Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A szalma krumplis történet


Történt, hogy Muskóczi ötödikes lett. 
Az első iskola nap kilenc órás szünetében, a kezdeti ősz hűvösségében, az iskola épületektől körbezárt udvarán, míg legtöbb iskolás rohangált le és fel, Muskóczi kissé szomorkásan nézett maga elé.
Máskor se szokott ő le és fel rohangálni. Valahogy nem látta értelmét.
Nem volt ő egy láng elme, de sokszor azon vette észre magát, hogy tűnődik valamin, illetve elég sokszor gondolkodásba merült.
Ezen a reggelen is magában tűnődött.
Hozzá ment egy pattanásos arcú, szemüveges fiú, aki új volt az osztályában és azt kérdezte tőle, hogy „szerinte nehéz lesz az ötödik osztály”?
Muskóczi tűnődéséből ébredve, csodálkozva nézett az új fiúra, hogy netán kitalálta gondolatát? Mert éppen ezen gondolkodott ő is.

A röpke tíz perc alatt megbeszélték, hogy valószínű annyiszor nehezebb lesz az ötödik osztály, ahány tanárral több van. És ha egy tanító néni is elég sok volt az egy-négy osztályban, annyi tanárral kész katasztrófa lesz az iskola. Nem járja, hogy ahogy nő az ember, mindig minden csak nehezedik... mikor lesz könnyű az élet? Miért kell az életnek ennyire nehéznek lennie?
Ilyen kérdésekre keresték a választ, és sajnos, amíg bementek az osztályba, nem találták őket.
Úgy alakult, hogy az új fiú minden szünetben odament Muskóczihoz. 
Idegenként kezelték újdonsült osztálytársukat a többiek. Volt aki csúfolódott is vele a pattanásai és szemüvege miatt. De volt benne valami, mintha folyton nyugtalan lett volna, vagy félt, aggódott valamitől. Valószínű emiatt is idegenkedtek tőle.
Magunk közt szólva, Muskóczi sem örvendett a közösség befogadásától, mert rajta is kaptak mindig valami csúfolni valót.
Így elég hamar megbarátkoztak. Minden szünetben kaptak közös témát, mely főképp az iskola nehézségéről, kibírhatatlanságáról szólt.

Iskola után Muskóczi elkísérte egy darabon Szatyát, újdonsült barátját. Útjukban elmentek egy sütöde mellett, ahol állandóan csirkét és szalma krumplit sütöttek, éhségük miatt csak úgy csiklandozta az orrukat a sült szaga. Megfogadták, hogy gyűjtenek együtt öt lejt és megvesznek egy adag sült krumplit és mind megeszik.
Így, ha már volt egy közös tervük, a barátságuk csak erősödött és egyre többet voltak együtt.
Így az iskola sem tűnt olyan vészesnek.
Igaz, hogy Muskóczit az nem fűtötte, hogy a tanárok szigorúbbak lettek, attól ő nem tanult többet. A továbbiakban sem találta érdekesnek az iskolát.
Viszont Szatyánál más volt a helyzet. Szülei nagyon szigorúan bántak vele. Minden nap ellenőrizték a leckéjét és felmondatták vele.
Szatya is utálta az iskolát, de nem volt mit tennie. Tanulnia kellett. De hogy, hogy nem volt nála is, mert este hiába mondta fel hibátlanul a szüleinek a leckét, reggelre mindent elfelejtett. Így Szatya jegyei sem lettek jobbak a Muskócziénál. Ezért nagyon irigyelte Szatya Muskóczi helyzetét, hogy őt legalább otthon nem szekírozzák.

Minden nap számolták a pénzeiket, hogy mikorra gyűl össze az öt lej a szalmakrumpli adagra.
Szatyának inkább csomagoltak, pénzt nemigen adtak neki. Kis uzsonnáját hamar el szokta fogyasztani. Muskóczi a napi egy lejéből kellet gazdálkodjon, az éppen elég volt egy kiflire és egy teára. Ebből sajnos nem tudott spórolni, mert ennyi volt délutánig az étele.
Azt sütötték ki ketten Szatyával, hogy ő otthon kér még egy szendvicset pluszba, amit odaad Muskóczinak, de nem szól róla senkinek, és az ő pénzét megtartják.
Jó tervnek tűnt, be is vált.
Pár nap alatt össze is gyűlt az öt lej és ünnepélyesen elmentek szalmakrumplit vásárolni.

Mikor megvolt a szalmakrumpli, papírba csomagolva, azt tervezték, hogy elmennek a séta téri parkba és ott egy padon megeszik.
Igen ám, de amint befordultak a kis utcába, ami a parkba vezetett, mindketten nagyon éhesek lettek és a szalma krumpli illata nagyon felcsigázta őket.
Így, az utca sarkán kibontották a csomagot és egyenként majszolták el a szalma krumplikat. Közben jólesőn vihogtak, hogy milyen izgalmasat művelnek.
Pillanatok alatt elfogyott a krumpli. Az utolsó nyelések után kissé csalódottan néztek maguk elé, hogy mennyit várták ezt a pillanatot és milyen keveset tartott. Ahogy mondani szokás: fél fogukra sem volt elegendő.

A csalódásuk nem tartott sokat, mert azután fél órán át ecsetelték egymásnak a történetet, és jó nagyokat röhögtek saját magukon, hogy kibabráltak a világgal, megcsinálták azt ami másnak eszébe sem jutna. És főleg azt a jelenetet mondogatták el egymásnak, amikor úgy estek a csomag pityókának, hogy az a levegőben volt és úgy elkapkodták a krumplikat belőle, hogy mire lehullt volna a papír, már pityóka sem volt rajta.

Nem is gondolták volna, hogy egy hosszú barátságnak voltak az elején. De a tény, hogy volt már közös titkuk, sok ilyenre került még alkalom.
Persze, nem minden közös cselekvésük sült el jól, de tegye mindenki a kezét a szívére és esküdjön meg, hogy nála minden tökéletes volt.
Mert ugye, nem mindig minden tökéletes.
Sok mindennel lehetett kettőjüket illetni, de azzal mindenki egyetértett, hogy Szatya és Muskóczi jól megvoltak együtt.

Regény (esetleg, netán, kitudja...)


Megjegyzés: Többszöri nekifutásból újra elkezdtem életemből inspirálva regényt írni. Kicsit meghekkelem a valóságot, összekeverem az időket -már abból is kifolyólag, hogy felejtek- viszont a lúzerségemből annyi emlékem van, hogy sokat nem kell fantáziáljak. Sikerül valamire vinnem a főszereplőt, vagy ez a tervem is elakad valahol?
Egy dolog biztos, lemondok a publikálási elképzeléseimről, ha megírom, csupán a szórakozás miatt teszem és hogy elverjem azt a néhány tétlenséggel gyötrő óráimat, amit nem tudok halálra dolgozni testem gyengesége miatt.

A Jézusos




01 01

Nem születünk vesztesnek

Vegyétek eszetekbe a mező liliomait,... „ (Máté 6,28)

Az esték a legnehezebbek, mielőtt az ember nyugovóra tér. Ha rossz napja volt vagy aggódik valamiért, nehezebb szívvel alszik el.
Attila még mindig nem akarja elfogadni, hogy a proli, pénztelen embernek nincs esélye kinőni a nyomorból.
Itt áll, huszonöt évesen, a szüleivel él egy tömbház lakásban. Ahogy betöltötte tizenhatodik évét, munkába állt, azóta sem tud kilépni a fizetéstől fizetésig szűkölködő életformából, sőt, ahogy múlnak az évek, az adósságai szépen, alattomosan nőttek, amint egy apró kis daganat hatalmas rákká duzzad az ember szervezetében. Minden jel arra mutatott, hogy nincs kiút.
Szerette szüleit, szűkösen éltek, megkínozta az élet őket is.
Mondták neki már sokan, hogy le kéne szálljon szüleiről ebben a korban már saját élete lehetne, de az igazság az, hogy senkije nem volt, így minden jövedelmét a szüleivel osztott meg, nem gondolt külön életre.
Persze, hogy vágyott külön életre. Álmodozott egy lányról, kivel majd szépen élnek kettesben.
De ez a lány sehogy sem akart megjönni. És nem azért, mert válogatós lett volna, a lányok egyszerűen elkerülték.
Apja megrögzött, már a fatalizmust súroló nyomorimádó volt, aki Jézusban kapott legitimitást. Ez mégsem olyan egyszerű, de egyelőre induljunk ki innen. Valamiért olyan hangulatot árasztott, mintha az élet elvett volna tőle mindent.
Emiatt édesanyja az évek alatt csendes alkoholista lett.
Attilában ellenszenv alakult ki Jézus iránt.

Kételyek nyomása alatt aludt el ezen az estén is.



Reggel korán ébredt. Mozgalmas és izgalmas nap elé nézett.
Jackson brother” -így nevezi hívő ismerősét- akinek szokott ezt azt csinálgatni, főleg ingyen, kis munkákat, szerzett neki egy pár órás pénzes munkát. Egy amerikai bérelt valami lakást, és a garázsba kell neki villanyt szerelni. Nem nagy ügy, pár kábelt kell a falon kihúzni, kapcsolót, dugaljat szerelni a falra. Csupán egy gond volt, hogy pár csavarhúzó és fogón kívül nem volt más szerszáma. Beton falba kellett befúrni a felfogáshoz.
A frissen szerzett demokráciában nem lehetett szerszámhoz hozzájutni, vagy ha igen, nagyon drágán.
Szerencsére, volt osztálytársa Béla, kapu telefonokat szerelt és tőle kérte el egy pár órára a Hilti ütvefúrót. Ez valahogy úgy volt, ez a szívesség, hogy akkor egyszer az életben, mert drága szerszám és nélkülözhetetlen. És természetesen ezért járt aztán egy kis ellenszolgáltatás, valamikor majd Béla is megkéri őt valamire. Ez így működött. Ez még a vadkapitalizmus előtt volt, hogy az emberek szívességeket tettek egymásnak, de ugyanakkor opportunizmus a vastag borravalóra. A népbe bele rögződött a valamihez jutás előnye, hajlamosak voltak sokat is kérni egy egy szolgáltatásért, de fizetni is.
Jackson brother sem önzetlenségből szerzett munkát neki, ezért már azelőtti napon rádolgozott egy teljes délutánt azzal, hogy riasztót szerelt az új autójába. Szívességből.
Valahogy ilyen idők voltak azok a kezdeti demokráciában, a kilencvenes években: ahhoz, hogy egy nap pénzhez jussál, másik kettőt kellett rádolgozzál. És még így is szerencsésnek vallhatta magát az ember. Fizetett az ember, hogy pénzes munkához jusson.

Ezért nézett izgalmas nap elé ezen a reggelen.

A korai őszi felkelő nap is azt ígérte, hogy jó nap lesz. A pénzhez jutási lehetőség még az illatokat is megváltoztatja a levegőben.
Bélával már tegnap lebeszélte, hogy reggel mehet a Hiltiért az irodába, és délután elviszi majd Jakinak a múzeumba, mert ott lesz dolga. Persze mindezt gyalog, illetve buszon közlekedve. Már ha volt pénze busz jegyre.
Egy reklámos nylon szatyorban a fogóival, kopott hegyű csavarhúzóival, gyalog elment Bélához.

Béla álmosan nyitott ajtót neki, valamit motyogott, hogy hajnali nyolckor még nem ébredt meg, az este későig szereltek, igyanak meg egy kávét. Attila a szokásos szégyenkezésével azt hazudta, hogy már ivott. Béla nem ellenkezett, fáradtan ült le iroda székébe, és mindenfélét kérdezett tőle, hogy éppen mit csinál, mivel foglalkozik? Attila mindenfélét összehazudozott, szégyellte bevallani Bélának, hogy mindennel mélyponton van. Látszólag, Béla a gondolataiba merülve nem is igazán figyelt barátjára, mintha asztalán keresne valamit, de tulajdonképpen nem keresett semmit.
Attila irigykedve csodálta barátjának a befutott cégét, amit egy román pasassal közösben alapítottak. A pörgés, az elfoglaltság aurája töltötte be az irodát, egyik sarokban halomra egy csomó értékes szerszám, az asztalon rengeteg papír, számlák, a pénz nem problémaiságáról tanúskodtak. Redwood színű író asztalok, és gyöngyfekete iratszekrények arról árulkodtak, hogy drága és új bútorokkal van berendezve a székhely.
Béla a céges lakás egyik szobájában lakott. A félig nyitott szobaajtón egy ágy végén, női láb kandikál ki a paplan alól. Nem volt titok: Béla nőcsábász volt, de ezzel sosem hencegett. Ő csak leszedte a nőket a lábukról és kefélte őket. Szinte ingyen. Néha ők tartották el. Már amíg együtt voltak. Béla ölébe csak úgy hulltak a nők. Nem mind hétszépségek voltak, de nők. Jó nők. Főleg elvált, szomorú, pénzes nők.
Kínos lehetett Bélának tettetni, hogy nem lát Attilán át, ezért inkább az iroda asztalára nézett. Attila is nehezen viselte a feszélyezett helyzetet, tudta, hogy barátja átlát rajta.
Az iskolában Béla volt az, aki legtöbbször megosztotta, vagy teljesen odaadta a szendvicsét neki. Szerencsére, Béla sosem hányta fel. Finom, szebeni szalámis volt az a vajas szendvics. Évek után is még mindig ez a szendvics megosztó hangulat fogta össze kapcsolatukat, mint a szimfonikus zenében a vonósok az alap zümmögést: csak úgy lebeg a sok húr zengető hangja a fúvósok közt, mint a lágy szellő a rezgő levelű fák közt.
Beszélgetésüket a román társ szakította meg, hangos beszéde rögtön betöltötte az irodát kitevő, földszinti tömbház lakást, falairól ércesen csapódtak vissza agresszív stílus jegyei. Csak úgy bejött, köszönés nélkül. Káromkodott románul, valamit nem tudott megoldani, mert más volt a hibás. És azt a mást szidta mint a bokrot. Már így kora reggel. Szivarral a szájában.
Béla ugyanazzal a tettet higgadtsággal megigazította, jobb kezével kicsit megmozgatta szemüvegét, mint mikor valaki elhelyezkedik egy kényelmes fotelben. Nem reagált üzlettársa hangoskodására, de látni az arcán, hogy idegesíti.
Béla és Attila tekintetei találkoztak, és ebből mindketten sokatmondóan értettek.
Mindketten hivatkozva fontos elfoglaltságaira, elköszöntek egymástól.
Attila a Hiltivel elment, szentül megígérve Bélának, hogy vigyáz a gépre.

Ahogy kilépett a Monostor végi csendes utcára, önkéntelen a Bükk erdő felett ragyogó napra tekintett, mely a sárguló levelekkel az őszt köszönti, ő meg boldogan lépkedett a Hiltivel, mintha valami nagyon sikeres dolgot művelt volna: hisz nagyon úgy néz ki, ma is legyőzi a nincstelenséget.
De azért még egyszer vágyakozón visszanézett az erdőre, mintha erőt merítene a csendes, békés természettől, ígéretteljes nézéssel, hogy leszünk mi még együtt.

Mindig egy faházról álmodozott, a természetben, egy helyes csajjal, együtt, boldogan.
Mindez nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt számára, a tény, hogy eddig még nem volt viszonya nővel, tökéletesen alátámasztotta vesztes állapotát.

Többször is hívta őt Béla neki dolgozni alkalmazottként, de Attilának pont ebből lett elege, hogy minimál bérért egész nap gürcöljön valakinek. Kilenc éve mást se csinál, csak dolgozik másnak. Több gyárban is, cégnél dolgozott, mindenhol kihasználták, olyan idők voltak a vállalkozóknak, hogy hetente cserélhették a munkásokat, hatalmas volt a munkanélküliség.
Egy rendes cipőt nem tudott magának venni, kopott, szakadt ruhákban járt. Ha mégis szóba állt volna vele egy lány, nem volt mivel kimenjen a városba, vagy egy cukrászdába vigye.

Sokat remélt az amerikai munkától. Valamiért az volt az érzése, hogy viszi valamire.
Nagyon le akart számolni a nyomor kultuszával: Senki nem születik vesztesnek. Remélte.
Ezzel szemben apja szerint az ember sorsa predestinált. Ő ezzel ellenkezett. Már csak azért is, mert nem akarta sorsát szegénységben elképzelni.

Jackson brother amerikai ismerőse hatvan lejt ígért annak, aki elvégzi neki a villany szerelést. Pár órás munkának ez jó bér, akkoriban alig volt öt lej egy jól megfizetett munkabér. Attila életében ez lett volna az áttörés, hogy valahogy ezekhez a jól megfizetett munkákhoz jusson. Ezért tett meg mindent, vállalt be bármit.
Nagyon bonyolult volt. Beszerelte Jacksonnak a riasztót, hogy összehozza az amerikaival, Béla felé elköteleződött, csupán azért, hogy pár lyukat tudjon a beton falba fúrni. Az amerikai tulajdonképpen ezt fizette meg, hogy jöjjön valaki, aki betonba tud fúrni.
Attila így elképzelte magában, hogy majd a saját szerszámaival fogja vállalni a 20 lejes órabérű munkákat és ez majd kivezeti őt a nyomorból.
Ezért hozta össze a mini vállalkozását, hogy be tudja mutatni, ha nem más magának, hogy képes rá. Hogy igaza van: az ember nem születik vesztesnek. A nyomor nem predestináció kérdése.

Dél volt, mire eljutott az amerikai garázsához. Ott már várta is a pasas. Pöcre ott volt.
Amint kezet fogtak, rögtön bizalommal néztek egymásra, valószínű az amerikainak meglepő volt, hogy egy olyan országban, amelynél komolytalanabb még csak Kuba lehetett, egy pasas megjelent időre a betonfúrójával, amint azt neki ígérték. Úgy látszik, ez a Jackson is szavatartóként volt elkönyvelve, holott egy nagyon profitőr volt, könnyedén kihasználta az emberek szűkségből adódó kényszerűségét. Ugyanannak a Jézusnak a nevében gazdagodott, akinek a nevében apja szenvedélyesen szegényedett. De erénye legyen az, hogy felismerte a komoly balekokat.

A munka körülbelül két órába telik, mondta Attila. Rendben, így az amerikai, amíg maga beszereli, elmegyek a feleségemmel enni valahova. Látszott rajta, hogy nincs üresjárat az életében. Jött is a fiatal menyecske, magas, vékony, de markáns vonásokból a teste, magassarkú cipőjében kényesen libegett, mintha valami felsőbbrendű, művelt kaszthoz tartózna, viszont csupán egyetlen okosság rítt le arcáról, hogy ő az, aki jól csinálta. Attila egy pillantással a memóriájába véste a lány formáit és lelkében sóhajtott egy nagyot, hogy igen, ilyen a sikeres élete. Pénz, nők, nem probléma.
Ő meg egy falatot nem tett a szájába még aznap. De ez mellékkérdés volt abban a pillanatban. Ott és akkor egy ember a predestinált nyomorral nézett szembe. És eközben megkívánta a nőt. Amíg fúrta a falat és dugdosta a fából hegyezett fa tipliket a lyukakba, a lányra gondolt, folyton az járt eszében, ahogy abban a könnyű, lebegő fehér ruhájában az autóba ült. Többször lefolytatta magában a jelenetet, és mindannyiszor más részleteit vizsgálta meg a lánynak. A lábait, kezeit, kebleit, nézését. Lelassított módon, hogy jobban szemügye tudja venni, például keblének a ringatózását.
A villanyszerelés nagyon egyszerű és egyértelmű volt. Két óra alatt végzett vele.
Pontosan annyi idő alatt végezte el, mint azt mondta az amerikainak.
Munka végeztével az amerikai is behajtott a szürke terepjáróval. Menyecskéje unottan folyt le az ülésről és ellibegett. Valószínű a lakásba. Unottsága elárulta, hogy nem szereti a férjét, de a neveltetéséből fakadóan el kellett fogadnia a jó partit. És elfogadta. Azokban az időkben természetes és sikeres történetnek számított az érdek házasság. Sok buta lány el is hitte ezt.
A csóró villanyszerelőre rá se nézett, minek az? A nyomorban nincs semmi ami felemelő lenne.
De egyébként is, milyen látvány egy leizzadt szerelő? Arcán az izzadság, göndör hajában felgyűlt betonport sárként folytatta le, azzal, hogy néha karjába törölte homlokát, az ingét is bemocskolta. Ki akar ilyen rémeket látni?
Még az amerikai is megilletődött a látványon. Mintha egy fél lépésnyit meg is hátrált volna, nehogy össze piszkolja magát.
Nézte a munkát, helyeslően bólogatott. Valamit gagyogott, hogy talán jó lett volna még egy dugaljat szerelni egy helyre. Attila rögtön rávágta, hogy „no probléma, halfönáör iz okéj”.. Erre meglepő dolog történt, az amerikai szabadkozott, hogy „nou, nou... dö díl iz dan...ánedör tájm”.
Hiába biztatta őt, hogy „széjm mani”, az amerikai nem akarta. Kifizette a hatvan lejt, de már nem fogott vele kezet, sőt, miután átadta a pénzt, kezeit önkéntelenül leporolta.

Munka végeztével, úgy piszkosan, elindult a múzeumhoz, hogy Jakinak átadja a Hiltit.

A munka bűn


Vajon mi indította Jézust, hogy megmentse a Világot? Hogy jutott arra a megállapításra, hogy nem nemzeti kérdést, nem gazdasági rendszert kell megváltani, hanem úgy en block az emberiséget?

Fene tudja, milyen elgondolásból, miféle szociális perverzitásból veszem észre a nehezen élő embereket? Talán az én nehezen szuszogásomból, fáradságomból, verejtékezésemből kiindulva társítok?

Felbosszant, ha pimasz cigányt látok kéregetni. Miért van az, hogy a szomjas cigánylánnyal megosztom a cukornélküli kólámat? Mert látom, hogy elcsigázott és szomjas. Abban a percben az embert látom benne. 

Elítélem a cigány kéregetést, de ha elcsigázott kéregetőt látok, mégis megszánom. Pedig utálok mindent amit képvisel.
Idegesít a filmben az idióta német fiatal Kambodzsába költözik, mert szerelmes lesz egy éjdszes kurvába, és nemhogy kiemelné onnan a csajt, ha már nem bírnak egymás nélkül (viszont a csaj vígan elvolt csak a pénzével), de átveszi azt a buddhista életformát is, csomagba a tróger családjával, kik egy nádfedél alatt élnek harmincan, de ez nem gátolja őket, hogy pénzért kártyázzanak? Mert ugye, a Világ proletárjai egyesüljetek című marhaság csak akkor működik, ha valakit le kell rántani a mélybe. A konzervatív álcába bújt fatalizmus, melynek legtöbbször ilyen bárgyú Jézusarcot kölcsönöznek, tulajdonképpen egy idióta hencegés a nyomorral. És a marha, a kapitalizmusban csalódott szolga lelkű polgár meg ebben a szent piszokban lát valami szentimentális, lelki felemelkedést... Nem éppen negyven szüzet gondol a letisztult vonalú mennyországba, de valamiféle szent szüzességet mindenképp. Egy titokzatos, sejtelmes, ember által eddig nem tapasztalt boldogságra pályázik... Naná.

Jézus sem igen szűkölködik ezzel a dizájnnal előjönni. Ígérget, hetet-havat. Sosem kifogyó kenyereket, bőséges halfogásokat, hogy csak úgy potyog majd inggyé minden. Mint a kampány csomagok: kis olaj, kis vaj, meg virtuális ígéretek...
És mégis, nagyon a lényegre tapint: Az ember alapjában véve bűnös, reménytelen. De általa van megoldás. S akkor hozza a szegények felé lehajolás csomagot, azzal hogy ha van két inged, mindenképp oszd meg. A birkáidat meg adományozd el.

Néztem a felborult kamiont, deszkák mindenfelé... egy meszes hordó is kipukkadt, minden tele volt mész pasztával. Egy szar, ilyen Jóska-Pista vállalkozó teherautója lehetett. Az most trapára ment. Ahogy néztem, valamit kikerülve került az árokba, de úgy felfordulva... Pillanatra lelassítottam, míg mindenki tovább száguldott, és elgondoltam, biztos jól jönne egy segítség nekik... De én is tovább mentem... Megoldják. Ahogy én is megoldottam, ahányszor lerobbant az autóm és nyolc órát kuksoltam a 32 fokos melegben és senki nem akart segíteni, sem barát, sem ismerős, se senki.
Nincs egy hete, hogy megint leállt a benzin szivattyú, fiammal 1 kilométert toltuk az autót ketten, hogy egy beugróba tegyük biztonságba magunkat. Egy rendőr autó is elment mellettünk, a többi sofőrök meg simán ledudáltak mérgesen... Emberségből a rendőr a hátunk mellett bekapcsolhatta volna lámpáit, míg betoljuk az autót biztonságban... de baszott ránk.
Nem bosszúból nem segítettem ezeknek. Hanem mert este volt, siettem és igen, elegem van az altruista hozzáállásból.
Az állomás buszmegállójában egy öreg, kötényes néni ült egy padon, fáradtan, elernyedt végtagokkal, törölte izzadságát. 19:36 volt, valószínű most végezte a munkáját. Lehetett 70 éves. Hol leszek én akkor?
Ahogy egy pillanatra elnéztem, arra gondoltam, hogy a Jézusista szándékoknak ez egy tökéletes modellje lehetne.
Miért kell egyeseknek megszakadni a munkától? Mások meg egyáltalán nem dolgoznak, vagy olyasmit művelnek, ami nem szolgál senkinek.
Ha van kapitális bűn az emberiség életében, akkor a munka az.
A trógereknek azért bűn, mert anélkül is megélnek, a megszakadóknak meg azért, mert mások helyett is dolgoznak.
Jézus ezt felismerte, és nem kezdett el nemzetieskedni, háborogni, hanem abbahagyta az ácsságot és elkezdett prédikálni az emberi bűnösségről és attól való megváltásról.

És való igaz, ha mindenki kiveszi a részét, és visszafognánk az igényeinket, nem kéne se agyon dolgozzuk magunkat, és több időnk lenne egymásra.

De a kérdés az, hogy jó e ez nekünk?

Csak oda kerülök vissza, hogy az ember reménytelen úgy en block.
Mindenki csak magamagát tudná megmenteni.
És ebből Jézus nem kért.

Bonyolult az emberi sors


Az öregedés felé néző énem azt súgja, hogy be kellene rendezkedni arra az időre, amikor már bármiféle munka kín lesz számomra. És az az idő, ha nagyon őszinte akarok lenni, és egy percre le tudnám állítani lelkiösmeretem zakatolását, itt van!
A hetven éves bácsi fitten szaladgál egész nap, ha rám néz, aszongya: pipogya gyerek. A sovány, egészséges, erőben levő intellektuál sajnálkozva néz rám, és elnézi, ahogy cipelem a bútrát. Csurom vizesen és egyértelműen szenvedve. És lelkemben az van, hogy jogosan állnak így hozzám, hisz egy asztalos vagyok. Az asztalos csinálja csak a dógát. És mikor nem bírja, legyen szíves dőljön ki a járda szélére oszt elviszik kukába. Minek dógozta magát hullára? Degeszre zabálta magát, és a genetikája sem valami kóser. Megmondta ezt nekem már az tanító nénim is. Azt is, hogy semmire se fog jutni ez a lusta, hájas dög.

Elnézem a csendes embereket, nézik mint rohad le a szekrényajtó olcsó butrukon, tehetetlenül állnak két kibaszott 4x17-es csavar előtt, azt behajtani kéne, de kiszakadt a papírból, és kéne neki két kibaszatlan 4x20-as csavar, hogy fogjon még egy pár ajtó nyitást. A kisgyermek ott játszik békésen az ajtó alatt. És várnak rám két-három hónapig, amíg oda jutok. És ha össze is roskadok, nem jutok oda egyhamar.

A felém tanúsított empátiahiány nagyon karizmatikus, bennem is kioltja ezt a hajlamot.
Nem tud a Muzsi mindent megcsinálni ezen a Világon.

Idén a kert bemutatta a klímaváltozás demó verzióját. Virágilag alig hozott valamit, a több ezer nárciszból alig nyílt va húsz. A meggyfáimról -noha permeteztem- alig szedtem valamit. Elrohadt a fán még beérés előtt, vagy kiszáradt, mintha összeaszalódott volna. Barackom ha van kettő a fán. A palántáim kihajtottak, aztán elszáradtak. Ilyet még nem tapasztaltam. Még földet is spécit tettem. Uborkát kétszer ültettem, másodszorra hajtott ki pár, de nem nőnek.
Vettem paradicsom palántát, elültettem, megfogantak. Alig vettem rá magam, hogy karót verjek a földbe s kikötözzem őket. A gyom köszöni szépen, összepaktált a klímaváltozással. Fa méretűre nőnek.
Cézárt már nem bírom fizetni, hogy piszmogja a kertem. Ha azt mondanám neki, jer osztozzunk a terményen, de a munkán is, köszöni szépen, de az neki nem rentábilis. És ő szavazásra jogosult nemcsak papíros, hanem nyugdíjazott dilló. Így sűrűn engedem el, nem ellenkezik, valahogy ő is korrektebbnek érzi, ha számára az Isten imaláncot oszt ki feladatnak, semmint munkát. Nem rossz gyerek ő, nagyon is megvan a magával szembeni önbecsülése, ami belőlem teljességgel hiányzik.
Viszont így a kertem bánja. És ha idén a paradicsommal törődök, az csak azért van, mert nem tudom elviselni, hogy a klíma és a testem velem ellenszegül és áthúzza számításaimat. Ez meg azzal jár, hogy megannyi izzadság közepette, térdepelve babrálom a gyomokat és csipegetem a vadhajtásokat.
Igaz, összesen hat órát töltöttem el a negyvenegy paradicsom palántámmal, de ha ez időben asztaloskodtam volna, vehetnék rá 20 kiló paradicsomot.
Egyértelmű, nekem ez már fáj. És ha a napi (lassan kényszer) munkaidőm 4-5 óra, nagyon oda kell figyeljek, hogy minden minutumja ez időnek pénzt generáljon.

S hát itt a sűrű, kétségbeesett, szánalmas lehetőség variálásaimban, mint megannyi megvilágosodás, mint a fehér galamb szentlelkes alászállása fájós vállamra, jött az az ötletem, hogy belenézzek ebbe a CNC világba. Primitív, gyarló fejemben elgondoltam, ha már élő fekát nem kapni, mi lenne, ha bevezetném a robotot? Aki aztán dolgozik nekem?

Mondom feleségemnek újdonsült ötletemet, erre (jogosan) úgy néz rám, mint egy gyermekgyilkosra. Hogy megin' mi jut eszembe? Hogy az utat három évig fogjuk fizetni.
Pontosan ezért, mondtam, mert ha napi 4-5 órát dolgozom, az nem elég.
Tehát pénz nincs rá. Az ötlet viszont nem rossz.

Ideje töprengek már egy bútorkellék internetes forgalmazáson, onnan kiindulva, hogy ahányszor szükségem lett volna fa alapú bútor díszítő elemre, soha, sehol nem találtam, csupán cégekre, akik esetleg méregdrágán rendelésre csinálnak, több hónapos határidővel. Én arra gondolok, hogy ilyen CNC faragásokat elérhetővé tegyek, rögtöni postázással.
Ehhez kezdetben egy sima cnc routert kéne vennem. Nézegettem, ahhoz, hogy ne éppen játékot vegyek, legalább 2000 eurót kéne rászánjak. És ez még mindig a belépő szint. De pont elég ahhoz, hogy kitanulmányozzam a rendszert, barátkozzam a programmal és megcsináljam az első mintákat, netán piacot építsek.
A lényeg, hogy ezt ülve is végezhetem.
És itt visszaköszönne nekem a több éves 3Dstudio Max bútor tervezésem, ahol 3D-ben elég sokat terveztem. Megalkothatom a saját mintáimat is, noha úgy néz ki, mintákat lehet venni, elég olcsón.

Itt egy percre elszégyelltem magam, mert ha ezelőtt 3-4 éve, ha nem a stúdiómat kezdem el építeni, hanem a CNC-vel foglalkozni, ma lenne egy profi gépem és talán már egy épülőben levő piacom.
De azzal vigasztalom magam, hogy akkor más szinten is mélyen voltam és a stúdióm talán megmentette az életem.
Bonyolult az emberi sors...

Emberek


Van amikor több érdekes dolog összejön egy adott időben.

Vegyük például ezt az út építtetést. Valamikor ilyen örökzöld bölcsességforma megfogalmaztam, hogy az összefogások arra jók, hogy amíg az összefogás tart, addig a felek legalább nem tekerik ki egymás nyakát. Az összefogás előtt és után ez már nem érvényes, ott a nyaktekerések beleférnek az erkölcsi normák közé. Itt most Jézust szépen félre tesszük, ezek a mai idők nem olyanok, hogy Jézusozzunk itt.
Most, hogy közösen építjük az utat (amivel gyakorlatilag teljesítjük a település éves útépítő tervét), itt és most, ebben a dologban közösen aggódunk, számolunk és döntünk. Ez a döntés kinek ezt jelenti, kinek azt. Mert én például úgy döntöttem, hogy átadom a döntést. Egyrészt azért, mert nem akartam egész életemben hallani, hogy rossz utat csináltattam, a másik, hogy valóban nem csináltattam eddig utat. Nem ismerem az útépítéshez szükséges folyamatokat, gépeket, cégeket, főleg nem az árakat.
Felmerült a kérdés, hogy de minek erőltettem egy 115 négyzetméteres telek megvásárlását, holott most úgysem azon lesz a bejáratom? Nem, mert pár méterrel odébb alakult a közös bejárat, hogy kamion is bejöhessen. Itt egy történelmi elvi kérdést akartam lezárni, hogy soha de soha senki ne kérdőjelezhesse meg, van e jogom bejárni a saját ingatlanomhoz, vagy se. Most ezzel a csatolt telekkel megvan a legális ki és bejárási jogom. Eddig nem volt. Eddig az volt, hogy megmondták nekem, hogy, miként és mennyiért járhatok be saját magamhoz.

Talán Jézusnak is lettek volna kreatívabb ötletei a világ megváltáshoz, kérte is Atyját, hogy ha lehet, múljék el tőle ez a pohár, a barátai is jót durmoltak, míg ő vért izzadt kínjában, aztán meg is tagadták őt. Mégis bevállalta. Talán azért, mert nem volt más opciója.
Nekem sem volt más opcióm. Úgy hozta az eseményeket az élet, hogy hápogni sem volt időm, csak kapkodtam össze magam, hogy menni tudjak.
Ki a fene akart átjárási problémákon rágódni? Én nem. Az biztos. Nem gondoltam azt se, hogy mellettem az emberek lezüllenek, és mindenféle példamutatás ellenére semmit sem tanultak tőlem, mára még megtagadásra való rendes barátom sincs, noha van itt kakas aki éjjel nappal kukorékol, nem probléma.
Én is inkább filóznék az élet szépségeiről egy eldugott falusi vityillóban, de ez nekem sem jött össze. Abban amiben élek, ez is egy fajta Via Dolorosa. Csak én ezt nem nézem ájtatosan, hanem elég sűrűn basszamegezek.

Aztán, hogy ez a szövetség mennyit fog tartani? Ki tudja? Lehet, hogy holnaptól a torok elnyesszentése magasabb szinten fog művelődni.

Ilyen itt nekünk ez a magyar-román kérdés.
A katonaságban volt egy brassói román fiú, akivel jól egyeztem. Együtt vészeltük át az utolsó hónapokat. Igaz, hogy egymás közt nem voltak nyaktekerési kérdéseink, inkább egy jó falat megosztása, egy túlélési tipp megosztása volt akkor és ott az egyetlen ami számított. A saját magyarjaim feltörték a bakaládámat és kiraboltak. A szász fiúk, ha ma beszálltam egy borkán zakuszkával a közös asztalhoz, a másik alkalommal grammra kiporciózva viszont élvezhettem a gesztust. Ha magyarok közé vittem bármit, az eltűnt a fekete lyukban. Sosem kaptam vissza semmit.
Úgyhogy ebben a magyar-román kérdésben rezerváltan foglalnék állást, nem azért, mert nem merek szembe nézni a román többséggel, hanem azért, mert nem bízom a magyar társamban. Tehát elindulsz egy háborúba egy olyan társsal, aki tulajdonképpen házadra, mindenedre vágyik, és unzsenír kizavarja szeretteid, ha a harcban mondjuk „elesel” és hősként jön vissza egyedül.

Úgyhogy ezt a hirtelen nagy összefogást én úgy látom, mint mikor egy üstökös látványosan átszeli az egünket: nézzük a csodát nagyra tátott szájjal. Aztán elmegy a farkával együtt. És maradnak a régtől ismert csillagképek a sötét egen.
De még ez is jobb, semmint becsapódjon a házamba ez az üstökös.

Egy másik érdekes dolog, ami mostanában jött össze, hogy megismerkedtem egy korabeli magyarországi sráccal (haljide...srác...hát már vén faszik vagyunk...), aki Írországban dolgozik, és hobbiból zenél és stúdiózik. De azt nagyon jól. Kérdeztem, ha ilyen jól zenél, szerzi a saját dalait, csinálja a stúdiózást, hogy hogy nem él zenéből? Mondja, hogy manapság senki nem vásárol zenét, szereti csinálni és kész.
Majdnem egy órán át beszélgettünk telefonon és elmondta mit, hogyan csinál. Hallgatva a zenéjét, a szerzéstől a hangszerelésig, nagyon megtetszett nekem ez az irány.
Részletekre nem térek most ki, mert rengeteg információt kaptam, meg kell emésszem, de úgy érzem, hogy elindít egy úton. Azaz tovább visz, mert ezen az úton elindultam már, de most megerősítést kaptam, hogy az irány jó. Úgy érzem, hogy jó mentorra találtam.
Szokatlan a cselekedet, hogy rám szánt pár órát, beszélgettünk, linkeket küldött, hogy már én szégyelltem a sok törődést.
De jól esett, őszintén bevallom. Valahogy így kéne mi emberek legyünk egymás közt. Csak így fogunk kitörni a gazdasági világ fogyasztói csapdájából, csak így maradhatunk meg érző embereknek.
Az eset kapcsán újra felötlött bennem a gondolata az asztalos videókkal, hogy noha biztos kivívnám a szakmabeliek felháborodását megoldásaimmal, de lehet, hogy egy két embernek ugyanígy át tudnám adni a szakma „emberi” oldalát, ahogy újdonsült barátom fogalmazott.
Mert hát amint az ember nemcsak hitből és igéből él, sűrűn a szalonnához nyúl, így a mezei asztalos élete sem csupa farkasfog illesztés, hanem elég sűrűn áthágja a konvenciókat.


Emberségből vizsgázott az az öreg taxis is, aki tegnap bevitt minket a városba, elvitt az auto alkatrész raktárba, és noha zárva volt még, árú átvétel volt, mégis odaszólt és kiszolgáltak. Egy új benzin pumpát vettem az autómba. Aztán hazavitt, közben kioktatott, hogy miért ég le folyton a benzin pumpám, és mindezt egy nagyon korrekt árért. A tanítás mindennél többet ért. Rájöttem, hogy mit csinálok én rosszul.

Ezekre valószínű vissza fogok térni, mert élmény volt megtapasztalni az emberséget. Hogy nem csak olyan emberek vannak, akik leszednék rólad a hét rend bőrt, hanem vannak még normális, rendes emberek.
Akik puszta létükkel inspirálnak.


219


Egy október végi, kellemes őszi délután, Muskóczi az édesapjával a kolozsvári Házsongárd temetőbe mentek. Gondolták, hogy mire eljön a halottak napja, addig a nagymama családi sírja körül takarítsanak egy picit. Így is tették, kitépegették a száraz növényeket, kicsit a sír körül összeszedték a fákról lehulló száraz gallyakat. Nem volt nagy munka, de édesapja azért gondolta, hogy jobb előbb kitakarítani, hogy a halottak napján, amikor nagymamát is kihozzák, ne kelljen piszkolódni.
De hogy a dolog köztünk maradjon, később Muskóczi rájött, hogy édesapja vállalta magára a sír rendben tartását, mert ahányszor mentek a nagymamához, mindig kérdezte: „A sír rendben van Bandika?”. „Persze anyukám, rendben van, most voltam ott nemrég”. De ez a dolog semmit sem változtatott a lényegen. Arra a bizonyos napra mindig rendben volt a sír.

Már csak azért is szerette Muskóczi az ilyen ritka kirándulásokat, mert hogy, hogy nem, de ilyenkor hazafele tartva, be szoktak ülni a „Március 6” utcai „Caffe Bar” ba, és amíg édesapja megivott egy kávét és elszívott néhány szivarat, addig Muskóczi bevágott egy szavarint és egy cukormázas dobos torta szeletet.
Ezt a „hogy,hogy nem” kifejezést azért fontos kiemelni, mert tudvalevő Muskócziék szegények voltak, és nem mindig tudták megengedni maguknak, hogy cukrászdában finomságokat egyenek.
Ezen a délutánon is azt remélte Muskóczi, hogy a temető után betérnek a Káfébárba.

Ahogy ott takarítottak a sír körül, Muskóczi párszor elolvasta a sír kőre vésett neveket. Azért olvasta el többször, mert sajnos nem tudta észben tartani azokat a neveket. Amiket ő észben tudott tartani, azok sosem azok a dolgok voltak, amire apukája azt mondhatta volna, hogy a hasznos dolgok. Volt is benne egy állandó bizonyítani akarás, hogy nem olyan buta és hülye ő, meg haszontalan, mint azt apukája gondolja róla. Az is bántotta Muskóczit, hogy apukáját sokszor szégyenbe hozta. Főleg az iskolában. Ezért égett a vágytól, hogy apukájának bizonyítson mindenképp.
A sírkő alján volt egy szám: 219. Muskóczi kérdezte, hogy mi lehet az a szám? Az a szám, mondta apukája az a sírnak a táblázási száma. Minden sírnak van egy táblázási száma egy hatalmas térképen, hogy adott esetben megtalálják azt.
Érdekes, mondta Muskóczi. Mi benne az érdekes? Kérdezte apukája.
Hát az az érdekes, gondolt egyet Muskóczi, hogy a múltkorjában megszámolt egy tasak pufarint (felfújt, glazurált búzaszemek), és fix 219 pufarin volt benne.
Hogy miért lódított ekkorát Muskóczi, talán sosem lehet kideríteni. Lehet, hogy a piszológusok találnának rá magyarázatot, hogy mivel nagyon bizonyítani szeretett volna apukájának, és mivel sajnos nem volt semmi amivel tudna, mert hisz iskolában nem tanult, munkára sem igen adta magát, örökké csak játszott volna és örökké csak buta dolgokban járt, a felnőttek szerint hülyeségekkel foglalkozott, amik az embert nem viszik semmire, hogy valamiben kitüntesse magát, azért lódíthatott ekkorát.
A lódítás hatására, apukája egy percig csendben volt, aztán nyugodtan azt mondta, hogy nem hiszi el.
Muskóczi már el is szégyellte magát, nem is tudta felfogni miért mondott ekkora marhaságot, de hogy tetézze igazát, avagy butaságát, erősítette, hogy de igen, megszámolta, és annyi volt.
Apukája csak annyit mondott, hogy ő mégsem hiszi el.

Hazafele aztán, ahogy mentek a város főtere felé, Muskóczi úgy érezte, hogy a feje hatalmasra dagadt és szíve erősen vert, verejtékezett és lábai, kezei reszkettek, borzasztóan szégyellte magát amiért hazudott, és pillanatok alatt átfutott lelkében az összes róla tett megjegyzése az apukájának. Sokszor mondta neki apukája, hogy nem tud sem írni, sem olvasni rendesen, nincs kétszáz szó a beszéd kincstárában, nem tud számolni, nem képes a szorzó táblát megtanulni, hogy semmiben sem kitartó, mindennek nekifog és abba hagyja, semmivel nem foglalkozik rendesen, rosszak a jegyei, nem tanul semmit, nem zavarja őt, hogy milyen buta, trehány, és még nem is köszön senkinek, csak néz ki fejéből, mint egy buta teknős béka.
Ez mind egy szempillantás alatt átfutott elméjében és szégyellte magát. Apja mögött ment szomorúan, és hogy, hogy nem, de nem a Március hat utca felé kanyarodtak, hanem elmentek a Bánnfy palota előtt, ott kanyarodtak a Lenin utcára, tehát elmaradt a szavarin és a cukormázas dobostorta szelet, elmaradt a beszélgetés.

Sosem esett szó aztán erről a lódításról többet. Talán azért is, mert sajnos ezzel nem fejeződtek be Muskóczi bizonyító próbálkozásai. Valahogy azt remélte, hogy megtalálja a maga módján a bizonygatást, hogy mennyire szereti apukáját és mennyire meg szeretne neki felelni.

A halottak napján, aztán elmentek az egész család a temetőbe, nagymama elégedetten vette számon, hogy fia, Bandika eleget tett igéretének, kitakarította a sírt. De ezen felül nem mondott senki semmit. Váza szerepben konzerves dobozokba köveket raktak, hogy fel ne borítsa a szél, a virágokkal együtt.

Muskóczi megfigyelte, hogy nagymama pontosan úgy tekintett apukájára, mint aki sokat lódított neki az életben, ugyanaz a szomorúság volt nagymama arcán, mint apukáján, mikor azt hazudta, hogy 219 pufarin volt a pufarinos tasakban.

Lassan szürkült aztán, lement a nap, a temetőben már nagyon sokan voltak, majdnem minden sír körül családok álltak, mindenki gyertyát gyújtott, sokan azt suttogták, hogy milyen szép, megható az a sok gyertya, egy fajta ünnepélyesség áradt az emberekből, de Muskócziban más érzelmek szabadultak fel.
Úgy érezte, hogy az egész egy hazugság. Sehogy sem akarják megérteni a szeretettek, hogy szeretik őket. Nem használ sem az őszinte, sem a lódított vallomás. Olyan volt Muskóczi számára az a sok égő gyertya, mintha aznap a szeretetet temették volna el.

A világítós megemlékezés után, mindenki haza igyekezett, csupán azok az emberek tűntek kissé boldogabbaknak, akik jól bepálinkáztak az ünnepség alatt, a többiek csak szomorúan mentek a tömegen át.
A Nagymama nem akarta, hogy haza kísérjék, Muskóczi apukája szerette volna haza kísérni, de erősködött Ilonka nagymama, hogy nem és nem. Szomorúan mentek be a sötét, boltíves kapun Muskócziék, a szegényes lakrészükbe.

Másnap Muskóczi vett azért egy tasak pufarint a kiflire szánt uzsonnapénzén és csupán kíváncsiságból elkezdte megszámolni a benne levő pufarinokat. Még az egy negyedénél sem járt a számolással és meglett a 219 pufarin. Ezek szerint azzal a kevés számtan tudásával is rájött, hogy valószínű ezer pufarin is lehet egy tasakban, de semmiképp sem 219. Töprengett, hogy megmondja e ezt apukájának? Végül úgy döntött, hogy nem mondja el, ne szomorítsa tovább. Attól félt, hogy még szomorúbb lesz, ha megtudja, hogy képes volt pufarint számolni, és bezzeg a hasznos dolgokkal nem foglalkozik.

Klíma jövendő


Szoktam új blogokat keresni, hátha van élet a facebookon túl is, az egyik ilyen felfedezésem a Disszidens blog. A “Környezet az újkörnyezetért”cikkéhez kezdtem hozzászólást írni, aztán arra gondoltam, hogy talán jobb ha bejegyzésként tenném közre a blogomon, eleget kotnyeleskedek más dolgaiban, itt legalább itthon vagyok, cica nadrágos és foltos trikós stílusomért itt már kifizettem a szégyenpénzt.
Tehát a ki nem posztolt hozzászólás:
Van abban igazság, hogy az ember csupán zöldes elköteleződésből nem fog változtatni a vásárlási szokásain, viszont a törvény az motiválni fogja. Ez fogyasztói szinten érthető, viszont kevésbé lesz az a termelői szinten, ahol ha mondjuk a csirkéket nem GMO-s termékekkel nevelik, hanem valami bioval (melyet iparilag nem látom hogy lehet előállítani) nem lesznek versenyképesek a piacon. És biza a jóhiszemű fogyasztó megnézi azt a kis különbséget.
Én ezt valahogy úgy látom (mint érintett), hogy a cukorbeteg embert főleg dagadtozzák, hogy bezzeg a sok megdonáldz, viszont majdnem senki nem foglalkozik a betegség lelki, szellemi, pszichikai kiváltó okaival. Hogy általában a cukrosoknak (láss csudát) stresszes az életmódjuk, sokat idegeskednek, kilátásaik miatt felettébb aggódnak (nemcsak azért mert ők olyan alkatok), hisz ha mindez nem volna, hogy mi megy be a szájba, teljesen lényegtelen lenne (Jézust idézve), a "paleolit" genetikájú ember simán megemésztené.
Biztos van erre szakszó, de amint az asztalosságban sem használok szak szavakat, mert ahhoz analfabéta vagyok, szerintem van olyan, hogy civilizációs erodáció, olyan mint az autó gumi, hogy kopik. Drága gumi nehezebben kopik, olcsó gumi hamarabb kopik. Sok embernek nehéz bio élelmet előállítani, sokan lettünk, olcsó gumira jut csak.
Tehát, mint civilizáció, szerintem nagyobb hangsúlyt kéne fektessünk az élet egyéb oldalaira mint az evés-ivás, hogy lelkileg, szellemileg erősebbek legyünk. És az magával hozza majd az egészségesebb gondolkodást és törekvést a jobb életre.
Szerintem nagyobb arányban árt nekünk a lélek bánkódása, semmint az, hogy a technikai táplálkozás miatt az átlag életkorunk 58 év, semmint 63 év. Ha az ember nem élt szép életet 58 éves koráig, később már úgysem fog. Ezért kár salátán élni és egész nap lesni a bevitt értékeket, és emiatt semmi másról ne szóljon az életünk, mint számolni a szuszogásunkat.
A klíma probléma magától fog megoldódni, úgy, hogy a természeti katasztrófákban sokan bele fognak pusztulni, és aki nem, azok majd háborúban. Magától az ember nem fog megszűnni szaporodni, mert ki az, aki meg tudná állítani a túlnépesedést? Hatalmas fokú intelligencia szükségeltetik a Föld minden lakosának, ahhoz, hogy önként szabályozza a születések számát, azaz ha nem csak hakra-bakra szülnek a szegény sorsú népek.
Vannak a gazdagok, akik szennyezik a világot, és vannak a szegények, aki szeretnék szennyezni a világot, de nincs rá pénzük.
Én szerintem a dolog megérett, visszaút nincs, idő kérdése, mikor borul át az egyensúly. Szerintem már átborult, de kell azért idő a masszív pusztulásig. De ez sem úgy fog menni, mint ahogy sokan a vég ítéletet látják, hanem mint azok az indiai idióták, akik állnak a part szélén és nézik mint omladozik egy egy szelet a partból, és minden szelet után hátrál a tömeg egy egy sort, és mind így.
Ez, hogy osszuk itt a százalékokat, mi jó, és mi nem... szerintem teljesen felesleges.
Hogy majd a nemtom milyen summitok reglementálni fognak? Mit? Jól bezabálnak ott sütiből a választottjaink, megkefélik egymást a politikusok és annyi. 
Egyetlen okos dolgot tehetnénk mi magyar emberek (de nemcsak), hogy valamilyen formában a közösséget kéne újra szervezni, azt, amelyben jól érzi magát mindenki, amelyben mindenki számíthat a másikra, konkrétan, és nem átvitt értelemben: imaláncon keresztül Jézusban.... Nem másért, de amikor özönleni fog a sok baj, a túlélők tudjanak hozzányúlni valamihez. Mert az utópia, hogy megússzuk kerítésekkel a bajt és boldogan fogjuk itt lengetni az árpádsávos zászlóinkat.
Hogy ezt hogyan? Nem tudom, de talán ha elkezdünk ezen gondolkodni, már az is előrelépés volna.
De csak állunk itt strandpapucsban a sánc szélén és nézzük, mint omladozik alattunk minden... “