Csak bedugjuk

Az valahogy úgy lehetett, hogy egy vézna, sápadt, kapára nem fogható gyermek valamiképpen kijárta a városi skólát, de viszontagságos időket megélve a tudás felhalmozódás procedúrájában, istenes küldetés szerűen visszament szülőfalujába, hogy írásra, olvasásra tanítván kis bunkókat, uraság többé ne verje át számolásban, törvényben.
Igenám, de a kis bunkó felvilágosodván, meg a bunkó szülő portába nem férő büszkeségével nem volt mit kezdenie, elküldte írni-olvasó, de már kapára nem fogható utódát a városi skólába, hogy akár miniszter is lehessen, vagy ki tudja, akár egy Kossuth Lajos is.
És így sikerült neki is megutálni számolni, írni nem tudó bunkó őseit, kik egyébként bár tudatlanul de élték büszke-boldog semmi életüket. Mert kirühelődött kis falusi bunkócskából lett egy városi kitanult nagy bunkó. És neki már szégyen volt visszamenni meztelábbal járni a füves udvart, mihelyt neki műtalpú ádidász került a lábára.
Az meg végképp elképzelhetetlen volt, hogy a kiskolázott paraszt, ki irodaasztal fölött görnyedten csikarta ki az élettől a harapnivalót, melynek szálai bunkó, földtúró szüleihez vezetett vissza, hogy ő bármiféle fizikai munkát végezzen az életben.
Így van az, hogy ma is ha eredetit akar az ember látni, felkeresi a világ legeldugodtabb zugját s fotózza, filmezi az egyszerű, meztelábas életformát s nagyokat sóhajt. De tapodtat se tenne szánalmas civilizált életéből akár egy centit is visszalépni.
Mert a felfuvalkodottság tudományát itta magába a városi skólákban. Esze ágában sincs hazamenni szülőfalujába számolni és törvényt kordában tartani.
A mai istenek nem adnak ilyen szentlelkes küldetéseket, mint visszamenni haza s ott kezdeni valamit. A mai istenek szórják az áldásokat idegen földeken, idegen népek által.
És a hazai skólarendszer is nagy áhítattal és imádattal s szent elkötelezettséggel van eme globalizált világszemlélet iránt. Gyúrja bele a sok bunkójelölt lélekbe az engedelmesség szellemét, a megfelelés kényszerét és a minimálbérből való flancolást.
Hol állunk mi az iskola eredeti szándékától, hogy tanuljunk számolni és írni, hogy senki se verhessen át minket?
Ott állunk ma, hogy gyermekeinket arra tanítjuk: az élet igazsága pediglen az, hogy te átverve is érezd magad jól. Ha nem más, beszéld be magadnak, hogy jól vagy. Hogy egy civilizált társadalomnak vagy a fontos eleme. Hazamenni a szülőfaluba, netán kaszát, kapát, szerszámot kézbevenni az már elavult, szégyenteljes lemaradás. A te hazád utálatos, tele korrupt emberekkel, nem érdemes itt élni. Nem tehetsz semmit. Inkább menj. És éppen azért, hogy mehess és akár egy angliai aluljáróban is megfelelj pizzamassza keveréséhez, tanulj szorgalmasan, sajátítsd el a társadalmi kérelmeket és bármi áron tedd magadévá. Mert az az igazság, hogy az erősek győznek.
Igen, és az angliai aluljáró pizzamassza keverésben is hatalmas a harc.
Mert ugye aszongya a skólarendszer, hogy hazamenni? Mit akarsz? Földet túrni?
Miután annyi iskolát elvégeztél? Miután elérted azt, hogy életed csak annyi, hogy bedugod oszt kész?

Csengő érc

Csinálom már pár éve ezt a virágos kertemet, ahogy szoktam mondani: játszom a Bálint gazdát. Azért is mondom ezt némi iróniával, mert ahányszor olvasom a Bálint gazda okosságait, sosem értek semmit belőle, mintha mondaná a semmit. De biztos az én értelmi képességemmel van baj, mint már sok mindenben bebizonyosodott, illetve bizonyságot tettem róla.
Kipróbáltam már így is úgy is. Mindenféle trükköt alkalmaztam virágjaimmal szemben, de legtöbbször a tudás hiányában játszottam a frankensteint szegény hagymáimmal. Sajnos a szakirodalom nagyon silány, noha terjedelmes, de fix a konkrétumok mindig elmaradnak. Maradnak csak az univerzális üres beszédek.
Ildikó nyomorúságán nevettem magamban, persze sajnálva is, amint tuti recept szerint akart lámpákat csinálni. De hiába jutub, hiába leírás, mégsem állnak meg magukban a lámpa burák, amint mutatják. Nem, mert van valami amit mindig mellőznek elmondani. Amire magad kell rájönnöd. Aztán ha meg magad fizeted az iskoládat, akkor rájössz, hogy mennyire nem életképes a tuti recept.
Így a virágokkal is. Legtöbbre magam jöttem rá, noha félre voltam vezetve a sok okoskodástól.
Például az egyik tuti receptem a hagymásokkal, hogy szeretik az együvé tartozást. Nem sok cserépben egymás mellett, hanem egy földben együtt. Valószínű van erre fizikai magyarázat is, de nekem az a megfigyelésem, hogy virágzásuk is szebb, a növények is erősebbek, teltebbek, ha egy földben vannak együtt. Szerintem kell nekik a rezonálás, a példakép, a közösség, így alkotnak egy nagyobb pozitív energiát. Hiába jön az éterből a pozitív energia, a virágokra egyénenként csak a depressziós vegetálást gerjeszti. Közösben olyan az érzésem, hogy egy nagy energiafelhőt hoznak létre közösen, s ebből jut nekem is, inspirálódok belőle és jól esik, tetszik, örvendeztet, ezért szeretem virágjaim társaságát. A cserépbe izolált növények kínlódnak, nem szeretik, magányosak, nem rezonálnak, hiába öntözöd őket, előbb utóbb olyanokká válnak mint a csövezett betegek, akiket gépek tartanak életben, mert egyébként már holtak, élettelenek.

A dob stúdióm minden bevitt akusztikai elemmel gazdagszik. Nem elég süketté tenni a helyiséget ahol dobolok, hanem akusztikailag is gazdagítani kell. Hogy a dob hangja mindenféle anyagnak ütközve, hogyan adja vissza, amiből születik a tónus. Ezt lehet fizikai képletekkel is magyarázni, de akkor ez ugyancsak Bálint gazdaféle semmit fecsegésnek tűnne nekem. Megfogom az anyagot és variálok. Képlet nélkül. Odateszem. Ha jól szól, marad, ha nem, nem.
Vettem néhány használt dob kelléket, dob bőrt, meg egy ride-nak nevezett cintányért egy marosi sráctól, aki tanácsokkal is ellátott. Mikor azt megszólaltattam, rájöttem, hogy az én cintányérjaim repedt fazékfedők mellette. Az én tányérjaim made in china, míg a “százéves” ride made in germany. Más a színe, a súlya. Szép a lecsengése. De nem is ez az érdekes része a dolgoknak, hanem az, amikor közösségbe helyeztem a meglévő cintányérjaimmal. Megváltozott a hangjuk a szar tányéroknak. Mintha átvették volna az új ridenak a csillogását, energiáját. Hihetetlen, de bizony így lett.
Hát persze, hisz ha csak egy új elemet is beviszek a stúdióba, már attól változik a hang, hát még ha a cinek istene költözik be? Akkora hatalmas tányér, mint egy esőernyő, hogyne lenne hatással a többi anyagra?
Ha jobban szól a dobcucc, bennem is más energiák szülnek új ritmust, amit sosem hittem volna, hogy valamikor püfölni fogok.

Ha valaki megkérdi tőlem, milyen emlékkel élek az iskolás korszakomból, csak annyit tudok mondani, hogy: Kiss Lajos. Ő az a pozitív energia volt nekem az ötödik osztályban, akire rezonáltam. Egy földbeliek voltunk. A magas, erős, nyugodt ember, aki messziről leszart mindenféle konvenciót, neki az ember volt a fontos. Ezzel maradtam.

Így kéne két ember is egymásközt csak a puszta léttel létrehozni azt a plusz energiát, ami a környezetet szebbé, élhetőbbé teszi.
Ha van éltető energia, az az amit generálunk.
Szerintem nem jön sehonnan más energia mint a Naptól, s nekünk azt kell beosztani, azzal kell gazdálkodni.
Ezért egyedi és csodás lehetőség a Földön az élet.
A természet tudja a lényeget, nekünk embereknek komplikáltnak tűnik az ami egy fűszálnak természetes.
Talán ezen a vonalon kellene újra felfedezzük önmagunkat, emberségünk értelmét és alkotói lehetőségeinket, hogy legalább olyan boldogok lehessünk mint a növények.

Shit happens

Üzletbútor lomtalanítás alkalmából egyik szekrényke anyagából egy vitrines tárolót dobtam össze a konyhánkba, az éppen felszabadult falra. Amerikás konyhát csináltunk eredetileg, de közben rájöttünk, hogy az amerikás konyha hasznos Amerikában, ahol nem főznek azokban a konyhákban, azaz nem kell spejz és ilyen helyiségek. De mi néha kénytelenek vagyunk főzni. S akkor kellett vágnom egy ajtót s kamrát csinálni. A hűtő helyébe vágtam az ajtót, s ott maradt egy hely, ahova pont beillett ez a vitrines tároló, mint az idő bizonyítja, nagyon is hasznos elgondolássá vált.
A vitrin készítésekor az egyik oldalán egy öntapadós reklámféle volt, nehezen tudtam volna lekaparni, gondoltam sebaj, fal fele teszem azt a felét, nem fog látszani. De hogy forgattam, hogy nem a bútort, mégis arra a felére került, ahol éppen látszik a felirat.
S akkor így alakult, hogy évek óta nap mint nap látom és el is olvasom mindannyiszor a feliratot: “Shit happens”.
Ilyenkor jut eszembe, hogy nem hiába vannak emberek, akik mindenhova emlékeztető, motiváló címkéket, képeket akasztanak, hogy olvasva, látva azt napjában többször, beinduljon a motivációs gép. Mert ez a “shit happens” nekem mindennap a szemembe ötlött, és azt hiszem az évek alatt a tudatalattiban megcsinálta a dolgát.

Mert ugye csalódván az ember istenében, az ateistává váló processzumban, ez a “shit happens” megvilágosító effektel él bennem. Mert elgondoltam, hogy létem nem is annyira fontos az életnek. Csak én szarom össze magam. Valójában a Föld életéhez viszonyítva egy semmi vagyok. Mert, ha kiválasztottsági státusom elveszett az isten illetve isteni terv tagadásával, egy istentelen, földtúró büdös patkány vagyok. Valójában shit happens, szar dolgok történnek, attól függetlenül, hogy vagyok vagy nem vagyok. A világ szemete nem lesz kevesebb, több, velem vagy nélkülem.
Ha meg nem oszt létem, se nem szoroz, elgondoltam, hogy egész életemben tulajdonképpen rosszul fogtam fel a dolgokat, rosszul értelmeztem a történéseket és egyáltalán olyan dolgokkal foglalkoztam, ami a léttel nincs sok kapcsolatban.

Például ott van Pilátus esete Jézussal. A vallások egyértelműen befeketítik Pilátust, mint egy csúfondáros, kegyetlen, genya alaknak festik le, kinek más dolga sincs mint púpra venni Jézust az igazságról. És persze Jézus nagy karakánul nem mond semmit, a disznók elé vetett gyöngyök címén. Persze, a vallások líderei amikor az érdek úgy kéri, az ilyen helyzeteket mint például az ötezer ember megvendégelése, szépen kiszínezik, s hú de fasza ez a Jézus, a sok szerencsétlen éhes embert megvendégelte.
Pilátusig senki nem feszegette az igazság kérdését, a tanítványok egyik ámulatból a másikba estek, amíg futószalagon történtek a csodák, de mihelyt baj volt, elaludtak, elfutottak, megtagadták szeretett Mesterüket. Csak Júdásnak volt vér a pucájában felkötni magát, meg Nikodémusnak, a kigúnyolt érdeklődőnek, ki végül sírhelyet adott Jézus testének. Érdekes, Pilátus nem hánytorgatta Jézusnak a csodatételeket, hanem az igazságra kérdett rá. Mert valószínű ráérzett, hogy Jézus tud valamit. Viszont a leírások szerint erről nem nyilatkozott Jézus. Vagy igen, és erről hallgatnak. Mint ahogy sok mindenről hallgatnak, illetve költenek a vallásos vezetők érdekeikhez viszonyítva.

Tehát a szar történik. Vagyok vagy se, történik.
S akkor tényleg, minek is érdekelt az igazság?
Miért nem azon törtem magam, hogy pénzt keressek, s annak a filozófiáját, művészetét tanuljam ki, semmint fűvel-fával, emberrel-prédikátorral összevesszek a semmiért?
A lófaszért? A shittért? Mert ugye mi értelme firtatni ezeket a dolgokat, ha a shit mindenképpen és függetlenül történik? Miért nem lettem én is egy a shitből, ki jól él?