Éppen
a stúdió bővítésén dolgoztam, mikor egy ismerősünk halálhírét
kaptam. Három évvel fiatalabb nálam, kövér volt mint én, de
ráállt a zöldségekre, csak zöldségekre, szenzációsan
lefogyott és mindenféle sportra járt. Csodájára járt mindenki.
Mintaként mutogatták: íme, lehet. Ha akarsz! Szívrohamot kapott
és nem tudták megmenteni.
El
is ment a kedvem mindentől. Rögtön belém nyílalt, hogy hú baz,
ebben az állapotban hogy is merek élni? Aztán az önvád, jól van
ember, de ebben a korban és állapotban, neked meg stúdión áll az
eszed, ami a napnál is világosabb, hogy lúzer vállalkozásaid
koronája. Miféle ember foglalkozik ilyennel, amikor emberek
hullanak körülötte?
És
biza napokra lebénított. Ez a hideg is rátett egy lapáttal,
többet kellett vágjam a tűzrevalót, volt egy kemény cipelős
napom is, másnapra alig szedtem össze magam, azt hittem ez már
véges állapot. Nem igaz, hogy négy óra munka után kidőlök.
Azon
törtem lelkem, hogy normálisabb dologgal kéne foglalkozzak.
Hagyjam a stúdiót. Hagyjak minden őrültséget, minden pseudo
intellektualizmust és dolgozzak többet, ha kinyuvadok egy szép
nap, ne legyen annyi szar, amit hátrahagyok.
Aztán
egy hét után meglágyultam magammal szemben. Úgy okoskodtam, hogy
ha meghalok, bánnám, ha nem próbáltam volna meg a stúdiót.
Éppen ezért, valószínű nagyobb figyelmet kell rá szenteljek.
Mert mi lett volna a világ megannyi alkotásával, ha mindenki
leállt volna a “normális” életre? Viszont más szemszögből,
már nagyon kevés dolog tud lekötni. Politika nyemá, ezo-mazoság
nyemá, mi más, mint a basszus tartomány tisztasága? Ha valami
életreményt hoz nekem, az a stúdió az. Azé' me' lúzer, és
azért, mert nem fáraszt le úgy, mint az asztalosság.
Nem
lesz a stúdióból pénz sosem, inkább kiadás. Habár egyelőre
elvagyok az újrahasznosítással. Kaptam valami régi ágyakat,
katonai pokrócokat, ott porosodnak már vagy két éve, nyűgként
néztem rájuk, viszont rájöttem, a katonai pokrócok tiszta
gyapjúból vannak, érzik rajtuk az erős naftalin, ez jó, mert
nincs benne moly, és ideális hangszigetelőnek. Az ágy keretek meg
válaszfal alakításnak. A rugókat kilóra eladom és veszek
csavart rá. Napi egy órával fejlesztem a stúdiót. Kettő megy a
tűzre, kettő valami termelésre.
Így
a koravén araszolásomról.
"Mert mi lett volna a világ megannyi alkotásával, ha mindenki leállt volna a “normális” életre?" Igazad van.
VálaszTörlésKell az élethez egy mozgósító cél. Még ha egyesek szemszögéből hiábavaló is...
Nagyon inspirálnak a sikertelen vállalkozások, az a konok, kitartó hozzáállás. Irigylem az olyan embereket, akik mindent félre tudnak tenni és követik az álmaikat.
TörlésTeljesen egyetértek veled.
VálaszTörlésAkkor nem vagyok teljesen elveszve... :-)
TörlésAzt mondják pont akkor épül le igazán az ember, ha kezdi abbahagyni a munkát és némiképp elkényelmesedik. Ezt én akkor érzem már, ha egy napig próbálom csinálni a semmit, ráadásul ezért néha lelkiismeret furdalásom is van, hogy mennyi mindent tudtam volna csinálni. :) Én olyan nem normálisan működöm vagy éppen attól működöm? Mindig találok magamnak valami tennivalót, ha apróságot akkor is. Így hajnalban meg pihenek, olvasok és nézek ki a fejemből, legtöbbször ilyenkor láblógatok. :) Az ismerősödet sajnálom és ilyenkor nem is értem a halált, hogy "válogat", nekem is sok rokonom, ismerősöm halt meg már, akik sportoltak, egészségesen étkeztek, mindig jöttek mentek, kirándultak, és aztán hirtelen lett vége.
VálaszTörlésPár éve elkezdett erőm hagyni, valamikor munkaörült voltam, jól esett sokat dolgozni, csak éppen nem figyeltem az örökölt cukor ingadozásomra, ami aztán ráment egészségemre, főleg az ízületeimre (állítólag örvendjek, hogy nem kezdte ki az ereket, szívet - a sok munkának köszönhetően). Most már fáj minden megerőltetés, hamar fáradok, fáj mindenem, ettől néha a depresszió keringet. Agyban ott vagyok mindenhol, aztán mennék, a lélek kész, de a test erőtelen. Nem egyszerű az élet...
Törlés