Az a bizonyos pillanat...

-Kicsikém, hallasz? Ébredj fel kicsikém! - kérlelte sírosan a férjét a néni.
-Hívtam már a mentőket. - mondtam a néninek.
Hatalmas csend ereszkedett a tájra. Az út másik oldalán egy kaszárnya kapurácsain keresztül három katona bámult. A szántásra kifutott bordó autóban a néni a férjét ébresztgette. Telefonálás közben futottam én is oda, és rettenetesen szégyelltem magam, hogy nem jutott eszembe románul az eszméletlen szó. Azt akartam mondani a telefonba, hogy a sofőr elvesztette az eszméletét. És nem jött a számra a szó. Rám néz a néni és mondja, hogy a férjének infarktusa van. Mondom a telefonba, valószínű infarktusa van a sofőrnek. Még kérdeznek valamit, válaszolok, közben a néni megtalálja a nitroglicerint, befúj az elalélt bácsi szájába, fél perc múlva az ember kinyitja szemeit és néz az üresbe. Nem tudja mi történt. Megérkeznek a mentők, elviszik a bácsit. A néni kérdezte tőlem, hogy felborultak? Nem, nem borultak fel, mondtam neki.
Nedves úton haladok az országúton hazafelé. Kenyeret, tejet és lyukacsos sajtot vettem. Egér sajtot. Azaz svájci sajtot. Mi így nevezzük. Egy domb tetejére vánszorog ki a kis Matiz, a feleségem szolgálati autója. Négyesben néha kiviszem. Vasárnap én viszem tankolni, meg ilyenkor meghallgatom, ha zörög e benne valami. A domb egy kanyarban végződik. Egy pillanat alatt szemből megjelenik egy bordó Logan, fékezve, oldalt farolva mint a végzet táncolt felém a nedves úton. Finoman elkaptam a kormányt és fékeztem. Mint korcsolya a jégen csúszott a kis Matiz is, hajszálra voltunk a végzetes összeütközéstől. Hirtelen jobbra húztam, hogy ne csússzak a szemből jövők elé, meg nem tudhattam mi van a hátam mögött a másik sávon. Annyit hallottam, hogy a másik autó dobbant egyet és nagy csend lett. Megálltam az út szélén. Bekapcsoltam a vészjelzőket és már hívtam az 112 -t. Szaladtam a kifutott autóhoz. Egy trágyadombot szelt ketté, azon dobbant az autó, és még húsz métert repült a levegőben. A gaz érintetlen volt az autó landolási helyéig, ahol a szántásba fúródott. Egerek szaladtak eszeveszetten. Egy kutya jött farkát csóválva, megszagolt.

Venni vagy bérelni?

Egy biztos. Ha ma lennék huszonéves, csóró és ezzel a negyvenes agyammal, nem törekednék saját tulajdonú lakásért. Amíg ezelőtt öt évvel megvolt az az illúziónk, hogy egy banki kölcsönnel az ember megvesz egy lakást, mára szertefoszlott ez az úgy látszik bizonytalan alapokra fektetett hiedelem.
Egyrészt van ugye a melós ember, aki hajlandó igát hordani, ha van értelme, ezek azok akik naponta kitermelik a tejet, kenyeret, bútort, másrészt vannak az elméleti emberek, akik bármit megtesznek, csak ne kelljen konkrétan termeljenek, valamilyen terméket állandóan reprodukálni, ezek a politikusok és a papok, és vannak a spekulánsok, akik létrehozták a nem létező értéket, az úgynevezett tőzsdét. Nevezzük nevén a gyereket, ezt a tőzsdés világot igenis alátámasztották a politikusok is papok is egyhangúlag. Mert van egy olyan, hogy az is baj, ha tudtad és nem szóltál, gonosz szolga. Ez a magát humánnak tartott szektor nem jöhet semmiféle kifogással, hogy én csak a nép nevében vagy az isten nevében cselekedtem amit cselekedtem. Nem. Felvettél egy irányzatot, belelovaltál minket nagyon is jól tudod mibe, most ne gyere nekem olyan dumákkal, hogy a sors. Itt nem egy végzetről van szó, hanem nevezzük a nevén a dolgokat, az úgynevezett humán szektor a spekuláns tőzsdésekkel ha hallgatólagosan is, de csendben összejátszódtak. És ki szívja ma a levét az egésznek? A csóró munkás ember, aki hitelt vett fel.
És mit ad isten, a politikus és a pap most megint egyöntetűen ejnyebejnyézik, hogy te oktalan melós, többet akartál, mint farkad bírja, lám lám sokat akarásod hova vezetett téged, és most már irány Argentina.
Írtam már erről, hogy a történelem mindig áldozatot kér, negyven, ötven évente a világ mindig fordul egyet, hol az egyiktől vesznek el mindent, hol a másiktól, a lényeg ugyanaz. Csak a módszerek változnak. A kommunizmus elvette erőszakkal. A nép érdekében. Mai modern világunkban eljutunk oda, hogy nem kell. Elveszik a kedvünket attól, hogy legyen nekünk egy saját házunk. Nem veszik el, hanem lemondunk mi magunk róla. Sőt. Nem is gondolunk rá. Nem vágyunk rá. Minek? Ha nem erőszakkal, elveszi a tartózás. S akkor jobb ha nincs.
Sokat gondolkodtam az amerikai álmon. Az amerikai álom ott van minden bunyós meg szerelmes filmben. Megfigyeltem, hogy az amerikai ember fél a család alapítástól. Félnek összeházasodni. Az érzelmeiket is mint a testüket a fitnesz termekben építik. Racionalizálják. Rájöttem, hogy ez a gyüvő menő életstílusuk miatt van ez. Nincs egy pontjuk ezen a Földön, ahol otthon lennének. S akkor azért trauma nekik a krisztmesz. A képzeletbeli család és otthon. Ami nincs. Amire nem vágyhat. Mert elvették a vágyait.
Ma semmi sem szól a tulajdon érdekében. Arról is írtam már, hogy az egyedüli hasznos tulajdona az embernek a tudás, a szakértelem. A dolgokra való rálátás. Nem fogadom el azokat a dumákat, hogy „túl egyszerű vagyok ehhez”. Láttam tök idióta embereket, akik az ég adta világon semmire de semmire nem voltak foghatók. De a pénzt úgy számolták, mint én soha öcsém. És olyan autókban járnak, hogy én annak a füstjét sem szívhatom ebben az életben. Hogy ezek miből tőzsdézték ki azt a lovettát, nem tudok rájönni. Az ember eléggé bonyolult ahhoz, hogy megértse az időket. Oda kell figyelni. Ez is egy tudás.
Aki az elmúlt tíz évben saját tulajdonban gondolkodott, és persze csóró volt, az most bekapta. Ha ma huszonéves csóró lennék, nem gondolkodnék saját tulajdonban. Magamat építeném. Mint az amerikai. Mert nincs más út. Mert mi lenne az a járható út? Magán kívül miben és kiben bízhat az ember? Csak Istenben bízhat az ember, de ennek az Istenbe vetett bizalomnak semmi köze nincs a magát keresztény egyházaknak nevezettekhez. Mert a kereszténység mint olyan, nem függetlenül él Istenének, hanem egyszer tesz egy kört a világi hatalmakkal és szépen együtt kézen fogva járulnak, ők úgy mondják, hogy istenük elé.
Igen, olyan világ elé nézünk, ahol a kiadásokat, a függőségeket majdnem a nulla felé kell csökkenteni, mert nagyon bizonytalanná vált a bevétel. És talán a mobilitásért is jobb, ha az ember, mikor mennie kell, legfeljebb a bugyi és a papucs mellé a neccbe a cédéit teszi be.
Nekem volt egy álmom. Mikor ezt a csirkepajtát kinéztem magamnak, megláttam benne valamit. Ma már tisztán látom, hogy több lélekkel néztem, mint valósággal. Még vagy húsz évig kellene fizetnünk érte. Kérdés, hogy megéri e? Megérte e ide láncolnunk magunkat? Ide, ahol senkinek nem vagyunk kedvesek? Még eltűrtek sem, hanem egyenesen ellenségek? Van e visszaút? Nincs visszaút. Jó lesz ez a fiamnak? Ki tudja? Nem akarok az a szülő lenni, aki ide láncolja gyermekét a „vagyon” miatt. Nem akarom, hogy rá testáljak egy terhet, ami nem az övé.
Amennyi kamatot, üzemanyagot és idegbajt generál ez a „végre” saját tulajdon egy év alatt, nem is számolva a kölcsönök alapösszegeit, minden évben legalább négy hetet tölthetnénk el bárhol Európában. Ha meg politikai meg kulturális irányzatokat vizsgáljuk az elkövetkezendő évekre, őszintén nem látok semmi biztatót. Magyarán a mai ember mottója ez lehetne: „bízz magadban és az Isten is megsegít” Mert más nem.