Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Egy szezonnal lemaradva


Már nagyon le akarok szokni az olyan tartalmak fogadásával, amik nem vezetnek sehova. Például hiába nézem vagy hallgatom az isten zenészeket, legfeljebb elviszi a kedvem a zenéléstől. Hiába vagyok okos asztalosok csoportjában, ha megszólalok, kiderül, hogy kisstílű, szánalmas gondolkodású, pitiáner asztalos vagyok. Noha ők se tanítanak semmire, csupán a hozzáállásuk profi, rájöttem, hogy ez sem visz engem előre.
Rájöttem, hogy sajnos a tudás elébe járó tevékenységem végül is önnön butulásomat szaporázza, azt a kevés saját kútfőmet is kiapasztom. Számomra olyanná vált az internet szolgálta társadalom, mint Ausztráliában a macskaölő gép: ahogy arra jár egy macska, egy gélszerű gázzal spricceli le, az elkezdi nyalni magát és megdöglik. Nyírják a macskákat, mert kiderült, hogy migránsmacskák, nem őshonosak és megeszik az énekes madarakat.
Ahogy egy témához közeledek, megszólalok, rögtön spriccelik rám az ölö gélt. Én meg nyalom magam. Téma migráns vagyok.
És ez igaz.
Olvasom, hogy az az ember, akinek nincsenek lefektetett alapelvei, hanem minden új információval átírja az életről alkotott képét, az hasonlatos ahhoz a tudóshoz, aki egész életében számolt, rajzolt, keresett, de sosem talált semmit, nem fedezett fel semmit, tehát az nem tudós ember. Csak egy szánalmas és közönséges, önámító kereső, rosszabb indulattal kifejezve: lúzer. Ezt olvasva kicsit belepirultam, mert magamra ismertem.
Olvasom továbbá Hrabalnál, az egyik novellájának szereplője azt tartja magáról, hogy ő mindig egy szezonnal le van maradva a Világgal szemben. Illusztrálja ezt azzal, hogy száraz teanövényeket csomagol, és ő mindig azt csomagol, ami már nem terem. Hogy a gyógynövény gyűjtők is előrébb vannak nála, mert ők azt gyűjtik, ami éppen terem. Hát ennél is egy kicsit belepirultam. Én is mindig a szakma végén kullogok jó szánalmasan. Annyira, hogy már mind elfogytak a magamfajta asztalosok, és ha meg is néz magának egy egy, úgy tekint rám, azzal az undorral, hogy csak az ilyen állapottól mentse meg őt az, Aki a mindennapi kenyeret és irgalmat szolgálja.
Csak én kullogok itt utolsónak és nem látom, hogy ilyet már nem szabad csinálni.
Például, Hrabal felét nem is értem, mert írásainak fele idézés, hol ettől, hol attól idéz, és arra mond egy analógiát, és legtöbbször nem tudom hova tegyem. Ilyenek, hogy Nietzsche. Soha nem olvastam Níccsét... Még fiatalon, amikor tátott szájjal hallgattam másokat úgy beszélni Nietzschéről, mintha kedvenc unokaöccsük lett volna, én is kézbevettem egy Nietzschét, hadd okuljak, de úgy összezavarodott akkor előttem az írás, hogy menten elaludtam. És sehogy sem tudtam az első oldalnál tovább küzdeni magam.
Lám ez is egy fogyaték, mely egyértelműen arra utal, hogy ezzel is le vagyok maradva pár szezonnal. Hrabal sem asztalosoknak írt. Sőt, Hrabalt olvasni asztalosnak pofátlanság, mert Hrabal művelt emberek kezébe való. Egy asztalos csak megpiszkítja Hrabalt. Mert bár Hrabal a Hamvas kaliberűekkel van egy páholyban, az asztalos az valahol a széleken mint tuskó műkedvelő csak vigyorog, de azt se tudja minek. Talán a tudatért, hogy Hrabal és Hamvas társaságában van egy légtérben. Mint Cézár, mikor jó büdösen a templomajtóban hajlong és mérhetetlen boldogság övezi, hogy a díszes baptista krémhez állhat közel.
Mint mikor gyerek voltam, és a tömött buszban egyszerre tolongás és hangzavar lett és mindenki egy irányba akart nézni a buszból, némely lelkesen kiáltva: Oda nézzetek, ott van Kojak! Én is kölyökként hamar odanéztem, igaz csak kikukucskálni tudtam, de ma is elevenen él bennem a látvány, ahogy Kojak a Vitéz Mihály téren vigyorgott és integetett. A nép pedig éljenzett, és mint egy isten nevét ismételgette: Kodzsák! Kodzsák! Egy pillanatot tartott a katarzis, mert a busz elkanyarodott, de sokáig bennem maradt. Azóta sem éltem olyan istenélményt. Mert elkezdtem olvasni, és minél többet olvastam, annál inkább került messzébb az istenélmény.
De bármennyit olvastam, Nietzschét mindig elkerültem. Hamvas Zarathustráját sem tudtam olvasni, fene tudja, feszt mind alhatnékom volt. Feladtam. Önként bevállaltam a tuskó módot, és feladtam az együtt örvendezéssel a páholyban ülőkkel.
És ha Hrabal tovább merít a kispolgárok számára untochabel Parnasszusbeliekből, engem is el fog veszíteni. Nem lesz belőlem se kutyaszalonna. Nem hiába került el engem szorgosan a magyar illetve világirodalom és hagyott a ponyva posványában. A kultúra Lelke látta rajtam, hogy csak ilyen áltudós vagyok, mégcsak egy vigyorgó Cézár sem.



Mostanság egyre inkább arra gondolok, hogy kellene legyen egy gyökerem, amihez vissza fordulhatnék, de már elfelejtettem ezt a gyökeret. Úgy érzem, nincs gyökerem.
Mind kérdi tőlem Ildikó is, hogy hogy vagyok? És nem tudom, hogy vagyok? Talán úgy, mintha a Gammapoliszról pottyantottak volna ide. Mert nincs mihez viszonyítanom. És egyre azt tapasztalom, hogy semmit sem értettem meg ebből az élet experianszból, hiába igyekeztem. Visszamegyek a Gammapoliszba, de minek? Mi volt a célja annak, hogy ide lepotyogtam?
Megyek vissza a Gammapoliszba tiszta üres zsebbel... Mit mondanak azok is?

Rugós nosztalgia


Eszembe jutott, amikor felfedeztem, hogy térhatást rugós késleltetővel is létre lehet hozni. Talán zengetőnek nevezték. A lényege, hogy egy hangszóróhoz hasonló sugárzó végére egy rugót akasztunk, a másik végére pedig egy hangszedőt. Amint “megszólal” a rugó, elkezd rezonálni, és oda-vissza küldi a hangot, amíg el nem csitul a rezgése. Ezt a folyamatot a szedő szépen visszacsatolja az erősítőbe és érdekes zengető hatás fogja az alaphangot kísérni.
Nem a technikai részletek érdekelnek most, hanem a dolog lelki része.
Szeretnék életre hozni egy ilyen zengetőt, kibeleztem egy régi orgonából, amit restaurálni akartam, de közben feladtam, mert kaptam még másik két orgonát, jobb állapotban, amiket kidobtak. Valamikor álmodni sem mertem ilyen orgonát, most három van itt nekem.
Elképzelem, amikor kitalálták ezt a zengetőt, a digitális világ még meg se volt, mekkora élmény lehetett. Hirtelen templomi hangzása lett mindennek. A templomélményt bevitték a házba. Otthon újra élhette az ember a templomi fílinget.
A tehetősebb ember vett magának egy villanyorgonát, mely a sípos orgona regisztereit volt hivatott utánozni, felcsavarta a zengetőt, és élvezte a templomi hangzást.
Elképzelem, amint a gitáros, ahogy felcsavarta a zengetőt és úgy szólt, mint a klubban: visszhangosan. És élvezte, hogy úgy szól a gitárja, mint azoknak, akik a Hallban zenéltek.
Azóta a hangzásvilág reformálódott. Olyan hangok jelentek meg, amelyek sehonnan jönnek, és nem tudom másokat mire, de engem semmire sem emlékeztetnek.
Az effekt mögött nincs az élmény, amit elő lehet hívni.
A nemlétező stringzek (vonós hangok) megszólalásakor keresek egy világot, ami sosem volt, de remélem, hogy lesz. De ha nem, legalább vágyom rá. Hogy lesz egy világforma, ahol ezek a sztringzek összehoznak majd együtt egy nagy Hallba és örvendeni fogunk az együttlétnek.
Elgondoltam, hogy milyen jó is lesz, ha a digitális visszhangosítók mellé odakötöm a rugós zengetőt is, hogy visszahozom a régi hangzást.
De vajon melyik régi hangzást? Azt, amelyik remélte, hogy a zengetővel előidézünk egy olyan emléket, mely meg sem történt? Amikor a gitár ugy kiment a térbe, mintha kiszabadult volna a lélek a szorongásból, szabadon szárnyalt, csak reménykedve ide oda repdesett, aztán felszívódott a falakba? Mert semmi egyéb nem történt akkor sem, amire érdemes lenne nosztalgiázni.
Rugós reverbbel nosztalgiázni a meg nem történt nosztalgián.
Hirtelen ezen gondolkodtam.
És azon, hogy ha ezt sem hozom létre, akkor ez sem lesz...

Mint egy csöves erősítő


Egyre furcsább álmaim vannak. Tudható ez talán ennek a klájmetcséndzsnek, vagy annak, hogy mostanában többet dolgozom, ergo kevesebb időm jut az öngerjedés alapú, önpusztító kulturális projektemre.
Fix úgy érzem mostanság magam, mint egy csöves erősítő, felpiszkált géjnnel, pici jelre is nagyot brummogok, hogy csak liheg a hangszóró kemény membránja a belső, testnélküli zajtól. És ott az excitáció, hogy odapörköljek neki, az első jelre. De ez csak az érzés ilyen, mert valójában türtőztetem magam. Megvan a saját gate-m, sorban vele bekötve egy limiterem, ami normál szinten tartja a decibeleket.
Álmomban felhívott Kálmán Olga, hogy nincs más csak én, aki a görögökkel tud lenni egy hétig. Hogy kéri szépen, menjek el a görögökkel egy hétig. Nem is hallgatta meg, hogy mit próbáltam kifogásként felhozni, miért is nem tudok elmenni a görögökkel egy hétre, a vonal végén megszólal Balázs Fecó, és azzal kezd hízelegni, rögtön letegezve, hogy nézd Attila, hallgatom a dalaidat a soundcloudon és eszméletlen jók. Hirtelen arra gondoltam, most ez meg miért szívat engem? Nem tudja, hogy rossz az ilyen vicc? És hirtelen csalódtam Balázs Fecóban, hogy ilyenekkel szívatja a jámbor amateurokat. Közben feljátszotta a “Minden szerinted legyen Uram” feldolgozásomat és elkezdett hozzá énekelni. Rémesen énekelt hozzá, valahogy nem tetszett nekem a gesztusa, a dal sokkal himnikusabb, meghittebb, nem megy hozzá Balázs Fecó hangja.
Megszakad a vonal, erre egy házban vagyok, és egyik szobából kijön Balázs Fecó, törpe méretben és elkezdni nekem bizalmasan, hogy miért kellene elmennem a görögökkel egy hétre Hollandiába. Azt mondta, mész, eszel, piálsz ingyen, beszélgetsz a görögökkel egy hétig, oszt nyomja a kezed egy ezres euróban, mit akarsz? Így Balázs Fecó törpe alakzatban, stílusos gesztikulációival. Azt mondja ez a Balázs Fecó, hogy ha egy öreg meg összeesik szívrohamban, az a lényeg, hogy mellette vagy... érted?
Én meg még ott álmomban elkezdtem magamban érvelni, hogy de hogy lesz, ha ez a hét alatt beáll a hideg, és nincs ki fűtsön? Mintha megjelent volna a feleségem is, és azt mondta volna, hogy ne foglalkozzak ezzel, lesz valahogy, menjek. Erre felmerült bennem, hogy na né, már szabadulnának tőlem.
És tényleg, nem e élek bennük többet mint igényelnék? De erre már felébredtem. És nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kérdést nem e az álom és az ébrenlét horizontján tettem fel.
Hogy lehetek az a csendes társ, aki pénzével egy vállalkozásban csendes jelenlétével is nyomás alatt tartja a vállalkozót? Megfordult a fejemben. Legyek többet nemtörődöm? Vagy próbáljam megjátszani a nemtörődömet?
Hogy kik azok a görögök, nem tudom. De az ezresen elgondolkodtam. Akár újra hívhatna Kálmán Olga, hogy menjek a görögökkel, igent mondanék az ajánlatra, még mielőtt Balázs Fecó elkezdené zenés műsor alapú győzködését. Azt valahogy kihagynám.



A reggeli áhitat gyanánt a Szentélyben Hrabalt olvasok románul (már ez is egy hrabali momentum), aztán munka közben Steven Seagal jár az eszemben, hogy ha majd megnyugszom este, megnézek egy új Steven Seagalos filmet.
Rájöttem, hogy Kusturica úgymond művészete, ha van olyan, egy az egyben Bohumil Hrabalban megvan, nagyon nehéz lenne nekem elhinni, hogy nem tőle kölcsönözte át. Csak ő nem nevezi covernek, hanem mint az Illés zenekar szerzeményei: stílusban fogantak. Szóval az Illés nem egy az egyben magyarra plagizálta a borzalmas, angol értelmezésű Prézli Jóskát, amint Zorán majd minden dala nemzetközi sláger másolat, hanem ők azt mondják: újat alkottak. Ákos sem hoz semmi újat, minden akkord ott van már a Depeche Mode-ban. Nincs már új! Csak másolat, értelmezés.
Ennek a jegyében mondom, küszöbön az új. De mi? Isten őrizzen attól, hogy amint az elektronikusnak a Vibe, a rocknak a Death Metal az új, ez az új ne legyen valami újabb eltorzult degeneráltság.
Steven Seagal úgy jön ide képbe, hogy mivel filmjei borzalmasak, csak úgy csöpög a giccstől, de rájöttem, hogy őszintén giccsesek, annyira, hogy Steven Seagal a giccsből műfajt teremtett. És ha az ember a giccs oldaláról közelíti meg, élvezhető a művészet.
Napok óta gondolkodom ezen, hogy miként hízhatott el ez a Steven Seagal? Minden keleti marhaság híve, étkezés, filó, a tudatos életforma, sőt a sztárságának sem tesz jót, ha kövér, mégis elhízott. Én megértem, hogy elhíztam, olcsó pityókán élve, sűrű puliszkákon, dagadt rizseken, de neki volt lehetősége helyesen táplálkozni. Ha neki nem megy, nekem hogy menjen?

Szenvedésben az elem


Nem tudom, hogy van ezzel a globális felmelegedéssel, de ilyenre nem emlékszem, hogy novemberben még alig fűtsek. Általában már szeptemberben is szoktam fűteni, mert az éjszakák eléggé le szoktak hűlni. Októberben talán kétszer, háromszor gyújtottam be a kazánba. Így van azért, hogy most is, kora hajnalban, minden globális felmelegedéssel, pokrócba bugyolálva, gőzölgő kávé mellett írok.
Azt is megfigyeltem, hogy mint soha, elkezdtünk adaptálódni a 15-16 fokos hőmérséklethez a házban. Általában 18 fokot mérünk a lakásban télen. Volt idő, amikor a közhiedelem áldozataként mi is hittünk a 20-22 fokos lakás hőmérsékletben, amíg aztán a gyermekünk éjszaka nem kezdett fuldokolni a túlzott melegtől. Aztán rájöttünk, hogy a legjobban úgy alszunk éjjel, ha a szoba hőmérséklet 16-18 fok körül van. Fontos, hogy a belélegezendő levegő picit hűvös legyen. Amióta így élünk, én aligha hűltem meg télen, pedig híres voltam a borzalmas meghűlésektől.
A hűvös lakás koncepció óta egyértelműen jobban érzem magam. Aztán nem tudom, hogy ez egyenesen arányos a kazánrakás műveletével e? Semmint feszt rakjam a kazánt, inkább pokrócba bugyolálom magam?

Munka közben meghallgatok ezt azt. Gondoltam, ha már a klíma van terítéken, meghallgattam pár pro és kontra elméletet, hogy közelebb kerüljek én is a dolgokhoz. A dolog amint megfigyeltem, a hisztéria és a szkepticizmus között ingázik. És mind a két pólus végén a politika van jelen egyértelműen. Az egyik eladná a kőolajat, a másik a megújuló energiát.
Ha valaki kíváncsi a véleményemre, szerintem a fogyasztásból ha visszavennénk, senkinek nem lesz rosszabb attól. Ez a ki és miből csinál több és olcsóbb energiát harc sem vezet semmire. Viszont az emberi elme és eszme olyan lassan fejlődik, hogy egy ember öltő nem elég megélni a változást.
Lám, ugyanazok az emberek, akik a kommunizmust létrehozták, ugyanazok az emberek a demokráciát is létrehozták, és lőn, hogy elmúlt egy emberöltő és nem változott semmi. Sőt, bizonyos szempontból még rosszabb lett. A az emberi boldogság fokot vesszük figyelembe, szerintem az ember egyértelműen boldogtalanabb lett. Sokkal magányosabb lett, sokkal kevesebb esélye van a szeretet gyakorlására.
A fiam társasjátékozni szeretne a haverokkal, de azoknak nincs türelmük hozzá. Nekem is több kedvem lenne dobolni, ha volna egy basszusgitáros haverom, akivel néha összeülnénk, de nincs ilyen. Az emberek kényelmesek. Hiába van autó, amivel el lehetne menni egymáshoz, nem megyünk. És így, mindenki a maga nemében gubbaszt jó nagy egyedül és nem csinál semmit. Nézi a tévét és fészbukkozik.

Amikor belemásztam a csarnokba, 2004 körül, a tervekben benne volt az is, hogy a munkatársaimnak is lesz ott lakásnak hely, munkahely. Azt láttam magam előtt, hogy milyen jól megleszünk mi ott öregségünkben. Majd egymásnak fogunk segíteni.
Mindből nem lett semmi.
Most kaptam a hírt, hogy Gigit eltemette a felesége. Több mint tíz évvel volt fiatalabb nálam. Tizenöt évig dolgoztunk együtt, amíg az alkohol miatt már nem tudtunk egy síkon kommunikálni. Az utóbbi tíz évben szét itta a máját és belehalt.
Sokat szomorkodtam emiatt az utóbbi tíz évben. Számomra Gigi meghalt akkor, amikor el kellett küldjem az alkohol miatt. Ő akkor választott, inkább elmegy, de inni akar. Szabadon akart inni. Teher volt mellettem az élete. Fel akart szabadulni. Erkölcsileg teher voltam neki.
Az is baj, ha az ember mindig korrekt. Mert azt a korrektséget más nem tudja magára venni. Így létrejön egy morális nyomás. Gigi morális nyomás alatt élt mellettem, más szóval terrorizálva volt. Elnéztem neki, hogy folyton cigizett, ezzel mérgezve magamat is, de az alkoholt nem tudtam lenyelni.
A hír, hogy Gigi meghalt, csupán egy előre vetített balsejtelmem bizonyosodott be. Az ember már akkor halott, amikor rossz útra tér. Arról ne is beszéljünk, hogy mennyi bajt és keserűséget csinált ezzel a családjának. Hogy nőtt fel a kislánya? Milyen szülői mintát adott neki?
Hogy a holtakról csak jót mondjunk. Jó ember volt, ügyes, szorgalmas ember volt. De megszólalt benne az ősi hang, a generációkra vissza vezethető alkoholizmus. Sajnos nem elegendő az ilyen vérláncnak, ha más közegben nő fel, előbb utóbb utoléri az ősi radikalizáció. Könnyebb volt neki a piához nyúlni, semmint szembe nézni az ördögeivel.

Szóval, nem tudom, mi igaz és mi nem ezekből az élet elméletekből, a klíma cuccokkal sem tudok mit kezdeni. Mindent a politika sző át, és mi meg mint a süket legyek feszt a hálókba repülünk, azt sem vesszük észre, amint a nagyhasú pók szépen bugyolál minket a pokrócába és jó kis zaba leszünk neki a pókspájzban.

A létrejött dob fóbiámat próbálom leküzdeni azzal, hogy néha bemegyek a stúdióba és két percet valamit püfölök két bambusz náddal. Egyszerű dolgokat verek, a lehető legfinomabban és halkabban. Két hónapja semmit sem kevertem. Egyszerűen nem látom értelmét, pedig már csak az eddig tanultak miatt jó lenne memóriában tartani a keverőpult működését.

A délelőtti négy órámat délután kipótolom két három óra munkával. Így teljes a napom. Az ízületi fájdalmaimat ignorálom. Azt mondtam, hogy meg kell tanulnom a fájdalmakkal élni. Nekem dolgozni kell a halálom napjáig. Ha szenvedhetek, mintha az élet is elviselhetőbbé válik. Nem hiába a szenvedés az elemem.

Át is ölelhetne


Át is ölelhetne

Begyújtottam a meleg vizes kazánba,
guggolva hallgatóztam: lángra kapott e?
Közben homlokomat fáradtan,
a tegnaptól még langyos kazánhoz érintettem.

Mint egy vén kiszáradt fa, támaszkodván.

Arra gondoltam, a kazán nem ellenkezik,
Ennyi szeretettel még át is ölelhetne.