Zöldség.

Vannak elképzelések. Ilyenek, hogy zöld jövő. Biogazdálkodás. Természetes életforma. Egészséges táplálkozás. Vannak is erről már nagyon érdekes és okos tanulmányok. Amiket olvastam, mindegyiknek van egy közös megállapítása, a közösség. Közösség nélkül majdnem lehetetlen a fenntartható jövőt létrehozni. Minden szakember ezt mondja. És azt is mondják, hogy ez lesz a legnagyobb nehézsége a jövő társadalmának, mert az aktuális életformánk nem közösség központú.
Bármilyen energiamentes létformát találunk ki, egy dolgot nem tudunk kikerülni, éspedig az adórendszert. Gyökereken élve is ki kell fizessük a telekadót, a szociális járulékokat, ha meg lemondunk az áramról, a gázról, a telefonról, internetről, autóról, fizetnünk kell majd a zöld adót, a csend adót, a nap adót, a szamár, tehén, ló, galamb illetve levegő adót. Ez nem valamiféle irónia. Ez valóság. Társadalmunk az adórendszerre épül. Magyarán vannak a nehezen élők csoportja, akik eltartják a könnyen élők csoportját, akik nem szégyenlik ezt az állapotukat, sőt hatalmukban áll velünk azt tenni, amit akarnak.
Ezen a reláción nem fogunk változtatni az elkövetkezendő ötven évben, mert a nehezen élők csoportja a végletekig fogja tűrni az elnyomást, mert ebbe született bele. Legfeljebb a gyermekeink tehetnek erre nézve lépéseket, feltéve ha mi még kipurcanásunk előtt leteszünk bizonyos alapokat. Csak ezzel is van nekem egy bajom, mert annyira óvatosak, tapintatosak vagyunk, hogy bizonyos dolgokat nem merünk a helyére tenni, amik egy alapját jelentenék egy zöld jövőnek.
A zöld jövőt nem elég megálmodni, képzeletben virágokkal beültetni, meg kell alkotni a legális lehetőségeit, át kell számolni az adórendszert, lehetségessé kell tenni a máról holnapra való átállást, meg kell teremteni a biogazdálkodáshoz való tőkét. Ezt nem lehet létrehozni a jelen, karrierisztikus világnézettel. Egy közösség kell hozzá. Egy teljesen új fajta közösség. Egy más fajta világnézet.
Sokan a vallásos közösségekben látják a fenntarthatóság jövőjét. Én ettől egy kicsit idegenkedek. Mert akkor megint visszakanyarodunk az alázathoz, a könnyen élők nyomásának elszenvedéséhez, akik noha nem fognak pénzbeni adót behajtani rajtunk, mert feltehetően nem a pénz lesz a cseregazdálkodás alapja, de rendre fognak az udvarainkra bejárni a fizetett pribékekkel hol csirkét, hol disznót, hol termést adóként behajtatni. S akkor megint felébredünk, hogy hol a helybeli uralkodó, hol a király, hol az egyház fogja követelni a javaink nagy részét. Ezért nem látom én ezt a fajta közösséget életképesnek.
Sorsát kezébe vállaló generációra lenne szükség. Ez nem a mi generációnk. És legyünk őszinték, a mi gyermekeink sem lesznek ez a generáció. Mert tőlünk nem látnak semmiféle intézkedést, kezdeményezést ez irányban. Mi az álmodozás korszakát éljük. Virágos kerteket, boldogan szaladgáló báránykákat képzelünk el egy egy elkeseredettebb pillanatunkban. Ez nem jövőkép. Be kell lássuk, hogy nincs jövőképünk.
Az egyik ilyen idióta álmodozó én magam is vagyok. Alaptalanul és veszélyesen álmodozom erről.
Arra jöttem rá, hogy nekünk két irányban kell nagyon erősen rádolgozni. Az egyik irány megragadni mindenféle zöld mozgalmat és igenis támogatni a hatalomra jutását. A másik irány a gyermekeink zöld nevelése. Mindkét irányban nagyon következeteseknek és határozottaknak kell lennünk. A zöld pártban olyan emberek legyenek, akik ki tudják harcolni, követelni a jogainkat, nem valami nemzeti citerázással kerüljenek hatalmi, döntő pozíciókba, s aztán mi megint évtizedekig rinyáljunk, hogy bezzeg bezzeg az urak. A gyermekeinket meg kell tanítsuk a több lábon állásra, az elméleti dolgok ne mondjanak ellent a való élettel, magyarán ne essünk abba a tévedésbe, hogy az öko élet az a szotyós budin való internetezés.
A jövő zöld emberét én úgy látom, hogy felemelkedvén mindenféle nemzeti és vallásos nézetei fölé megtalálja a természet adta erő és energiaforrásokat, és azokkal él.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése