertem három besúgót még a szocialista rezsimben. Kettő úgymond barátom volt, a harmadik egy munkatársam volt. Mindháromnak volt egy nagyon közös nevezője, hogy nem szerettek dolgozni, és nagyon műveltek voltak. Mindenhol ott voltak, mindenhol kitűntek, ők voltak a haladó eszmék, akik még a rezsimmel is facérkodtak, de sosem dobták ki őket a munkahelyükről, mert mindenki félt tőlük. Valószínű nem volt lelkiismeretük sem a besúgóknak. Apám, akit a kommunista rezsim többszörösen bezárt, elmondta nekem, hogy a besúgó az nemcsak alkalmi dolgokat hivatott a hatalmi szerveknek besúgni, hanem, rendszeres és módszeres jelentéseket kell tegyen és nemcsak a rezsim ellenes dolgokról, hanem mindenről. Pontosan mint a filmekben, hogy ki, mikor és mennyit szuszogott. Egyszer azt mondta apámnak az a szekus, aki rendszeresen járt hozzánk, mert a volt politikai foglyokat egy életre úgymond „monitorizálták”, hogy tanácsként javasolja, a nagyobbik fia fogja vissza magát a baráti társaságában. Érdekes dolog történt aztán, az a baráti kör teljesen felbomlott, közben katona voltam, mire leszereltem megvolt a neve a besúgónak, ő volt a nagyszájú magyar és rezsimellenes.
A munkahelyemen pedig tiszta véletlenül tanúja voltam, nem vették észre, a mester ajtója nyitva volt és én éppen hallottam, amint az egyik munkatársunk „jelentést” tett a mesternél nem éppen szakmai jellegű témákról. Kiderült én voltam az utolsó, aki nem tudta, hogy a pasas besúgó.
Nem akarok belebonyolódni olyan dolgokba, hogy miről ismeri fel az ember a besúgót, de amint pár mozdulatból rájössz, hogy valaki meleg, vagy megérzed azt, hogy ez a nő utál, vagy lefeküdne veled, ha jól odafigyelsz, rájössz, hogy ki a besúgó.
Besúgók ma is élnek köztünk. Abból élnek, hogy hatalmaknak infókat szolgálnak ki. Lehet ez a hatalom politikai hatalom, de lehet egy akármilyen szar cég is, intézmény. A lényeg, hogy tisztességes munka nélkül jól éljen.
Amint a volt besúgók a rendszerváltás után „repartició” szerint kaptak egy egy biznisz szeletet, egy kávézót, egy vendéglőt, gyárakban egy egy részecskét, úgy a mai besúgó is látszólag egy jól menő vállalkozásnak a tulajdonosa, melynek a sikerét mindenki nagyon tisztán érti, látja, de senki nem mer valami rosszat mondani ellene, mert benne van abban a „polip”-ban, ami a mindenkori hatalomnak egy része. Mely összeesküvésnek egyetlen egy lényege van: a pénz. Mert a pénz hatalom. Lényegtelen, hogy ez a pénz egy istenszolgája kezében van vagy egy politikus kezében van. A pénz az pénz. És a pénz természete, hogy gyűljön, mint a legyek a szarra. A felgyűlt pénz pedig sosem teremtett semmi jót. És miféle ember az, aki mindent a pénzért csinál? Besúgók mindig voltak és mindig lesznek.
Mi lenne, ha egyszer akár egy ilyen kis város is mint Déva, a besúgóit elkezdi kirekeszteni a társaságából? Mi lenne? Fellélegeznénk. Megszűnnének ezek az ostoba társadalmi rétegződések, az egymástól való félelem, hogy senki nem tudja a másikról, hogy melyik táborban van. Akkora a félelem bennünk, hogy elnézzük, elfogadjuk, hogy a farok csóválja a kutyát és nem fordítva. Van viszont egy vigaszom is, egy pozitív üzenetem: mióta az ember él, így él, elfogadja, elnézi a besúgóit, és lám mégis túlnépesedés veszélyezteti a Földet. Úgy látszik, hogy a besúgó az a szar, amelyik trágyázza a földet, és jobban termő lesz tőle. Ahogy az amerikai mondja: “everything is fine”, azaz minden fasza!

Bocs, hogy élni merek...

Nincs nagyobb atyaúristen, mint a pénz. Próbáld ki a következőt. Kérj száz eurót a legjobb barátodtól és ne add meg. Garantálom, hogy a második, harmadik halasztás után, megszakad a barátság. Minden pozitívum, ami addig összekötött vele, átvált negatívumba. Magyarán ellened fordul minden addigi cselekedeted.
Többször megéltem ezt. Addig amíg fizetsz, te vagy a sztár. Amikor már nem fizetsz, te vagy az ellenség. Nekem már arról is tapasztalatom van, mit jelent magyarnak vagy románnak tartózni. Talán valamikor leírom a konkrét helyzeteimet. Egyelőre nem. Majd ha kifizettem minden tartózásomat, talán megírom, hogy tankönyv legyen arról, hogyan ne adósodj el.
Annyit előlegbe megírok, hogy stratégiailag jobb egy erdélyi magyarnak romántól kérni, mint a sajátjától. A román egy sokkal rugalmasabb, megértőbb nép, mint a magyar, akinek mindentől az az érzése, hogy murok van a seggében. És a kamatok szempontjából is jobban jár az ember. Ezt én számokkal, tényekkel alá tudom támasztani.
Van nekem egy klasszikus esetem, még Magyarigenben, talán tíz év is eltelt azóta, egy román deszkás adott nekem tíz köbméter deszkát hitelbe. Újonnan kerültem oda a feleségemmel. Közben olyan kiadásaink keletkeztek az újdonsült helyen, amiket előre nem tudunk bekalkulálni, mert bizonyos egyezségek, amik előre le voltak beszélve, egyik napról a másikra eltűntek. Magyar magyar szokáshoz híven. Nem tudtam megadni a deszkásnak a pénzt. Elmentem hozzá, hogy adjon halasztást. Leültetett a konyhába, kaját rendelt a feleségétől és pálinkát. Muszáj volt igyak pálinkát. És muszáj volt egyek, noha szorult a gyomrom. Kiegyeztünk egy olyanban, hogy menjek nyugodtan ezután is deszkáért hozzá, amit megveszek fizessem ki, és ha tudok, néha hozzak valamit a régibe. Amennyit tudok, a felesége felírja. Két évig fizettem a deszkát. Egy lej kamatot nem fogadott el. Lehet, hogy vesztett valamennyit, de megnyert engem vevőnek. Mindig hozzá mentem deszkáért, sőt mióta Déván vagyok három nagy teherautó fát is vettem tőle. Ma is szoktuk hívni egymást, érdeklődünk egymásról.
Magyar oldalon ezt az organikus kapcsolatot nem fedeztem fel.
Sokszor elgondolkodtam ezen a román deszkáson, hogy milyen zseniálisan oldotta meg a helyzetet. Azóta olvastam szakoldalakon, hogy Amerikában van olyan tudomány ág, ami nem az adósság behajtásról szól, mert rájöttek, hogy ahonnan nincs mit behajtani, hiába erőszakoskodnak, inkább segítenek az illetőnek megadni az adósságot. Hogyan? Úgy, hogy felmérik a helyzetét, adottságát, lehetőségeit és besegítik a hiányzó elemekkel.
Én meg vagyok győződve arról, hogy mi erdélyi magyarok ki tudnánk mászni a tehetetlenségből, ha egy kicsit össze tudnánk hangolni az adottságainkat, lehetőségeinket és miért ne, adósságainkat.
Mert mi történt? Volt egy mesterségesen felfújt gazdasági növekedés, amiről a magunk fajta kis emberek nem igazán tudtunk. Beszáltunk mi is ebbe a körbe, aztán fény derült a növekedés hamisságára. Aki addig egy élelmes, életképes vállalkozónak volt tekintve, egyik napról a másikra egy senkiházi eladósodottá vált, aki többre nyújtózott, mint a takarója ért. A krízis előtt ez nem így nézett ki, mára már igen. S akkor a vállalkozónak nem elég, hogy megszívta anyagilag, most a morális tanulságokat is koppintják az orrára. Talán joggal. Én ma értettem meg azokat a „kemény” vállalkozókat, akik éhbérért tartották a munkásokat, amikor az első megszorítás alkalmával a jól tartott embereim is hátat fordítottak ellenem és privát hitelezőim is más regiszterekben kezdtek el fenyegetőzni.
Előbb utóbb megadom a tartózásaimat. Ez nem kérdéses. Viszont ha arra gondolok, hogy a gyermekeink lesznek talán a jövő vállalkozóink, minden erőmet bevetem azért, hogy ők másképpen csinálják. Meg fog kelleni tanulják megválogatni a barátokat, a klienseket, az üzletfeleket, akár egy liter tej szintjén is.
Mindenki szidja a zsidókat. Én egy dolgot fedeztem fel náluk. Hogy mindent megtesznek azért, hogy gyermekeik elvégezzék a lehető legtöbb iskolát a lehető legkönnyebb és legpénzesebb szakmákban.
Valahogy ezen a kesergő magyarságunkon kellene változtatni. Jobban egymásra nézni, ne csak szidjuk egymást, hanem találjunk ki dolgokat, megoldásokat. Mert biztos vannak megoldások.

Mi, a kis emberek.

Felmerül bennünk a kérdés, ha nem számíthatunk senkire mi kis emberek, akkor mit tegyünk? Amíg az embernek van egy biztosabbnak látszó munkahelye, addig nem érdekli, mi van a világban. Mihelyt megszűnik a munkahelye, és eltelik az a bizonyos ideje, amikor már a pozitív szemléletének sincs értelme, hogy sebaj, majd fog találni magának munkahelyet, van két esélye. Az egyik esélye az, hogy csüng a családján, mint egy eltartott, ha van ilyen családja, amelyik eltartsa, vagy a másik esélye az, ha felfedezi önmagát és belevág valamibe. Nyugodt lélekkel mondom, hogy aki a másodikat válassza, az nagyon helyesen dönt. Egyrészt mert szerintem leáldozott a munkahelyes világnak, ilyen alig lesz, hogy elmegyek valahova nyolc órázni. Másrészt meg nincs mire várni. Sajnos nincsenek a vezetőink között okos emberek, legyen az hatalmi vagy ellenzéki. A politikusokra egyelőre nem lehet számítani.
Az utóbbi időben találkoztam olyan ismerőseimmel, akiknek mind jó állásuk volt, biztosnak látszódtak, közben elvesztették és elbeszélgetve velük mindegyik azt mondta, hogy egy darabig reménykedtek, vártak, olvasták az újságokat, aztán egy idő után abbahagyták, elkezdtek munkákat vállalgatni. Ki itthon, ki külföldön.
Engem ez a fajta krízis nem igazán érintett, mert én felvállaltam a saját életemet már tizenöt éve. Magyarán megéltem egy pár csúcsot és völgyet. Igaz, ennyit nem aggódtam soha, mint mostanában. Mert ha korrupt is volt a mindenkori hatalom, a kisembernek mindig volt egy kiskapuja. Ma ez a kiskapu nemigen látszik.
Nemrég hárman beszélgettünk erről. Mindegyik tudott példákat hozni arról, hogy mások hogy csinálják. Érdekesek voltak azok a példák. Azért tűntek számomra érdekeseknek, mert noha különböző ágazatokból voltak merítve a példák, volt egy közös bennük, éspedig a minimális szinten való működés. A láthatatlanság. És talán azért, mert inkább a szürke gazdaság alatti szinten működnek. És talán az sem megvetendő, hogy legtöbb ilyen kezdeményező igen kiábrándult az állami rendszerekből, elvesztették mindenféle bizalmukat a hatóságokkal szemben.
Beszélgetés közben felmerült az a kérdés, hogyan tudnánk egymáson segíteni? Persze, az egy dolog, hogy egymástól kéne vásároljunk, de hogyan? Mert az elég ciki, hogy minden nap az ember elmenjen cipóért az egyik faluba, tejért a másikba, szóval ez így nem működhet. Pedig mikor mindegyik összeszámolta az ismerőseit, kiderült, hogy még itt a szórványban is vagyunk magyarok, akik majdnem önellátók tudnánk lenni, az alap élelmiszereket direkt a termelőktől tudnánk vásárolni. Abban is megállapodtunk, hogy nemcsak árban járnánk jól, hanem minőségben is.
Én a kisember reményét ebben látom. A személyes autonómiát, egy láthatatlan közösségben. Ha jellemeznem kéne az elkövetkezendő időket, akkor azt mondanám, hogy a minimalizmus ideje jön. Fel kell aprózni a nagy dolgokat, hogy ne legyen szem előtt.
Felmerült bennem az az ötlet, hogy talán kéne egy honlapot rittyenteni a hunyadi termelőkről. De aztán elvetettem a gondolatot, mert nem biztos, hogy jó az a hunyadi kis termelőknek, akik csak félig meddig nyilvánosak. Esetleg a tudatosságot kéne fejleszteni, hogy figyeljünk egymásra, biztassuk egymást és főképp vásároljunk egymástól.
Persze, vannak ilyen hozzáállások, hogy szabad piac és még a pap is onnan veszi a kenyeret, ahol olcsóbb. Vannak rossz tapasztalatok is, hogy támogatva akartak vásárolni, és kiderült, nem érte meg, a termék nem volt minőségi. Benne van a csomagban. Viszont nem érdemes egy két kellemetlen tapasztalatért lemondani a tervről. Mert van ennek egy másik jó oldala, hogy aki komolyan a saját termeléséből akar megélni, előbb utóbb vagy megtanulja jól csinálni a dolgát, vagy egyszerűen lemarad a dologból.
Nem veszek a szomszédomtól tejet, mert pisiszagú a teje. Kész. Érdeklődtem, ez nem normális, a tejnek nem szabad pisiszagúnak lenni. Nem érdekel, miért pisiszagú, de így nem kérem. És nagyon megnézném azt a tejet, amit egy magán termelőtől vennék. De nem zárkózom el. Szerintem lehet nempisiszagú tejet előállítani. A feleségem munkahelyére egy román, öreg házaspár mindig friss zöldséget hoz. Ég és föld az íze a piaci árúhoz képest, a multikról nem is beszélve. Vevők voltunk uborkára, paradicsomra, padlizsánra. Télire is eltettünk jó sokat. Nem néztük azt a pár banit, amit pluszba fizettünk. Valamivel többet kértek, mint a piacon, de a minőséghez és a kiszolgáláshoz mérve teljesen elenyésző volt az a plusz. El tudom képzelni, hogy egy kertész család néhány ilyen vevőből meg tudna élni. Egy néni hozott sajtot. Hogy saját készítésű, azt mondta. Aztán észrevettük, hogy mindig más ízű volt a sajt. Kiderült, hogy viszont eladó volt. Megvette innen onnan és eladta másoknak. Lemondtuk a sajt dolgot. Ha valóban saját lett volna a sajt és jó, vettük volna.
Az utóbbi időben találkoztam azzal a jelenséggel, hogy engem kerestek fel, mint asztalost, hogy úgy gondolták, ha már rendelnek, tőlem, magyartól rendeljenek. Az elején féltem ettől, mert arra gondoltam, hogy ez mese, ezzel akarnak leszedni a lábamról. De aztán ráébredtem arra, hogy nem, ez egy lehetőség. Igen elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy ebben az irányban kell nekem nagyon kifejlődni, ami azt jelenti, hogy a munkám minőségére fokozottabban oda kell figyeljek, inkább ne csináljak olyant, ami van a piacon jobb nálam. Ezért is döntöttem úgy, hogy egyszerű asztalosnak fogom magam megismertetni, egyéb okok miatt is, nem fogok teljes szolgáltatásokat bevállalni. Mert jobb egy egyszerű asztalosként ezt azt csinálgatni, kevesebb pénzért, de ugyanannyi elvárással, semmint vetekedni a hitech termékekkel, még ha féláron is. Ilyen szempontból sikeresebbnek látok egy olyan termelőt, aki azt mondja, hogy kidolgoz egy sajtot, ami megtetszik egy adott vevőkörnek, és akkor ezt a minőséget megtartja, mint a Szentírás betűit.
Szerintem érdemes erről beszélgetni. Mert nemcsak sajtról van szó, kiterjedhet ez a felfogás az élet minden területére.
Az egészben az a jó, hogy erre a fajta közösködésre a világban kialakulófélben levő helyzet valamennyire kényszerít. Kényszerítve vagyunk felmérni a saját erőnket, és használni a kezünk ügyébe eső eszközöket, lehetőségeket. Nem kell ehhez sem a jobb oldal, sem a bal, sem a vallás, sem semmi más dolog, mint a túlélési vágy.

Papírember

Amikor Magyarország létrehozta a Duna tévét, akkoriban azt mondtam, hogy ez egy nagyon szép dolog részéről a nem Magyarországon élő magyarság felé. Egy ajándék. És évekig a Duna tévé volt a kedvencem. Úgy alakultak a dolgok, hogy barátaim lettek Magyarországon. És telibe találtam magam a gyűlölettel. Az én kis érzékeny keresztény világom falnak ment, és a fal a mindent gyűlölés, mi nem magyar. Majdnem belementem én is ebbe a játékba. Mert sok érv eléggé meggyőzően volt elmondva. Csak nekem volt az életben egy pár magyar mintám, és azt mondtam, hogy oké, minden mi nem magyar az ellenség, de ki a magyar, szerintetek, akik gyűlöltök, mindent mi nem magyar? A magyarázatok, hogy ki az igazi magyar, nem győztek meg. Mert észre vettem, hogy minden embercsoport magából indul ki. A magyarság meghatározása a vallásos hovatartozásból ered. Mást jelent magyarnak lenni a reformátusnak és mást a katolikusnak és ez szépen leágazik a vallások színes palettája szerint. Az idegen gyűlölködés ezen csoportok között is divat, mert az egyik azt mondja, igen, mert ti viszitek a szentjóska csontjait a körmeneten, idegen hatalmat szolgálva, a másik azt mondja, persze, mert ti vagytok az árulók, mert letértetek a Rómába vezető útról. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam kinek higgyek. Aztán az évek alatt ez a belső testvér testvér elleni gyűlöletharc egyre csak nőtt és az esztelenség, hülyeség határát súrolta, ami aztán teret engedett egy rakás hülye elméletnek, ami szerintem végleg beadott a józan észnek.
Szoktam mondani, hogy úgy el vannak vakulva a népek különösen a zsidó gyűlölettől, hogy nem zárom ki azt, néha egy zsidó heccből direkt ossza a témát a piacon, hogy legyen min csámcsogni. Mert van a dolgoknak egy határa, amin túl az ember már csak cinikus lehet.
Persze ez bennem nem ilyen egyszerűen játszódott le, mert mint mondtam, telibe kaptam ezt a témát, évekig vajúdtam benne, lelkileg nekem olyan élmény volt, mint a katonának Vietnam.
Négy öt éve élem ezt az önként vállalt társadalmi magányt, azóta én úgy érzem sok minden lerendeződött bennem.
Hogyan látom a dolgokat? Eddig nem akartam leírni, mert féltem, megsértem a környezetemet. A tegnap megértettem, hogy a normalitás végleg elvesztette a játszmát. Idézek a fiókomba bevágott bejegyzésemből: „A szocializmus rossz volt. Kétségtelenül rossz volt. Ami jó volt benne, hogy ma már tudom milyen, ha újból valami olyasmi lesz. És minden jel arra mutat, hogy olyan valami lesz. Lényegtelen a szín, a párt, az ideológia, a lényeg, hogy ugyanazok az emberek, ugyanazok az ember típusok kerülnek hatalomra.
Szemeim előtt nő az a generáció, akik mit sem sejtve ugyanabba lelkesednek, amitől minket a hideg rázott. Megint az alkalmazkodó és a forró fejű fog egymással szembe kerülni, a vérontás elkerülhetetlen. A számító, a bölcs, a tudós embert megint deportálni fogják. Ezt meg kell érteni. A gyökeres forradalmak ilyenek. És most ilyen gyökeres forradalomnak vagyunk a megélői.
Két három mondatban pontozni szeretném a meglátásomat, ha esetleg más erdélyi magyarnak is hozzám hasonló a meglátása, tudja, nincs egyedül.
Ha létezik összeesküvés elmélet, az nem kintről jön, hanem bentről. Az emberi hülyeség az egyik legnagyobb ellenségünk. Lassan törzsekre oszlunk, holott minden nagyszájú idegen gyűlölő egységről beszél. Akkora méreteket öltött ez a tiszta magyar faj elmélet, hogy kezdünk bomlani, mint egy tetem. Ne menjek tovább, a kommunizmus évei alatt beszéltünk erdélyi magyarságról, ma már nem beszélünk erdélyi magyarságról, hanem székelyekről és nem székelyekről. És minden mi nem székely, egy sehonnai bitang áruló. Ez egyenlő a lószarral. Ez egy.
Kettő. Nem fogadtam el a magyar igazolványt, sem a Magyar állampolgárságot, mert nem érzem magam papírmagyarnak. Én magyar vagyok és nincs szükségem senki igazolására ehhez. Ezek az akciók kizárólag politikai fogások és nem a magyarságot erősítik.
Három. Ha összetartani akartuk volna a magyarságot, akkor egy jól kigondolt gazdasági képletet kellett volna kidolgozni, hogy az adott törvényes kereteken és lehetőségeken belül dolgozva egymást erősítsük. Nem ezt tesszük.
Négy. A többi az nem tévelygés, hanem egyenesen banditizmus, tolvajság és ezeken belül kőkemény félrevezetés és hazugság.

Elmarad a mai.

Bevágom a fiókba a mai bejegyzésemet. Van mit olvasni eleget, annak, aki olvasni akar. Én kezdek kiakadni és komolyan gondolkodni azon, hogy éljem az én kis asztalos életemet. Lassan már ez is nagy dolog lesz. Szar idők jönnek minden szempontból. Minden szempontból.

Elméretezett ajtó

Szereltem egy ajtót a nagy fiúk bentlakásában. A döngetésre előjöttek a nagy fiúk. Na jó, elcsesztem a méretet, kellett egy kicsit véssek. De nem vagyok nagyon hibás. Mert az alap megrendelés úgy szólt, hogy csak ajtólap kell, a régi tokba. Én lemértem az ajtó lapot. Aztán mikor nekifogtam, akkor úgy gondoltam, egye fene, csinálok tokot is neki, mert a régi tokon az új ajtólap sosem szokott rendesen záródni. És akkor visszaszámoltam a lemért ajtólapból a tokot is. Igenám, de arra már nem emlékeztem, hogy a lemért ajtólap nem az eredeti ajtó volt, hanem egy más ajtólapot betákoltak a régi tokba. Na szóval kellett véssek egy kicsit. Nem sokat. Csak vagy három órát. De ez mind mellékes. Benne van a szakmában az ilyen szívás.
Előjöttek a nagyfiúk, mint a reggeli napsütés, frissen és erősen bekölnizve. Üdvözöltek. A valamikori szakiskolás tanítványaim voltak. Micsinálsz Tata? Hát itt né. Ti? Há mi is itt né. Egy darabig nézték a mesterüket, amint kalapál és folyik róla a víz. Közben filóztunk. Hogy láttak egy lépcsőt te Tata, csak a munkadíjért kértek százötven misit. Százötven misit? És miből volt a lépcső? Tőgyből. De úgy ki volt csíszóva te Tata, és oan fényes volt…Hát igen, mondom, én sosem tudtam százötvenért lépcsőt vállalni. Beszélgettünk még egy pár percet arról, hogy hol van a pénz, és hogy egy jó asztalosnak mit kell vállaljon, hogy sok pénzt vasaljon be. Mert mondták a régi tanítványaim, a nagy fiúk: Tata, nem lehet haszon nélkül dolgozni. Nem, nem. Mondtam én is. És sorra kérdeztem őket, ki mit csinál? Hát éppen semmit. Nincs munka. És mi a jövő? Kérdeztem. Húzták a vállukat. Egyik, hogy megy németbe. Hallotta, hogy ott lehet keresni.
Mondtam nekik, fiúk, ha ma akartok enni, akkor szar munkát is bevállaltok. Mint én ezt az ajtót. Mitől rosszabb az én ajtóm a másénál? Mégsem adnak az én ajtómért nyolc misit. Csak négy misit. Hogy ez nem igazság. Nem igazság? Valóban nem igazság. A gyüttment ember kétszeresen kell bizonyítson. És én gyüttment ember vagyok. De ti is gyüttment emberek lesztek, mert nektek sincs otthonotok, városotok. Úgyhogy a szopást alulról kell kezdeni, mert csak alól vannak azok, akiket leszopva az ember valamennyire felemelkedhet. A csúcsra sosem lehet jutni, mert egy gyüttment ember csak akkor juthat a csúcsra, ha sokkal szopósabb, mint a régiek, a nem gyüttment emberek. De hát a szopásnak is megvannak a határai. Mert előbb utóbb a csúcson levőnek kell leszopni. Azt, akiért egy életen át szoptál. A legnagyobb becsvágyban is van egy morális határ. És egyáltalán nem biztos, hogy a legnagyobb nem gyüttment rá van arra szorulva, hogy valaki leszopja. Tehát százötven misis lépcsőket sosem fog egy gyüttment megkaparintani, mert ezek a munkák le vannak foglalva előre. De hogy ha jól dolgozol, mondták az erősen bekölnizett srácok, előbb utóbb felfedeznek. Nem a felfedezés dolga a százötven misis lépcső, mondtam nekik, hanem a szopásé. De hogy marketing, mondták. Mi van a marketinggel? Kérdeztem. Hát egy jó marketing eladja azt a lépcsőt. Igen, de ennek vannak előfeltételei. Hogy mi? Hát az első, hogy ne legyél gyüttment. Miért, mi az, hogy gyüttment? Hát, mondom nekik, ha jön közétek egy új fiú és kéri a legmelegebb szobát, a legjobb ágyat és bömbölteti egész nap a saját zenéjét, ti mit csináltok? Hát az első, hogy megverjük, mondták az erősen bekölnizett nagy fiúk. Ha abból sem tanul, addig verjük, amíg belevési az agyába. És szerintetek mi lenne az ő marketingje, hogy megkapja a legjobb szobát, ágyat? Hogy ilyen nincs, amíg ők ott vannak. De van mégis egy módja ennek, mondtam nekik. Hogy mi? Kérdezték. Hogy elkezd minket leszopni? Azt akarod mondani? Nem. Mondtam. Nem erről van szó. Szopik a túlélő, mint én. De az megelégszik egy akármilyen szobával és ággyal. De aki a csúcsra akar jutni, elmegy a bentlakás főnökéhez és beárul titeket, hogy cigiztek, hogy isztok, hogy csajoztok, hogy pletykáljátok őt, és figyelem, olyanokat is fog mondani, ami nem igaz, de azt meggyőzően. És megkapja a legjobb szobát és legjobb ágyat, és félelmetekben nem veritek meg őt. Na ez az egyetlen marketing.
Csend és lábszag. Meg kölni. Mert erre nincs mit mondjanak. Vagányak ők, de ezt nekik sem veszi be a gyomruk.
Látjátok, mondom nekik, miért csinálom én négy misiért és nem nyolcért az ajtókat? És miért élek úgy, hogy a szopásban is válogatok? Mert azért van nekem is önérzetem. Nem mindent szopok le. Még a közelébe sem megyek a százötven misis lépcsőknek. Hogy miért? Mert ki ad százötven misit egy lépcsőért? Az, aki becsületesen megdolgozott azért a százötvenért? Hogyan lehet ma becsületesen összekaparni százötven misit? Sehogy. Sehogy. Mondták a fiúk is. Tehát, hol van a reális élet? A százötven misis lépcsőknél? Nem, nem ott van.
És még adtam nekik egy leckét a gyüttment túlélési csomagjáról. Látjátok ezt a négy misis ajtót? Látjuk. Ha ez az ajtó nyolc misi lenne, nem lenne itt ajtó. Mert annyit nem adna a megrendelő. De négy misit ad. És itt jövök én a képbe. A gyüttment, akinek a marketingje ezek a négy misis ajtók. Magyarán létrehoztam magamnak egy munkahelyet. Túlélek. Értitek?
Értjük, értjük, mondták. Aztán lassan elszállingóztak. Nem vették ki a vésőt a kezemből. Talán arra gondoltak, hogy ragályos a dolog, és meg szeretnék úszni ezt a gyüttment állapotot cumi nélkül.
Én drukkolok nekik, hátha sikerül. Vajon sikerül?

A fakanál

Van egy fakanalunk, ami jelképesen a Holt tengeri tekercsekkel egyidős. Húsz éves ez a fa kanalunk. Mikor mondtam az egyik öreg cserkésznek, hogy csak lassan azzal a fakanállal, mert a házasságunkkal egyidős, azaz húsz éves, megnézett. Azzal a nézéssel nézett, mint aki nem hiszi, hogy egy fakanál kibír húsz évet. Pedig biza azt a fakanalat mi húsz éve használjuk. Rá van írva. Amikor vettük, beleégettem pirograválóval, hogy emlékezetes legyen. A statisztikák szerint, mi benne vagyunk abban a harminc százalékban, akiknek úgymond sikerül a házasságuk. Mert a statisztika azt mondja, hogy a többi hetven százaléknak nem jön össze.
Ezzel a fakanállal kapcsolatban eszembe jutott Márta. Amikor behívta magukhoz Jézust. És amíg tett vett, készítette valószínű a kaját, Mária a testvére odaült Jézus lábaihoz és filóztak. Márta aztán odaszólt, hogy ez így nem buli. Tessék Máriának is melózni, ne annyit filózni. Nem tudom, megfordult e valakinek a fejében, hogy Márta nem e bírta Jézust, mint férfi embert? És nem e ezért lett ideges, hogy Máriával dumcsiznak, amikor ő kiszemelte magának? A Biblia szerint Márta hívta be Jézust. Mária csak odaült.
Az átlag gondolkodó emberek is, nem csak a zsenik, könnyen hajlanak a semmitmondó éjszakákra, a piálásra, a dinomdánomos „entelektuel” teadélutánokra, hajlamosak az okoskodó, sztár nők nagyot mondásaikra felülni, azokért önfeláldozók lenni, hány és hány példa van rá a múltból, mikor ilyen félokos emberkék a vesztükbe rohantak ilyen „haladó”, hosszú szivart szívó fehérnépek miatt. Mert mi lett volna, ha Jézus nem vagánykodik Mária előtt, hanem azt mondja, jer Jeruzsálem lánya, mert szabadítód vagyok, menjünk a konyhába, kenjünk meg együtt egy pár szenyót, aztán elbeszélgetünk az egészen? Mint tudjuk, ilyen apróságokkal nem foglalkozott Jézus. A nagy emberek sosem törődnek azzal, hogy holnap mit esznek. Nekik a rajongó kör kell. Az apróságokat elintézik a Márták. Az élet apróságai, amik alantabb vannak az éjszakába nyúló filózásoknál. A gondolat nem is rossz, ha egy csaj a hosszú hajával, illatos olajokba mártva kenegeti lábaidat. Ilyen rajongói voltak Jézusnak. De a keresztre feszítést kihagynám.
Mi lett volna, ha Márta ráteszi a kezét Jézusra? Biztos lebeszélte volna a kereszthalálról. És ma talán nem lenne kereszténység. Mert beleöregedett volna a gyerek nevelésbe, az asztalosságba, az adók terheibe és a kilátástalan jövőképbe. És talán azt a néhány gondolatát, a gyermekei, mint egy eszementnek az írásait elégették volna. Valószínű a kosárnak több értéke lehetett, mint az abban tárolt tekercseknek.
Hogy miért jutott eszembe ez a Márta dolog a mi húsz éves fakanalunkról? Mert valamikor én is kerestem az eszes nők társaságát. Tetszett nekem is a filó. Az úgynevezett teológia. A duma. Csak nem voltam eléggé jóképű és pénzes az ilyen társasághoz. Amikor megismertem az én „Mártámat”, egy régi, kopott kabátban jártam, ami a nagyapámé volt. És bakancsban jártam. És volt egy irdatlan kucsmám. Ami eldeformálódott, mert ottfelejtettem valami forró kalorifereken. Akkor én a Mártát választottam. A házsártos, örökké porszívózó csajt. Aki aztán kibírt velem húsz évet. Elviselte az összes megváltó ötleteimet. De igaz, közben elmosogattam. Talán ezért élek még és nem feszítettek keresztre. Vagy nem keveredtem valami őrült szektába. Vagy nem lettem alkoholista vagy drogos.
Pedig amikor kezdtük az életet, nem volt pénzünk csak egy fakanálra.
Ki gondolta volna?

Iskolatáska mozgalom


Röhejesnek tartom, hogy mindannyian azt mondjuk, Isten előtt mind egyformák vagyunk. Az életben meg messze nem vagyunk egyformák. Olyan kicsinyességek választanak el bennünket, hogy az már csak röhejszámba mehet. Viszont igenis azok a kicsinyességek elválasztanak minket. És a sok kicsinyesség annyira feloszt minket, hogy ketten vagyunk egy dologban és nem tudunk egymás kicsinyességétől közösen egy lépést előre tenni. Ha netán volna egy dolog, amiben egyet gondolunk, a következő lépésben már rájövünk, hogy igenám, de azért mégis bibi van a kapcsolatunkban. Mert egyikünk tegyük fel református, a másikunk tegyük fel katolikus. Egyikünk hisz abban, hogy a zsidók a hibásak, másikunk nem hisz abban, hogy a zsidók a hibásak. És így már alapokban megvan, hogy miért nem tehetünk mi együtt egy lépést tovább, hisz elviekben mások vagyunk, lelki és szellemi életünk más és más. Ugyanaz a dolog, amiért mi hisszük, hogy Isten előtt mindenki egyforma, kiderül, hogy mindenikünk szemében az mást és mást jelent. És elég ez a másképpen látás, hogy már az első beszélgetés után ne tudjunk tovább menni, holott egy két dologban egyet értettünk. Hogy kéne valamit tenni. Valamit tenni kéne a a máért, a jövőért. Tudjuk, hogy együtt kellene valamit tennünk, mert nem jó, hogy megoszlunk. Tudjuk, hogy amiatt nem tudunk lépni, mert megoszlanak nézeteink.
Gondolkodtam ezen.
Azon gondolkodtam, hogy talán mégis tehetnénk valamit, amihez nem kell sok egyetértés meg nem szükségesek a más és más világnézeteink.
Alapítsuk meg az „iskolatáska” mozgalmat. Hallom a rádióban, hogy csak Romániában több millió eurót költenek a szülők évente iskola felszerelésre. Kérem szépen, én már az első évben a fiamnak két iskolatáskát vettem, mert annyira szarok, mindkettő még az első félévben elszakadt, szétbomlott. Nem volt olcsó egyik sem, mert az egyik talán pókemberes volt. Neccel csak nem mehet a gyermek iskolába. Most azon filóztunk a fiammal, hogy mi legyen az iskola táskával? Próbálkoztam nála, mondtam, hogy mit szólna egy fasza cserkész iskola táskához? Mert a szupermenes táska az bébiknek való, nem cserkészeknek. Juhhéj, kiáltotta, az lenne az igazi. Igenám de olyat nem lehet sehol kapni. Aztán kaptunk mi itthon egy kék Nivea-s reklám táskát, és megállapítottuk, hogy nagyon fasza. Szerencsére a reklám cédula rajta kicsi, el tudjuk távolítani. Egyébként látszik rajta, hogy elnyűhetetlen.
Arra gondoltam, mi lenne, ha létrehoznánk egy pár iskolatáska modellt, és magyarként azokat hirdetnénk? Semmiféle jelvényt, céget nem kéne rárakjunk. Valami tartós, könnyű anyagból kéne azokat készíteni, hogy tetszetős legyen szemnek, léleknek. Legyen „tartós iskolatáska” a mozgalom neve. Elnéztem az írószereket, a tolltartókat, otrombák, csúnyák, agresszívek. Létre kéne hozni egy igazi magyar iskolaszer családot, és azokat ajánlani mindenhol.
Tiszta lelkesedésből létrehozhatunk pályázatokat, hogy régióként, akár egyedi elképzeléseket is beküldhetnek a ráérősök mindenféle elképzelést, aztán nem tudom kik, de valahányan, akár fészbukkos szavazatok alapján is eldönthetjük, melyik dizájn maradjon, mondjuk az első körben, aztán tiszta lelkesedésből kitaláljuk, hogyan tovább?
Azt hiszem, hogy az iskolatáska magyarosítása, a magyar iskolatáska legyártása magyar kézben maradása mindnyájunknak nagyon fontos dolog lenne. Nem? Vagy megint mondtam egy hülyeséget?

Csapat munka

Az este azon vettem észre magam, hogy nézem a foci meccset. Csodálkoztam magamon. Sosem volt türelmem a foci meccseket nézni. Hülyeségnek tartom, hogy drukkoljak tiszta idegen embereknek, egy olyan győzelemért, amihez semmi közöm sincs. Majd fél órát néztem. Láttam én, hogy repül a zsírúj gyep, de egy magamfajta koca focinézőnek ez nem jelentett semmit. Aztán ma láttam a tévében, hogy egész nap osztották a gyep minőségét, és hogy ki a hibás érte.
Teljesen mindegy, hogy egyesek harcolunk ezért vagy azért, mások meg azért vagy amazért. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol. Hogy ki mit mond. Lehetünk akármilyen lángeszek és értelmes emberek. Teljesen mindegy, mert úgysem tudunk semmiben kiegyezni. Nem tudunk úgy kiegyezni, hogy közösen cselekedjünk is.
Talán ezért fennállhat annak a lehetősége, hogy lassan focicsapatot választok. És a sörre is rászokhatok még. A kettő jól megy együtt.

Legyél szuperhős!


Csodálattal veszem észre, (zsebemben enyhe bicskanyílással) amint lelki, szellemi és testi vezetőink, egyik napról a másikra elkezdtek egy olyan világról prófétálni, ahol a hatalmak újra elvehetik mindenünket, hogy tessék csak belátni, hogy a nagy fejlődésnek vége és tessék csak szépen a sötétben tapogatózni, faekével dolgozni, beállni szolgának, mert istentuggya milyen szar idők jönnek.
Teszik ezt miután a vak is látja, hogy leáldozott az Európai Uniónak, csődöt mondott az univerzalizmus, elvesztette értékét minden mi érték volt, és itt nem a vas, és pengő ércekről beszélek, hanem az emberi lelki és szellemi értékekről. Miután a hülye is megértette, hogy mint a feszt lefolyó patak, úgy hazudtak pislogás nélkül vezetőink: politikusok, papok, s mindenki akinek döntő ereje volt bármiben (jó, tegyük fel néhányan csak bután blöfföltek). Teszik ezt, miután megszámlálhatatlan tudós, gondolkodó ember már belefáradt az „alaptalan, eltúlzott rémhírek” híresztelésében.
Csodálattal és tátott szájjal nézem az ilyen pálfordulásokat. Ugyanazok az emberek, akik kigúnyoltak minden apró kezdeményezést, néha gátoltak, ma vissza vinnének a kőkorszakba. És az még nagyobb csodálattal tölt el, hogy a tömeg nagy része, aki eddig az Uniós betegségekre bólogattak, most egyből vizet fakasztanának onnan is, ahol nincs.
Jön tehát az új hullám: légy szolga, túrj földet.

Három éjszakát töltöttem a dévai cserkészek táborában, olyan volt mint egy álom. Egy álom, amiből az ember nem szeret felébredni. Éppen azért csipkedtem magam, hogy ne túl sokat álmodozzak. Nézegettem éjszaka a tejút rendszert és meg kellett állapítsam, hogy romlik a látásom. Meresztem a szemeimet, alig látok már térben. Valamikor éreztem a világűr mélységét. Lassan olyanná válik számomra az égbolt, mint egy tapéta. Csak nézni fogom, mint hülye a falat. Valamikor azt éreztem, hogy részese vagyok az életnek, a történésnek és én is tehetek valamit a nagy életért. Mára már azon filózok, hogy nem e kéne hagyni mindent a maga organikus helyén? Aminek élnie kell, éljen, aminek nem, haljon ki? Ezt kérdeztem cserkész barátomtól, aki közel húsz éve fáradhatatlanul a cserkészet oldalán, a maga módján harcol a megmaradásért. Elnéztem az öreg cserkészek mindenre odafigyelésüket, ahogyan türelemmel és kitartással, nem rejtett humorral terelgetik azt a kis fiatal nyájat. És elnéztem a fiatalok viselkedését, ahogyan tisztelettel és ugyanazzal a humorral válaszoltak. Talán ez a válasza a cserkész barátomnak sok feltett kérdésemre.
Sokan családosok aggódnak gyermekeikért. Mi lesz gyermekeikkel ebben a zűrzavaros világban? Mindenhonnan csupa rossz hírek özönlenek: bűnöző kiskorúak, drogos fiatalok, céltalan, munkakerülő generáció. Szakemberek böngészik a statisztikákat, a tudományokat, hogy miképpen lehetne a mai fiatalokat lekötni? Nemrég egy pap azt mondta a házasulandó párnak, hogy statisztikailag harminc százalék esélyük van arra, hogy életük végéig együtt maradjanak. Ebbe belegondolni is rossz, nemhogy átélni is. Hogy így indulunk útnak, hogy valamihez csak halvány esélyünk van. Elképzelem, ahogy a mai fiatal, az élet egyik csendes percében elgondolkodik rajta, mint én akkor a templom csendjében, hogy valamihez, ami nagyon fontos dolog az életében, alig van esélye. Mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a mai emberben nincs kitartás.
Én is, mint hétéves fiúcska apukája, legfőbb gondom a fiam jövője. Rájöttem, hogy egyetlen hasznos örökség amit adhatok neki, nem ez a behemót csarnok, hanem az, hogy sose higgyen a statisztikáknak. Nem egy jól vasalt pince lesz majd az ő menedéke, hanem az, ha el tud készíteni valamit. Mert az a valami az ellenségnek is kell. A pincéjét rablók feltörhetik, ha semmije sincs, de ért valamihez, már ezért is éltetik az ellenségei.
A mai szülők talán el sem tudják képzelni, hogy a megoldás a gyermekeik jövőjével kapcsolatban már létezik. Már ki van próbálva. Már működik. A cserkészet a fiatalok jövője. Orvosság az elmagányosodás ellen, út a jövőbe.
Hogy jön majd egy diktátor, aki erőszakkal elvesz mindent, a népet kikényszeríti kapálni, ha van értelme, ha nincs, párhuzamosan erőltetni olyan világnézetekre, amikhez semmiféle kedve nincs, nem a megoldás. Viszont közös egyetértésben és megegyezésben, szeretetben, bölcsen és tudatosan építeni valamit, annak értelme van.
Ezekben a zűrzavaros időkben, talán jó lenne odafigyelni azokra az emberekre, akik valamit konkrétan csinálnak ebben az életben. Nemcsak európályázatokat írnak és európénzekkel pattognak a kétkezi munkás orra előtt, hanem űzve állami szervek, egyházak által pofátlanul élni merészelnek, hinni és remélni akarnak, hogy eljön még az a idő, amikor a kétkezi munka által lesz újra élet.
Én örömmel nyugtáztam a napot, hogy a kisfiam nagyon el van szánva a cserkészetre és tudom, mert ismerem őt, hogy amit a fejébe vesz, azt meg is csinálja. Örvendek, hogy a fiam igent mondott az életre, egy döntés, amit ő maga hozott, nem én kényszerítettem rá vagy én beszéltem rá.
Hogy hogyan tovább? Nem tudom. Talán viccesen én is énekelhetem a cserkészekkel, hogy „legyél szuperhős, mentsd meg a világot és ne kérj érte pénzt”!