Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Az artizánok


Az artizánok (a kézművesek partizán harca... a román artizan és a partizán szó sajátos kutyuléka)

Valószínű a fiamnak ködösen hangzik minden, amit a múltamról szoktam neki regélni, filózni. Amint én is ködösnek vehettem azt amiről apám mesélt az ő idejéről. Mikor érzem, hogy a fiam nem egészen érti nosztalgikus visszatekintgetéseimet, mint ahogy azt sem érti, hogy szeretek visszamenni Kolozsvárra, szülővárosomba, és miután teszek egy kört a Matyi téren, már haza, a csirkefarmomra kívánkozom, próbálom elmagyarázni, hogy ez a nosztalgia bennem az a remény elvesztése. Fiatalságomban reménykedtem, hogy az emberek csak a kommunizmus miatt rosszak, de majd minden jó lesz. Biztattam magamat, hogy ha majd az igazság, a becsület nem lesznek tabu témák, az emberek ha szabadon fognak élni, őszinték és becsületesek lesznek, győzni fog a kreatívitás, az alkotó vágy, megtestesül a krisztusi lelkület s ilyensmik.
Mikor elköltöztem Kolozsvárról (mert ismétlem: nem fogadott magába, igyekezett a megannyi bunkó románt befogadni), hitemet és reményemet odatemetve jöttem új hitet és új reményt kovácsolni Dévára. Itteni kijózanodásom aztán elvette maradék hitemet is, meg reményemet is. Úgy rendesen. Ilyen értelemeben értendő a kolozsvarisztikus nosztalgiám. És igen, minden álmodozásomat táplálták az Edda, a Piramis, a Karthago, a Dinamit, a V-Motorock és rengeteg társai, ők éltették bennem a hitet és kitartást.
Ma a fiam szárazon kijelenti, hogy de apa, ma nincs amiért lázadni. Minden rendben van, minden a helyén van, mindenki boldog, ez az univerzalitás rengeteg lehetőséggel kínálkozik, ha itt nem jó, megyünk oda, mindent lehet kapni, szóval nincs amiért lázadni.
Igazat kell adnom a fiamnak, fiatalkori lázadásom, reménységem egy fikciós vízió volt a fejemben, aminek a bekövetkezhető realitását önként generáltam a fejemben, holott környezetemben mindenki a valóságban élt és ki szánalmasan, ki szégyenkezve nézett rám, távolodtak tőlem, mint rühestől.
A Piramis és Demjén koncertekre jöttem idén is Kolozsvárra, és jó volt elnosztalgiázni az elhangzó dalok közben. A zenészek is megöregedtek, viszont jó látni, hogy a mai fiatalok sem zárkóznak el a zenéjüktől. Hiába, ott belül mindenki tudja, érzi, hogy ezekben még van üzenet, érték, akkor is, ha nincs mit kezdjenek vele. Az előzenekar, a Bagossyk itt mindenki nagy kedvence, csápoltak, énekeltek rájuk, én meg álltam ott mint Bálám szamara, hogy kik ezek? Mondtam is a fiamnak, hogy lehangoló, hogy ezekre az infantilis szövegekre és minimalista diszkó zenére mit lehet őrjöngeni? Igazat kellett adjak a fiamnak, hogy ugyanígy a becsület, szabadság is infantilis, ha úgy vesszük. Még egy ok arra, hogy belássam: mindenféle fronton elvesztettem a forradalmat. A yin és yang szépen összefolyt, szerintem már csak egy rózsaszín pöcs kéne legyen a jó és rossz szimbóluma.
De így elnézve a fiatalságot, a hemzsegő, vigyorgó mit sem sejtő arcokat, el kéne fogadjam, hogy tulajdonképpen az egyetemes boldogságban élnek, a korlátlan lehetőségek világában, miért is megzavarni ezt aggodalmaskodással?
Mindenfelé palacsinták, kürtös kalácsok, kézműves sátrak, magyarkodó kellékek, házi áldások, filozófiai műhelyek, van itt minden, ahogy mondani illik.
Az már megint az én furcsa szemléletem, hogy a vásári zsibongást a kulisszákból, a pult
mögül látom. Onnan tudom nézni a piacot, mert valamikor én is voltam a pult mögött és esküszöm, soha azóta sem éreztem azt a kiszolgáltatottságot, mint ott. Amikor szükségtelen hiábavalóságokat készít az ember és azokat fintorogva fogdossák és drágállják a nemzet dagasztók.
És bármennyire szánalmasnak tűnik az egész, az igazi nemzeti érzelem ezekbe a gagyi termékekbe vannak oltva, ezek a kézművesek az egyetlen valós törekvése a szabad és független nemzet gazdaságnak. Hagyományokból táplálkoznak, nemzeti lelkülete van, és értékelése jellemző: zsibvásár.
par excellence
Igen, Hamvas Béla talán joggal mondhatta (mondhatni mondhatta, de ezennel velem is befejezte) hogy a paraszt vásári kézművessége giccs. Mondom, talán igaza volt, és akkor is amikor azt a sok keleti szart lefilózta (amit ma mindenki értelmes pofával majmol), de nekem más erről a véleményem. Amikor egy akármilyen kézműves azt a szar giccset létrehozza, benne van minden hite és reménye. És még a zsibvásár megaláztatását is eltűri, mert neki fontosabb az, hogy önálló.
Viszont kérdem én, mit tesznek a nagy, okos gazdasági szakértők? Rögtön válaszolok. Ne kerüljem itt a szart. Semmit. Sőt, a semminél is rosszabbat: eladnak minket rabszolgáknak a BMW-knek, a Nokiáknak, szétverik a piacainkat a Metro-kkal, Auchan-okkal s ilyensmikkel. Jön az Ikea bazmeg, és árulja nekünk azokat a skandináv naivságokat, az égbekiáltó szar minőségeket arany áron, és megy a sok marha és veszi. És ha megy netán (de nem megy) egy alfejes egy ilyen zsibvásárra és megkínálják egy speciel készített kolbásszal, hegyes cipőjét (igen, azzal amivel minden retkes cigó jár) is megtörli a zsírpárától.
Erre mondtam, hogy nincs egy nemzetgazdasági koncepciónk. Nincs egy magyar ikeánk, ami összekapcsolja az összes kézművest, értelmes munkát ad nekik, tisztességes kilátást, számítható jövőt.
Létre kell hozni egy sajátos, magyar lakberendező koncepciót. Részvénytársaságok keretében létrehozni a nemzeti üzletházakat, és azokban kizárólag nemzeti termékeket forgalmazni, becsületes üzleti feltételekkel. Én nem hiszem, hogy ha egy kézműves ajánlatot kap bizonyos termékek vagy termékek részeinek a házi legyártására, nem fogja bevállalni. Ha lenne egy őszinte akarat, a mindenkori kormányok kapnának megoldásokat ilyen irányban.
De talán érdeke a mindenkori kormányoknak megaláztatásban hagyni kézműveseit, a hamvasi giccs világában sinylődni, a zsibvásári szinten vergődtetni.
Kell legyen ebben is valami perverzség, mert másképp nem látom értelmét.
Demjén nagyon alázatosan a koncert végén azt mondta: “ha őszinték akarunk lenni, mi itt is itthon vagyunk”.
Hát én is mondhatom, hogy ha nagyon őszinték akarunk lenni, igenis van még miért lázadni, de reménykedni sajnos nincs.

Pisis teória neorusztikus környezetben


Volnék én mintiai paraszt, ki tyúkfarmon lakik, de pisálni budira járok. Gondoltam magamban.
Így filóztam, miközben reményeim szerint az utolsó kamatot róttam le (egyik hitelezőmnél, van még aztán kettő, nagyok azok is), lefestvén a hegyi házát, immár másodszorra, az utóbbi 12 évben. Most szerencsém volt, hogy elvittem a szórópisztolyomat, a kompresszorral. Nem győzte a kompresszor, amennyit én fújtam. Néhol megfolyt a festék, bármennyire óvatosan fújtam, ecsettel jobban szeretek dolgozni, viszont itt a tét az idő volt. Aztán ha a környezet rusztikáját (értsd: düledező kerítések, rendezetlen udvarok, nyomdanyomos alulemezek -itt hívta fel a figyelmemet a fiam egy újságcikk címére, hogy: “intre orgasm urinar si parasirea familiei”, amit őszintén nem értek... a “parasirea familiei” az a család elhagyása, de hogy mire érti az “orgasm urinar”-t, nem egészen értem... vizelős orgazmus? Ammegmi?-) veszem kiindulópontnak, illetve minőségmeghatározónak, az itt-ott megfolyás csak a helyi ruszticizmust támassza alá. Mégis, halvány szakmai önérzetem csak megcsorbult picit, de fiam kérdő tekintetére azt találtam ki, hogy elvégre nem én leszek sem az első, sem az utolsó geci festő az életben. Most egy pancser festő voltam. Na de az vesse rám az első követ, aki hitelt vesz fel, és két hete megy a hasa az idegességtől, hogy a hat méter magas ereszt hogy fogja lefesteni létráról, magasság iszonnyal, és hogy fogja kibírni a kis Folci azt a 35 kilométeres kurva emelkedőt rém rossz, kacskaringós úton? Na az vesse.
Eddig talán egyszer festettem szórás által, mert borzalmasan zavar a kompresszor zaja, van egy olyan kétségbeesett ipari zaja, borzasztóan zavar az a festékpára, amivel pillanatok alatt betölti a teret, és nem utolsó sorban az a hatalmas festékpazarlás, sosem motivált engem a használatára. Sok asztalos meg is dorgált emiatt. Igen, azok az asztalosok, akiknek a gép arra van, hogy gyilkold, a feleség meg arra, hogy verd. (Rosszmájú megjegyzés: gép is, feleség is igen jól megférnek az ilyen állatokkal. Rosszmájú megjegyzés vége.)
Most sem voltam nagyon meggyőződve, hogy fújni fogom, de festői táj ide, festői táj oda, pillanatok alatt felmértem, hogy hetekig húzhatom itt ecsettel a taknyot. Nosza kipucoltam a kölcsönbe adott pisztolyomat (basztak kipucolni) és elkezdtem fújni. És áldottam a fejem, hogy az utolsó pillanatban nagy hetyke meggondolatlanságból betettem a kompresszort is. A hatméteres magasságokat a teraszról lőttem be, talán pont a magasabb részek jöttek ki a legjobban, mert nem csapódtak olyan idegesen a felületnek a festékcseppek. Ahogy a magaslati részeket belőttem, el is múlt a hasmenésem. Nálam már így megy. A test és a lélek teljes harmóniában él. Mikor melyik húzza le a másikat, szerencse a szalonnának, mert az néha a léleknek is juttat valamit, mert egyébként a lélek mostanság nagyon depresszió kereső. A felhő is a sárba döngöli magát a nagy napsütéses álmodozásból.
Aztán miután a megkezdett sörömet is átadtam a fiamnak, mert nem szeretem a sört, elkezdtem nagyzóan számolni a fiamnak, hogy ha harminc éven át nem húzzuk le a pisink után a vizet, mennyi vizet illetve energiát spórolunk meg. Aztán felhoztam, hogy mennyi mindenről le tudunk mondani, amivel újabb energiákat, természeti kincseket és pénzeket tudunk megspórolni, azaz több szabad időnk marad. Fiam szerint azért nem olyan sok, mondjuk a harminc éves statisztikai alapunknak vett idő intervallumban mérve legjobb esetben egy éves szabadságot jelente, azon az áron, hogy kimegyünk budizni, kútból húzzuk a vizet vederrel, hideg vízzel és azzal is csak ritkán mosdunk egy lavórban.
Hát igen, és eme számtani zseniségem summáját immár csak lélekben osztottam meg magammal, miszerint ha meg is spórolja az emberiség azt az egy évet, mi a túrót csinál abban az egy évben? Netán a család legyen többet együtt? Na de azt meg minek? Nem volt elég ideje harminc évig mind együtt lenni? Még szerencse a munkahelyekkel, a túlórákkal, az ilyen olyan külön programokkal, nem volt hogy unalmassá váljon a családi élet. Bár fárasztó, de volt ami kompenzálja.
Úgyhogy megint ugyanoda lyukadok ki, hogy hiába adatna meg az embernek a kék laguna s ilyen marhaságok, mert egy idő után mint Pillangónak társadalmi viszketegsége támad, hogy aztán az ajándékba kapott gyöngyöket és Zoraimát odahagyva az első apáca elkobozza tőle. De arra aszondja, hogy belefér az életbe. A kék laguna nem, mert az borzalmasan unalmas.
A társadalom, az emberiség ott van, ahol pontosan lenni akar. Hogy tudatlanságában teszi tönkre a bolygót, az csak egy alibi. Az ember pontosan tudja, hogy minden szemetével a bolygót teszi tönkre. Bolygóilag az ember reménytelen eset, a legrohadtabb kártevő, aki a jég hátán is megél és akkor sem fog jobb útra térni, miután természeti katasztrófák fogják tizedelni.
Emberileg, istenileg nézve, az ember a világ ura, a teremtés ura, aki maga alá fogja gyűrni az univerzumot. Ezért bagatell neki a kék laguna. Unalmas.
Úgyhogy rájöttem, értelmetlen a pisi teóriám, nosza húzzuk le a vizet a pisink után, hogy a nagy világégés minél hamarabb beálljon.

Remix My Time


(valószínű regisztráció szükséges, viszont jó zeneoldal, megéri)

Gondoltam írok egy ilyen használati utasítás félét a zenés gyűjteményemhez, hogy miért szarok a mixek és mitől lettek szarok a mixek?
A munka nehezét lenyomtam, és a végén nem tudtam milyen címet adjak az első zenés albumomnak. Némi töprengés után, miután észrevettem, hogy a feldolgozott zenék nagyjából az én generációm szerzeményei, egy kettő kivételével, született meg az a gondolatom, hogy tulajdonképpen olyan mintha az én időmet kevertem volna újra. Mivel nemzetközi a partitúra (oáh de tökösen szól), azért adtam angolul a címet, hogy: “Remix My Time”. Van ennek egy kétértelmű allűrje is, amint szokott lenni az ilyesmiben, hogy remix, mert elvégre remixek, nem saját szerzemények, és másrészt az én időm újra elevenítése a feldolgozások által, azaz remix my time.
A borító tervek is úgy készültek, hogy semmiféle inspirációm nem volt hozzá, két vagy három szomorú délután pszichanalizáltam ki magamból. Nem vagyok biztos benne, hogy érthető e, megfelelő e, jó e? Nem tudom. Ez jött ki, és én hiszek a szentlelkes dolgokban. Ilyennek kellett kijönnie. Ha reggel is jónak látom amiben este sem voltam biztos, akkor nem szarozok, jó vagy rossz, megyek tovább.
A CD fő lapján amint a képen látható a “Remix” felirat kissé modern, jellemzően bugyuta és kommerszes, értem a beépített kulcsszavakra: “love” mert a dalok legtöbbje a szerelemből táplálkozik, “covers”, mert feldolgozások, utánzások, “Gretsch” a dobszettem márkája, “Cubase” a virtuális stúdióm gyártója, és az “X” betűben keresztbe illesztettem a “midi”, “wave” és halványan a “plugins” szavakat, melyek a stúdióban kiinduló pontok, illetve hídak és végtermék.
A “Remix” alatt a “My Time” már egy tákolmány jelleget kapott, ami egyértelműen utal szakmámra: asztalos, annak is az ács jellegére, ami azt is jelentheti, hogy ács munkás vagyok asztalos minőségben. A fordított “I” betű eredetileg a “Remix” “i” betűjének a dizájnolt reverze akart lenni (látható, hogy volt egy kis betűrendezési kínlódás), de aztán rájöttem, hogy lehet tévedésnek is értelmezni, amire rájöttem és próbáltam összetákolni, javítani a hibán, az elgörbült szegek az idétlenkedést jelképezik. Utalás ez az életpályám rettenetesen sok tévútjára, hibáira, és végül csak egy ilyen tákolt szerkezetre jutott.
A “My Time” alatt próbáltam minél egyszerűbben megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mi is ez a Cd? “edited midi music”, azaz midi nyelvezetre írt zene feldolgozása, tehát nem igazi hangszerek felvétele, hanem szintetizált hangok szerkesztése, “with real drum recorded” itt szeretném kihangsúlyozni, hogy a dobok igazi dobok, tehát nem midiben volt megírva.
A stilizált keverőpult helyett a nevemet akartam kirajzolni ilyen áramkörös rajzzal, de süket fejemmel színes kariokával húztam ki és a fiam véleménye is az volt, hogy rémesen gagyi, így elvetettem és rajzoltam ezt a kis stilizált pultot, a nevemnek pont elég a kisbetűs rész, úgy sem tulajdoníthatok magaménak nagyobb alkotói szeletet mint a kisbetűs kategória. Jó helyen vagyok.
A CD belső lapján a feldolgozott számok címei vannak felsorakoztatva, nem a felvett sorrendben, hanem a keletkezési idő sorrendjében. Gondoltam ennyi tiszteletet megérnek a művek és a szerzők. Eredetileg egy homokórát képzeltem el, amint az idő múlik és a számok leperegnek, de tehetségtelenségemből kifolyólag nem tudtam megrajzolni, viszont eszembe jutott a papír vágó gép, ami jobban is illik helyzetemhez, amint a szépen felsorakoztatott múltam darabokra hullik, minden fancsikán egy egy elmúló érzelem, gondolat, melyek a művek eredetijében elhangzanak.
A CD hátlapján egy egyszerű karikatúra, térképszerűen felvázolja a zeneszerkesztés útját, amint az analóg találkozik a digitálissal és az szépen összekeverve egységgé válik. A valós dobok, a hibrid vasak: analóg/digitális hidak és a számítógépes hangkeltés, keverés kicsit mesésen, de igaznak bizonyulnak.
Magára a CD-re ilyen hagyományos vinil dizájnt gondoltam ki, de egyelőre marad ez a 000 számú kiadás, a próba CD, fehér fekete borítókkal.

A technika.

Amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen egész életem cukorbajtól szenvedett, melyet nem kezeltem csak nem törődéssel, mert nem tudtam, hogy cukor bajos vagyok és megrémült orvosok nézéseit láttam, elkapott ez a bakancslistás dolog, hogy jó lenne ebben az életben legalább egyet dobolni. Mert ugye az mellékes, hogy egész életemben álmodtam a zenélésről, főleg a dobolásról. De valahogy sosem jött el az ideje. Mindig van valami ami fontosabb.
Egyszer volt a kezemben ezer euró egy munka után és persze legalább három hely ahova bedughatnám. Egyik fontosabb a másiknál. Nem tudtam eldönteni kit fizessek ki. És akkor bújt belém a kisördög. Megrendeltem a Gretsch dobot.
Először a hálószobába szereltem fel. Döngött nagyon, ritkán jutottam úgy hozzá, hogy senki ne legyen otthon. Meg folyton útban volt. Megszületett a bunker építési ötlete, mely a kamrán keresztül vezetett ki egy másik helyiségbe. Meglett a bunker, de nem találtam megfelelő zenéket amikre doboljak. A drumless ajánlatok nem tetszettek nekem. Ekkor kezdtem megismerkedni a midi lehetőségekkel és elkezdtem feltölteni a már új szintétizátoromra internetről letöltött ingyenes midiket. És innen csak egy lépés volt a virtuális keverőasztal, ahol a midi fájlokat ízeikre tudtam szedni, szétválasztani a hangszereket még megszólalásuk előtt. Egy fantasztikus világ tárult ki nekem, amiről sosem mertem álmodni.
Tulajdonképpen elkezdtem kidolgozni számokat amikre dobolhatok. Sőt aztán ezeket a számokat a midi segítségével átírogattam, átrendezgettem. Lehoztam az én parasztosabb, bütykösebb nívójára.
Aztán már csak a kíváncsiság vitt el a dobok felvételéig, használt interfészeket vásároltam olcsón, alsó kategóriájú mikrofonokat, és rengeteget kísérleteztem velük, amíg az adott lehetőségből kihoztam a legjobbakat.
Két éves önszorgalom eredménye ez a CD anyag. Olyan mint egy inas diplóma munkája.
A Gretsch dobokat 7 mikrofonnal vettem fel, a dobtestek hangját egy alsó kategóriás ATC dobmikrofon szettel vettem fel, és a cineket, az úgynevezett “overhead”-okat két középkategóriás tér és hang mikrofonnal vettem fel, az egyik a Scarlett mikrofonja, amit az első hangkártyával vettem szettbe, a másik egy Tascam mikrofon, egy rappertől vettem, aki kiment külföldre, olcsón ideadta. A Scarlett hangja kicsit melegebb mint a Tascam, de nincs nagy különbség. Hasonlítottam össze méreg drága mikrofonnal is ezeket, de őszintén, nem éreztem különbséget, de itt nyugodtan lehet hivatkozni közel harminc éves asztalosságomra.
A Cubase virtuális keverő program úgy jött be életembe, hogy megrendeltem a Scarlett csomagot, melyben volt a hangkártya, a mikrofon és egy fülhallgató, bónuszba meg a Cubase 8 Le a virtuális stúdió elementáris változata, a Pro verziónak egy lebutított változata. Annyira buta voltam és vagyok ma is hozzá, hogy nem tudom ésszel felérni, mennyi mindent tud így lebutítva is. Egyenesen rettegek a pro verziótól, mert biztos becsípném a füleimet vele. Aztán ötven euró fejében adott egy nagyon kis upgradet a Cubase, amire mondják tulajdonképpen, hogy az element verzió, mert az előbbi az még butább.
Úgy néz ki ez a virtuális keverő asztal, hogy van egy végtelen számú kanálisos keverőpultom, és minden kanálist a kedvem szerint építhetek ki. Kezdve a sima hangerőtől, beépíthetek rengeteg úgynevezett plugint, azaz hangszínezőt, kompresszorokat, zengetőket, torzítókat, meg ki tudja még miket, csak a fantázia szab ennek határt, meg ha az ember szélsőséges, akkor a buksztárca. Mert lehet pluginokat ingyenesen is letölteni, de a profibbak már pénzbe kerülnek. Az elementáris Cubase verzióban több tucatnyi plugin van, szerintem innen egy magasabb szintre váltás tapasztalatot és némi hangtechnikusi múltat igényel, semmi nem támassza alá az új pluginok vásárlását hangkeverési szempontból.
Aztán a két bemeneteles hangkártya nem volt elég a dobok felvételére, szerencsémre elég olcsón találtam egy nyolc bemeneteles öreg MOTU hangkártyát, egy kolozsvári stúdióstól vettem, de mivel nem volt csak kettő mikrofonos bemenetellel, adott hozzá nagyon olcsón egy Eurorack nevű analóg keverőt, amelynek a mikrofon előfokozatait hozzá tudtam csatlakoztatni. Lehet, hogy bunkó vagyok hozzá, de itt sem éreztem különbséget a hangkártyába épített mikrofon előfokozata és a keverő előfokozatai közt. Az erősítést szabályzó “gain”-ekből szépen kiegyenlítettem a jeleket, sem zaj, sem jelszint problémát nem észleltem.
Zaj szinten szerintem ezek a belépő szintű ketyerék nem jelentenek semmit. Tonalitásban talán, de legyünk őszinték, a keverési folyamat úgy átalakítja majd a jelet, hogy mondhatni semmi köze a felvett anyagnak a végtermékhez képest. Azért nem is mentem bele abba a játékba, hogy egyre magasabb szintű cuccokba fektessek, mert értelmetlen. Igen ha egy Annika Nilesként dobolnék, akkor talán megengedném magamnak az upgradet, de az aki hetente egyszer leül fél órára dobolni, az szerintem fogja vissza magát.
A monitorozásról is úgy ír a szakma, hogy egyenesen vallásos fanatizmusba megy át, hisztérikus mantrázásként gyakorolják a stúdió monitor kifejezést, ami azt jelenti, hogy egy hangfalpár, amin visszahallod a kevert anyagot. Ha rákérdeztem mitől jobb a spéci stúdió monitor egy házi hifi hangfalhoz képest, azt a választ kaptam, hogy a házi hifi csal. Ezt nem értettem. Ha nekem a cél a hifi megszólaltatás, akkor miért nem azon dolgozom? Mindegy, mert nem volt pénzem a leggagyibb monitorhoz sem, olyan összegekben árulják mint a szent grált, mivel nem leszek sosem megélhetési stúdiós, bevállaltam a hifi berendezést, nagyon olcsón vettem használt erősítőt és hangfalakat, ilyen vintázs vasakat, de mint kiderült, ma is nagyon előkelő helyeket foglalnak a hangzás páholyában ezek a cuccok, én hallásom szerint semmi kivetnivalót nem találok a minőségében.
Lassan elkezdtem kidolgozni a számokat, ami úgy zajlott, hogy hallgattam napközben egy egy régi zenét sugárzó netes rádiót, eszembe jutott egy egy régi dal, megkerestem a neten ha van hozzá ingyenes midi fájl, ha találtam, letöltöttem, behúztam a keverőpultba és elkezdtem keresni hozzá a hangszíneket. A Cubase element hoz két szintétizátort is, a Halion és a Prologue, persze lájtos verzióban, de így is több száz tónussal bennük. Később vásároltam árleszálítottan több szintetizátor plugint is, több ingyenest is találtam, például megemlíteném egyik kedvencemet, egy öreg orgonát szintetizáló plugint, pont úgy működik mint az a regiszter húzogatós orgona, eszméletlen tiszta és jellegzetes tónusokkal. Használtam akusztikus basszusgitár illetve akusztikus gitárlejátszó plugint is.
Mikor megvolt a zenei alapom valamennyire kidolgozva, elkezdtem rá dobolni. Azt még leírom (tudom, unalmas olvasmány), hogy mielőtt nekifogtam bármelyik számnak, én már hallottam a fejemben, hogy mit akarok kihozni belőle. Sokszor csak egyszerűen dobolni akartam egy számra, de közben jött meg hozzá a változtatás ihlete, de legtöbbször hangzási megvilágosodásom támadt, hogy mit is szeretnék. Szóval, az ami a végtermékben megjelenik mint hangzás, nem legyek fellengzős, hogy zenének nevezzem, az nem a véletlenek műve, hanem hosszas keresgélés, kidolgozás, vajúdás eredménye.
Teszem hozzá, hogy mindez úgy jött létre, hogy gyakorlatilag nem értek a zenéhez, a doboláshoz sem volt időm az elmúlt ötven évemben, így is, a kezdettől az album lezárásáig, ha össze tudnék írni kétszáz óra dobolást mindenestől, az nagy dolog.
Tehát a dolog pofátlanúl amatőr.
Én teljesen meg vagyok elégedve a technikai felhozatallal, minőséggel, mindaz ami ez alatt van vagy felette, az mind a tudatlanságom, ízlésem és meglátásom kárára írható.
A keverésről és a maszterálásról annyit leírok, hogy a végső stádiumban nem használtam kompresszorokat, csupán egy limitert állítottam be, hogy ha van -0.9 fölötti kiugró jel, azt préselje le, ami azt is eredményezte, hogy a nagyon halk részeket egy picit, de nagyon picit felemelte mikor nem volt kiemelkedő csúcs, de az benne van a normalitás határában. Normális körökben a maszterolásban komoly kompressziós láncokat használnak, ami gyakorlatilag felhangosítja a zenét, megtölti hanggal az ürt, dögösen hangzik, azaz kommerszé alakítja a hangzást. Ez addig szép és jó, míg az ember nem kezdi el a saját mixeit megalkotni. De miután kidolgoztam a számomra szépen hangzó mixeket, ahol mindennek megvan a helye, a halkabb, a hangosabb hangszereknek, és láttam, hogy mit művel vele a kompressziós lánc, lemondtam a hangosságról, ami azt jelenti, hogy zeném a piacon lévő zenékhez képest halkabb, energetikailag gyengébb, tehát nem alkalmas autóban, flexolás közben háttérzajnak. Hangzás világomat úgy kevertem ki, hogy relaxáltan, hifiben érdemes hallgatni. Mert a finom tónusokat nem hiába válogattam finomra.
Sőt, most utólag, hogy elkezdtem lezárni ezt a projektet, csinálok olyan renderizálást (mixdown) is, ahol teljesen kiiktatom a limitert, mert gyakorlatilag nincs semmi ami a -0,9 jel fölé pattanjon, mert még mix korában ezerszer meghallgatva, úgy hangoltam, hogy ne legyen kilengés. Így viszont úgy szól amint a szívem csücskében szól, de igaz még halkabban. De ha kizárom a világpiaci tendenciákat, ahogy lassan lebontok minden világpiaci mítoszt életemből, és egy kicsit fennebb húzom azt a “fucking volume knob”-ot, minden ott van ahol lennie kell.


A számok.

Kényszert érzek arra, hogy a számokról is írjak picit.
Johann Pachelbel “Canon in D” műve, amit állítólag 1680 és 1706 között szerezhetett, nagyon megtetszett mikor kottákat kerestem egy számhoz a neten, és véletlenül rákattintottam, elkezdte lejátszani a hangjegyeket egy csatolt program. Néztem a kottát és hallottam amint megszólalnak azok a fekete, farkincás pöttyök. Lenyűgözött a dallama és a ritmusa. Rögtön bele szerettem.
Midi, kibontás, hangszerelés és ez lett belőle. Érthető, ha a klasszikusok szentségtörésnek néznék, szerencsémre a klasszikusok nem hajlanak az én mélységes szintemre, úgyhogy esélyük sincs rátalálni, amire legyen hőzöngeni valójuk. Én úgy érzem, hogy korszakalkotó a feldolgozásom, mint minden cselekedetem, akkor is, ha csak én érzem így. Az én feldolgozásomban is csak dicsérem és élvezem Johann Pachelbel szerzeményét, úgy érzem, hogy nemcsak egy arra érdemes zárt körnek íródott, akik a magasabbrendű szellemi fejlődés ajándék tulajdonosai, hanem az univerzális érzelem frekvenciáján a magamfajta bunkónak is megmozgatja, bár elfojtott, de ösztönös lelki és érzelmi világát.
Mondják, hogy a szintetizált hangzás mű hangzás, és igazuk van. Viszont vannak nagyon szép, ihletett új hangzások, amik egyértelműen az emberi lélek belső hangjából születtek, nem fizikális ütés, fémhúr, vagy fém lapocska rezegtetése által, hanem elektronikusan zengetett hangszórók által, amik nincsenek a való világban, viszont egyértelműen megteremtődtek.
Ugye, ma senki nem vonja kétségbe a szamárháton való közlekedés hátrányát a klimatizált autóval szemben. Miért ne lenne jó a szintétizátor is? Szerintem nagyon jó.

Autumn leaves, Kozma József 1945. Sokan feldolgozták már, úgy éreztem én sem maradhatok le róla. Természetemhez hozzáillik az ősz, a melankolikus szomorúság, az elmúlás, sietés a télbe. Érdekes módon ősszel felszabadul a testem, sokak ellenére imádom a sárguló leveleket, az esőt, a hűvös levegőt. Nem vagyok az önfeledt napsütés embere, inkább az őszé. Ez a dal nagyon jól hozza ezt a hangulatot. Az ilyen swingeket szeretem. Amit újításként hoztam, az eddig hallottakhoz viszonyítva, hogy a szóló részt szándékosan a melankóliába vittem a vibrafonos tónussal. Általában a szólókat kiemelik, de nekem így ünnepélyes, hogy szomorkás maradjon, nem hivalkodón. Meglepődtem, mikor utána kerestem és felfedeztem, hogy szerzője magyar volt, noha sehol nem találtam rá mint magyarra, a neve is úgy jelenik meg a világon hogy Kosma Joseph, ámbár elismerik, hogy magyar származású. Valószínű Párizsban jobban hangzott angolosan a neve.

This is my Song, Charlie Chaplin 1966. Azt hiszem, hogy az egész albumom hangnyomatát ennek a dalnak a James Last verziója ihlette. Már gyermekként szívesen hallgattam a román tévében sugárzott szerda esti “Telecinemateca” címen futó film est bevezető zenéjét. Mindig úgy hallgattam a darabot, mintha valami űrből jövő kódolt üzenet lenne számomra, hogy nem vagyunk egyedül és hallgatva mindig nyugtatólag hatott. Akkoriban nem volt se magnóm, csupán egy lámpás rádiónk, ahol zenét csak a szabad Európa rádiójában lehetett hallgatni. Volt egy szar lemezjátszónk és a leg modernebb zenénk egy Kovács Kati lemezünk volt.
Később, mikor összeházasodtunk feleségemmel minden hónapban kiszorítottunk annyit a rémesen szűk költségvetésünkből, hogy illegálisan másolt kazettákat vásároltunk, volt olyan gazdag hónap, hogy három, négy kazettát is vettünk. Hatalmas kulturális bűnözésnek tartottuk, no nem az illegális másolást, azt se tudtuk mit jelent az, hanem hogy ilyen ínséges időkben meg merünk venni akár egy kazettát is. Mai napig megvannak azok a kazettáink. Sajnos a James Last féle zenéket nem másolták, valószínű nem találták eladhatónak. Később, az internet idejében találkoztam aztán James Last feldolgozásaival, és azóta minden letölthetőt megszereztem. Bármikor bármennyit tudom hallgatni. Ha top listát kéne írjak, a James Last féle This is My Song mindenképpen az első helyet foglalná el. Hogy miért? Nem tudom. Annyira szeretem a hangszerelését, hogy nem tudok betelni vele. Azért ment talán minden szándékosságot mellőzve ebbe az irányba az albumom, mert valamiért belegyökereztem ebbe a számba.
Mikor megtudtam, hogy a darab tulajdonképpen Charlie Chaplin szerzeménye, egyik legkedvencebb színész figurám, akinek mondanivalói nagyon is közel álltak hozzám, különösen amikor ellágyult, mikor szerelmes lett, egy újabb jelnek könyveltem, hogy jó uton vagyok és a dolgok előbb utóbb összetalálkoznak. Vagy vissza csatolódnak.
A dal legszebb szövegrésze: “the world cannot be wrong if in this world there is you...” ami egyértelműen misztikussá tette számomra és hitemben megerősített, hogy emberi gyökereink nemcsak a testre vezethetők vissza, hanem egy lelki állapotra, ahol ezek a dolgok világosak és meghatározzák annak a létformának a lényegét.
Feldolgozásom természetesen minden szintű hiányos lehetőségeimből fakadóan valószínű szegényes, energyless, viszont rengeteg kellemes órát töltöttem el vele, kipróbálván majdnem minden tónussal.
Köszönöm ezennel Charlie Chaplinnak és James Lastnak, hogy életemet gazdagították. Az én feldolgozásom legyen egy ima és hódolat amit az én belső szobámban némán elmormolok.

Riders on the Storm- the Doors 1971. Ezt a számot nem azért dolgoztam fel, mert the Doors rajongó vagyok. Egyáltalán. Sőt, mindent amit a the Doors jelentett ifjúságomban, megvetettem. Főleg Jim Morrison személye volt ellenszenves számomra. Volt akkoriban egy csaj, akibe szerelmes voltam, az meg egész nap Jim Morrisont emlegette. Egy drogos lúzer. Sajnos ma is, miután alaposan utána néztem a neten, nem változott a véleményem róla.
Valamikor a nyolcvanas években, mikor elkészítettem a saját tákolt dobomat és a kerekdombi Szingával bandát akartunk alapítani, ezt a Riders on the Stormot kezdtük el, ő gitáron, én dobon. Persze nagyon kezdetlegesen és csupán egy pár egyszerű akkordban. Én nem értettem a számot, de Szinga mondta, hogy verjem és úgy.
Aztán nemrég hallottam ezt a számot netrádión. Nosztalgikussá tett amint hallgattam. Lehet, hogy szar volt a the Doors nekem, de emlékeztet a fiatalkori naiv álmamira, amikor úgy hittem a jövő előttem áll, és vakon hittem és bíztam abban, hogy minden rajtam múlik.
Több videót is megnéztem ezzel a számmal, nagy volt a felfedezésem, amikor a the Doors billentyűse bemutatja miként született a szám. A billentyűs nem utal rá direktbe, de nekem az lett az érzésem, hogy a szám nem Jim Morrison tehetségéből fakadóan lett az ami lett, hanem a billentyűsnek köszönhetően. Kommentben aztán bőven alátámasztották észrevételemet. És így már mindjárt közelebb került hozzám.
Amikor feltöltöttem a midi fájlt és elkezdtem kóstolgatni a darabot, az első dolgom az volt, hogy az eksztatikus, drogos jellegű ismétlődéseket kivágtam, leegyszerűsítettem a dalt, a billentyű szóló után lezártam, valahogy feleslegesnek tűnt nekem annyit mantrázni a riders on the stormot. A következő megvilágosodásom a bekezdő vihar dramatizációját kivágni, ehelyett a hangoló zenekart tettem bekezdésnek, és innen indult ki az az elképzelés, hogy ne legyen több gitárvonal, hanem csupán a vokál legyen gitár, és ide kölcsönöztem a kísérő gitár tremolját, és a többit vonós meg fúvós hangszerekre bontottam.
Hangkeverési érdekességképpen azt találtam ki, hogy a szám alapját képező dob, gitár, basszus és billentyű egy dimenzióban szólaljon meg, a szimfonikus hangszerek meg a térben elhelyezve, mintha a kettő tandemben repülve más más dimenzióban, egyet alkotva. Nem tudom, hogy sikerült e ez nekem? A szándékom ez volt. És innen már meg is kedveltem a szerzeményt, főleg, hogy ízlésemre alakítottam.
Jim Morrisont meg ma sem kedvelem. Valószínű ezért nem is állt le velem a csaj. Hogy őszinte legyek nem sokat vesztettem. Viszont ez a dal általam megtisztult. Ha nincs is így, fő, hogy így hiszem.

Europa-Santana 1976. Santana egy csomagban jött nekem a Dire Straitsal még Barkóczi János idejében. Emlékszem amikor Jancsi délutánig kölcsönözte a fülhallgatós kazetta lejátszóját és sztereóban hallgattam először Santana Europáját. Katarzis élmény volt. Santana latinos stílusa nekem nem jön be, viszont van pár szerzeménye, ami kifejezetten tetszik és az örök gold listámon vannak. Ilyen az Európa is.
Morális harc dúlt bennem, hogy hozzá nyúlhatok e ehhez a számhoz? Többször is nekifogtam és többször is feladtam. De a megvilágosodások rendre hozták aztán a részeket. Kivágtam a szólók érthetetlen részeit, próbáltam a dal esszenciáját szintetizálni és hogy bennem milyen érzéseket szabadítanak fel. A latin váltást meg egy trükkös de egyszerű ritmus képlettel pótoltam. Ugye mondtam, hogy utálok minden latinost? Mikor latint hallok, szabályosan rosszul vagyok. Feleségem szerint ezt a dalt nagyon elcsesztem azzal a kezdeti tónussal, viszont ezen dolgoztam talán a legtöbbet és többszörös nekifutásból ezt találtam a legjobbnak. Amikor a gitár bekezd, akkor egy fájdalmas, síró, esdeklő tonalitást hoz, ami aztán megbátorodik a vége fele, sőt extázisba is esik, ugye az már a latinos, hebehurgya hév, a mindent ígérés és semmit betartó, nos én az extatikusságot kihagytam. Hoztam a szolid megállapodást, a lassú belátást, megerősödést, amire valószínű hosszú távon beszámíthatóbb.
Lehet, hogy szentségtörés amit műveltem, a műfaj rajongói vághatnák ereiket, de már az iskolában megtanítottak arra, hogy egy verset elemezhetek szabadon is, legfeljebb nem aratja mások tetszését, de attól az enyém.

Oxygene IV-Jean-Michel Jarre 1976. Amikor Zsmzs-t akartam hallgatni el kellett menjek Gyuszihoz haza, neki megvolt lemezen az Oxygene albuma, Polidor kiadásban. Csak ültem és hallgattam és nem tudtam betelni vele. Én a mai napig az elektronikus zene atyjának tartom JMJ-t. Azóta sem volt hozzá fogható. Ez amit ma elektrónikus zenének neveznek, ez egy förtelmes hangzavar és ezerszer rosszabb mint bármilyen drogos Jim Morrison.
Mondhatom, hogy JMJ Oxigén albuma volt nekem a pszichiáterem, akkoriban el volt zárva apám, barátaim elhagytak, reggel dolgoztam, este suliba jártam, ritkán tudtam elmenni Gyuszihoz, akkor is ha beszélgettünk, ott ment a JMJ. Hálás vagyok ezúton is Gyuszi barátomnak aki abban az időben nem hagyott cserben és barátságával, nem is tudja felfogni, mennyit, de segített. Nagy ritkán meglátogat, kedvelem, nem tudom ezt kifejezni neki, mert ő az üzleti világban van és mindig elvan vele, én meg odaragadtam az ifjúságomba, és nehezen jön hogy azokra az időkre hivatkozzak előtte. Úgyhogy nálam Jean-Michel Jarre egyértelműen társul Gyuszi barátommal, és végig, amíg dolgoztam a számon, rá gondoltam.
A szvinges ritmikám azoknak a napoknak a nyugalom hatását, a párbeszélő hangszerek, melyek kilépnek a monológ dallamformából pedig a köztünk történő reális párbeszédeket hozzák.

Six Blade Knife-Dire Straits 1978. Sok fiatalkori élményem kötődik a Dire Straits-hez, a legnehezebb időszakomban köszönt be életembe ugyancsak Barkóczi Jancsi által. Éppen szakításban voltam első nagy szerelmemmel. Isabelle, istennő volt előttem, én meg a csúf, szegénylegény, akinek semmiféle csodacsináló botja sem volt és kiben fantázia sem, csupán zavaros álmok, de garanciát nem tudtam nyújtani semmilyen konkrétat a jövőre nézve. Egy nagy adag reménytelen szerelem volt bennem. Az a mindenkori édeskevésség. Le voltam törve mint a bili füle, bármibe kapaszkodni jó volt, és hogy a Dire Straits volt az, csupán a Sors kegyelme volt, mert lehetett volna más szörnyűbb is.
Közben megismertem Nagy Istvánt a Melody szállóda zenekar dobosát, akivel összebarátkoztam. Nehéz élete volt neki is, úgy tekintettem rá mint egy Mesterre és amíg apám be volt zárva, mentorként néztem rá.
Deep Purple volt neki a minden, én mikor megmutattam neki a Dire Straits kazettámat, kicsit megmosolygott, de aztán másnap mondta, hogy meghallgatta és mégis van benne valami, főleg ezt a számot emelte ki, a Six blade knife-ot, hogy mekkora önfegyelemmel dobol a dobos. Nehéz jó dobosnak ilyen számot egyszerűen, fegyelemmel ledobolni, hogy ne verjen szét mindent. Ugye? Volt bennem is a felismerés.
A sok éles kés, mindegyikkel leszúrsz engem, na ilyen időket éltem akkor. Barátságok mentek szét, a szerelem elhagyott, kilátástalanságom egyre nőt, besoroltak katonának, közben apámat kiengedték, és új csalódásom az volt, hogy hülyeségnek tartotta a zenéhez kötött reményeimet. Noha rendesen dolgoztam és vittem a pénzt haza, valahogy a zenélés gondolata erős volt bennem, mint egy szekta áldozata, úgy éltem benne, és valószínű ezt apám veszélyesnek találta. Én meg imádtam apámat.
Valószínű, hogy ez a minden mást imádatom, a magam imádásán kívül, tette gyakorlatilag boldogtalanná életemet, noha a minden napokban megvoltak a boldog perceim. A megfelelés egyre jobban bevésődött a szívem húsába, és eltompítottam magamban minden olyan vágyat, ami csak rólam szólt.
Ez a sok éles kés, amivel mindenki hadonászott körülöttem.
Az eredeti számhoz képest visszafogtam a szám tempójából, ezzel kissé kinyújtottam, szándékosan, mert egyrészt hosszabb volt ez a késes időszakom, másrészt megbékéltem vele, végig vittem becsülettel.

Neonlicht-Kraftwerk 1978. A Kraftwerk nem hozott semmiféle egyéb katarzist életembe, mint a vicces, egy bites zene felfedezését. A születendő gépember stilizált paródiáját szintetizálja zenéjében a Kraftwerk. Több tucat feldolgozásom után, talán a legtöbb gigabájt anyagot felhalmozó kísérletem eredménye a jelenlegi hangzás.
Nincs különlegesebb pszicho feldolgozásomban, mint a gépember lázadása és vissza merengése a múltba, de már inkább analóg módon. Meghagytam a robotikus, az akkor divatba kerülő arpeggio futamok ízét, szépen, lightos basic rock vonalakkal fűszerezve, a repetitív felében a torzítós gitár énekszólójával, amit persze lerövidítettem, mert azért nem kell szerintem túlságosan belekábulni a dolgokba.
Úgy gondolom, hogy a cinikus vonalat enyhítve, azért megmaradt a gépemberes üzenete. Annyi reményt hozzáfűzve, hogy nem veszett el teljesen a gépember. Vannak érzései és álmai.

Chariots of Fire-Vangelis 1981. Egy himnikus szerzemény, egy filmre írott zene. Őszintén, nem találtam a kapcsot a film és a zene közt. Biztos van benne valami, de nekem messze nem jött be. Azon túl, hogy szerettem hallgatni, főleg a kürtös bekezdését, nincsenek hozzá fűződő emlékeim. Háttér zeneként szólt Vangelis, mikor nyomtatott áramköröket terveztem, készítettem és éjszakába nyúlóan elektronikáztam.
Feldolgozásom alapjaként szolgált, hogy azt a visszhangzó pergőt megszüntessem. Tudom, hogy a számnak pont az a “hook”-ja, de nem nálam. Nálam a zongora és a kürt az ami meghatározóvá tette a számot.
Érdekessége a feldolgozásomnak, hogy háromnegyedes, vagy hatnyolcados ritmusa nekem ösztönszerűen négy negyedbe jött át. Furának hangzik, én sem értem, de nekem így jó.
Mondhatni, megszentségtelenítettem a himnikus jellegét, de az én meglátásomban, ha le is hoztam a himnikusságából, kiemeltem a proli érzelmeit. Viszont meglehet, ezt csak egy proli fogja megérteni, aki ugyanazon a szinten szagolja a füvet, mint én. Aki himnikus dalokhoz szokott, annak nehéz megérteni a csendes részletek szépségeit.
Eredetileg nem is akartam dobolni hozzá, mert még szebben kifejeztem volna amit akartam, de viszketett a tenyerem. Meg egyetlen szám, ahol egy kicsit több dobot is megütök mint a pergőt. Mert az energetikai része nekem így jött le, míg más számokban, ahol lehetett volna püfölni, ott nem jött le semmi. Ilyen fura, és valószínű kiszámíthatatlan vagyok.

Da Da Da-Trio 1982. Ez a szám inkább kakukk fióka, egy vicc. Emlékszem ezt a számot próbáltuk Friccel, amikor a tömbházban volt felszerelve újdonsült tákolt dobom, és rongyokkal fedtem le a dobokat, hogy ne szóljanak erőset, de bármennyire finoman ütöttem, verték hisztérikusan a kalorifer csövet az emeleten. S így történt, hogy néha csak hipnotikusan néztem a dobokat és fájt a lelkem, hogy nem üthetek oda neki. Frusztráló érzés volt. Ez a feldolgozásom erre akar emlékeztetni, hogy miután hónapokig dolgoztam a tákolt dobjaimon, nem mertem megütni, mert cirkuszoltak a szomszédok.


Wicked Game-Chriss Isaak 1989, Bakerman-Laid Back 1989, Somebody that I used to know-Gotye. , Kimbra 2011. Ezeket egy csokorba tettem, mert ezek a számok a vállalkozásom idején hangzottak el, főleg rádiókban, már az úgynevezett forradalom után. Ez az időszakom zenei ingerekben a legszegényebb időszakom volt és hűségesen feladva minden régi álmot, jó harminc évre lefagytam. Belekeseredve az örökké nincstelenségbe elkezdtem vadul dolgozni, rengeteg munkát vállaltam és felépítettem asztalos vállalkozásomat. Titkos álmom mélyen lappangott bennem, jó sok antiálommal kordában tartva.
Ezek a számok jól hozzák a lappangó, feladás időszakát. Itt ott kiemelek vasgitárral elemeket, mintegy fel felrázó rémálomként, hogy nincs minden a helyén, de attól benne vannak ütemben és akkordban, amolyan mű lázadás, melyben a kutya sem hisz, hát még az álmodója?
Nem azt mondom, hogy életem szenvedés volt, de ha üzenetként megfogalmazhatnám, sose add fel álmaidat, mert nehezebb a feladás okozta fájdalom és lelki összeomlás, mint a sikertelenség vagy kudarc.


Midsomer Murders-Jim Parker 1998. Egy társadalmi, cinikus rendőrfilm sorozat zenéje az alapja feldolgozásomnak. Az angol sznob társadalmat mutatja be könyörtelen cinizmussal a filmsorozat, szememben egyenrangúvá téve ezzel az amerikai Colombo főhadnagy sorozattal. Az angol Jim Parker film témája annyira megtetszett nekem, hogy mindenképpen fel akartam dolgozni. A társadalmi sznobság bennem nagyon undorító élményeket kavart az életben, sajnos nem tudtam relaxáltan átnézni a társadalmi rétegződések kialakulásán. Ahogy normális emberek meghuzatosodnak és elkezdenek körömszakadtáig harcolni egy társadalmi pozícióért, addig addig, amíg elhiszik magukról hogy arisztokraták. Így történhetett, hogy vadbarom kinek valami befutott az életben, öltönybevágta magát és virított az úgynevezett “jó” világban. És a “jó” világ meg tárt karokkal fogadta, mert pénze volt a vadbaromnak. Szó sincs itt értelmi vagy szellemi alkotásokról, kizárólag a pénz és annak mennyisége a mérvadó. A lélek meg egyenesen megszűnt mint része az embernek.
Úgy érzem a film zenéje hozza ezt a cinizmust. A dallamban ott van az a fajta fellengzés, amitől a normális ember elszégyelli magát, de a bunkó művelőjének fel sem tűnik. Így válik valami klasszikussá, mint a sok idióta festő, irodalmi, színészeti kör Midsomerben, amit szó szerint véresen nagyon komolyan művelnek, de ott van, hogy bármilyen magas röptű legyen egy kulturalis fedezetű összejövetel, ott van a pitiáner, mindenkori emberi tulajdonság: a pénz éhség. És néha nagyon kevés pénzért is hajlamosak az emberek kivetkőzni emberségükből. Ez a Midsomer murders. Imádnivaló film.


Fields of Gold-Sting 1993, Érints meg-Balázs Fecó 1998. A szerelem gyöngyszemei. Hogy ezekre esett választásom, csupán a véletlen műve, mert ugyanúgy lehetett volna ezer más. Jó időben ott voltak. “we walked in fields of gold...”, “érints meg még egyszer...”
Jó lenne pragmatikusan kijelenteni, hogy szerelem, mint ahogy Isten, nem létezik, de akiben még él a lélek, az tudja, hogy a dolgokat nem lehet száraz fejjel meghatározni. Megénekelni viszont olyan, hogy univerzális, senkit nem bánt, mindenki azt érez és gondol amit akar vagy ami éppen jó neki. Ezt nem is fejtem ki bővebben.




Ha valaki bevállalja és végig hallgatja az albumomat, gratulálok neki, és a lehetőségekhez mérten kellemes időtöltést.
Ajánlott lehallgatási mód: vezetés, mosogatás, főzés közben, háttér cincogásban előnyt jelent, így talán kevésbé unható meg.
Extrém lehallgatási módtól óvva intenék bárkit, minőségi hangfalakon vagy fülhallgatón talán még érthetővé válik, az ami homályosan sem vezet semerre, hát még világosan.


Kiszáradt a fa!


Mi kell ahhoz, hogy az embert valami lekösse a fészbukkon? Semmi, csak a rengeteg lehetőség. S akkor órákig lehet görgetni, főleg a kéretlen tartalmon. Hogy majd a következő, majd a következő, de semmi sem olyan szenzációs, hogy kinyissa az ember. De ott a lehetőség a közelgő csodálatosra, amit nem szabad kihagyni.
Négy óra munka után belefáradtam, de úgy, hogy csak na. S akkor beleszomorodtam. A fenébe, de hogy unom is már. A munkát is meg az állapotomat.
S akkor félholtan nézegettem az autós baleseteket. Szerencsémre kómás állapotomból kirángatott egy kliensem, jött hogy részletekről beszéljünk. Érdekes ember, nem az én világomban él, mégis valami lenyűgöz benne. Az a vad élni akarás. Lebaszott, hogy látszik a halál a képemen. Neki több alkalommal mondták, hogy van még hat hónapja, és nézd, mondta, még itt vagyok.
Párom aszonta, hosszas tépelődés után, hogy hogyan is mondja meg, de a mixeim szarok. Nincs bennük energia, és szar tónusokat választottam. Különösen a Santana Europájához. Letörtem. Mert azt hittem a zene lesz egy híd, ami intellektuálisan újra összeköt minket. Elmixeltem. De biztattam, hogy nem a mixeimmel van a baj, hanem a modern hangtechnikai irányzattal van a baj. Nem győztem meg. Elkezdtem írni egy használati utasítást arra, hogy miért szarok a mixeim. Majd ha befejezem publikálom. A zenék ott vannak a Soundcloudon, a blogom jobb oldali sávjában. Telefonon asszem nem jelenik meg. Inkább csak azért kezdtem el leírni, hogy legyen írott nyoma is a projektnek. Valószínű olyan dolgokat is kitárgyalok ott, ami egy kicsit a technikai dolgokon túl a gondolat világot is érinti.
Néha kijózanodok a fészbukk görgetésből (kómás, nihilista állapotomban szoktam odaragadni) és a zenéhez kötődő oldalakon, csoportokban keresgélek új alkotókat, alkotásokat. Meghallgatom őket, oldalaikat felkeresem, próbálok bele látni a zenéjükbe, technikai megoldásaikba. Azt tapasztalom, hogy a modern zene ki van feszítve mint az íj húrja, minden idegre van állítva, agresszív mintha ágyúból lőnének minden hangot, persze, dögösen szól, meg minden, de valahogy nem hozza nekem azt a relaxot, amit egy régi iskolás hangszerelés hoz. Mondta is a feleségem, hogy valóban, minden hangszer kivehető és tiszta a mixeimben, de mégis... Igen, a mégis az a kompresszorok pumparendszere, ágyús lövőrendszere, hogy ahol egy kis hely van, azt rögtön belövi egy halkabb jellel és azért tűnik izgatottnak, hangosnak, azaz tévesen értelmezve: energikusnak. Én nem használtam a maszerelésben kompressziót. Mert borzalmassá pumpálta az összhangot. Igen, -0.9 decibelen fellőve úgy szólt mintha legalább +3 dB re lenne spengolva. Utálom, amikor a vonós szőnyeg szabályosan mint a pumpa úgy szól, és egy halkabb jel leveri a pergő hangját. Sajnos a kommersz fülünk hozzászokott a rádiós keveréshez, ahol a motorzúgás mellett kell hallani a legapróbb részletet is.
Sok jó zenész és sok jó ötlet alakul amiket meghallgatok, de rémesen kevesen mernek nem telelőni minden zagyvasággal a mixeiket. Ismerős az a viszketegség, amikor az ember halmozza a mindenféle ketyerét és persze egyre erősebben, tökösebben szól már a mix, de gyakorlatilag már egy hang a szám, nem hangszerek együttesen megszólaló zenéje.
Mindegy. Azt hiszem most jól jön nekem egy kis kesergő időszak, egy darabig a blues irányában fogok szomorkodni. Keresek gitározó, éneklő archív felvételeket és azokhoz próbálok majd dobolni. Meglátom. De az irány asszem ez lesz.
Az ember ha tévhitben él, azért nem más a hibás. A hit a nem látott, de remélt dolgok valósága. Néha jó látni a valóságot, hogy ne öntsön bele túl sok hitet az ember. Nem más, de lehet van fontosabb dolog, amibe energiát s hitet érdemes fektetni.
Irány a Blúz.
Több vállalkozó ismerősöm elment alkalmazottnak. Főleg az állam bácsihoz. Számunkra az mindig a leguccsóbb állapotot jelentette. Megtörtünk, nem remélünk többet. Jó kérdés, ha nem akarunk külföldre menni, menjünk fekának valahova itthon?
Ismerősöm ajánlotta, hogy betesz valahova, ha akarom. Félig vérzek, de félig nem. Az igazság, hogy Cézárral nem tudok szocializálni. Nem tudok már adni többet. Kéne kapjak. Szeretnék emberek közé menni. Életem lezajlott a züllő munkatársaim mellett, akik viselkedésükkel kiutáltatták magukat. Lelkemet kiadtam nekik, s csúfolkodtak vele. Tele van a tököm a sok lúzerrel basszam.
Még megfontolom. Jön egy gyár a közelbe. Sok köze van a bútoriparhoz, ha találok ott valami érdekes, kihívásos melót, lehetőleg ülő munkát, lehet hogy megpróbálom.
Nem tudom. De most már annyit száradtam, hogy kurvára kiszáradtam. Most már azt hiszem lecserélhetem a blogom címét, száradt eleget a fa: kiszáradt!

A most érik a


Nézem az ablakomon a mezőn a kukorica táblát (hogy élvezem, mikor így beszélnek: kukorica tábla, mint akik otthonosan mozognak a kukoricásban, és csak rutinból mondják, hogy kukorica tábla, hisz tudod: kukorica tábla..), hogy közép táján van egy száraz réteg. Eddig nem figyeltem fel, amíg csak szárigált a középtája a kukoricásnak, de most már egyre erősebben szárad. Jobban szemügyre veszem, már amennyire szemügyre tudok valamit venni így késő délután, két óra ájulás után, hogy mik azok a lekonyult száraz valamik? Hát jobban megfigyelem, és biza a kukorica csövek lógnak lefele szárazon. A növény még zöld. A növény teteje olyan hetykén zöld, hogy csuda. Semmit nem mutat abból, hogy alatta minden szárad.
Valószínű ez mindig is így volt, de sosem értem rá kómásan kinézni az ablakon, hogy lógnak e ott valami száradó izék. Most is csupán tehetetlenségemben álltam ott és néztem azokat a lekókadó valamiket. Kijöttem a szobából, bennem szemernyi sértődés nélkül, hogy a felesegg elmosogatott nagy zajosan, kihunyt belőlem a fiatalos sértődékenység hirtelen, és csak néztem a kukorica beérését. És valahogy egyet éreztem azzal a kukoricával. Felismertem ezt az állapotot, a beért stádiumot. Megértem. Beértem.
Eszembe jutott messzenéző kukoricázásomban, hogy ott a Blues hegyen, a Panoráma szálló tövében, nyílalt egy hatalmasat a szívem táján. Csak ott álltam és néztem a színpadon a bandát, s mintha valaki a hátamba vert volna egy tört, mely a szívemig hatolt, olyan szúrást éreztem. Akkor és ott eszembe jutott, hogy olvastam valahol, ha valakit szívroham ér, az erős köhögés még megmentheti. Elkezdtem köhögni és közben az járt a fejemben, hogy valahogy így jön a vég? Egy Iris koncerten? Nem is rossz, csak az a baj, hogy a fiam nem tud románul, és nem tud románul segítséget kérni, de eszembe jutott, hogy angolul tud, és megegyeztünk egy előbbi alkalommal, hogy bárhol bármi történik, szóljon angolul az emberekhez, az nem irritálja annyira őket, mintha magyarul románkodna. Mikor már elkezdtem a levegőt kapkodni, kérdi a fiam mi a baj? Közben hirtelen elmúlt a szívem táján a szúrás, és mintha az a valaki aki a hátamba szúrta a kést, mintha kivette volna és csak egy éles fájdalom maradt a hátamban, rájöttem, hogy becsípődött egy ideg a hidegtől. Megfáztam.
Pedig meg sem mozdultam. Feleségem azt mondta, nekem már elég, ha csak állok. Szóval kész, már az is baj, ha élek. Némi kenőccsel és pár félnormával helyre is jött a hátam.
De ahogy nézem ezt a kukoricást, ez eszembe jutott. Ezek a dolgok már együtt utaznak az első és az utána következő szerelmekkel. Szerencsémre a be nem teljesültekkel. Van így, hogy az élet is vigyáz az emberre. Kis hidegcsípte ijedelem, de elég az hozzá, hogy beszarjon az ember.
Nem azért szartam be, mert mi lesz velem, hanem mi lesz a fiammal.
Másnap le is vittem a műhelybe és hosszasan elbeszélgettünk, hogy mihez kezdjen, ha én egy nap kinyuvadok. Megmutattam a gépeket, melyik kábé mennyit ér, és bizonygattam, hogy listát fogok készíteni róluk, mire a fiam megnyugtatólag és szemmel látható bizonyossággal mondta, hogy ne aggódj apa, nem fogom elherdálni, ahogy te szoktad. Meglepődtem rajta. Kérdeztem, hogy tegyük fel, mihez kezdenél? Szépen elmondta, hogy mindent lefényképezne, és fórumokon érdeklődne, hogy mi mennyit érne meg, és rendre eladogatná. Kivárná amíg megadják érte a pénzt. Na ez okos dolog, és büszke voltam a fiamra.
De azért azt még megcsinálom, hogy a szanaszét heverő csavarokat, görbe szegeket mind összegyűjtöm egy helyre, úgyis vannak azok az íróasztal fiókrendszerek egy kiszuperált német rendőrség aktatározója (találtam bennük német rendőrségi aktákat, semmi érdekest), barom erős sín rendszerekkel, azokat már rég centizem befogni ilyen tárolóknak. Ha nem más, azok mint műhelybútorok is nyomnak a latban és alku tárgyává képezhetik majd.
Persze azt is tárgyaltuk, hogy esetleg bérbe adhatja a műhelyt, számításaink szerint öt év alatt kihozná azt a pénzt, amiért eladta volna a felszerelést. De nyugtával dicsértem a napot, hogy nem volt szívrohamom és a fiam majd megoldja. Szerintem a lényeg, hogy van mihez nyúljon. Nekem a tökömön kívül máshoz nem volt mihez nyúljak.
Erőt gyűjtöttem a vacsorához, kikészítettem az első savanyú uborkás üveget, amit kibontottunk, mert úgy megfehéredett valami benne (miután elmúlt a zavarossága), hogy azt hittük valamit elcsesztünk (azaz csesztem) és dobhatjuk ki az egészet. Más baja nem lett, minthogy nagyon finomra savanyodott.
Néztem a minap a Lidl-ben, hogy egy ilyen üveg uborka 6,7 lej, valami másfél euró, hát gondoltam a lófasz csinálná ennyiért, ha finom is lenne, de sajnos a bolti savanyúság ehetetlen. S akkor mind lehet olcsóbb. Csak ugye meddig bírja takonnyal az ember? Mert a kerti munka sem valami klimatizált iroda munka. Most van ez a Cézár, de ha nem lenne, kert se volna. Mert mondtam, most vagy kert, vagy műhely? Nnna.
Nincs amit kezdjek az asszony mániákus mosogatóságával, nem ért, hogy kontraidőben vannak az elképzelései az én lehetőségeimmel, mert el akarok mosogatni minden nap, de nem akkor basszam, amikor ő gondolja. Épp az este néztünk egy filmet, valami “demolition” című komédiát, ahol a csávónak meghal a felesége és a feleségem szerint bekattant a csávó, de szerintem akkor jött helyre, ugyanis szétverte a konyhát meg a hűtőszekrényt, amiért mindig csesztette a felesége, hogy nem képes megjavítani. Mondtam az asszonnak, teljesen megértem a pasast. Persze, hogy röhögött, de én halál komolyan gondoltam.
Úgyhogy marad a kontraidő, mert meglehet az időm véges és egy nap valós lesz az a hátbaszúrás. Nem akarok olyan hetykésen viselkedni mint a kukorica, hogy azt hiszi minden rendben, holott azért amiért élt, az már rég beért...

Panorama Blues


Elmentem Hunorral a “Panorama Blues festival” első estjére, jó 45 kilométerre fekvő Gyalár faluban. Vajdahunyad után eltévedtem kétszer is, ez tökéletesen bizonyítja, hogy mennyire nem tudok tájékozódni, mindegy miről van szó: utazásról életről, bármiről. Globális helymeghatározó rendszerrel a kezemben is eltévedek, mert képes vagyok vitába szállni a technológiával is. A kütyü nem vitatkozik velem, ha hibás útra is térek, elvisz akár nyolc kilométerre is, ahonnan visszafordít. Mert csak ott talált visszafordító lehetőséget. Persze hiába néztem még Vajdahunyadon a táblákat, egy adott pillanatban eltűnnek, mintha elnyelné a textúra, s az ember vakon bóklászik a nem egyértelmű útszakaszokon. Az egészben a tragikum, hogy Gyalár előtti Csincsis tónál többször is jártam. Mindegy, én már ilyen vagyok, mindent legalább háromszor kell elkezdjek, nem értek elsőből. Csoda hogy élek. Az viszont elgondolkodtató, hogy mennyit dolgozhattam potyára a sok újrakezdéstől. Most is legalább 15 km-t rááldoztam bunkóságomra.
Na de kiértünk, és nem vesztettünk semmit, a hangolás még két órát eltartott. Mondjuk ez nekem csemege, amint figyelem mit csinálnak. A rengeteg zenész beállása, hangolása. Hangszer és hang orgia. Valószínű a kütyük iránti rajongásom a bunkóságomban gyökerzik. Megmagyarázhatatlan élvezet. Ilyenkor figyelem a zenészek, technikusok mimikáit, próbálok belelátni életükbe. Ez is élvezet. Az egész megjelenésüket az élet filozófiájuk hatja át. Fura figurák. Főleg a rockos, bluesos művészek.
Ez egy három napos rendezvény sorozat, amit már hatodik éve szerveznek. A hegytetőn, egy kis szálloda mezején. Nagyon szép a hely, tágas, remek ötlet volt oda képzelni egy ilyen rendezvényt.
Ami elszomorított kissé, hogy alig jöttek emberek. Kétszázan ha voltunk, gyerekestől, mindenestől. Ebből legalább ötven hatvan csak a művészek, stáb, technikusok. Hatalmas felhozatal volt, technikailag a minőség kiváló, a zenészek is mind a szakma nehezei. Szoktam azért nézegetni, de legtöbbjükről nem is hallottam.
A jegyvásárlás is olyan volt, hogy láttam egy nénit egy dobozzal a kezében és megszólítottam, hogy jegyet tetszenek e árulni? Éppen hogy nem kérleltem, hogy adjon el két jegyet. Hunor szerint simán megúsztuk volna jegy nélkül is. Lehet, mondtam, de nézz körül, ki a túró fizeti ki ezt a sok felhozatalt? Mert szerintem így is veszteséges a vállalkozás. Mert a zenészek sem jöhettek ingyen. Ilyen látogatottság mellett a zenész pálya nagyon silány.
Megfigyeltem az embereket, leginkább az én generációm volt jelen, fiatal alíg jött el. Sokan baráti körökben voltak, magyar hangot vagy arcot nem hallottam a közönségben. Mondom, alig voltunk cakk pakk kétszázan. Éjfélre már mindenki jóllakott miccsel, sörrel, zenével. Kíváncsi lennék hányan vettek jegyet?
A zene minősége az elvárásaim fölé emelkedtek, a zenészek, a technika is hihetetlenül csúcs volt. Jó érezni, hogy a rock, a blues még nem halott. Valahogy úgy látom, hogy erre igény nem annyira a hallgatóságban van, hanem a művelőiben. A rock, a blues egy életforma, és lehet jól is van így, mert a rockos vagy bluesos viselkedéses divat nagyon félreértelmezte a műfajokat. Ebben az értelmezésben a zenészek mint valami elhivatott papok vagy örültek, akik nem tudnak mit kezdeni ösztönükkel. Úgy gitározik egy egy zenész, hogy látszik, az mást se csinál egész nap.
Egy ilyen helyen átjön ez az elhivatottsági érzés. Jó tapasztalni, hogy az őrültség lehet, hogy baj, de jól esik. Ilyenkor valahogy az ember könnyebben viseli a terhét, hogy ha nem is normális, de vannak többen.
Vegyük csak az én életemet. Zenélni szerettem volna fiatal koromban, de a szegénységem derékba törte minden vágyamat és elképzelésemet. De amikor megéreztem az idő múlását, beleőszültem a sok várásba, tettem egy meggondolatlan lépést, megvettem a dobot. És a ritka szabad időimben elkezdtem püfölgetni. Elgémberedett tagjaim nem úgy válaszolnak, ahogy a fejemben eldőlnek a dolgok. Másra tanítottam kezeimet az elmúlt harminc évben. Aztán belevágtam a virtuális stúdiózásba, és három évre rá, befejeztem az első coveres albumomat. Olyan amilyen. Nem nagy ügy, de a semmihez képest óriási. Semmi ahhoz képest, amit a fesztiválon hallottam. De a semmihez képest egy kész fesztivál.
A fiam pácolás közben hallgatta a “Remix My Time” című első albumom béta verzióját, és azt mondta, hogy nem ismeri a számok eredeti verzióit, de ezek a feldolgozások vidámak. Úgyhogy az első rewiew pozitív lett. Kíváncsi vagyok majd az asszony véleményére, mert az utóbbi három évben talán kétszer volt a stúdiómban, összesen három és fél percre. A stúdióm a kamrán túl van, úgy kábé négy méterre. Szóval nem kell három busszal átszállni.
Az este felírtam az első audio cédét, végre elkészültem vele. Viszont nem olvassa minden olvasó. Az anyag jó, a verbatim, amit mindenki ajánlott, többször is megnéztem az író programot, nem hibáztam semmivel. Nem értem. Ez megint egy dolog, aminek utána kell nézzek. Semmit sem kapok meg egyértelműen. De nem baj, így tanulok.
Nem sietek feltenni a netre az albumot, mert tudom, hogy a natíve érdeklődés nulla lenne iránta, és még meg akarok bizonyosodni arról, hogy nem sértek meg holmi szerzői jogokat. Mert hiába csak egy bemutató, azaz nem kereskedelmi célú alkotás, a mindenféle keresők ezzel nem törődnek. Mondjuk azt nem értem, hogy miként oszthatnak meg milliók a jutub csatornáikon híres előadók számait, több százezres nézettséggel, én egyszer próbáltam feltenni egy coveres anyagot, amit már a címben részleteztem hogy ki s mi s miféle cover, de nem is engedte élesíteni a dolgot? Hogy lehet ez?
Emil siránkozik, hogy a facebookon megosztott videóikat nem lájkolják az ismerősök. Vigasztaltam, hogy a facebook egyszerűen nem oszt meg tartalmat még az ismerősökkel sem, ha nem fizetsz. Igen, az első körben be kell jelöld az értesítő harangot minden ismerősödnél, ha akarsz tőle minden bejegyzéséről tudni, de ezt kevesen tudják, ezért van az, hogy a facebook jelenleg kéretlen tartalommal rohan le, fizetett hirdetésekkel, olyan posztolásokat oszt meg, amiért a kont tulajdonosa fizet. Feltűnt, hogy ismerőseim egy ideje nem írtak semmit. Aztán elmentem az oldalukra, és ugyancsak írtak. Bejelöltem a harangot, lejött egy két írásuk, de aztán újra csend. Mindent algoritmusok szabályoznak. Felejtsük el a faszbukkot. Így semmi értelme. Mert hiába építettem ki egy baráti kört, csoportos érdeklődéseket, semmi sem jön le egy idő után. Viszont egy csomó más marhaság igen. De már annyi marhaság, hogy nincs idő a szelekcióra.
Attól még Emil (the Stonecrops) szomorúsága érthető, sajnos ennyire nincs igény semmire ami a mienk. Nincs igény se a saját termékeinkre, se saját kulturánkra (legyen az akár a majmolt világzene).
a kép a "Glasul Hunedorean" oldaláról van 
A Panorama Blues fesztivál is hűen tükrözi a tömeg ízlés irányát, de talán úgy kell ezt felfogni, hogy csak nem hal ki teljesen a csináld magad öröme, hisz nincs élvezetesebb mint az, ha magad hozol össze egy akkordot vagy egy ritmust. Akkor is, ha nincs se piaci, se eszmei értéke, egy ideig az ember álomban ringatja magát. Ezt az érzést talán csak az tudja megélni, akinek sikerül egy adott pillanatban egy jó akkord fogást sajátilag előállítani. Van olyan, mint bármilyen istenes katarzis, azzal a különbséggel, hogy ez tőlem függ, nem valami ismeretlen hatalom szeszélyétől.
(megjegyzés: a csatolt kép a helyi újságból van kiemelve, ahol tucatnyi kép van az eseményről és elég jól körülírva mi volt és mire lehet számítani. A reggeli, ropogós újságban már megjelent, az ami pár órával azelőtt történt. Ehhez képest más magyar eseményekről még maguk a magyar médiák sem emlékeznek meg. Szégyen és gyalázat rájuk! És akkor sírunk, hogy elnyomásban élünk! Az igazság az, hogy az égadta világon senki nem mozgat semmit, ha arra nincs pénz! Ez minősíti még a magyar írókat is! Orbánt dicsőíteni van pénz, de a helyi kultúrára még az se figyel oda, aki erre hivatott! A szomorú az egészben -magyaroszági orbánhívők kiábrándítására- hogy ha nem lenne pénz, orbándicsőítés sem lenne... mert ennyire karakán az erdélyi -legendás- magyar...)