A
szív rendelő előtt várva, körülbelül egy éve, megvilágosodtam
a remény felől. A remény az egészséges test hozadéka. Így
fogalmaztam meg magamban. Mert ahogy ott álltam és vártam, néztem
a megannyi le s fel futkározó embereket. Én terhelt és beteg
testtel, reménytelen nézéssel, néztem az emberek arcán, hogy ki
mitől reményteljes, vagy reményvesztett. A fiatal, erőben levő,
egészséges alkat reményteljes jövőbenézéssel szaladt az Élet
elé. A gyenge fizikumú, beteg emberről lesütött a
reménytelenség, egy fajta télak tekintettel somfordált a Halál
elé.
Azóta
egyszer vitatkoztam valakivel, aki azt állította, hogy a reménynek
semmi köze a testi állapothoz. Aki nem beteg, az természetesen
hülyeségeket beszél a reménységről. Az ilyen dolgok, mint a
remény, nem ilyen idióta Coelho bölcsességek. A remény szorosan
összefügg az élettel.
Bebeszélheti
magának az ember, hogy a remény tartja életben, de szerintem nem,
hanem valami süket aforizma vagy idézet, legyen az levédett, vagy
se.
(Mindegy...
ez az a rész, ahol a fészbukkos tartalomfogyasztó már rég
átugrott más tartalomra. És ez jó. Mert a lényeg most jön).
Ma
miközben elvittem Istit, aki nem jön már bicajjal dolgozni, inkább
azt találta ki hogy ellopták, kérdezte, hogy miféle zene az ami
szól a kocsimban? Éppen egy 100 Folk Celsius szám kezdődött és
a bekezdő hegedű téma egy ütem után megáll, és megszólal a
„Barakk rádió”, aztán újrakezdi a hegedű téma és megy a
szám rendesen. Voltak ilyen cseles dzsingeleim. EL is felejtettem
azóta. A számokat lementettem egy cédére és az megy a kocsimban,
amíg le nem futtatja a műsort. Elmosolyodtam, és azt mondtam
Istinek: Á... semmi. Netről másoltam le. Valami szar rádióról.
Ja?-
Így Isti. És témát váltottunk.
Hát
igen. A Barakk rádiós időmben is sorozatosan megvilágosodtam.
Főleg abban, hogy esélytelen nyíltan kultúrharcot vívni. Puzsér
nagyon fején találta a szöget, hogy a celebvilágot nevezte meg a
kultúrát felemésztő fenevadnak. Minden amit a reklámipar jelent,
az fertőzi az emberiség szellemét és közvetve a lelkét. Puzsér
azt mondja, hogy nem a celebek a lényeg, hanem a jelenség. Ebben is
igazat kell adnom neki. Én is „a jelenségre” figyeltem fel,
amint a magát kulturált és normálisnak tartó, történetesen
éppen a tartalomgyártó társaság az, aki nem hitt a Barakk
projektben. Annyira elfogadták a celeb és reklámipar
teljesítményeit, hogy hallani sem akartak egy olyan platformról,
ami velük veszi fel a harcot, történetesen: értük, tartalom
gyártók érdekében.
Ezen
a ponton megtört bennem a szociális érzékenység.
Azt
mondtam: na hó!
Csak
kísérletképpen végeztem egy gyakorlatot. Éspedig azt találtam
ki, hogy a fészbukkos szocializációmat kvantifikáltam. Mizura
mizut válaszolok. Ezt persze képletesen kell érteni. De vége a
lelkizésnek. A megértésnek. Az odafigyelésnek. Kíváncsi vagyok,
mikor dől vissza a mérleg, hogy esetleg én is létezem?
Láss
csudát, napról napra, drasztikusan eltűnedeztek a piros számok.
Három napja egy fia üzenet nem sok, de annyi nem jött. Ennyire
egyszerű a dolog? Ennyire átlátszó? Hihetetlen. Pár nap
leforgása alatt kiderült, hogy nem számítok.
Van
ebben valami felszabadító is azért. Hirtelen elvesztettem az
értelmét a fészbukkozásnak. Ki is használtam az alkalmat és
elkezdtem elektrozni. Ha sikerül magam átmenteni az elektro
asztalomhoz, a stúdió asztalomhoz, újra elmerülni a sztringzek
világába... asszem jó lenne.
Hozott
azért jót is ez a rádiós dolog, főleg ami a szerzői jogos
részét illeti. Merthogy a produceri részét is levédték.
Elgondolkodtam, hogy bár csináltam én megannyi feldolgozást
ettől-attól, de a produceri része, a hangkeverés, a
zeneszerkesztés, a hangminták kiválasztása az enyémek teljesen.
Mi mást kell tennem, mint az akkord vázat lecserélni, a
dallamvonalat átírni? Nehogy már az Omega az én hangképemen
szóljon, és még én tartsam oda a képem egy pofonra!? Ha ennyire
nagyszellemek ezek a zenészek, hogy három akkordot levédenek
(ismétlem: szánalmak szánalma), akkor má' bocsi, de nem adom az
én részem a közbe. Most aki ismer, az tudja, hogy most pellengérre
veszek és nem gondolom komolyan. De azt igen, hogy átírom az én
hang koncepcióimat saját három akkordra.
Nem
is dicsekedtem az új kergetősömmel (entellektuel miliőben:
fugue), amit egy szombat este és vasárnap délelőtt komponáltam
és szerkesztettem, mixáltam és maszteráltam. Felnyomtam a
Soundcloudra és elfelejtettem.
És
nem védtem le. Vigyék! Gazdagodjanak! Nem szánalmasabb ez a fúgám,
mint bármelyik nagyszellem szánalmassága. És majdnem egy
akkordban írtam. Mondhatnám, hogy „Exit to God-fugue in C dur.”
Szíí méjdzsör. De aztán a végén „Red hair girl fugue”
lett. Mert valójában a téma álmomban született meg. Álmomban
hallottam egy pár ütemét és a többit hozzátettem.
Az
alkotó embernek le kell szoknia a szocializálásról. A vélemények
rombolják az emberben a spirituszt. Nincs szüksége rá. Meg
kellene tanulnom az embertől, hogy csak leszólok mint valamiféle
isten. És úgy tekintsek alkotásomra, mint valami eszméletlen
mesteralkotásra. Mert ha én nem látom benne az istenest, a
mászterpíszt, senki nem fogja.
Ezzel
is úgy kell csinálni, valószínű, mint a hit kérdését: Isten
és én. És kész. A többi fújja fel...
Mert,
és ez a lényeg, hogy Isti húzza az orrát, hogy bezzeg ha kijut
majd németbe, mert itt csak fecséreli energiáját és tehetségét,
de azt nem értené meg, nincs hogy, mert valószínű a mesét sem
ismeri, hogy a Griff madarat már a saját combomból etetem... és a
végén a madár nem adja vissza a combomat...
Na
megin' összeírtam egy csomó marhaságot.
De
legalább van benne kvantum. Ha még beírom, hogy Elon Musk,
felrobban a gugliban a száradafa...
Bónusznak itt a kergetős:
Bónusznak itt a kergetős: