Ohio

“Csobban a víz, hív az Ohio.” Énekli Bergendy. Szeretem az amerikaiakat. Ma különösen szeretem az amerikaiakat.
Történt, hogy friss házasok voltunk, hirtelen munka nélkülivé váltam. Akkor is nehéz volt munkát kapni. Olyan krízis volt akkor is mint ma. Hiába olvastam a hirdetéseket, egyszerűen nem volt munka. Semmilyen munka. Mentem én ismerősökhöz, bármit megfogtam volna. Semmi, semmi. Elmentem egy román sráchoz, egy hívő gyerekhez, elmondtam neki miben vagyok. Sajnált ő is. Sokszor kisegítettem őt ilyen elektronikai munkálatokkal, hol a hangszereit babráltam, hol az autóját. Az a fajta gyerek volt, aki nem piszkította kezeit a motorház felfödésével, ha égőt kellett cserélni, engem hívott. Valahogy ilyen segítőkésznek ismert meg engem a világ. Ezért is azóta is azt mondják, ha komoly, nagy munka van valahol, hogy hát ezt egy komoly cégnek kell elkészíteni. Én sosem tudtam erre a komolysági szintre felemelkedni.
Hogy jön ide az amerikai imádata? Elmondom. Sosem felejtem el, akár csak az első csókot. Nincs benne semmi misztikum. Egy hétköznapi eseményről van szó. Nem az első csók a hétköznapi esemény, mert abban is annyira balfasz voltam, hogy arról inkább nem mesélek. Majd ha még öregszem, megérek még vagy húsz évet. Előkeresem majd a többkötetes naplóimat és biztos megtalálom benne dátumra, órára az eseményt, azért nem stresszelem magam ezért. Most. Majd. Most az amerikai dolog érdekel. Nem mintha az első csók nem érdekelne. Érdekel. Napjában legalább egyszer átíródik bennem ez a nagyvilág, mert minden nap van valami ami hozzáragad ehhez a nagyvilági ekszperianszhoz és ezzel az adattal frissülve átíródik a nagyvilág bennem. Gugelt megszégyenítő társítási programom hozta össze ezt a régi amerikai sztorit a mai sztorimmal. Így az első csók is valamilyen formában mindig megjelenik ebben a gugelt megszégyenítő keresőmben. Mert az én keresőm nem csak a száraz adatokat dolgozza fel, hanem a lelki állapotokat is elemzi. Ilyen az én speciális nagyvilág átíró programom.
Szóval jött ez a román barátom, inkább ismerősöm, aki köztünk legyen mondva, többször járt a fejemre, mint én az övére, jött, hogy egy amerikai kibérelt egy garázst és kellene neki egy villanyszerelő. Beajánlott engem, mert nem kapott senki mást. Jól esett, hogy gondolt rám. Az a senki más szócska egy későbbi nagyvilág átrajzoláskor dolgozódott fel bennem. Akkor jó volt bármi. Nem néztem az ilyen részleteket. Nem voltam én mindig ilyen kekeckedő, mint ma. Elmentem, felszereltem neki egy kapcsolót, egy dugaszt és egy égőt a garázsba. Emlékszem, betonba kellett fúrni, kérdezte az amerikai, van e olyan gépem? persze, hogy van, vágtam rá. De nem volt. Viszont volt nekem egy barátom, egy volt osztálytársam, a Lubic, akinek szoktam besegíteni a kaputelefonokba, ő adott kölcsön egy ilyen betonba fúró gépet is. Elvégeztem a munkámat, pár óra sem telt bele. Ezer ötszázat kértem arra a pár órára. Nagy pénz volt az. Tíz ezer volt egy jó havi fizu. Arra a pár órára jó pénz volt. Kipengette az amerikai mese nélkül. Miután össze csomagoltam a szerszámokat, azt mondta, hogy jó lett volna még egy dugasz egy helyre. Mondom neki, semmi gond, egy fél óra alatt megvan. Óh, nem. Tiltakozott. Nem volt benne az egyezségben, elmarad. Mondom neki, nem kerül semmibe, belefér a honoráriumba ez a plusz munka. Nem és nem. Nem hagyta ez az amerikai, hogy pluszba dolgozzak.
In this days, amikor nemhogy a megrendelők rálicitálnak a megegyezett munkára, de még fizetni sem szeretnek, halasztanak, elfelejtenek, nem akarnak, fene tudja, eszembe jutott ez az amerikai és rájöttem, hogy nagyon szeretem az amerikaiakat.

Zöldség.

Vannak elképzelések. Ilyenek, hogy zöld jövő. Biogazdálkodás. Természetes életforma. Egészséges táplálkozás. Vannak is erről már nagyon érdekes és okos tanulmányok. Amiket olvastam, mindegyiknek van egy közös megállapítása, a közösség. Közösség nélkül majdnem lehetetlen a fenntartható jövőt létrehozni. Minden szakember ezt mondja. És azt is mondják, hogy ez lesz a legnagyobb nehézsége a jövő társadalmának, mert az aktuális életformánk nem közösség központú.
Bármilyen energiamentes létformát találunk ki, egy dolgot nem tudunk kikerülni, éspedig az adórendszert. Gyökereken élve is ki kell fizessük a telekadót, a szociális járulékokat, ha meg lemondunk az áramról, a gázról, a telefonról, internetről, autóról, fizetnünk kell majd a zöld adót, a csend adót, a nap adót, a szamár, tehén, ló, galamb illetve levegő adót. Ez nem valamiféle irónia. Ez valóság. Társadalmunk az adórendszerre épül. Magyarán vannak a nehezen élők csoportja, akik eltartják a könnyen élők csoportját, akik nem szégyenlik ezt az állapotukat, sőt hatalmukban áll velünk azt tenni, amit akarnak.
Ezen a reláción nem fogunk változtatni az elkövetkezendő ötven évben, mert a nehezen élők csoportja a végletekig fogja tűrni az elnyomást, mert ebbe született bele. Legfeljebb a gyermekeink tehetnek erre nézve lépéseket, feltéve ha mi még kipurcanásunk előtt leteszünk bizonyos alapokat. Csak ezzel is van nekem egy bajom, mert annyira óvatosak, tapintatosak vagyunk, hogy bizonyos dolgokat nem merünk a helyére tenni, amik egy alapját jelentenék egy zöld jövőnek.
A zöld jövőt nem elég megálmodni, képzeletben virágokkal beültetni, meg kell alkotni a legális lehetőségeit, át kell számolni az adórendszert, lehetségessé kell tenni a máról holnapra való átállást, meg kell teremteni a biogazdálkodáshoz való tőkét. Ezt nem lehet létrehozni a jelen, karrierisztikus világnézettel. Egy közösség kell hozzá. Egy teljesen új fajta közösség. Egy más fajta világnézet.
Sokan a vallásos közösségekben látják a fenntarthatóság jövőjét. Én ettől egy kicsit idegenkedek. Mert akkor megint visszakanyarodunk az alázathoz, a könnyen élők nyomásának elszenvedéséhez, akik noha nem fognak pénzbeni adót behajtani rajtunk, mert feltehetően nem a pénz lesz a cseregazdálkodás alapja, de rendre fognak az udvarainkra bejárni a fizetett pribékekkel hol csirkét, hol disznót, hol termést adóként behajtatni. S akkor megint felébredünk, hogy hol a helybeli uralkodó, hol a király, hol az egyház fogja követelni a javaink nagy részét. Ezért nem látom én ezt a fajta közösséget életképesnek.
Sorsát kezébe vállaló generációra lenne szükség. Ez nem a mi generációnk. És legyünk őszinték, a mi gyermekeink sem lesznek ez a generáció. Mert tőlünk nem látnak semmiféle intézkedést, kezdeményezést ez irányban. Mi az álmodozás korszakát éljük. Virágos kerteket, boldogan szaladgáló báránykákat képzelünk el egy egy elkeseredettebb pillanatunkban. Ez nem jövőkép. Be kell lássuk, hogy nincs jövőképünk.
Az egyik ilyen idióta álmodozó én magam is vagyok. Alaptalanul és veszélyesen álmodozom erről.
Arra jöttem rá, hogy nekünk két irányban kell nagyon erősen rádolgozni. Az egyik irány megragadni mindenféle zöld mozgalmat és igenis támogatni a hatalomra jutását. A másik irány a gyermekeink zöld nevelése. Mindkét irányban nagyon következeteseknek és határozottaknak kell lennünk. A zöld pártban olyan emberek legyenek, akik ki tudják harcolni, követelni a jogainkat, nem valami nemzeti citerázással kerüljenek hatalmi, döntő pozíciókba, s aztán mi megint évtizedekig rinyáljunk, hogy bezzeg bezzeg az urak. A gyermekeinket meg kell tanítsuk a több lábon állásra, az elméleti dolgok ne mondjanak ellent a való élettel, magyarán ne essünk abba a tévedésbe, hogy az öko élet az a szotyós budin való internetezés.
A jövő zöld emberét én úgy látom, hogy felemelkedvén mindenféle nemzeti és vallásos nézetei fölé megtalálja a természet adta erő és energiaforrásokat, és azokkal él.