Araszing


Éppen a stúdió bővítésén dolgoztam, mikor egy ismerősünk halálhírét kaptam. Három évvel fiatalabb nálam, kövér volt mint én, de ráállt a zöldségekre, csak zöldségekre, szenzációsan lefogyott és mindenféle sportra járt. Csodájára járt mindenki. Mintaként mutogatták: íme, lehet. Ha akarsz! Szívrohamot kapott és nem tudták megmenteni.
El is ment a kedvem mindentől. Rögtön belém nyílalt, hogy hú baz, ebben az állapotban hogy is merek élni? Aztán az önvád, jól van ember, de ebben a korban és állapotban, neked meg stúdión áll az eszed, ami a napnál is világosabb, hogy lúzer vállalkozásaid koronája. Miféle ember foglalkozik ilyennel, amikor emberek hullanak körülötte?
És biza napokra lebénított. Ez a hideg is rátett egy lapáttal, többet kellett vágjam a tűzrevalót, volt egy kemény cipelős napom is, másnapra alig szedtem össze magam, azt hittem ez már véges állapot. Nem igaz, hogy négy óra munka után kidőlök.
Azon törtem lelkem, hogy normálisabb dologgal kéne foglalkozzak. Hagyjam a stúdiót. Hagyjak minden őrültséget, minden pseudo intellektualizmust és dolgozzak többet, ha kinyuvadok egy szép nap, ne legyen annyi szar, amit hátrahagyok.
Aztán egy hét után meglágyultam magammal szemben. Úgy okoskodtam, hogy ha meghalok, bánnám, ha nem próbáltam volna meg a stúdiót. Éppen ezért, valószínű nagyobb figyelmet kell rá szenteljek. Mert mi lett volna a világ megannyi alkotásával, ha mindenki leállt volna a “normális” életre? Viszont más szemszögből, már nagyon kevés dolog tud lekötni. Politika nyemá, ezo-mazoság nyemá, mi más, mint a basszus tartomány tisztasága? Ha valami életreményt hoz nekem, az a stúdió az. Azé' me' lúzer, és azért, mert nem fáraszt le úgy, mint az asztalosság.
Nem lesz a stúdióból pénz sosem, inkább kiadás. Habár egyelőre elvagyok az újrahasznosítással. Kaptam valami régi ágyakat, katonai pokrócokat, ott porosodnak már vagy két éve, nyűgként néztem rájuk, viszont rájöttem, a katonai pokrócok tiszta gyapjúból vannak, érzik rajtuk az erős naftalin, ez jó, mert nincs benne moly, és ideális hangszigetelőnek. Az ágy keretek meg válaszfal alakításnak. A rugókat kilóra eladom és veszek csavart rá. Napi egy órával fejlesztem a stúdiót. Kettő megy a tűzre, kettő valami termelésre.
Így a koravén araszolásomról.

6 megjegyzés:

  1. "Mert mi lett volna a világ megannyi alkotásával, ha mindenki leállt volna a “normális” életre?" Igazad van.
    Kell az élethez egy mozgósító cél. Még ha egyesek szemszögéből hiábavaló is...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon inspirálnak a sikertelen vállalkozások, az a konok, kitartó hozzáállás. Irigylem az olyan embereket, akik mindent félre tudnak tenni és követik az álmaikat.

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Akkor nem vagyok teljesen elveszve... :-)

      Törlés
  3. Azt mondják pont akkor épül le igazán az ember, ha kezdi abbahagyni a munkát és némiképp elkényelmesedik. Ezt én akkor érzem már, ha egy napig próbálom csinálni a semmit, ráadásul ezért néha lelkiismeret furdalásom is van, hogy mennyi mindent tudtam volna csinálni. :) Én olyan nem normálisan működöm vagy éppen attól működöm? Mindig találok magamnak valami tennivalót, ha apróságot akkor is. Így hajnalban meg pihenek, olvasok és nézek ki a fejemből, legtöbbször ilyenkor láblógatok. :) Az ismerősödet sajnálom és ilyenkor nem is értem a halált, hogy "válogat", nekem is sok rokonom, ismerősöm halt meg már, akik sportoltak, egészségesen étkeztek, mindig jöttek mentek, kirándultak, és aztán hirtelen lett vége.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pár éve elkezdett erőm hagyni, valamikor munkaörült voltam, jól esett sokat dolgozni, csak éppen nem figyeltem az örökölt cukor ingadozásomra, ami aztán ráment egészségemre, főleg az ízületeimre (állítólag örvendjek, hogy nem kezdte ki az ereket, szívet - a sok munkának köszönhetően). Most már fáj minden megerőltetés, hamar fáradok, fáj mindenem, ettől néha a depresszió keringet. Agyban ott vagyok mindenhol, aztán mennék, a lélek kész, de a test erőtelen. Nem egyszerű az élet...

      Törlés