Eltekintve
mindentől, amit eddig tudtunk magunkról, a társadalmi
berendezkedésünkről, szociális életünkről, erkölcsi
felfogásunkról, szellemi világunkról és főleg lelki életünkről,
úgy írom le azt az álmomat, melyet úgy éltem meg, mint amikor az
ember meghal, de nem sötét alagúton halad, remélve a fény
felbukkanását a csövön keresztül, hanem úgy írom le álmomat,
mint aki halása közben olyan érzéseket él meg, amiről az ember
nem is mer álmodni, egyrészt mert szellemi, lelki kódexe nem
ezekre az élményekre volt íródva, nem erre volt ráhangolva,
ebből ki volt nevelve, eljutott oda, hogy tagadja, és tagadása
révén erkölcstelennek tartja.
A
pszichológia valószínű azt mondaná, hogy az öreg begolyózott,
annyit ette magát az életében, annyit sóvárgott az igaz
szeretetért, szerelemért, hogy mikor elkezd meghalni, nem megváltó
tubusokon halad át a sötétből a világosságba, hanem megjelenik
neki az igaz szeretet és szerelem egy lány formájában, kinek a
tekintetében a lelki érettség olyan, mintha maga Isten lenne, és
ez az egész álombeli jelenés olyan intenzív és tele érzelemmel,
hogy nincs az a világosság az alagút végén, mely felér ezzel az
élménnyel.
Az
álom hosszabb volt, mint leírom, csupán a csattanót írom le.
Sajnos nem emlékszem minden részletre, mert az álmomban az élet
olyan, mint a valóságban.
Mentünk
valamerre, én szakadt trikóban, munkától nedvesen, kócosan,
kilyukadt nadrágban, súlyomtól repedező szandálomban. Fáradtan
lépkedem, kullogok a társaság mögött és közben majszolok
valamit egy tasakból. Én voltam ott, így ötvennégy évesen,
teljesen rezignáltan, hogy rám csak a vég várhat és egyben
megváltás is lenne az. Kullogtam egy társaság mögött, csak
mentem velük, de nem emlékszem rájuk. Csak békésen szenvedtem
utánuk, a teljes megadás érzésével, már nem háborogtam senki
és semmi ellen, csak majszoltam valamit egy tasakból.
Egy
adott percen betérünk egy ház udvarára. Egy nagy házba.
Gazdagnak tűntek a lakói. Mondom a többieknek, megvárom őket
kint, nem megyek be, mocskos vagyok, fáradt is, meg nem is akarok
ide bemenni. Közben besötétedett, míg a nagy ház udvarába
tértünk, meggyúltak az udvari villanyok, kellemes, hagyományos
égő fényük volt, negyven wattos izzószálas színűk volt, és
engem lenyűgözött ez a sejtelmes hangulat. Valamiért mégis
utánuk mentem, a csoport végén kullogva, szakadtan, fáradtan és
a zacskóból valamit rágcsálva. Gondoltam majd az ajtó előtt
megvárom őket. Inkább ösztönösen nem ellenkeztem, annyira
fáradt és megtört voltam, hogy ellenkezni sem volt energiám.
Hagytam csorogni az eseményeket. Fogalmam sem volt hol vagyunk,
kinek a birtoka, ki lakik a nagy házban. Csak a kellemes illatú
kertudvaros estére és azokra a negyven wattos lámpákra tudtam
valamennyire koncentrálni, úgy éreztem magam, mint aki jogtalanul
élvez egy ilyen udvaron lenni, és egészen biztos nem sokáig, mert
biztos valaki mindjárt kifejezi nem tetszését és a legjobb
esetben eltanácsol az udvarról.
A
csoport, akihez tartóztam, de akikre nem emlékszem kik voltak, mert
álmomban egyedül voltam, nem volt családom, csak a magam személye
a magam tapasztalataival és azzal a zacskó majszolnivalóval,
besétáltak a hatalmas ház, dupla szárnyú, kitárt ajtóin, mintha
haza mennének, de legalábbis igen jó ismerősökhöz. Mielőtt
ellenkeztem volna, valaki magával rántott, gondoltam elvégre
biztos nem leszünk itt sokat, elvegyülök a csoportban és
valószínű elveszek benne. Próbáltam kicsi lenni nagy termetem
ellenére, kitérni a vizuális térből, ami a bent lakókat érinti.
A
házban a fények olyanok voltak mint az udvaron, mintha sok száz
negyven wattos wolfram szálas lámpa égne, a házban mindenki
csendben volt, mint egy szertartáson, összesen lehettek vagy
nyolcan, kilencen, és mi is voltunk, a csoportunk, öten, hatan.
Ahogy haladtunk a hatalmas előszobában, én úgy somfordáltam
sugárirány a csoport mögött, hogy a tömeg teljesen láthatatlanná
tegyen a bent lakók előtt. Milyen algoritmus szerint alakult ki a
sugárirány központja, nem tudom, de hamarosan megláttam egy lányt
az egyik nagy nappaliféle szobában, és hirtelen ahhoz mértem be
ezt a központot.
Az
egész házban szertartásos csend volt, mint egy hatalmas paplan,
mely az egész világot beteríti és nincs csak a csend, a csend és
a végtelen csend.
Ez
a csend csak egy pillanatig tartott, de ebben a pillanatban
megfigyelhettem a lányt, amint egy oltárféle előtt állt, abból
is néhány negyven wattos lámpa ontotta meleg fényét, mintha a
hangulatért égne, nem a fényért, és mögötte másik két
személy állt, de nem tudnék a nemükre megesküdni. Olyanformák
lehettek mint a lány. Az előszobában jelen levő többiek nem
ellenkeztek jelenlétünkkel, helyet hagytak számunkra, hogy
nézhessük a szertartást, ami addig az egy pillanatig tartott, amíg
a lány felém fordult és meglátott engem a tömegben elvegyülve,
kicsivé zsugorodva és valamit egy tasakból majszolva.
Amikor
a lány észrevett, elhátrált az oltárfélétől és felém jött
ujjongva, mosolyogva, mint egy régi ismerős, és hirtelen mindenki
felszabadultan hagyta abba a szertartásosságot, egyszerre olyan
hangulat lett, mint egy egymást megértő családban, mindenki
békésen mosolygott, olyan volt, mintha teleportálódtam egyik
világból a másikba, egy pillanat töredéke előtt egy
szertartáson voltam, a másik pillanatban egy buliban. De nem olyan
buliban, mit a korom embere bulinak nevez, ahol az ember parádézni
megy a polgári szintjét villogtatni, hanem egy olyan buliban
ébredtem fel a pillanat másik töredékében, ahol az emberek közt
béke és szeretet van. Megértés. Értékelés.
Én
csak megkövülve néztem a jelenséget, melyre most is csak
lassított mozdulatokkal akarok emlékezni, mint amikor az ember kezd
meghalni és lepereg előtte az egész élete, nekem olyan volt ez a
közeledés, mintha lepergett volna előttem a teljes életem, mintha
azt mondta volna, mindaz semmi volt ehhez képest.
Ebben
a pillanatban rájöttem, hogy álmodok, egy szellemi, lelki
utazásban élek, ízelítőt kapok a mennyországból, mintegy
jutalomféle, abból a mennyországból, amiben valamiért az
ötvennégy éves rothadó testemben romolhatatlanul hiszek. A test
dimenziói kiszakították azt a vortexet, ami a lelket leszűri mint
egy laskaszűrő, a lélek kiszakadt mindenféle általunk ismert
erkölcsi tudásból, szellemi behatároltságból.
És
nem, nem szakadt meg az álom, hanem ez a lány igen, felém jött,
hozzám jött, sőt mindenki szeme láttára megölelt, a nyakamba
csimpaszkodott, a tasak majsz a hasam és közé ragadt, kezeim
elernyedtek, talán visszaöleltem, de annyira ledöbbentet a
jelenség, hogy lebénulhattam, nem tudom.
Azon
csodálkoztam, hogy a tömeg nem morajlik felháborodva, mindenki
kedvesen elnézi, hisz a lány dolga mindez. A lány közben többször
megcsókol, szeretettel mosolyog, én próbálom észhez téríteni,
agyamban átvillan öregségem, rútságom, beteges állapotom, hogy
ez egy hatalmas tévedés, de hogy lehet ekkorát tévednie ennek a
lánynak? De mindenkinek természetes a jelenség, csak nekem nem.
Nem
enged és nem enged, nekem már kezdett kínossá válni ez emberi
köntösben ekkora tévedés, és nem tudtam ellenkezni, a lány csak
önfeledten többször szájon csókolt. Belenéztem a szemébe a
lánynak, hátha őrültség nézését fedezem fel, és valószínű
a társaság majd jókat szórakozik rajtam, hogy így állnak rajtam
bosszút, elesett vén emberségem miatt, hogy az emberiség
szégyenére mivé lettem, egy testi, szellemi, lelki roncs, aki a
munkától tiszta víz és rezignáltan várja a megváltó halált,
legyen az akár örök föld alóli ibolya szagolás.
Belenéztem
a lány szemébe, akkor láttam, hogy vörös a haja, az arcbőre nem
pihesima, hanem érdekes textúrája volt, de attól kellemes, a
szemei viszont annyira érettek voltak, hogy messze túlsugárzott
korán. Nem volt örült.
Úgy
nézett rám, mint ember soha, olyan szeretetet sugárzott, amit test
nem képes. Pajkosan mosolygott, hogy nem értem az egészet,
szemeivel azt mondta: értem, hogy nem érted. És sugárzott a
tekintete. És nem, nem pillangók repkedtek a gyomromban, hanem a
lelkem ujjongott egy olyan érzésért, amiért egy emberélet hiába
gályázik, túlóra révén sem szerezhető meg.
A
lány fogta a jobb kezem, bal kezemben a tasakot szorongattam, a
társaság menni készült valahova, a lány azt mondta nemsokára
együtt leszünk, de el kell előbb rendezze a birtok
telekkönyvezését. Miért, mi a baj? Kérdeztem. A lány nem szólt,
de valahogyan megértettem, hogy végre elveszthessék a birtokot.
Furcsa, álmomban megértettem, hogy miért kell elveszteni a
birtokot. Hogy felszabaduljanak minden köteléktől.
A
lány a kezembe nyom egy megkezdett fehér kenyeret, fogom a
kenyeret, melyből tördelve volt, csak úgy áradt a finom illata a
kenyérnek, a bal kezembe fogom a tasakkal együtt és szívom az
illatát, közben elindulok a többiekkel az udvarból ki, egy másik
kapun keresztül, a lány a házban marad, hogy elrendezze a
telekkönyvi beíratást. Az udvari fények eltűntek, maradt a sötét,
botorkálunk, valaki mellém kerül és kér abból a fehér
kenyérből, oda nyújtom neki, ő leszakít belőle, attól csak úgy
árad a friss fehérkenyér illata, hogy bódulok bele, meg a
boldogságba, amit megtapasztaltam.
Ahogy
egy ereszkedő, sötét, kövezett utcán csoszogunk lefele, egy
groove, egy dobritmus szól a fejemben, és hozzá olyan zenei
aláfestés, amihez nincs tónusom a számítógépes hangmintáim
közt. Nem a ritmus komplikációjában van a lényeg, hanem a
hangsúlyon. És nem úgy szólt a fejemben, mint egy processzált
dobhang, hanem úgy, ahogy a dobok valóban szólnak.
Ahogy
mentünk az utcán lefele, magamban elgondoltam, hogy hiába mondom
ezt az élményt el bárkinek, úgy sem értenék meg. Tudtam
álmomban is, hogy ez a lány csupán egy jelenés, egy vízió, egy
kivetítés, a telekkönyvi bejegyzés csak ürügy, hogy álmom ne
szakadjon meg drasztikusan, traumatikusan, hanem legyen elég „fuel”
a kitartáshoz, a hithez, a reményhez, de magamban azt mondtam, nem
baj, ezt a groovét megalkotom és szerzek hozzá hangos plugint,
elvégre egy nyolcvanas évekbeli hangzásról van szó, amit ma már
nem használnak, de ha meghallom valahol, tudom mit keresek.
Felkeltem
éjjel fél kettőkor. Megittam egy pohár diétás kólát és
lemértem a cukrom, 148 volt, azaz 8,2, ennyire közel a normál
értékhez rég nem volt, főleg éjszaka. Eltűntek az izom
fájdalmaim, de tudom, hogy ez azért, mert tegnap nagyjából
pihentem egész nap, miután kimentem két órára a tetőre, mert a
fiam szobája megint beázott és ki kellett pótoljam a pala
cserepet. Pléh lemezzel pótoltam ki. Annyira lemerített a tetőn a
munka, hogy csak fújva és szenvedve, reszketve tudtam eldőlni. Azt
hittem végem van.
Hogy
az álmok mennyire komolyak? Annyira komolyak az álmok, mint az égő
csipkebokrok.
Két
éjszaka egymás után azt álmodtam, hogy meggyúl a műhelyem.
Próbáltam megfejteni az álom üzenetét. Akkor kaptam is
magyarázatot, hogy ne menjek az Ikeába dolgozni. De két napja
másra is megvilágosodtam. Valami arra ösztökélt, hogy a
forgácsnak találjak egy külön helyet, lehetőleg ne legyenek
bútorok, anyagok mellette. Haragudtam is magamra, hogy pont most ez
éget engem, hogy hova tegyem a forgácsot? Sosem tudom megmagyarázni
magamnak ezeket a kényszer képzeteket. Elment egy délelőttöm rá,
hogy helyet csináltam a forgácsnak. Aztán mindenhonnan oda
gyűjtöttem minden hulladékot, forgácsot, fűrészport,
csiszolóport.
A
gyalugép körül is elkezdtem seperni a forgácsot, ha már lúd,
mondtam legyen kövér. Ahogy seprek a motor körül, látok valamit
aminek látványa belém sajog és hirtelen megértettem, az álom
látást. A motor áram csatlakozó házáról hiányzik az a gumi
betét, ami leszigeteli a kábelt, hogy a kötésekhez ne kerüljön
pór. A ház belül préselten volt tele forgáccsal és pórral,
gyakorlatilag a három fázisú kötéseken úgy feküdt a forgács,
mint egy időzített bomba. Áramtalanítom a gépet, szétszedem a
házat, és ledöbbenve látom, hogy a null is levált a csavarról,
a null szál a forgácsba volt ágyazva. Egy bármilyen áramos ív
keletkezésétől begyulladhat a forgács.
És
eszembe jut egy részlet mindkét álombeli tűzeset kapcsán, hogy a
tűz mindkét esetben a gyalupad mellett lobban lángra.
Hogy
ez véletlen? Én már nem hiszek a véletlenekben. Túl sok van
belőlük. Ez szám szerint nem logikus. A véletlenek nem sorakoznak
ilyen szépen.
Nem
az a kérdésem, hogy mind meghalunk és miért? Hanem az az én
dolgom, hogy miért élünk még? Mi a dolgunk? Mit nem fejeztünk
be? Mire nem jöttünk még rá?
Hogy
mit hoz most ez az álom? Nem tudom, de nem is érdekel annyira. Van
feladatom, megalkotni azt a ritmust, és megkeresni azt a hangot.
Azután valószínű kiderülnek a részletek is.
De
egyet mondhatok. Amit álmomban éreztem, az nem a frusztrációm,
tönkre ment testi életem pszichanalitikája, hanem egy olyan
érzelem, ami a másvilágon van.
Nem
azért írtam le, hogy bárki higgyen nekem, hanem csak bizonyságot
teszek róla, hogy igenis van.
Feel
the beat!