Sokszor éreztem a
Gondviselőt magam mellett. Életem döntő szakaszaiban,
határozottan éreztem egy Gondviselőt, aki tőlem független módon
és félreérthetetlenül terelt.
Ez két magyarázatot
is rejt magában. Az egyik, hogy életemet a körülményekre bíztam,
a modern marketing, ezt szánalmas módszernek nevezi, amikor
tulajdonképpen nem én vagyok a helyzetnek ura, hanem attól függ,
amitől lóg. Ezen a tudományon átrágtam magam, és ezen az úton
járni olyan mintha a keskeny és a széles út között lenne egy
harmadik út. Tulajdonképpen ez a haladó ember útja, aki nemcsak
élvezi és habzsolja az életet a széles úton, vagy szorosan
követi a szerénység ösvényét, hanem ez az az út, amin törtet,
megvalósítja ambícióit, bármi legyen az, bármilyen áron.
Valószínű lehet
ezen a besoroláson vitatkozni, hogy ez is tulajdonképpen a széles
úthoz tartózik, de az aki próbálta életét saját kézbe venni,
és huzamosabb ideig sok mindent kipróbált, annak világossá
válik, miért soroltam egy harmadik útba. Mert ezen az úton nem az
megy, aki az ördöng fia, hanem az aki nem ismeri el egyiket sem,
sem Sátánt, sem Jézust, csak saját magát. A Myself cucc. Nincs
más dunnyezó (isten) rajta kívül.
Az én helyzetem
nagyon leegyszerűsödött. Egyszerre mindig csak két választásom
volt. Amikor a tehetetlen ember elé kerül két helyzet, nincs
harmadik, akkor leegyszerűsödik a döntés kérdése: az egyik vagy
a másik? A harmadik helyzet sosem kerülhetett elő, mert az a
specifikus myself, amihez komoly anyagi és lelkiismeretlenségi tőke
szükségeltetett volna. Mint olyan, magát halandónak hívő és
egyetlen gondviselőt ismerő, a két lehetőség közül
választhattam. Nem hiába mondja a népdal is, hogy: “két út van
előttem, melyiket válasszam?” (lehet ez is egy neveltetési
beidegződés, hogy csak két utat tanultam meg látni...)
Adott a kérdés,
egyetlen bérlő jelentkezett a műhelyre, egy sejtelmes olaszféle,
hogy Belgiumba gyárt lépcsőket. Simán beígérte az összeget amit
kértem a műhelyre. Az első napokban élveztem a helyzetet, a
tárgyalások jól folytak. Én mégis elkezdtem aggódni. Valami nem
jött le a fengshuiból. Eljött az a reggel, hogy perceken belül
véglegesíteni kellett volna az egyezséget. Lelkem nehéz, mint az
ólom, bennem az angyalok harcot vívtak az ördöggel, s a kettedik
út sehol. S talán ez aggasztott, hogy nincs választási lehetőség.
Egy út van! Eddig mindig volt kettő. Most csak egy!
Levágtam a cirkulán
valami lécet, s hallom szól a telefonom. Eddig sosem hallottam, ha
cirkulán vágtam. Hevesen vert a szívem, szól az Úr, futott át
gondolatomban.
A másik Attila
hívott, hogy meg kéne beszélni ezt a fiatal asztalosokat mentoráló
gondolatomat. Lenne rá támogatói hajlam.
Oh God! Hogy mekkora
jel volt ez nekem. Ennyire passzentre csak a Gondviselő képes
megjelenni.
Hogy ez mennyire
lesz reális és kivitelezhető, ez már egy másik kérdés és
döntés sorozat, illetve gondviselői közbelépés lehetősége.
Tudom, most jön az a kínos időtér, sötét űr, amikor a
Gondviselő a homályból figyel, mikor akadok el, mikor jön az a
rész, ahol már elengedhetetlen jelenléte. Ezt az űrt nekem kell
kitölteni. Erre megvannak az apró, jelentéktelen feladatok.
Akkor annak a fiatal
prédikátornak, aki be akart vonni egyházába, azt mondtam, hogy
nem hihetek az ő istenében, mert van mögöttem egy “guy”,
akivel nincs mit kezdjek, a nyakamon ül és nem enged el. Így az
ember istenében sem hiszek, mert van mögöttem egy alak, aki nem
hagy marhulni. Ki az? Nem tudom. Hitem szerint ő az a Jézus. A
csávó mögöttem, aki ott van mindig, ha tetszik, ha nem.
Bemagyarázás?
Lelki szegénység? Primitívség? Lehet. De azt a kurva telefont
időben kiosztotta.
Lemondtam az
olaszfélét a belga lépcsőivel együtt.
Az élet
labirintusában mindig csak két elágazás volt. Néha el tudtam
magam dönteni, hogy melyiken menjek, de néha nem. S akkor jött a
konkrét jel. Néha csak arra volt az a jel, hogy arrébb menjek,
ahol újabb két út ágazott el. Ahol már tudtam melyik az enyém.
Hogy mi igaz ebből
az egész feltámadásos dologban, nem tudom. Nem is érdekel. Erről
nem tudok bizonyságot tenni. De hogy létezik egy Gondviselő, arról
igen.