Kvantált szociál

A szív rendelő előtt várva, körülbelül egy éve, megvilágosodtam a remény felől. A remény az egészséges test hozadéka. Így fogalmaztam meg magamban. Mert ahogy ott álltam és vártam, néztem a megannyi le s fel futkározó embereket. Én terhelt és beteg testtel, reménytelen nézéssel, néztem az emberek arcán, hogy ki mitől reményteljes, vagy reményvesztett. A fiatal, erőben levő, egészséges alkat reményteljes jövőbenézéssel szaladt az Élet elé. A gyenge fizikumú, beteg emberről lesütött a reménytelenség, egy fajta télak tekintettel somfordált a Halál elé.

Azóta egyszer vitatkoztam valakivel, aki azt állította, hogy a reménynek semmi köze a testi állapothoz. Aki nem beteg, az természetesen hülyeségeket beszél a reménységről. Az ilyen dolgok, mint a remény, nem ilyen idióta Coelho bölcsességek. A remény szorosan összefügg az élettel.

Bebeszélheti magának az ember, hogy a remény tartja életben, de szerintem nem, hanem valami süket aforizma vagy idézet, legyen az levédett, vagy se.

(Mindegy... ez az a rész, ahol a fészbukkos tartalomfogyasztó már rég átugrott más tartalomra. És ez jó. Mert a lényeg most jön).

Ma miközben elvittem Istit, aki nem jön már bicajjal dolgozni, inkább azt találta ki hogy ellopták, kérdezte, hogy miféle zene az ami szól a kocsimban? Éppen egy 100 Folk Celsius szám kezdődött és a bekezdő hegedű téma egy ütem után megáll, és megszólal a „Barakk rádió”, aztán újrakezdi a hegedű téma és megy a szám rendesen. Voltak ilyen cseles dzsingeleim. EL is felejtettem azóta. A számokat lementettem egy cédére és az megy a kocsimban, amíg le nem futtatja a műsort. Elmosolyodtam, és azt mondtam Istinek: Á... semmi. Netről másoltam le. Valami szar rádióról.

Ja?- Így Isti. És témát váltottunk.

Hát igen. A Barakk rádiós időmben is sorozatosan megvilágosodtam. Főleg abban, hogy esélytelen nyíltan kultúrharcot vívni. Puzsér nagyon fején találta a szöget, hogy a celebvilágot nevezte meg a kultúrát felemésztő fenevadnak. Minden amit a reklámipar jelent, az fertőzi az emberiség szellemét és közvetve a lelkét. Puzsér azt mondja, hogy nem a celebek a lényeg, hanem a jelenség. Ebben is igazat kell adnom neki. Én is „a jelenségre” figyeltem fel, amint a magát kulturált és normálisnak tartó, történetesen éppen a tartalomgyártó társaság az, aki nem hitt a Barakk projektben. Annyira elfogadták a celeb és reklámipar teljesítményeit, hogy hallani sem akartak egy olyan platformról, ami velük veszi fel a harcot, történetesen: értük, tartalom gyártók érdekében.

Ezen a ponton megtört bennem a szociális érzékenység.

Azt mondtam: na hó!

Csak kísérletképpen végeztem egy gyakorlatot. Éspedig azt találtam ki, hogy a fészbukkos szocializációmat kvantifikáltam. Mizura mizut válaszolok. Ezt persze képletesen kell érteni. De vége a lelkizésnek. A megértésnek. Az odafigyelésnek. Kíváncsi vagyok, mikor dől vissza a mérleg, hogy esetleg én is létezem?

Láss csudát, napról napra, drasztikusan eltűnedeztek a piros számok. Három napja egy fia üzenet nem sok, de annyi nem jött. Ennyire egyszerű a dolog? Ennyire átlátszó? Hihetetlen. Pár nap leforgása alatt kiderült, hogy nem számítok.

Van ebben valami felszabadító is azért. Hirtelen elvesztettem az értelmét a fészbukkozásnak. Ki is használtam az alkalmat és elkezdtem elektrozni. Ha sikerül magam átmenteni az elektro asztalomhoz, a stúdió asztalomhoz, újra elmerülni a sztringzek világába... asszem jó lenne.

Hozott azért jót is ez a rádiós dolog, főleg ami a szerzői jogos részét illeti. Merthogy a produceri részét is levédték. Elgondolkodtam, hogy bár csináltam én megannyi feldolgozást ettől-attól, de a produceri része, a hangkeverés, a zeneszerkesztés, a hangminták kiválasztása az enyémek teljesen. Mi mást kell tennem, mint az akkord vázat lecserélni, a dallamvonalat átírni? Nehogy már az Omega az én hangképemen szóljon, és még én tartsam oda a képem egy pofonra!? Ha ennyire nagyszellemek ezek a zenészek, hogy három akkordot levédenek (ismétlem: szánalmak szánalma), akkor má' bocsi, de nem adom az én részem a közbe. Most aki ismer, az tudja, hogy most pellengérre veszek és nem gondolom komolyan. De azt igen, hogy átírom az én hang koncepcióimat saját három akkordra.

Nem is dicsekedtem az új kergetősömmel (entellektuel miliőben: fugue), amit egy szombat este és vasárnap délelőtt komponáltam és szerkesztettem, mixáltam és maszteráltam. Felnyomtam a Soundcloudra és elfelejtettem.

És nem védtem le. Vigyék! Gazdagodjanak! Nem szánalmasabb ez a fúgám, mint bármelyik nagyszellem szánalmassága. És majdnem egy akkordban írtam. Mondhatnám, hogy „Exit to God-fugue in C dur.” Szíí méjdzsör. De aztán a végén „Red hair girl fugue” lett. Mert valójában a téma álmomban született meg. Álmomban hallottam egy pár ütemét és a többit hozzátettem.

Az alkotó embernek le kell szoknia a szocializálásról. A vélemények rombolják az emberben a spirituszt. Nincs szüksége rá. Meg kellene tanulnom az embertől, hogy csak leszólok mint valamiféle isten. És úgy tekintsek alkotásomra, mint valami eszméletlen mesteralkotásra. Mert ha én nem látom benne az istenest, a mászterpíszt, senki nem fogja.

Ezzel is úgy kell csinálni, valószínű, mint a hit kérdését: Isten és én. És kész. A többi fújja fel...

Mert, és ez a lényeg, hogy Isti húzza az orrát, hogy bezzeg ha kijut majd németbe, mert itt csak fecséreli energiáját és tehetségét, de azt nem értené meg, nincs hogy, mert valószínű a mesét sem ismeri, hogy a Griff madarat már a saját combomból etetem... és a végén a madár nem adja vissza a combomat...

Na megin' összeírtam egy csomó marhaságot.

De legalább van benne kvantum. Ha még beírom, hogy Elon Musk, felrobban a gugliban a száradafa...
Bónusznak itt a kergetős:

Mugophone records · Red Hair Girl Fugue