Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Kvantált szociál


A szív rendelő előtt várva, körülbelül egy éve, megvilágosodtam a remény felől. A remény az egészséges test hozadéka. Így fogalmaztam meg magamban. Mert ahogy ott álltam és vártam, néztem a megannyi le s fel futkározó embereket. Én terhelt és beteg testtel, reménytelen nézéssel, néztem az emberek arcán, hogy ki mitől reményteljes, vagy reményvesztett. A fiatal, erőben levő, egészséges alkat reményteljes jövőbenézéssel szaladt az Élet elé. A gyenge fizikumú, beteg emberről lesütött a reménytelenség, egy fajta télak tekintettel somfordált a Halál elé.
Azóta egyszer vitatkoztam valakivel, aki azt állította, hogy a reménynek semmi köze a testi állapothoz. Aki nem beteg, az természetesen hülyeségeket beszél a reménységről. Az ilyen dolgok, mint a remény, nem ilyen idióta Coelho bölcsességek. A remény szorosan összefügg az élettel.
Bebeszélheti magának az ember, hogy a remény tartja életben, de szerintem nem, hanem valami süket aforizma vagy idézet, legyen az levédett, vagy se.
(Mindegy... ez az a rész, ahol a fészbukkos tartalomfogyasztó már rég átugrott más tartalomra. És ez jó. Mert a lényeg most jön).


Ma miközben elvittem Istit, aki nem jön már bicajjal dolgozni, inkább azt találta ki hogy ellopták, kérdezte, hogy miféle zene az ami szól a kocsimban? Éppen egy 100 Folk Celsius szám kezdődött és a bekezdő hegedű téma egy ütem után megáll, és megszólal a „Barakk rádió”, aztán újrakezdi a hegedű téma és megy a szám rendesen. Voltak ilyen cseles dzsingeleim. EL is felejtettem azóta. A számokat lementettem egy cédére és az megy a kocsimban, amíg le nem futtatja a műsort. Elmosolyodtam, és azt mondtam Istinek: Á... semmi. Netről másoltam le. Valami szar rádióról.
Ja?- Így Isti. És témát váltottunk.
Hát igen. A Barakk rádiós időmben is sorozatosan megvilágosodtam. Főleg abban, hogy esélytelen nyíltan kultúrharcot vívni. Puzsér nagyon fején találta a szöget, hogy a celebvilágot nevezte meg a kultúrát felemésztő fenevadnak. Minden amit a reklámipar jelent, az fertőzi az emberiség szellemét és közvetve a lelkét. Puzsér azt mondja, hogy nem a celebek a lényeg, hanem a jelenség. Ebben is igazat kell adnom neki. Én is „a jelenségre” figyeltem fel, amint a magát kulturált és normálisnak tartó, történetesen éppen a tartalomgyártó társaság az, aki nem hitt a Barakk projektben. Annyira elfogadták a celeb és reklámipar teljesítményeit, hogy hallani sem akartak egy olyan platformról, ami velük veszi fel a harcot, történetesen: értük, tartalom gyártók érdekében.
Ezen a ponton megtört bennem a szociális érzékenység.
Azt mondtam: na hó!


Csak kísérletképpen végeztem egy gyakorlatot. Éspedig azt találtam ki, hogy a fészbukkos szocializációmat kvantifikáltam. Mizura mizut válaszolok. Ezt persze képletesen kell érteni. De vége a lelkizésnek. A megértésnek. Az odafigyelésnek. Kíváncsi vagyok, mikor dől vissza a mérleg, hogy esetleg én is létezem?
Láss csudát, napról napra, drasztikusan eltűnedeztek a piros számok. Három napja egy fia üzenet nem sok, de annyi nem jött. Ennyire egyszerű a dolog? Ennyire átlátszó? Hihetetlen. Pár nap leforgása alatt kiderült, hogy nem számítok.
Van ebben valami felszabadító is azért. Hirtelen elvesztettem az értelmét a fészbukkozásnak. Ki is használtam az alkalmat és elkezdtem elektrozni. Ha sikerül magam átmenteni az elektro asztalomhoz, a stúdió asztalomhoz, újra elmerülni a sztringzek világába... asszem jó lenne.
Hozott azért jót is ez a rádiós dolog, főleg ami a szerzői jogos részét illeti. Merthogy a produceri részét is levédték. Elgondolkodtam, hogy bár csináltam én megannyi feldolgozást ettől-attól, de a produceri része, a hangkeverés, a zeneszerkesztés, a hangminták kiválasztása az enyémek teljesen. Mi mást kell tennem, mint az akkord vázat lecserélni, a dallamvonalat átírni? Nehogy már az Omega az én hangképemen szóljon, és még én tartsam oda a képem egy pofonra!? Ha ennyire nagyszellemek ezek a zenészek, hogy három akkordot levédenek (ismétlem: szánalmak szánalma), akkor má' bocsi, de nem adom az én részem a közbe. Most aki ismer, az tudja, hogy most pellengérre veszek és nem gondolom komolyan. De azt igen, hogy átírom az én hang koncepcióimat saját három akkordra.


Nem is dicsekedtem az új kergetősömmel (entellektuel miliőben: fugue), amit egy szombat este és vasárnap délelőtt komponáltam és szerkesztettem, mixáltam és maszteráltam. Felnyomtam a Soundcloudra és elfelejtettem.
És nem védtem le. Vigyék! Gazdagodjanak! Nem szánalmasabb ez a fúgám, mint bármelyik nagyszellem szánalmassága. És majdnem egy akkordban írtam. Mondhatnám, hogy „Exit to God-fugue in C dur.” Szíí méjdzsör. De aztán a végén „Red hair girl fugue” lett. Mert valójában a téma álmomban született meg. Álmomban hallottam egy pár ütemét és a többit hozzátettem.


Az alkotó embernek le kell szoknia a szocializálásról. A vélemények rombolják az emberben a spirituszt. Nincs szüksége rá. Meg kellene tanulnom az embertől, hogy csak leszólok mint valamiféle isten. És úgy tekintsek alkotásomra, mint valami eszméletlen mesteralkotásra. Mert ha én nem látom benne az istenest, a mászterpíszt, senki nem fogja.
Ezzel is úgy kell csinálni, valószínű, mint a hit kérdését: Isten és én. És kész. A többi fújja fel...


Mert, és ez a lényeg, hogy Isti húzza az orrát, hogy bezzeg ha kijut majd németbe, mert itt csak fecséreli energiáját és tehetségét, de azt nem értené meg, nincs hogy, mert valószínű a mesét sem ismeri, hogy a Griff madarat már a saját combomból etetem... és a végén a madár nem adja vissza a combomat...
Na megin' összeírtam egy csomó marhaságot.
De legalább van benne kvantum. Ha még beírom, hogy Elon Musk, felrobban a gugliban a száradafa...
Bónusznak itt a kergetős:



A dolgok értelméről


Na most én is úgy jártam, mint John Lennon a Let it Be számában, hogy: „When I find myself...”. Csak nem jött hozzám semmiféle mother Mary.


A dolgok értelméről.


Mire feleszméltem, már több órája görnyedek az elektro irodám asztala fölött és éppen a kibelezett 5.1es video lejátszó elektronikáját pásztázom az olvasó szemüvegemen át nagyítóval, keresem a hangszóró csatlakozásait. Nem tudom, mikor kerültem ebbe a transzos állapotba, mondom, csak feleszméltem benne, mint John Lennon a Let it be-ben. És kicsit csodálkoztam is magamon, hisz a dolgok értelméről már többszörösen is átrágtam magam, és mindahányszor rágtam magam, sosem jutottam eredményre.
Amint eszmélek és keresem a pontokat, ahova forraszthatom a hangszóró szálait, agyam elkalandozik valamerre, közben, hogy ne nyomasszon annyira az egyedüllét, az az egyedüllét, amikor mindenki elvan magával, csak én nem vagyok el magammal, mert a világot amit teremtettem abban a reményben teremtettem, hogy együtt vagyunk egymagunkban, nem külön-külön mindegyik egymagában, szóval ennek a szitunak a hátterében, az akadozó kis Acer laptopomról Puzsért hallgatom, amint elemzi az Amerikai helyzetet. Nem annyira az amerikánusok helyzete érdekel, hanem inkább szeretem, ahogy Puzsér annyira beleéli magát, kellemes a hangja, az az érzésem, hogy van még valaki mellettem. Ugyanúgy szeretem hallgatni Krisztinát, a szexuál pszichológust, kellemes a hangja, és imádom, ahogy a szexuális dolgokat milyen szépen fogalmazza meg. Érződik benne a politikai korrektség, de van a megfogalmazásában és hang hordozásában valami huncutság, amitől a kiművelt, kulturált beszéd modora nem zavaró.
A „find myself” folyamatban odáig emlékszem, hogy eszembe jutott, van nekem régről két video lejátszóm is, amit áldás gyűjtő szenvedélyemnek, szépen fóliába csomagoltan elraktároztam, tehát megfeledkeztem róluk. Most, hogy valamilyen kvázi értelem címen az analóg keverőmet monitorozásra is szeretném használni, kéne nekem legalább négy fülhallgató meghajtó, melyeknek le tudom választani a bemenetelét is, nemcsak a kimenetelét. Miért fontos ez a részletkérdés ebben a csuda nagy értelmetlenség tengerében? Azért, mert nem minden hangszeresnek kell ugyanaz a hangerő mindenben. Olyan ez, hogy a tál salátát mindenki másképp szereti. Van aki fűszeresebben, van aki az olíva olajat ki nem állhatja, van aki citromosan szereti. Például a dobosnak inkább kell a basszus és a vokál, semmint a gitárok. A vokál saját magát szeretné másképp hallani. A bőgős többnyire a dobra koncentrálna. Egy felvétel sikere sokat múlik azon, hogy mennyire hallja magát a zenész és a társai játékát. Amikor az ember fejére teszi a fülest, az egy zárt világot képez, és ebben a zárt világban csak az van, ami megszólal.
A kis analóg keverőmnek szerencsémre négy külön álló kimenetele is van, amit monitorozásra tudok felhasználni: van két „sub” hangerőm, és két „fx” kimenetem minden sávon, külön állítható potencióméterrel, ami nekem a „main” keverésen kívül négy féle hangképet tudok létrehozni, négy zenésznek. Ezen kívül van még két fő füles kimenet, ami a „main” részét adja vissza. Tehát hatan tudnánk fülesen keresztül interaktiválni. Csakhogy a keverő kimenetel jelei „line”, azaz vonal kimenetelek, azokhoz kellenek még a fülhallgatókat meghajtó erősítő fokozatok.
Első körben összeszedtem mindenféle kis megmaradt kütyü erősítő részeit, hogy azokból eszkabálok valamit. De volt egy megvilágosodásom, hogy vannak nekem ezek a video lejátszóim, amik jók, csak a távirányítók tönkre mentek, egy időben vettem hozzá másakat, de aztán nem lehetett újakat kapni, mert mint mondták, ezek régiek, nem kapni hozzájuk. És egy menűs Dvd filmet anélkül nem tudsz elindítani, a cuccokon levő gombok nem adnak erre lehetőséget. Az egyiknek van hat hangszóró kimenetele, gondoltam talán felhasználhatom füles végfokoknak.
Na így fájndingoltam magamself az akció közepében, és felettébb csodálkoztam magamon, mert az utóbbi időben semminek nem találom az értelmét. És ha semminek nincs értelme, akkor minek bütykölöm ezt? Talán mert nincs értelme?
Hogy értelmetlen az időtöltésem akkor jöttem rá, amikor már második este is görnyedek a kibelezett cucc fölött és immáron a netről leszedett végfok Icék rajzait böngészve próbálom a bemeneteleket elkapni, de annyira picik a forrasztott pontok, hogy nem látom esélyét annak, hogy rá tudjak amatőr szinten csatlakozni. Csupa ilyen processzoros százlábúak vannak a nyomtatott áramkörön, nem lehet fizikálisan rácsatlakozni. Rájöttem, nem tudom céljaimnak felhasználni. De azt mondtam, alszom rá egyet.
Ami jó az egészből mégis az, hogy szétszedve a video lejátszókat, felfedeztem az egyikben egy elveszettnek hitt kedvenc zongorás hanglemezt. Ez öröm volt számomra, mert azt hittem valaki ellopta. Ezek szerint a világ mégis egy szép hely, nem lopnak csak úgy el egy kedvenc zongorás cédét. Ez is úgy megnyugtatott, hogy minden a helyén van, csak lehet épp én nem találom őket.
Isti végül nálam kötött ki. Azt mondta, szeptemberben lesz 18, akkor ahogy megkapja a papírjait, hogy nagykorú, elhúz Németbe. Hogy addig ha adnék neki munkát. Persze. Kicsit nehéz lesz fizetni, de akkor elvégeztetem vele az erőmunkákat. Minden régi ablakot, bútort, kacatot lehordatok vele az emeletről, szétszedetem vele, segíteni fog festésben, csiszolásban. Szeptemberig elleszünk.
Telefonjáról idegen és román rappot hallgat, nem szereti a zenei ízlésemet, neki a rock, a blues nem jelent semmit, ha lehet a csarnok másik végében dolgozik egymagában. Ott cigizhet egyfolytában. Elnézem ezt a gyereket. Mit gondolhat magában? Konkrét bejövetel kell, hogy megalapozza életét. Aztán a pénzzel majd eldönti, hol vesz magának házat. És ha meglesz a házad, valahol itt, mert máshol kizárt, hogy házat vegyél, kérdeztem tőle egyszer, mihez kezdesz akkor? Ugyanaz a bullsitt lesz akkor is, ami neked most itt bullsitt.
Elnézem a tehenészt, ahogy elvan itt egyszerűségében, mondhatni bunkóságában, mert élete -nem is tudja felfogni- boldog lehetne. Itt van a családja, egymás nyakán csüngenek, életformájuk a munka köré tartja őket egyben, igaz egész nap veszekednek, isznak, káromkodnak (mondjuk ezt én is), mert nem tudják értékelni az együttlétet.
Mondjuk megértem Istit, hogy ha lenne is egy kedvese, az Istiért lenne a kedves, vagy azért, mert a közös háztartásban többre mennének együtt? Mert az az érzésem, hogy manapság a házasságnak nincs nagyobb eszmei értéke, mint a közös megegyezésen alapuló háztartás. Miért van az, hogy a felek elvárják egymástól ugyanazt a hozzáállást az anyagiak révén? Én hoztam ennyit, te mit hozol? A családi élet boldogsága azon múlik, hogy mennyire egyformán állnak hozzá a felek az élet körülmények megteremtésében, akár úgy is, hogy egész nap nincsenek együtt, világképük sem ugyanaz már rég, mint húsz évesen volt, a gondolatokra sem kíváncsiak, mert minek az, mit segít az a háztartásban?
Isti nagyon szépen kitanulhatná az asztalosságot, eladnék neki egy részt ahova lakást építsen, egy kedvesfélével beköltözhetne és élhetne a hobbijainak, a családjának, de Isti tudja, hogy jó csajhoz jó lakás kell, nem csarnokrész, ide Hamupipőke sem jönne ki neki, a világ végére, minimum egy garzón a városban, hogy a városi élet kulturális epicentrumába legyenek. Ha Nike cuccokban jár Isti és zselézi haját, azt hiszi így kívánatosabb, értelmibb, jobban oda figyelnek rá. Felfigyelnek értékeire. Azokra a vélt értékekre, amikből dőzsölésig tele vannak a hasonszőrű lányok is. Nike gendermentes cipő, bokazokni.
Nem tudom elítélni Istit. A nála sokkal tanultabb rétegek is ebben a perspektívában gondolkodnak. Értelmiséginek tünteti magát a korombeli, villogtatja mű fogsorát, ami bocsánat, de nem protézis! A csonkokhoz ragasztott mű fogsor mégsem egy szánalmasan klappoló protézis! Ha szignáturésan lehetne csak felragasztatni, biztos hogy nem a Hamvas szignáturést tétetnék fel ők sem, hanem a nájkost.
Legyen az ember tanulatlan, vagy bunkó, mind birtokolni vágyik, ha éppen Hamvast olvas, akkor is birtokolni és uralkodni vágyik, nem odaadni magát valakinek. Dehogy! Nehogy már valaki tulajdona legyen! De őhozzá bezzeg tulajdonként ragadjanak.
Úgyhogy hagyom Istit külön dolgozni, idegen és román rappot hallgatni, cigizni. Zörgetett, azt adjam neki, amiért zörgetett, ne akarjam megmenteni.
Eszembe jutott, hogy valamikor fiatalon elkezdtem zongorázni. Az első és egyben utolsó dal amit megtanultam, az a John Lennon Let it be száma volt. Megszereztem a kottáját és betanultam a zongorán, amíg már kivülről tudtam. Azt hiszem, hogy abban a félévben a szomszédaim teljesen megörültek, ahányszor eljátszódtam. De már elég szépen elzongoráztam a Let it be-t. Aztán megvilágosodtam, mert ezek a világosodások már elég fiatalon elkapták a frakkomat, hogy jó, jó, de mire jó? Mire jó, hogy eljátszom a Let it bít? És akkor minden áron dobolni akartam, hogy annak valószínű több értelme van.
Nosztalgiából letöltöttem az este a Let it be kottáját, de hirtelen megcsapott a világosodás árnyalata, és de minek is? Elbaszok vele pár délutánt, és minek?
Így a dolgok értelméről.
A nyugati civilizáció példaértékű embere vagyok, aki tele cuccokkal, de boldogtalan, céltalan. Megtehetném, hogy elmegyek Indiába, felfedezni az állítólagos spirituális életformát, melyből csupán egy elem hiányzik, de mindenki titkon rá vágyik: az értelmetlen, boldogtalan nyugati jólét és civilizáció. Visszamennék a dolgok gyökeréhez, nem az emberi megoldáshoz.
Az emberi megoldás az lenne, ha az ember egymásban lelné örömét és nemcsak önmagában keresné. Az anyagi világ csak alibi, hogy a kurva anyag miatt nem tudjuk egymást szeretni és egymásért élni. De valójában nem akarjuk egymást, csak egymás szkilljeinek a hasznával élni.
Ez borzalmasabb minden szegénységnél.
Még egyszer: így a dolgok értelméről.

A flakon meggy


Van nekem két gyönyörűszép meggyfám a kertemben. Nem egyformák. Az egyik beérik júniusban, a másik csak júliusban. Olyan a hamarabb érő, mintha keresztezték volna a cseresznyével. Édesebb és feketébb a bordó. A másik sima meggy. Ha beérik is, savanykásabb. A legyek sem rajonganak érte annyira.
Kaszagéppel levágtam a másfél méteres gyomot, hogy a beért meggyeket le tudjam szedni. Ez volt mondjuk hétfőn. Kedden leszedtem a meggyet.
Amint szedegetem a meggyet, a tehenész gyerekei megjelentek a rönkök mögül, csendben, csak a kisebbik nyekergett valamit, az én dilinyós csajom, aki nem beszél csak kiált nagyokat, most nem szólt semmit. Mikor engem lát csak néz és mosolyog. Odajön felém ez a dilinyós, akit végre el kéne kereszteljek valahogy, mert nevét sem tudom, és csak mosolyog. De azt a mosolyt látni kéne. Egy dilinyóstól nem nézné ki az ember azt a mosolyt. Nem tudom, hogy mivel szoktam ezt tőle kiérdemelni, lehet, hogy ugli ogreségem nyűgözi le, de lehet, hogy azért, mert sosem kiabáltam neki, csak néztem rá. Lehet, hogy az első időkben számalommal néztem rá, de ahogy telik az idő, ez a lányka mint egy tükör visszaveri, hogy ki is a dilinyós ebben a világban, elkezdtem kvantitatíve többet és minőségiebben megfigyelni. Egy szép gyermek, ahogy néz, ahogy mosolyog, olyan túlvilági sugárzások, amiket nemigen látok senkin. Az emberiség ráncosodik, depresszió sanyargatja öregségére, semmi, de semmi nem mutat arra, hogy valamikor benne is volt valami ama túlvilágból. Egy mustármagnyi legalább.
Meglep a kislány, odajön és mosolyogva néz, mint egy éppen arra járó macska. Csak a macska nem mosolyog. A kisebb testvére, nem tudom lány e vagy fiú, ezek mind ilyen kócos lények, rönkvágó szalagfűrészek, hatalmas tehenek társaságában, éles mezőgazdasági eszközök közt szocializálódnak, nőnek fel, sűrű káromkodások, ordítozások zuhatagában. Ezen a kisebb kócos valamin látszik, hogy a másvilágról a sunyiságot hozta. Őröl az agya és a nyelve, mint a drakonikus fasírtgép.
Kérdem a diliskét, aki odajött a kerítéshez románul: „Ce faci? (csé fács? = mit csinálsz?) Pislog egyet és csak mosolyog. Visszamegy öccséhez a rönkökre, ahol az már éppen leszakított pár éretlen, zöld almát. Valamit darál a szájában a kisebbik, mint valami panaszfélét, de olyan rosszasan hangzik. Lassan elsomfordálnak a rönkökön, közben a mosolygós lány ahogy elandalog visszanéz rám, egyik kezével a rönköt tapogatva, a másikban egy kemény, zöld almát nyalogatva, mert nem hiszem, hogy el tudja harapni, míg eltűnnek a bütüben (rönkök végében). Már hallom is, hogy odaát, a rönkhegyeken túl már folyik az eszement ordítozás, sírás, rívás.
Nosza minden restségem ellenére, nyögések közepette leszálltam a létráról, mintha egy maraton létramászás finishének a pántlikáját szakítottam volna át, a műhelyemen átcsoszogtam és kimentem az udvarra, körülbelül egy kilónyi meggyel egy elvágott öt literes vizes flakonban. A gonosz gyerek a traktorra szerelt kaszagép éles nyúlványait ráncigálta, mintha az ördög hárfázna, a dilinyósom egy szétszedett kamionos mélyhűtő házában kuporgott és szipogott elkeseredve. Olyan mélyhűtő ház, amiben mindkét oldalán három három hermetikusan záró ajtó van, hogy a fagyasztott dolgokhoz könnyen hozzá lehessen férni. Csak erről az ajtók már hiányoznak. A talpom alatti homok sercegésekre a kislány felfigyelt, azzal a nyugodt nézésével megnézett, aztán valószínű látta a pirosló cuccot a kezemben, odajött.
Odaadom neki a plasztik flakont a meggyel, miközben átveszi, csak néz a szemembe, nem látok tekintetében se hálát, se ijedséget, semmit, csak jelenlétet. Mintha mondaná: csak itt vagyok. Semmi különös.
Mondom neki, mint egy balfasz: egyétek lassan jó? Hogy lehet ilyen marhaságot mondani? Azután gondolkodtam, hogy na jó zavarba hozott engem ez a gyerek. Mert most vagy én kezdek bedilizni és azt a tekintetet, mely valószínű együgyű, buta és degenerált valamiért másképp értelmezem, vagy egy olyan freak kreatúrára leltem, kinek ez a másvilági tekintete az álca, és majd megesz engem mint a millió kukac belülről?
Nincs más értelmes gondolatom, mint egzotikumot megfigyelni és lesni, mivé lesz? Mint a deontologus hírszerző fotós, aki keresi a megfelelő szöget és fényviszonyokat egy éppen haldokló gyermek lefotózásához. Ki a szíve, lelke mélyén egy érző ember, de a szakma ugye nem engedi, hogy beleszóljon a természet törvényeibe. Hátmég a túlvilági természettörvényekbe?
Talán ezzel a flakon meggyel megszegtem ezt a deontológiát, és dilettantizmusom dicsőségére egy pillanatra megállítottam a Planéta forgását, jelezvén, hogy én is itt vagyok!
Mert ebben a kontextusban én vagyok ama geci kurva kapitalista, aki minnyá hatvan évesen itt van a bekerített gyümölcsfáival, minek is neki az a sok gyümölcs, a fene essen bele rút pofájába és szálla alá a poklokból hogy kifizesse lelkének nyugalmát egy flakon szar meggyel! Igen ez szousölileg így van. Valószínű. Ehhez kétség nem fér. Nem is akarom enyhíteni bűnösségemet. A kurva kapitalizmushoz én is hozzájárultam, enyhítőleg annyit felhozva, hogy nem tudtam mást tenni.
De ez a kislány nem a jó és a rossz, nem a szocialista és kapitalista világból jön, hanem degeneráltságában megőrzött valamit abból a kódból, amivel szerintem minden gyermek születik. Minden gyermekben újra szetálódik az Élet. A darwini logika az lenne, hogy a családfánk genetikai háztartása a Természet sajátos algoritmusában egy új készletet oltson az alakuló gyermekbe, de ezt már megfigyelhettük, hogy minden gyermek ugyanúgy jön a világra: saját identitással és nemcsak fizikálisan, de képletesen is pucéran, hogy megismerje önmagát, azt az Önmagát, aki odaát is Van!
Lelke a testének felvételével egy önálló Templom. Hasonló a teste a miénkkel, a szülőkével, de a Lelke egyértelműen Az Aki. Az oszthatatlan, az egyéni.


Úgy érzem, hogy ez a kislány azt is megérti, amit nem mondok el. Úgy érzem, hogy épkézláb, okos emberek nem értik amit mondok, bárhogyan is fogalmazok. S akkor csak néznek, száraz, kiégett tekintettel, zavarosan, homályba burkolózó üvegesen, hogy vajon mit is akarok mondani? De a következő pillanatban feladják és mellémnéznek valamilyen tárgyra, vagy mozgó célpontra.


A legnehezebb a jeleket értelmezni. Egy intenzív álom, egy félreérthetetlen életfordulat, jelenség, szitu, egy éppen meggyulladó csipkebokor? Mit üzen nekünk a Kreátor? Miféle szent, hősi feladatra hív el minket? Mitől és miről nem kéne nekünk lemaradni? Megmenteni a kereszténységet? Jézus tisztes hírnevét? Mit üzen nekem az Úr? Mire hív el engem az Úr?
Mint egy recipisa, használati utasítás szeretném megfejteni a túlvilág üzeneteit. Hogy azt a kartotékot magamba helyezvén, beinduljon bennem a lelkesedés, a pörgés, a bizonyítás, a Világ megmentése című istenes program.
Ez a bugyuta gyermek mintha azt mondaná nekem: elég az neked, hogy vagyok! Jó, hogy te is Vagy! És ennyi lenne a jelek esszenciája? Hogy jelzünk egymásnak: Vagyunk?
Ott hátul az éles kasza nyúlványokon hárfázó gonosz ivadék irigykedve nézi a kislányt, amint feléje ment a flakon meggyel, aki egyértelműen meg akarja osztani vele a tartalmát.
Elmentem, még leszedtem a többi meggyet is.
Odaátról újra a kiabálások, sírások és fogaknak csikorgása hallatszott. Egyértelmű, hogy ezt a lelkes fizika törvényszerűséget nem egyformán értelmezzük. Valószínű az éleskések hárfaördögéből még prédikátor is lehet, míg a dilinyós csak egy bugyuta élőlény marad, de ez ugye, mi tudjuk, hogy az örökkévalóságban úgysem számít.

Még csak egy nap, egy óra, egy perc...


Rejtő Jenő Csontbrigádjában van egy ilyen, hogy még egy napot, még egy órát, még egy percet kibírni. Ezzel a sokatmondó hangulattal nézek ki a fürdőablakon minden reggel, ködös tekintetemet, filozofikus bekezdéseimet öblítve a zöld mezővel, amit addig addig nézek, mint mondottam, mintha a nagy semmibe néznék, amíg aztán a pixelek nem furakodnak át úgy a ködön, hogy azok kezdenek kitisztulni: az ott kukoricás, az ott lucernás, az ott meg búzás. A sűrű bozontos fűzfám meg teljesen elvágta a fényt a hetven négyzetméteres nappalim europlakát méretű ablaka elől, amit azért hagytam nagyra, hogy ha társaság jön, legyen végre hely, és a nagy ablakon jó sok észak-keleti fény jöjjön be. Ha az én fengshujomra kíváncsi valaki, nekem jobban tetszik az észak-keleti irány, felülírja a vízerek, a frekvenciás és egyéb meridiánokat. Egyrészt azért mert a jóisten így adta nekünk ezt a csarnokot, hogy a semmibe néző oldala észak-keleti legyen, másrészt jobb a semmit nézni, mint az emberi törekvés hiábavalóságát. A fűzfa, amit Péterbácsi ültetett, a Mórlakai patak partjáról hozott három ágacskát, és külön preferenciája volt, hogy hagyjon nekem emléket, ő ültesse el saját kezűleg. A szerzői jog engem illene, nekem volt az ötletem, de Péter bácsi magáénak tekintette a feladatot, irántam való tiszteletből és szeretetből ő vállalta magára az esemény fizikális végrehajtását. Én hálás vagyok érte, hogy elültette azt a három pálcát, most legalább tíz méter magas a fűzfa és valóban mindig eszembe juttatja Péter bácsit. Most ez a fűzfa úgy betakarta a hetven négyzetméteres nappalim europlakát méretű ablakomat, hogy a mezőt csak a fürdő ablakon keresztül láthatom.
A nappalimat nem sok vendég élvezte. Ha úgy vesszük, a befektetett összeg és annak kamatai nem arányosak a bejött vendégek számával. Mondhatni hiába csináltuk ilyen nagyra.
A fecskék alacsonyan röpködő útvonalán egy tarka macska őrködik. Fél füllel a repkedő fecskékre vár, melyek most hirtelen máshol találtak maguknak alacsonyan röpködéshez pályát, a többi fél füleivel a földet lesi, hátha valami egérféle elő talál bújni. Közben azon morfondírozhat a macska, hogy fene essen a tarkaságába, most ezekkel a fehér foltokkal olyan mint egy világító torony a csendes óceán előtt. Minden fecske messze elkerüli és az egerek sem gyurakodnak. Megunja a leskelődést és unottan besétál az autó alá. Gondolhatja, ha lesben áll, nem látják se a fecskék, se az egerek, talán nekibátorodnak a nagyvilágnak.
Eszembe jut, amint a cukros pisi eltávolodik testemből, és a pixelek tisztulásával, hogy amaz lelkes látásos álmomban nem volt ellenségem. Én magamra ott is szerencsétlenként néztem, az álom szereplői, czirka 12-13 személy nem szerencsétlenként kezelt, olyan voltam nekik, mint egy közülük.
Ha az álom a tudatalatti vívódások kivetített halmaza lenne, akkor sok sok gonosz hüllőről kéne álmodjak, vicsorgó farkasokról és gúnyolódó emberekről, de inkább olyat álmodtam, amire még a valóságban sem igen gondolok. Üzenet lenne az álom? Szerintem nem. Szerintem egy állapot ez. Hogy nem vagyok egyedül. Azt hiszem egyedül vagyok, semmi nem bátorít az életben arra, hogy nem lennék egyedül, minden arra utal, arra ösztönöz, hogy de igen, nincs semmi más az életben mint a saját magányom, a világ, amit létrehoztam. Egy hetven négyzetméteres sosem látogatott nappali europlakát méretű ablakkal. Ha meg nem építem ezt a nappalit, attól még nem lenne telibb egy kisebb nappali. Az emberi lény társasságtalanságát nem az anyagi világ szülte meg, hanem az emberi lény önmagába fordulva alibiként teremtette meg az anyagot, mondván: elfoglalt vagyok, nem látod?
Én mindig ráértem. De rám senki. Unalmamban dolgoztam. Mert se pálinka, se drog, se egyéb nem volt arra érdemesebb, hogy búba keverjem magam velük. Megjátszódtam, hogy akkordok jelentik az időmet, szerszámok, könyvek, paradicsom karó, de mindez semmi, és ez kiderül, mihelyt álmomban jön egy lány és szeret.
A valóságban szánalmas az embernek vágyakozni. Várni. Remélni. Álomban kell azt is csinálni. Csendben. Titokban, távol mindenféle emberi konvenciótól.
Nem hiszem, hogy új megváltóra lenne szükségünk, csupán ki kell szabadítani Jézust a vallások rabságából. A vallások azok a plagizálók, akik mint saját találmányt, szerzeményt védték le maguknak Jézust, és a világi ökumenizmus meg legalizálta. Amikor Jézus eljött, kikergette a pénzváltókat a templomból. Azóta megfordult a világ, a pénzváltók túszul ejtették Jézust. Jézus ma is ugyanazt a szellemi és lelki forradalmat hordozza, mint mindig is hordozta. Jézus most hallgat mint Pilátus előtt hallgatott. Mert ami elmondható volt minden elmondatott... Nincs szükség több magyarázatra...
Azt hisszük, hogy a jézusi állapot az legenerálható, eltanulható. Egy kitöltetlen fehér csekk. Jutalom valami szentségre. Én nagyon nem így látom. Jézus él tőlünk független. Vágyódik utánunk, de annyira liberális, ha úgy tetszik, hogy nem kontárkodik. Kifordít a földből egy ismerős angyal szobrot, világos jeleket küld, amiket csak mi érthetünk, senki más. Meghitt jeleket küld, amit mi megtanultunk szégyellni, nem használni. Nem élünk a lélek rezgéseivel. A tudatot tudatosan tréningeztük, idomítottuk lényünket a gondolkodásra, eltompítottuk az érzést bennünk, mindenről listát kell készítenünk. Hogy minden reggel eszünkbe jusson, hogy mivégre vagyunk.
A hitet insztitúcionalizálta az ember, Isten nincs, így döntött. Az ember azt hazudja magának, hogy kemény, nem fél, nem érzékeny. Bemeséli magának, hogy ura magának, senkitől nem függ, boldogsága nem emberfüggő, dicsekszik. Helyette lobogtatja bankkártyáját, hogy az az ő szuverenitása és boldogsága. Megvehet rá bármit. Amit pénzzel nem vehet meg, az nem is kell neki. Így a tudatos ember.
A bankkártya oltalmában, van aki mégis átgondolja és elmegy vallást dagasztani. Legyen istene is, hátha mégis van? Ezek a legelvetemültebb sunyik és csalók.
Kell e nekem tisztán látni? Kell e nekem megfogni Jézus köntösét?
Mi dolgom e világban? Mily nevetséges, hogy azt hiszem feladatom van. Nincs semmilyen feladatom. Csak itt lennem a dolgom.
Most egy kicsit szomorú vagyok, még egy nap, még egy óra, még egy perc, mint a csontbrigádban Rejtő Jenőtől, szerencsére manapság nem élnek az emberek mint Mózes, meg ezek.
Lekapcsoltam a rádiókat. Egy DvDre fért a története hangilag, egy Cd-re autós anyagot írtam, hogy néha visszahallgassam azt a gondosan kiválogatott anyagot, amit szépen kikevertem. Barakk rádió mixként marad fent emléke.
Gépeimet letisztítom, anyagaimat lementem. Jó lenne rajzaimat, írásaimat rendezni, osztályozni.
Olvasom, hogy Puzsér Róbert ha lehetne, szeretne Jézus Krisztussal találkozni. Kívánom neki, hogy ez sikerüljön neki. Jó ember, megérdemli. Hiszem hogy fog találkozni Jézus Krisztussal.

6.3-as sztereó Jack!


Negyvennyolc órával ezelőtt, hajnali öt harminc.
Kinyitom a szemem és magamban felkiáltok: Heuréka! A sztereó Jack mufa a megoldás!
Ötvennégy órával ezelőtt, ülök a stúdió elektroműhely részlegén a műtő asztalra bambulva, az analóg keverőm szétszedve és próbálok megoldani egy helyzetet. Feladom, és eldöntöm, hogy írok Imrének.
Két évvel ezelőtt ugyanígy szétszedtem a keverőt, és törtem a fejem, ha a mikrofon előfokozatok kimenetét leválasztom a hangkártyákba juttatva a jelet, a keverő elnémul a továbbiakban, pedig monitorozás végett szükség lenne rá. A keverő sáv láncán, a mikrofon előerősítő után van egy „insert” nevű Jack dugalj, amibe dugva a dugaszt egy kapcsoló eltéríti a jelet és letesteli a további utat a keverőbe.
Két évvel ezelőtt feladtam, mert nem tudtam bemérni a kétrétegű nyomtatott áramkörbe épített gyári dugalj működési elvét. Szétszedni egy dugaljat, leolvasztani a nyomtatott áramkörről veszélyes műveletnek tűnt nekem, biztos szétégetnék mindent körülötte.
A monitorozást nem tudtam megoldani, ha már egy teljes együttest kellett felvennem, a dobos a fülhallgató egyik felét le kellett vegye a füléről, hogy hallja a saját dobolását. De ez nagyon szar, nem tudja igazán érezni a játékot, inkább mechanikusan dobol. Digitálisan megoldható lett volna, de az élő zenéléshez viszonyítva a virtuális keverőnek késése van a visszajátszásban. Ha megütsz egy dobot, az visszhangként szólal meg, nem azonnal.
Szánalom ez az egész. De a Stonecrops valamiért szeret hozzám szánalmashoz jönni, és próbálom megoldani a monitorozást. A zenélésben a monitorozás olyan, mint az ember életében a tengerparton elnyúlva egy sezlongon, napernyő alatt, közben süt a nap, fúj a sós illatú szellő, a hullámok a parti homokot sertepertélik finomra, gyerekek élvezik a szabadságot, míg az ember élvezi a majdnem meztelenül le s fel sétáló nők látványát.


Negyvennyolc órával ezelőtt hajnali öt harminckor kinyitom a szemem és magamban ujjongok: a 6.3-as sztereó dugasz a megoldás!
Örömömet megint az önostorozás követte, hogy milyen marha vagyok! Végig csak a mono dugaszon törtem a fejem. Már azon agyaltam, hogyan alakítsam át a dugaszt, hogy a további jelet ne testeljem le? Elalvás előtt a forró kását kerültem már, technikailag próbáltam megoldani a dugasz felszeletelését. Már azért is restelltem magam, hogy akkor most Imrét is felbújtattam, mert ő is olyan, hogy ha valamit nem ért, szétszedi hogy megértse. Adtam neki munkát.
Tudom, hogy ebből nem ért senki semmit, nem is várom el. Csupán illusztratív dramatizációnak használtam bevezetésnek.


Megittam ezen a heurékás reggelen a kávét, és boldogan nyúltam el az ágyban, mondván kikerekítem az éjszakai vívódásaimat egy fél óra szunyával. Erre mondja a feleségem a paplan alól dünnyögve, hogy a fiadnál megint beázott az éjjel.
Óh basszam! Elmozdult az ideiglenes cserép, mormogtam magam elé. Bemegyek a fiam szobájába, valóban megint beázott.
Éreztem, ahogy instant kiszárad a szájpadlásom, na mondom, elindult a cukornövekedés a testemben.
Kimásztam a tetőre, felszuszukáltam három pléh fedő lemezt, ami megmaradt még a kémény körüli akciómból, és azzal befoldoztam a lyukas részt. Egyelőre jó lesz. Nem fog beázni.
Két órát dolgoztam rajta, de nagyobb részt kínlódás volt. Térdeltem a hullámos palán, féltem ne törjön be alattam, súlyommal ne repesszem szét az ötven éves beton lemezeket, közben néztem a tájat, ahányszor sóhajtva fenékre ültem, hogy térdeimet, lábaimat pihentessem.
Mindig is kértem a Fenvalót, hogy nem sokat, de csak pár fecskét küldjön ide nekem, annyira szeretem a fecskéket. Soha nem volt fecskénk itt. Idén látom, több fecske is cikázik a csarnok körül. Ezeket nézegettem, ahogy sebesen, mint egy egy árnyék suhannak a fák közt, és csodálkozom, hogy nem ütköznek valamivel össze? Hálát éreztem ezek a fecskék iránt. Valószínű jó sok legyet megesznek. Hallelúja!
Aztán egy másik pihenőnél, de ilyen egyperces pihenőknél, mert közben köpködött a felhő egy egy cseppet a nyakamba, melyen amúgyis patakokban folyt a víz, féltem elkap itt egy zuhé aztán nézhetem, mert nem olyan egyszerű elhúzni a tetőről. Nosza iparkodtam, de negyed óránként meg kellett álljak. Fújtam és reszkettem. Egy ilyen akaratomon kívüli természet kedvelés közben látom alant az udvaron a tehenész kislánya önfeledten biciklizik. Imádom ezt a kislánykát. Nem merem mondani senkinek, mert bolondnak néznének. A kislánynak van valami baja, azt mondják agybaja van, nem beszél, csak üvölt és rémesen ostoba, buta, degenerált. Sokat van kint az udvaron, sokszor elnézem. Lehetne úgy hét-nyolc éves, de mintha nem nőne, mind csak pici, mint pöttöm Panni, de a szemei olyan pofátlanul tisztán néznek a világba, hogy elszégyellem magam ha engem néz. Akárhányszor kimegyek az udvarra, a kislány legtöbbször kint van. Néz a távolba, vagy a többi rosszcsont kölyöktől szétdobált biciklikkel biciklizik. Ordítani tud mint egy sakál. Azt hittem, hogy nem hall a gyerek, süket néma, de nem. Egyszer kiléptem a műhely ajtón, ő éppen a távolban leste a júhnyájat, a kis barikkal, nem akartam e rácsodálkozós élményét megszakítani, csendben elfordítottam a kulcsot a zárban és az kattant agy picit. Abban a szent minutumban felém fordította a fejét, mint egy messze ágreccsenéstől megriadt őz, és nézett azokkal a szemekkel, amik előtt szégyellem magam, hogy annyira tiszták.
Még mikor egészen pici volt, hogy alig járt, velem is kiabált, anyjától tanulta el ezt a kiabálós kommunikálást, felém csak annyit kiáltott, hogy: Á!...Á!... A hangsúlyból kiértettem, hogy Attilát kiált. Én csak visszanéztem és nem szóltam semmit. Néha intettem. Csak nézett azokkal a szemekkel és úgy tűnt integetésemmel nincs mit kezdjen. De megtanul velem csak nézéssel kommunikálni. Az udvaron mikor találkozunk csak megnézzük egymást és megyünk tovább. Nem kiabál már felém. Rájött, hogy nem kell.
Elnézem, ahogy a kis biciklijével felnyomja magát a garázs ajtómig, ott lejt egy picit. Hátával nekimegy a garázsajtómnak, jókat döng ilyenkor, aztán elengedi magát, élvezi azt a pici lejtőt. Hagyom, hogy döngesse a garázs ajtót. Birtok háborítás, de ez nem az. Annyit csináltam, hogy tettem aljára is egy reteszt, mert ahogy döngette a garázsajtót a gyermek, alól nyitva maradt egy rés, és azon egerek jöhetnek be. Na ennyit tettem védekezésül. De úgy, amikor nem látta, nem akartam szuggerálni neki, hogy zavar, ha benyomja az ajtót, de végül is nem zavar.
Nézem ezt az együgyű tehenész családot, megérdemelnének egy csarnokot. Telelakják a helyet, pár év alatt, már öt hat gyerek szaladgál itt. Tudom, sokan azt mondanák, gázkamra nekik, sterilizálni kellene, de az Élet nem a miénk. Főleg nem a miénk, okosoké. Kitanult majmoké. Hanem ezeké az együgyűeké. Akik még rezonálnak állattal, természettel.


Egy másik ilyen pihenőnél hallom a tehenész középső fia amint lapátolja a szart a teheneknél és minden lapáthangra tercel egyet: ködvösöm...lalalla...
Lapátloop... ködvösömmm...lalalla... lapátloop... ködvösömmm...lalalla... Ez se normális, de ennek a szemei nem szépek, a nézése nem másvilági, ez tényleg barom. Jámbor mint egy ökör, tátott szájjal van örökké, csak néz mint egy marha, ha szólsz hozzá nem igazán érzed, hogy megértette. Lapátloop, kedvesem, lalalla. De ott van, csinálja azt amit a normális ember nem csinálná. A normális ember kifizeti a tejet, a sajtot, steril zacskóban veszi át, se híre se hamva a trágyaszagnak, csupán egy táplálék esszenciává alakul a büdös folyamat, mint az oltár előtt térdepelve egy lélekben elhangzott fohász.


Mondjuk én sem vagyok normális, a tetőn szenvedek, folyik rólam a víz, filozófálom az összefüggéseket, megállapítom, hogy az ideiglenes pala darab nem magától fordult el, hanem galambok rájöttek, hogy az a gyenge része a tetőnek és próbálták elnyomni. A megannyi madárszar árulkodik a merényletről. De nem sikerült elnyomni. De annyira igen, hogy az esővíz visszacsorogjon a tetőbe. Közben, noha testem remeg a kimerültségtől, a szellemi összeomlásom a határokat súrolja, az élek szélén táncol, hogy elvesztem az életet, nekem annyi munkám lenne még, és még rám férne néhány asszonyi közelség is, mielőtt a frame per szekundum teljesen befagy a képernyőn, jelezve, hogy itt a kék halál. Az a kibaszottul megváltó szép, kék halál. A fagyot köröttem már érzem, a monitor már pislog, de még mindig remélek. Nem tudom mit, de a fő a remény.


Nem. Nem érdekel a koronavírus. Sem a niggerlázadás.
A sztereó 6.3-as Jack mufa a megoldás!

Feel the beat


Eltekintve mindentől, amit eddig tudtunk magunkról, a társadalmi berendezkedésünkről, szociális életünkről, erkölcsi felfogásunkról, szellemi világunkról és főleg lelki életünkről, úgy írom le azt az álmomat, melyet úgy éltem meg, mint amikor az ember meghal, de nem sötét alagúton halad, remélve a fény felbukkanását a csövön keresztül, hanem úgy írom le álmomat, mint aki halása közben olyan érzéseket él meg, amiről az ember nem is mer álmodni, egyrészt mert szellemi, lelki kódexe nem ezekre az élményekre volt íródva, nem erre volt ráhangolva, ebből ki volt nevelve, eljutott oda, hogy tagadja, és tagadása révén erkölcstelennek tartja.
A pszichológia valószínű azt mondaná, hogy az öreg begolyózott, annyit ette magát az életében, annyit sóvárgott az igaz szeretetért, szerelemért, hogy mikor elkezd meghalni, nem megváltó tubusokon halad át a sötétből a világosságba, hanem megjelenik neki az igaz szeretet és szerelem egy lány formájában, kinek a tekintetében a lelki érettség olyan, mintha maga Isten lenne, és ez az egész álombeli jelenés olyan intenzív és tele érzelemmel, hogy nincs az a világosság az alagút végén, mely felér ezzel az élménnyel.
Az álom hosszabb volt, mint leírom, csupán a csattanót írom le. Sajnos nem emlékszem minden részletre, mert az álmomban az élet olyan, mint a valóságban.
Mentünk valamerre, én szakadt trikóban, munkától nedvesen, kócosan, kilyukadt nadrágban, súlyomtól repedező szandálomban. Fáradtan lépkedem, kullogok a társaság mögött és közben majszolok valamit egy tasakból. Én voltam ott, így ötvennégy évesen, teljesen rezignáltan, hogy rám csak a vég várhat és egyben megváltás is lenne az. Kullogtam egy társaság mögött, csak mentem velük, de nem emlékszem rájuk. Csak békésen szenvedtem utánuk, a teljes megadás érzésével, már nem háborogtam senki és semmi ellen, csak majszoltam valamit egy tasakból.
Egy adott percen betérünk egy ház udvarára. Egy nagy házba. Gazdagnak tűntek a lakói. Mondom a többieknek, megvárom őket kint, nem megyek be, mocskos vagyok, fáradt is, meg nem is akarok ide bemenni. Közben besötétedett, míg a nagy ház udvarába tértünk, meggyúltak az udvari villanyok, kellemes, hagyományos égő fényük volt, negyven wattos izzószálas színűk volt, és engem lenyűgözött ez a sejtelmes hangulat. Valamiért mégis utánuk mentem, a csoport végén kullogva, szakadtan, fáradtan és a zacskóból valamit rágcsálva. Gondoltam majd az ajtó előtt megvárom őket. Inkább ösztönösen nem ellenkeztem, annyira fáradt és megtört voltam, hogy ellenkezni sem volt energiám. Hagytam csorogni az eseményeket. Fogalmam sem volt hol vagyunk, kinek a birtoka, ki lakik a nagy házban. Csak a kellemes illatú kertudvaros estére és azokra a negyven wattos lámpákra tudtam valamennyire koncentrálni, úgy éreztem magam, mint aki jogtalanul élvez egy ilyen udvaron lenni, és egészen biztos nem sokáig, mert biztos valaki mindjárt kifejezi nem tetszését és a legjobb esetben eltanácsol az udvarról.
A csoport, akihez tartóztam, de akikre nem emlékszem kik voltak, mert álmomban egyedül voltam, nem volt családom, csak a magam személye a magam tapasztalataival és azzal a zacskó majszolnivalóval, besétáltak a hatalmas ház, dupla szárnyú, kitárt ajtóin, mintha haza mennének, de legalábbis igen jó ismerősökhöz. Mielőtt ellenkeztem volna, valaki magával rántott, gondoltam elvégre biztos nem leszünk itt sokat, elvegyülök a csoportban és valószínű elveszek benne. Próbáltam kicsi lenni nagy termetem ellenére, kitérni a vizuális térből, ami a bent lakókat érinti.
A házban a fények olyanok voltak mint az udvaron, mintha sok száz negyven wattos wolfram szálas lámpa égne, a házban mindenki csendben volt, mint egy szertartáson, összesen lehettek vagy nyolcan, kilencen, és mi is voltunk, a csoportunk, öten, hatan. Ahogy haladtunk a hatalmas előszobában, én úgy somfordáltam sugárirány a csoport mögött, hogy a tömeg teljesen láthatatlanná tegyen a bent lakók előtt. Milyen algoritmus szerint alakult ki a sugárirány központja, nem tudom, de hamarosan megláttam egy lányt az egyik nagy nappaliféle szobában, és hirtelen ahhoz mértem be ezt a központot.
Az egész házban szertartásos csend volt, mint egy hatalmas paplan, mely az egész világot beteríti és nincs csak a csend, a csend és a végtelen csend.
Ez a csend csak egy pillanatig tartott, de ebben a pillanatban megfigyelhettem a lányt, amint egy oltárféle előtt állt, abból is néhány negyven wattos lámpa ontotta meleg fényét, mintha a hangulatért égne, nem a fényért, és mögötte másik két személy állt, de nem tudnék a nemükre megesküdni. Olyanformák lehettek mint a lány. Az előszobában jelen levő többiek nem ellenkeztek jelenlétünkkel, helyet hagytak számunkra, hogy nézhessük a szertartást, ami addig az egy pillanatig tartott, amíg a lány felém fordult és meglátott engem a tömegben elvegyülve, kicsivé zsugorodva és valamit egy tasakból majszolva.
Amikor a lány észrevett, elhátrált az oltárfélétől és felém jött ujjongva, mosolyogva, mint egy régi ismerős, és hirtelen mindenki felszabadultan hagyta abba a szertartásosságot, egyszerre olyan hangulat lett, mint egy egymást megértő családban, mindenki békésen mosolygott, olyan volt, mintha teleportálódtam egyik világból a másikba, egy pillanat töredéke előtt egy szertartáson voltam, a másik pillanatban egy buliban. De nem olyan buliban, mit a korom embere bulinak nevez, ahol az ember parádézni megy a polgári szintjét villogtatni, hanem egy olyan buliban ébredtem fel a pillanat másik töredékében, ahol az emberek közt béke és szeretet van. Megértés. Értékelés.
Én csak megkövülve néztem a jelenséget, melyre most is csak lassított mozdulatokkal akarok emlékezni, mint amikor az ember kezd meghalni és lepereg előtte az egész élete, nekem olyan volt ez a közeledés, mintha lepergett volna előttem a teljes életem, mintha azt mondta volna, mindaz semmi volt ehhez képest.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy álmodok, egy szellemi, lelki utazásban élek, ízelítőt kapok a mennyországból, mintegy jutalomféle, abból a mennyországból, amiben valamiért az ötvennégy éves rothadó testemben romolhatatlanul hiszek. A test dimenziói kiszakították azt a vortexet, ami a lelket leszűri mint egy laskaszűrő, a lélek kiszakadt mindenféle általunk ismert erkölcsi tudásból, szellemi behatároltságból.
És nem, nem szakadt meg az álom, hanem ez a lány igen, felém jött, hozzám jött, sőt mindenki szeme láttára megölelt, a nyakamba csimpaszkodott, a tasak majsz a hasam és közé ragadt, kezeim elernyedtek, talán visszaöleltem, de annyira ledöbbentet a jelenség, hogy lebénulhattam, nem tudom.
Azon csodálkoztam, hogy a tömeg nem morajlik felháborodva, mindenki kedvesen elnézi, hisz a lány dolga mindez. A lány közben többször megcsókol, szeretettel mosolyog, én próbálom észhez téríteni, agyamban átvillan öregségem, rútságom, beteges állapotom, hogy ez egy hatalmas tévedés, de hogy lehet ekkorát tévednie ennek a lánynak? De mindenkinek természetes a jelenség, csak nekem nem.
Nem enged és nem enged, nekem már kezdett kínossá válni ez emberi köntösben ekkora tévedés, és nem tudtam ellenkezni, a lány csak önfeledten többször szájon csókolt. Belenéztem a szemébe a lánynak, hátha őrültség nézését fedezem fel, és valószínű a társaság majd jókat szórakozik rajtam, hogy így állnak rajtam bosszút, elesett vén emberségem miatt, hogy az emberiség szégyenére mivé lettem, egy testi, szellemi, lelki roncs, aki a munkától tiszta víz és rezignáltan várja a megváltó halált, legyen az akár örök föld alóli ibolya szagolás.
Belenéztem a lány szemébe, akkor láttam, hogy vörös a haja, az arcbőre nem pihesima, hanem érdekes textúrája volt, de attól kellemes, a szemei viszont annyira érettek voltak, hogy messze túlsugárzott korán. Nem volt örült.
Úgy nézett rám, mint ember soha, olyan szeretetet sugárzott, amit test nem képes. Pajkosan mosolygott, hogy nem értem az egészet, szemeivel azt mondta: értem, hogy nem érted. És sugárzott a tekintete. És nem, nem pillangók repkedtek a gyomromban, hanem a lelkem ujjongott egy olyan érzésért, amiért egy emberélet hiába gályázik, túlóra révén sem szerezhető meg.
A lány fogta a jobb kezem, bal kezemben a tasakot szorongattam, a társaság menni készült valahova, a lány azt mondta nemsokára együtt leszünk, de el kell előbb rendezze a birtok telekkönyvezését. Miért, mi a baj? Kérdeztem. A lány nem szólt, de valahogyan megértettem, hogy végre elveszthessék a birtokot. Furcsa, álmomban megértettem, hogy miért kell elveszteni a birtokot. Hogy felszabaduljanak minden köteléktől.
A lány a kezembe nyom egy megkezdett fehér kenyeret, fogom a kenyeret, melyből tördelve volt, csak úgy áradt a finom illata a kenyérnek, a bal kezembe fogom a tasakkal együtt és szívom az illatát, közben elindulok a többiekkel az udvarból ki, egy másik kapun keresztül, a lány a házban marad, hogy elrendezze a telekkönyvi beíratást. Az udvari fények eltűntek, maradt a sötét, botorkálunk, valaki mellém kerül és kér abból a fehér kenyérből, oda nyújtom neki, ő leszakít belőle, attól csak úgy árad a friss fehérkenyér illata, hogy bódulok bele, meg a boldogságba, amit megtapasztaltam.
Ahogy egy ereszkedő, sötét, kövezett utcán csoszogunk lefele, egy groove, egy dobritmus szól a fejemben, és hozzá olyan zenei aláfestés, amihez nincs tónusom a számítógépes hangmintáim közt. Nem a ritmus komplikációjában van a lényeg, hanem a hangsúlyon. És nem úgy szólt a fejemben, mint egy processzált dobhang, hanem úgy, ahogy a dobok valóban szólnak.
Ahogy mentünk az utcán lefele, magamban elgondoltam, hogy hiába mondom ezt az élményt el bárkinek, úgy sem értenék meg. Tudtam álmomban is, hogy ez a lány csupán egy jelenés, egy vízió, egy kivetítés, a telekkönyvi bejegyzés csak ürügy, hogy álmom ne szakadjon meg drasztikusan, traumatikusan, hanem legyen elég „fuel” a kitartáshoz, a hithez, a reményhez, de magamban azt mondtam, nem baj, ezt a groovét megalkotom és szerzek hozzá hangos plugint, elvégre egy nyolcvanas évekbeli hangzásról van szó, amit ma már nem használnak, de ha meghallom valahol, tudom mit keresek.
Felkeltem éjjel fél kettőkor. Megittam egy pohár diétás kólát és lemértem a cukrom, 148 volt, azaz 8,2, ennyire közel a normál értékhez rég nem volt, főleg éjszaka. Eltűntek az izom fájdalmaim, de tudom, hogy ez azért, mert tegnap nagyjából pihentem egész nap, miután kimentem két órára a tetőre, mert a fiam szobája megint beázott és ki kellett pótoljam a pala cserepet. Pléh lemezzel pótoltam ki. Annyira lemerített a tetőn a munka, hogy csak fújva és szenvedve, reszketve tudtam eldőlni. Azt hittem végem van.


Hogy az álmok mennyire komolyak? Annyira komolyak az álmok, mint az égő csipkebokrok.
Két éjszaka egymás után azt álmodtam, hogy meggyúl a műhelyem. Próbáltam megfejteni az álom üzenetét. Akkor kaptam is magyarázatot, hogy ne menjek az Ikeába dolgozni. De két napja másra is megvilágosodtam. Valami arra ösztökélt, hogy a forgácsnak találjak egy külön helyet, lehetőleg ne legyenek bútorok, anyagok mellette. Haragudtam is magamra, hogy pont most ez éget engem, hogy hova tegyem a forgácsot? Sosem tudom megmagyarázni magamnak ezeket a kényszer képzeteket. Elment egy délelőttöm rá, hogy helyet csináltam a forgácsnak. Aztán mindenhonnan oda gyűjtöttem minden hulladékot, forgácsot, fűrészport, csiszolóport.
A gyalugép körül is elkezdtem seperni a forgácsot, ha már lúd, mondtam legyen kövér. Ahogy seprek a motor körül, látok valamit aminek látványa belém sajog és hirtelen megértettem, az álom látást. A motor áram csatlakozó házáról hiányzik az a gumi betét, ami leszigeteli a kábelt, hogy a kötésekhez ne kerüljön pór. A ház belül préselten volt tele forgáccsal és pórral, gyakorlatilag a három fázisú kötéseken úgy feküdt a forgács, mint egy időzített bomba. Áramtalanítom a gépet, szétszedem a házat, és ledöbbenve látom, hogy a null is levált a csavarról, a null szál a forgácsba volt ágyazva. Egy bármilyen áramos ív keletkezésétől begyulladhat a forgács.
És eszembe jut egy részlet mindkét álombeli tűzeset kapcsán, hogy a tűz mindkét esetben a gyalupad mellett lobban lángra.
Hogy ez véletlen? Én már nem hiszek a véletlenekben. Túl sok van belőlük. Ez szám szerint nem logikus. A véletlenek nem sorakoznak ilyen szépen.
Nem az a kérdésem, hogy mind meghalunk és miért? Hanem az az én dolgom, hogy miért élünk még? Mi a dolgunk? Mit nem fejeztünk be? Mire nem jöttünk még rá?
Hogy mit hoz most ez az álom? Nem tudom, de nem is érdekel annyira. Van feladatom, megalkotni azt a ritmust, és megkeresni azt a hangot. Azután valószínű kiderülnek a részletek is.
De egyet mondhatok. Amit álmomban éreztem, az nem a frusztrációm, tönkre ment testi életem pszichanalitikája, hanem egy olyan érzelem, ami a másvilágon van.
Nem azért írtam le, hogy bárki higgyen nekem, hanem csak bizonyságot teszek róla, hogy igenis van.
Feel the beat!

A Barakk rádió rövid életű története


Elő a reggeli svarcot (feketekávé), egy hosszú, unalmas és lehangoló írás következik, a szokásos formámat hozva.

Azt hiszem, hogy ezt pozitív hozzáállásnak lehet nevezni, hogy én jó szándékkal, izgalommal és komolyan fogtam hozzá ehhez az úgynevezett rádiós tevékenységemhez, mely egyelőre úgy néz ki, hogy rémesen rövid életű lesz.
Mi is ez a netes rádió tulajdonképpen?
A netes rádiózás nem több egy blog működésénél. Vannak szerverek, ahol az ember feliratkozik, igaz, nem ingyenes, de minimális összegekért már kap egy kis tárhelyet, és egy kezelő programot hozzá.
A problémát a tartalom jelenti. Az ember ha elindít egy ilyen blogszerű rádiót, lassan szembesül azzal, hogy ha levédi saját tartalmát, például zenéjét levédi egy szerzői jogokat képviselő hivatalnál, fizetnie kell a sugárzásért ennek a hivatalnak. Mint általában a hivatalok papíron, számokon, pecséteken keresztül működnek, nem tud különbséget tenni profit és nonprofit közt, nem ismeri el a kőkemény üzletet vagy vele szemben a jótéteményt. A hivatal egy gépezet, ami csak néz és végrehajt.

Mondjuk, hogy ez így rendben is volna. Az ember azt mondaná, hogy így legalább a szellemi (lelkes vagy lelketlen) alkotás le van védve. Más nem másolhatja le, nem mondhatja magáénak.
Ez az infantilis megközelítés. Amikor törvénybe iktatják, hogy a házastársak nem verhetik egymást. És ugye, a nárcisztikus embernek ez a törvény mit sem jelent.

Olyan rádiót akartam létrehozni, ami jelenleg nincs. Egy csupa magyar zenét sugárzó, reklám mentes rádiót. Nem nyolc külföldi szám után egy sikeres, trendi magyar zenét, miközben ilyen vad dzsingelek kötik össze a számokat, az egész műsor sugárzást kompresszorokkal izzasztani, meg idióta reklámokkal, hanem egy tiszta hangzású magyar zenét szolgáló rádiót.
Az volt a tervem, hogy előkeresek mindenféle régi és mai magyar zenét, melyek valahogy mindig kimaradnak a fősodrásokból. És nemcsak a fősodrásokból, hanem mindenféle erezet csordogálásból is.
Ezt a rádiót ledemóztam „Barakk rádió” névvel.
Az „internetradio” szerveren 4 euróval indítottam el, ehhez adtak egy minimál tárhelyet és forgalmat, illetve kezelő programot. Meg akartam tapasztalni mit is jelent rádiót szerkeszteni?
A házi stúdiómban a jutubról letöltött zenéket picit megmotyokáltam, hogy egységes hangzásban szólaljanak meg a zenék, egy metálos darab után egy líraibb valami ne okozzon túl nagy különbséget, illetve a gyengébb, régebbi felvételeket picit élénkítettem, frissítettem, de mindenképpen megtartottam a szerzők, előadók eredeti elképzelését.
Összegyűjtöttem közel 150 számot, amit egy hónap alatt sikerült letölteni, kikeverni és újra feltölteni műsorként. Közben tanultam a rádió szerkesztő programot és kutakodtam a szerzői jogok iránt.
Azt hittem, ha felkeresem a még élő szerzőket, alkotókat, és megkapom beleegyezésüket, azzal el is van rendezve a szerzői jog kérdése. Meglepetésemre mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadta, hogy feltenném a számát. Mindenki beleegyezett. Már aki elolvasta levelem. Mert sokan nem olvassák a posta fiókjukat, vagy nemtom.
De nem nyugodtam és folyton kerestem, próbáltam kiigazodni az egyáltalán nem világos szerzői jogos kérdésben.
Mivel csak magyar zenét sugároztam a demó rádiómban, gondoltam írok az Arisjusnak, a szerzői kérdésben. Ők pár napra válaszoltak is, és elém tárták a gépi választ, hogy mik a feltételei a szerződésnek, és abszolút nem hatódtak meg attól, hogy nonprofit amatőr vagyok. Sőt, még egy csomó minden is kiderült, hogy nemcsak velük kéne szerződnöm, hanem volna még két fő intézmény is (utólag kiderült: 9 intézmény van), a vers és produceri szerzői jogos intézmény, mert bár nyílhat még a sárga rózsa dalban, de azt előbb versként megfogalmazták és versként is le van védve. Aztán valahol felvették és a produceri részét is levédhették. És ha az ezer számból kettő producerileg is le van védve, akkor már szerződésre vagyok köteles. Mert ugye, ki tudja, hogy melyik lehet levédve és melyik nem?
Nem lennének túl nagy összegek ezek, gondoltam a magyarság csak megbírna egy ilyen összeget összekalapozni, ahogy számoltam, csak ezek a minimális költségek elérhetik a 150-200 eurót havonta, viszont akkor mondhatni tiszta lappal lehetne rádiózni.
Törtem a fejem, hogy esetleg kezdjem el, fektessek bele pár hónapig, élesítem a patreon oldalt, és hátha össze tudnám koldulni ezt az összeget. Valahogy nem hiszem el, hogy a világban szétszórva nem kerül kétszáz magyar, aki havi 1 euróval nem támogatná a rádiót, úgy, hogy az én szerkesztői, DJ munkám önkéntesség benne, ami napi szinten 4-5 óra foglalkozást jelentene.

Az első meglepetés ezután jött hideg zuhanyként. Maguk a szerzők, előadók, akik az én logikám szerint első szinten érintettek, hogy csodálatos műveik rádióban szóljanak, nem vették a fáradságot legalább megnézni miről van szó, nemhogy a rádió facebook oldalára iratkoznának, vagy megosztanák. Beszélek itt azokról, akiket megkerestem és valamilyen szinten reagáltak. Ezek száma körülbelül ötvenre tehető. Negatív példaként elől járnak az amatőrök, akik egész nap a neten csüngenek és néha szánalomszámba futó alkotásukkal kínlódnak valamilyen hallgatóságot szerezni, talán karrierük folyamán én voltam az egyetlen aki felkerestem a zenéjük miatt, le se szarták, hogy mi ez a Barakk rádió. A Fecskerooby valami rapper vagy mi, egyet cseszte a fejem, hogy fotózzam le a számát, a listáról, hogy győződjön meg róla, hogy fut a rádiómban. Nem akartam letörni a fiút, hogy értse meg, a csórók apostolaként csúsztattam be a szánalmas reppelését, amiből az egyetlen érthető dolog az a borzalmas kick, amit ha sokat hallgatom szétszedi a basszus hangszórómat, mert a szöveg érthetetlen, infantilis és szánalmas. De mindezek után se nem lájkolta, se nem osztotta meg a Barakk rádió oldalát. Se rendes, se művész nevén.
A rádió szerverén hajszálpontos kimutatások, Ip cím szerint, ország szerint és amit csak akartok szerint kiderült, hogy rádiómnak öt darab hallgatója volt az elmúlt másfél hónapban, akik többet hallgatták fél óránál a műsort, ebből az egyik én magam volnék.
Az is igaz, hogy több mint 130 egyéni felcsatlakozó volt ezidőben, de egyik sem haladta meg a 2-3 perces hallgatási időt, valószínű a magyar zene nem nyerte el tetszését. De ez nekem jelzésre jó volt, hogy igen, működik, Indiától Panamáig, Alaszkától Ausztráliáig bárki rácsatlakozhat a Barakk rádióra. Ez csodálatos és fantasztikus.
A sajátjaimban nem első, hogy csalatkoztam. Az a pár hallgató, majdnem tudom is ki az, nem nehéz kitalálnom.
Tehát számot vetettem, mielőtt elkezdem a befektetéseket, kicsit statisztikáztam, egyikre másikra ráírtam, hogy mit gondolnak, miért nem szeretik, miért nem osszák, hát kiderült, szégyellik, hogy olyan rádiót továbbítsanak, amelynek gyakorlatilag nincs követője, hallgatója.
Példának hozták a sikeres kereskedelmi rádiókat, hogy azok bezzeg százezer zenével, hatalmas hallgatótáborral rendelkeznek, hogy na azt igen, azt osszák. Kérdésemre, miszerint azok a rádiók hány számát és naponta hányszor sugározzák, csupán annyit érveltek, hogy nem értem a lényeget.
Dehogynem, értem a lényeget. De nem engem minősít.

Pár napos töprengés után, úgy döntöttem, hogy lezárom a Barakk rádiót. Megszüntettem. Töröltettem a szerverről.
Egyik barátom azt mondta jól tettem nem éri meg, a másik meg azt mondta, nehéz, nem lehet csinálni. De mintha felszabadulást éreztem volna hangjukban. Kínos volt nekik az én rádiómban szólni. Azt hiszem ezt így lehet értelmezni. Nem is beszélve az illegálisan használt egyéb zenékről, melyeket jó, hogy már senki sem játszik fel, mert divatja múlt, meg senki nem keres utána, meg az algoritmusok sem szeretik, de a szerzői jogos hivatalok mind a mai napig lehívják rájuk a pénzeket. Pénzek, amik a magyar zenészek, olyanok is akik profik, ebből élnek, ők is bevallották, hogy soha nem kaptak semmit belőlük.

Egy hét után átgondoltam, és azt mondtam rendben, megpróbálom úgy, hogy levédetlen számokkal próbálkozom. Új szerveren, jobb feltételekkel, de ezúttal havi 10 Usa dollárért újra bekapcsoltam a Barakk rádiót. Arra gondoltam, kevesebb tartalommal, újrakezdem az építkezést és csupán olyan zenét teszek fel, ami nincs levédve. Gondoltam, mindenféle amatőr nem védi le zenéjét, mert ugyan minek, illetve mit véd le, kitől tartva?
Hát kiderült, hogy ismerőseim közt is páran levédték zenéiket, mondván, nehogy Ákos lekoppintsa. Mondtam, rendben, de tudja, hogy akkor sehol nem fognak szólni a zenéjük a saját oldalukon kívül? Persze, ez ennek a rendje s módja. De legalább nem kell hallja egy koncerten, hogy Ákos énekli a szerzeményét.
Hát ez rosszul esett nekem. Valamiért úgy éreztem, hogy talán jogtalanul is hallgatom az ilyen zenét. Talán nem is nekem íródnak ezek a zenék? Azért írnak zenét a szerzők, hogy hátha valami csoda folytán sikeresek lesznek?
Most komolyan? Mi lenne, ha 2000 írásomat levédetném? Ki a faszt érdekelné? Nekem eszembe nem jutna ilyesmi. Ha valaki lekkopintaná, Isten álgya, lelke rajta! Azt gondolnám, hogy de jó vagyok baszki, megéri lemásolni. Én az emberiségnek írtam amit írtam, nem érzem azt, hogy szereztem valamit, amiért nekem bármilyen dicsőség járna. És Isten látja füstös lelkem, ha Ákos énekelné valamely versem, akár jogtalanul is, mennyire telt lennék Szentlélekkel, hogy letettem valamit ebben az Életben!
Óriásit csalódtam a művészekben. Minden szar hangjegyet futnak levédeni. Bocskoros parasztok, kik még a gyapotföld nigga siránkozásaiból vegetálnak. A fekete goszpel anyagra sablonozzák szánalmas három akkordjukat és asziszik valami különlegest alkottak. De messze, fényévekre messze áll alkotásuk a legegyszerűbb fájdaloménektől, amit az a csóró nigga kínjában, hogy elszakították hazájától, szeretteitől és láncra verten rabszolgaként robotol. Szégyelljék magukat az összes mélymagyar alkotók, akik Prézli Jóskát (Elvis) utánozva magyarkodnak és majomkodnak és azt le is védik! Alig van echte magyar szerzemény, ami ne legyen tulajdonképpen cover! Zorán írtószép számjainak legtöbbje kover basszam! Charlie számjainak legtöbbje kover basszam! Milyen alapon védik le őket? Hogy van pofája egy ilyen művésznek levédeni egy Eric Clapton magyar koverét, mint saját?
A nagy díszes népdalosok, tessék... rokkenrollosítják, gyapotosítják a népzenét! Hű de fasza! Nigga hangulatú ősmagyar faszom művelés!
Miről beszélünk? Mi találtuk fel a dzsesszt? A rockot? Még a szimfonikushoz sem konyítunk! Még azok a sámánkodós tökéletlenkedések sem hitelesek, mert mi van, ha mégsem Ázsiából jöttünk?

Rájöttem, hogy két opcióm van.
Az egyik, hogy véglegesen lemondok a Barakk rádióról. A másik, hogy ha éltetem, akkor csak saját tartalommal töltöm fel. De akkor meg minek?
Mert közben megtudtam, hogy ha egy zeneszám nincs is levédve, de a szerző megosztja egy platformon, mindegy melyiken, onnan kezdve védelem alatt áll, tehát a beleegyezésével sem lehet sehol máshol megosztani, ha a megosztó nincs szerzői jogos hivatallal fizetős kapcsolatban.
Tehát ha szervezek egy koncertet, eléneklem egy számomat, amit előtte levédtem, akkor is ki kell fizessem a szerzői jogos hivatalnak a taksát, amiből ő állítólag vissza juttat nekem. Gyakorlatilag semmit, de így működik.
Hét végéig eldöntöm, mi legyen.
Minden esetre, a rádiózás, úgy ahogy én elképzeltem, úgy nem működhet.
Mert, egy: ma már senki nem hallgat rendes rádiót, az algoritmusok rabjai, azt hiszik azt kapják amit akarnak, pedig dehogy, kettő: már nem hiszem, hogy abban a korszakban, amikor a magyarság elnézi, ahogy könyvek százezreit kukába dobják a hagyományokat megőrző szervek is, az összmagyarság, a Mapamondon lenne kétszáz hülye magyar, aki havi egy kibaszott darab euróval támogatna egy színtiszta magyar rádiót.

Végkövetkeztetés:
Ha ennek nem én járok utána, nem én baszok el rá két hónapot, magam sem hinném. Egyszerűen tökkelütöttek vagyunk, kárhozatra ítélve, de úgy, hogy röhögünk saját infantilizmusunkon, mint bolond a faszának.

Így a Barakk rádióról.


Aki nem hisz nekem, járjon utána, én támogatni fogom havi öt euróval az ügyet!





Tiltott gyümi


   Mi lenne, ha ma jönne közénk Jézus, és ma először adná elő élő koncerten a "Hegyi beszéd" című albumát? És mi lenne, ha levédené a "Hegyi beszéd" albumát, hogy senki ne használhassa tartalmát, senki ne adhassa elő máshol, hacsak nem szerződik a szerzői jogokat képviselő hivatallal?
Jézus hegyi beszédét csak a fősodrás sugározhatná.
Vagy át is dolgozhatná az, aki kifizette a jogdíjat. És azután levédhetné az átdolgozott kiadást. Kinyomtatja Cédére, kottára, kitehetné jutubra.
   Az örömhír ebben az, hogy hetven év Jézus halála után, szabadon lehetne használni a hegyi beszédet.
De a szívás most következik: Jézus feltámadt...
Úgyhogy a "Hegyi beszéd" című albumot csak 'pirate' módon lehet coverezni. Tiltott gyümi....