219

Egy október végi, kellemes őszi délután, Muskóczi az édesapjával a kolozsvári Házsongárd temetőbe mentek. Gondolták, hogy mire eljön a halottak napja, addig a nagymama családi sírja körül takarítsanak egy picit. Így is tették, kitépegették a száraz növényeket, kicsit a sír körül összeszedték a fákról lehulló száraz gallyakat. Nem volt nagy munka, de édesapja azért gondolta, hogy jobb előbb kitakarítani, hogy a halottak napján, amikor nagymamát is kihozzák, ne kelljen piszkolódni.

De hogy a dolog köztünk maradjon, később Muskóczi rájött, hogy édesapja vállalta magára a sír rendben tartását, mert ahányszor mentek a nagymamához, mindig kérdezte: „A sír rendben van Bandika?”. „Persze anyukám, rendben van, most voltam ott nemrég”. De ez a dolog semmit sem változtatott a lényegen. Arra a bizonyos napra mindig rendben volt a sír.

Már csak azért is szerette Muskóczi az ilyen ritka kirándulásokat, mert hogy, hogy nem, de ilyenkor hazafele tartva, be szoktak ülni a „Március 6” utcai „Caffe Bar” ba, és amíg édesapja megivott egy kávét és elszívott néhány szivarat, addig Muskóczi bevágott egy szavarint és egy cukormázas dobos torta szeletet.

Ezt a „hogy,hogy nem” kifejezést azért fontos kiemelni, mert tudvalevő Muskócziék szegények voltak, és nem mindig tudták megengedni maguknak, hogy cukrászdában finomságokat egyenek.

Ezen a délutánon is azt remélte Muskóczi, hogy a temető után betérnek a Káfébárba.

Ahogy ott takarítottak a sír körül, Muskóczi párszor elolvasta a sír kőre vésett neveket. Azért olvasta el többször, mert sajnos nem tudta észben tartani azokat a neveket. Amiket ő észben tudott tartani, azok sosem azok a dolgok voltak, amire apukája azt mondhatta volna, hogy a hasznos dolgok. Volt is benne egy állandó bizonyítani akarás, hogy nem olyan buta és hülye ő, meg haszontalan, mint azt apukája gondolja róla. Az is bántotta Muskóczit, hogy apukáját sokszor szégyenbe hozta. Főleg az iskolában. Ezért égett a vágytól, hogy apukájának bizonyítson mindenképp.

A sírkő alján volt egy szám: 219. Muskóczi kérdezte, hogy mi lehet az a szám? Az a szám, mondta apukája az a sírnak a táblázási száma. Minden sírnak van egy táblázási száma egy hatalmas térképen, hogy adott esetben megtalálják azt.

Érdekes, mondta Muskóczi. Mi benne az érdekes? Kérdezte apukája.

Hát az az érdekes, gondolt egyet Muskóczi, hogy a múltkorjában megszámolt egy tasak pufarint (felfújt, glazurált búzaszemek), és fix 219 pufarin volt benne.

Hogy miért lódított ekkorát Muskóczi, talán sosem lehet kideríteni. Lehet, hogy a piszológusok találnának rá magyarázatot, hogy mivel nagyon bizonyítani szeretett volna apukájának, és mivel sajnos nem volt semmi amivel tudna, mert hisz iskolában nem tanult, munkára sem igen adta magát, örökké csak játszott volna és örökké csak buta dolgokban járt, a felnőttek szerint hülyeségekkel foglalkozott, amik az embert nem viszik semmire, hogy valamiben kitüntesse magát, azért lódíthatott ekkorát.

A lódítás hatására, apukája egy percig csendben volt, aztán nyugodtan azt mondta, hogy nem hiszi el.

Muskóczi már el is szégyellte magát, nem is tudta felfogni miért mondott ekkora marhaságot, de hogy tetézze igazát, avagy butaságát, erősítette, hogy de igen, megszámolta, és annyi volt.

Apukája csak annyit mondott, hogy ő mégsem hiszi el.

Hazafele aztán, ahogy mentek a város főtere felé, Muskóczi úgy érezte, hogy a feje hatalmasra dagadt és szíve erősen vert, verejtékezett és lábai, kezei reszkettek, borzasztóan szégyellte magát amiért hazudott, és pillanatok alatt átfutott lelkében az összes róla tett megjegyzése az apukájának. Sokszor mondta neki apukája, hogy nem tud sem írni, sem olvasni rendesen, nincs kétszáz szó a beszéd kincstárában, nem tud számolni, nem képes a szorzó táblát megtanulni, hogy semmiben sem kitartó, mindennek nekifog és abba hagyja, semmivel nem foglalkozik rendesen, rosszak a jegyei, nem tanul semmit, nem zavarja őt, hogy milyen buta, trehány, és még nem is köszön senkinek, csak néz ki fejéből, mint egy buta teknős béka.

Ez mind egy szempillantás alatt átfutott elméjében és szégyellte magát. Apja mögött ment szomorúan, és hogy, hogy nem, de nem a Március hat utca felé kanyarodtak, hanem elmentek a Bánnfy palota előtt, ott kanyarodtak a Lenin utcára, tehát elmaradt a szavarin és a cukormázas dobostorta szelet, elmaradt a beszélgetés.

Sosem esett szó aztán erről a lódításról többet. Talán azért is, mert sajnos ezzel nem fejeződtek be Muskóczi bizonyító próbálkozásai. Valahogy azt remélte, hogy megtalálja a maga módján a bizonygatást, hogy mennyire szereti apukáját és mennyire meg szeretne neki felelni.

A halottak napján, aztán elmentek az egész család a temetőbe, nagymama elégedetten vette számon, hogy fia, Bandika eleget tett igéretének, kitakarította a sírt. De ezen felül nem mondott senki semmit. Váza szerepben konzerves dobozokba köveket raktak, hogy fel ne borítsa a szél, a virágokkal együtt.

Muskóczi megfigyelte, hogy nagymama pontosan úgy tekintett apukájára, mint aki sokat lódított neki az életben, ugyanaz a szomorúság volt nagymama arcán, mint apukáján, mikor azt hazudta, hogy 219 pufarin volt a pufarinos tasakban.

Lassan szürkült aztán, lement a nap, a temetőben már nagyon sokan voltak, majdnem minden sír körül családok álltak, mindenki gyertyát gyújtott, sokan azt suttogták, hogy milyen szép, megható az a sok gyertya, egy fajta ünnepélyesség áradt az emberekből, de Muskócziban más érzelmek szabadultak fel.

Úgy érezte, hogy az egész egy hazugság. Sehogy sem akarják megérteni a szeretettek, hogy szeretik őket. Nem használ sem az őszinte, sem a lódított vallomás. Olyan volt Muskóczi számára az a sok égő gyertya, mintha aznap a szeretetet temették volna el.

A világítós megemlékezés után, mindenki haza igyekezett, csupán azok az emberek tűntek kissé boldogabbaknak, akik jól bepálinkáztak az ünnepség alatt, a többiek csak szomorúan mentek a tömegen át.

A Nagymama nem akarta, hogy haza kísérjék, Muskóczi apukája szerette volna haza kísérni, de erősködött Ilonka nagymama, hogy nem és nem. Szomorúan mentek be a sötét, boltíves kapun Muskócziék, a szegényes lakrészükbe.

Másnap Muskóczi vett azért egy tasak pufarint a kiflire szánt uzsonnapénzén és csupán kíváncsiságból elkezdte megszámolni a benne levő pufarinokat. Még az egy negyedénél sem járt a számolással és meglett a 219 pufarin. Ezek szerint azzal a kevés számtan tudásával is rájött, hogy valószínű ezer pufarin is lehet egy tasakban, de semmiképp sem 219. Töprengett, hogy megmondja e ezt apukájának? Végül úgy döntött, hogy nem mondja el, ne szomorítsa tovább. Attól félt, hogy még szomorúbb lesz, ha megtudja, hogy képes volt pufarint számolni, és bezzeg a hasznos dolgokkal nem foglalkozik.