Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Kicsit meghalni


A lényem értelme. Emberileg.
Bármennyire alávalóság és gyarlóság, a szubjektív hozzáállást az ember nem tudja letagadni.
Szubjektív alatt most azt értem, hogy személyes. Magamból kiindulva. Mert ugyanbiza, miből induljak ki? Az objektív mitől objektív? És mitől nem alávaló, ha az ember olyan magasságból ítélkezik, ahol a személy megszűnik mint fogalom?
Mert biza, az ember valami elképesztő módon tudja szubjektíven megélni az objektivizmust. Azaz, jópofát vág az állítólagos örök igazságoknak, miket az ember lázálmában kiokumlál, és az Élethez gyakorlatilag semmi köze, noha éppen ez lenne az objektívnek a célja, hogy távol tartsa a személyest. Az objektív hozzáállás egy nagy bullsitt. Tehénfos.
Mint a pozitív szemlélet értelmezése. Azt mondják légy pozitív, a szarból emeld ki mi az ami jó és örvendj annak, ne nézd a rossz oldalát. Például, a közel keleten lőnek, ezrek halnak meg, városok dőlnek romba, nemzetközi önkéntesek vizet és élelmet visznek a túlélőknek. Jön a megvilágosult és azt mondja: jól hangzik, hajrá. És mégis mi a faszom hangzik ebben jól? Hát, hogy vizet és élelmiszert visznek a szerencsétlen túlélőkre. Hú de fasza, van túlélő. Örvendjen, hogy van lyuk a seggén. Na így a korunk szellemi irányzatairól és iszonyatosan perverz értelmezéseiről.

Egy ideje mondom az asszonynak (#meetoo), hogy ha így folytatom a munkát, előbb utóbb lebénulok, vagy összeesek. Nagyon lazán azt felelte (szufrazsett), hogy ez az élet. Addig dolgozunk, amíg összeesünk. És gondolom, hogy ezt felelősen mondta, egy gyógyszerész csak nem beszél a szélnek. Tudomásul vettem, hogy lényem értelme addig dolgozni, amíg összeesek. Ergo, húzni-nyúzni az összeesés pillanatát. Mondjuk szolgafix beállítottságom ezen csak elvétve lázadozgatik, egyébként elfogadom, mint egyetlen egyetemes igazságot.
Magyarán, gyúrni kell a meghalásra, ha megváltásra vásik néhány koronázott fogcsonkom.
Mondom a fiamnak, mi lenne, ha meghalnék, de mégse?
Nem értette mire célzok, hisz már előre tudja, hogy nekem mindig ilyen kacifántos magyarázatom van mindenre.
De egy adott pillanatban azt hiszem megértettem az öngyilkosok lelkiségét, amikor rájönnek, hogy megváltást csak a halál hozhat, így azt előre generálják. Ha a környezete gyakorlatilag nem ellenkezik a gondolat ellen, mire vár?
Fekete humorból elmondtam a fiamnak, mire értem.
Tegyük fel meghalok. A műhelynek semmi értelme. Nincs aki átvegye, nincs aki kibérelje, egyértelműen az enyészeté, azaz ami eladható, el kell adni, ami nem, az a vasba, pár lejt azért is adnak.
Tegyük fel lesz szomorúság, mert nincs aki fűtsön, feleségem nehezen talál olyan élettársra, aki a fűtéssel vacakolna, el kéne adni mindent. És menni egy civilizált környezetbe, ahol rendes beton út van és gázzal fűtenek. A minap a félig lebénult Péter bácsival beszéltem telefonon, és ő is drámaian belátta, hogy: “Attila úr... -hatásszünet- a gáz az gáz, nincs vele piszkolás, nincs füst, nem kell vágni, szárítani a fát, raktározni, és olcsóbb, kényelmesebb...”. Továbbá hozzá tette Péter bácsi: “Nem éri meg fával fűteni... -belátó csend-..”
És milyen fasza lenne, ha halálom után kiderülne, hogy mégsem haltam meg. Mert ugye, mondtam a fiamnak, anyád azt mondaná, ha meghalnék, hogy mit meg nem tenne, hogy még éljek. Nosza lenne nagy boldogság, hogy nem haltam meg mégse. Csak a műhelyre nézve haltam meg.
A gondolatot értette a fiam, de mivel élek, teljesen abszurd amit fecsegtem. Hisz élek még, és amíg élek, kötelességem addig dolgozni, amíg összeesek.

Most nem akarom ezt a dramatizációt fokozni, de azt hiszem érződik a fekete humor mögött az élettel szembeni ellentmondás.
Jézus is ezt tette, meghalt, hogy halála után jöjjön el az értelme az egésznek. Viszont Ő azt mondta, meghalt értünk, hogy ne haljunk mi meg hiába. Miért akarunk mégis mi is feszt meghalni, hogy felszabaduljunk?

Nincs menekvés. Hiába mondja Ezotér Leyla, hogy a hamis programokra ezért kell benzint önteni, s utána égő gyufát dobni, mert ő sem csinál mást, mint egyik progiból egy másikba csöppen, és nem tudni melyik ártalmasabb.

Azért mondjuk elgondolkodtató, hogy emberi lényem lényege, hogy dolgozván, összeesve haljak meg. Ahelyett, hogy mondjuk rajzolnék, festenék, zenélnék.
De hogy őszinte legyek, egyre inkább megfordul a fejemben ez az ideiglenes halál és feltámadás.
Valószínű addig filózok itt, amíg egyszercsak tényleg lerobbanok és nézhetem magam halálostól, újjászületéstől együtt. Mert ilyen az ember, mind variál, de nem képes lépni.

Lejárt határidejű megváltás


Egyre több helyről hallom, hogy az emberiség egy új megváltásra szorul, ideje lenne egy új Messiásnak eljönni. Honnan, honnan nem jön ez az igény, pontosan nem érzem át, de sejtem.
A New Age egy színes ajánlat csomaggal jön, ami úgy néz ki, hogy sok választ ígér. Megtalálja magát benne nagyjából mindenki.
Nem akarom ezt elemezni, vagy kurzussá alakítani, csupán írva gondolkodom, és abban reménykedem, hogy más kiigazít, vagy felvilágosít, mit nem látok jól?
A New Age a régi “programok” felégetésével kezdi, olyan ez, mint az alap akkord egy dalban. A következő akkord a “tudatosság” és a harmadik, az akkordképlet kört bezáró hangzása az “egoizmus”. Ez a posztmodern kor új slágere.
A régi programok az emberiség eddigi hitrendszerét foglalja magában, a tudatosság köntösét felvenni, annyit jelent, mint levedleni az eddigi hitrendszert, hogy megvalósuljon az “ÉN” függetlenül mindenkitől és mindentől.
Én ezt röviden így látom.
Az Isten hívőség lényege is ez: “Meghal bennem az óember, és újjászületik bennem a Jézus. Leszek többé nem Én, hanem lesz bennem az Isten”. Ezt úgy magyarázzák, hogy fanatizmus egy befolyásos lélekben. Istenben (Teremtő) hinni, Jézusra tenni az életünket, egy olyan program, mely tulajdonképpen rabbá tesz, egy szekta tagjaként lemondunk az énünkről, azaz boldogtalanokká leszünk.
A New Age sem jön más szervezkedéssel, mint a szektaság, csupán annyi, hogy nem Isten lép be agyagedény mivoltunkba, hanem konkrét emberi szélhámos, kinek a szakmai neve: guru.
Levetkőzvén az Isten Lelkét, a New Age (új korszak) azt mondja, az ember megüresedik és némi gyakorlattal el tud érni egy olyan tudatos állapotba, melyben az Univerzum energiáit a maga hasznára tudja fordítani, nem kell ide Isten.
Gyakorlatilag, egy három hónapos fizetett kiképzésben szerzett fitness tréner engedéllyel bárki megalapíthatja az utcasarki New Age templomát, szabad a pálya egy új fajta szektásodásra.
Erről nekem csak az jut eszembe, hogy amennyire képtelenné lett a kereszténység, ennek a képtelen ellensúlyaként jött létre a New Age. Amint a kereszténységnek sincs semmi köze Istenhez, úgy a New Agenek sincs semmi köze Budhához vagy bárkihez. Mondhatni, ez a cseberből vederbe dolog életszerű és majdnem jogos.

Ami számomra furcsa és első hallásra érthetetlen, hogy miképpen gondolja a keresztény, -mert keresztény berkekből árad az igény- hogy ideje lenne egy új megváltásnak? Jó lenne a témát frissíteni? Vagy mi?
Lassan már gondolkodhatunk, hogy az a vicc, miszerint a cigány és cigányné azt latolják, hogy semmint megfürösszék a gyereket, inkább csináljanak egy másikat, már nem is annyira elképzelhetetlen. Semmint megérteni Istent és jobban odafigyelni miről is beszél Jézus, inkább létrehozunk egy új vallást, egy tetszetőbbet, egy alakíthatót, amelyben nincsen Isten, aki jöjjön itt nekünk egy morális csomaggal.

Az életben sok mindent próbáltam megérteni, valószínű van bennem naivság, éhes vagyok Istenre, szomjúhozom Jézust, ha nincs, megalkotom szükségből. Miért van az, hogy nem hiszek a Mikulásban, vagy abban, hogy az angyal jön karácsonykor, és miért hiszek Jézusban, pedig mindeniket a gyermek korban felszedett “hamis program” csomagban tálalták? Szóval, nem vagyok teljesen hülye, csak kicsit?
Nem. Nem vagyok hülye. Csak érdekel a dolog. Kutakodom, hagyom, hogy belém költözzön, amint a jó zenét hallgatja az ember és érzi, ahogy lelke megtelik vele. Nem olyan bonyolult ez. Aztán, hogy az önszuggesztió, vagy a Való Isten van a hitem mögött, tegyen róla bizonyságot az életem. Én úgy hiszem, hogy a Való Isten. Mert néha töltekeznék mással, de semmi sem olyan, mint Ő. Mindig visszatérek Hozzá. Mert mindig meggyőződöm, hogy nincs Isten rajta kívül.
Persze mondhatni, én is megalkottam a magam diploma nélküli “program” istenemet. De ebben is követem Jézust, aki azt mondta: Csak általam. Én ezt úgy is értelmezem, hogy elég általa. Nem kell szekta tagja legyek, hogy Istent megismerjem. Van a Bibliában elég “anyag” az Istenségről, az is megérti, aki csak felületesen olvasgatja, nem kell hozzá teológia. A kisbetűs részek nem átverések. Nem muszáj azokon szenvedve átvergődni.

Új megváltásra, új Megváltóra nincs szükség. Elég rendesen meg voltunk váltva. Egy elég rendes Pacáktól. Ezek az új filozófiai, vallásos irányzatok ugyanaz az emberi tévelygés, amely azt hiszi, hogy minden az emberért teremtetett, Isten arra van, hogy segítsen. Nem teszi fel az ember azt a kérdést, hogy esetleg mivégre teremtetett, mi a célja vele Istennek, mit akar tőle Isten?... Ez természetesen abban az esetben, ha elhisszük, hogy van Teremtő.
Ha nem hiszünk Istenben, tessék beállni abba a sorba, ahol állítólag az új Messiásokat várják...


Húr


Az jutott eszembe, hogy olyan vagyok mint egy húr a gitáron. Nem én választottam a gitár testet, nem én feszítettem magam ki a gitár nyakán. Nem magamtól hangolódtam fel.
Ha megpengetnek, rezdülök, hangot adok ki, az adottságaim és lehetőségeim szerint.
Vajmi kevés beleszólásom van abba, hogy tetszik e rezgésem másoknak. Csak rezgek.
Ha nem pengetnek, a szél hatására is adok ki felhangokat, de azok emberi füllel már nem hallhatóak.
Stúdióm felszerelésében levő gitár


Rövid reflektálás Az Idő rövid történetére


Az Idő rövid történetében Stephen Hawking summázza az addigi tudományosnak vélt elméleteket a Világról.
Az általam felhozott idézetek nem a summa summáriumot jelentik, hanem a stílusra szeretnék rávilágítani, hogy az adott szakaszában a tudományos kutatásoknak hogyan is fogalmaztak:


Az ősrobbanás pillanatában a világegyetemet nullaméretűnek, tehát végtelen forrónak tekintjük. Tágulása során azonban csökken a sugárzás hőmérséklete. Egy másodperccel a Nagy Bumm után körülbelül tízmillió fokra esik vissza. “
Alig néhány órával a Nagy Bumm után meg is szűnik a hélium és a többi elem termelése. Az ezután következő mintegy egymillió éven át a világegyetem egyre csak tágul, anélkül, hogy valami különösebb történne.
Nem teljesen tiszta, hogy ezután mi történik, de valószínűnek látszik, hogy a csillag központi része nagyon nagy sűrűségűvé zsugorodik, neutroncsillaggá vagy fekete lyukká válik.
Az az elképzelés, hogy a tér és idő határtalan, zárt felületet alkothat, óriási súlyú következményeket hordoz Istennek a világmindenség ügyeiben játszott szerepét illetően. Miután a tudományos elméletek sikeresen leírták az eseményeket, legtöbben úgy vélték: Isten engedi, hogy a világ a törvények rendszere által megkövetelt módon fejlődjék, és nem avatkozik be e törvények megsértésével.
Azt azonban nem árulják el a törvények, hogy keletkezésekor milyennek kellett lennie a világegyetemnek. Továbbra is Istenre vár, hogy felhúzza az óraművet, és döntsön a működése felől? Amennyiben a világegyetemnek van kezdete, akkor feltételezhetjük, hogy van teremtője is.
Ha azonban a világmindenség tényleg önmagába zártan létezik, nincs se határa, se pereme “


Az Idő rövid története című könyvét, nagyjából ezekkel a sorokkal zárja le Stephen Hawking:

Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, idővel legalább a legfontosabb elveket érthetővé kell tennünk mindenki számára, hogy az elmélet ne maradhasson néhány specialista magánügye. Akkor pedig mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk - mert akkor megismerjük Isten gondolatait.

A könyvnek minden bekezdésébe beleolvastam, ami érdekesnek tűnt, elolvastam, de szinte hiába, értelmetlenül, mert minden újabb fejezet arról tesz bizonyságot, hogy a tudomány nagyrészt elméletek sorozatára épít, amit aztán ilyen-olyan számítások áthúznak, vagy csak részben bizonyítanak.
Nem titkolt szándéka a tudományon keresztül, az emberi elmének az, hogy tagadja Istent, sőt ennél tovább megy, bagatellizálja és végtére meg akarja ölni Istent, úgy, hogy nevetség tárgyává tegye.
A könyvben egyértelmű cinizmussal és kárörvendéssel beszél Istenről Hawking.
Hawkingot nem a Valóság érdekli, hanem a bizonyítás, hogy Istennek nincs helye a Világon.
Engem nem nyűgözött le a záró mondatával, miszerint az emberiség majd egy szép fényes kupola alatt boldogan fog fürödni az isteni tudomány birtokában.

Azt természetesen látom, hogy Hawking egy elméleti figura és a tudományra hivatkozva kalandozott el szelleme. Fizikai kalandozásában egyértelműen materialista irányok mentén haladt. Ezzel nincs nekem semmi bajom. Ahogy ő fogalmazott: tudománya néhány specialista magánügye, és amíg ebben a miliőben marad a téma, addig minden rendben. Hogy egy adott páholyban miről beszélgetnek a színdarab szünetében a nézők ez diszkréció kérdése.
Viszont azt nem értem, hogy a hétköznapi emberek mi majmolni valót találnak ezekben az elméleti boncolgatásokban? Én nem hiszem, hogy hétköznapi ember meg tudja érteni, követni tudja Az Idő rövid történetében felvázolt elméletek fonalát. Irtó nagy képmutatást érzek azon hétköznapi emberek áradozásában, kik a könyvre hivatkozva azt állítják, hogy abból megértették, miért nincs Isten.
Ugyanezt a képmutatást érzem azon Isten hívőknél is, akik csak szájukkal közelítenek Istenhez, de sem lélekkel, sem szellemben nem teszik azt.

Elég csak elolvasnom, Mollináry Gizella éppen soron következő versének utolsó szakaszát:

Az embernek mégis
valamiről tudnia kell,
hogy él.
Ha másról nem,
a kínról,
amiben félrebeszél.”

És egyértelműen érzem, hogy az élet messze nem a fizikum megértése.

Arra a kérdésre, hogy miért létezünk mi és a világegyetem, az emberi értelem leghatalmasabb diadalaként tudom elkönyvelni, hogy erre a kérdésre a választ megtalálta az, aki Istenbe vetette hitét, mert aki Istenbe veti hitét, az megérti Isten gondolatait.
Ezt talán az értheti meg, akinek már volt lelki élménye egy másik emberrel, amikor nem a test dönti el a kapcsolatot, hanem a lélek. A lelki látás egy olyan adomány, aminek birtokában nincs szükség az anyag keletkezésének és okának a megértésére.

Én azt hiszem, hogy hinni egy ilyen könyvben, mint az Idő rövid története, százszor nagyobb képtelenség, mint hinni, hogy van Isten.
Mert ismétlem, egy az, hogy ezek az unatkozó úriemberek mikről volt idejük fecsegni és agyat törni, de más az, amikor ezek töretések summáit felhozva akarják megérteni Isten létét vagy nem létét.
Teljesen abszurd. De persze mindenki csinálhat amit akar. Csak szóltam.
Nagyon ügyes ez a Hawking, és remélem, hogy most már dicsőséges testben teljesen meg van világosodva.
Ezt teljesen őszintén gondolom, akkor is, ha egy cinikus válasznak tűnik “az Istennek nincs helye a világegyetemben” hivatkozásaira.

Az czirádákrúl


Olyan furcsa most nekem, hogy szöszmötölök ezzel nemistommilyen bútor stílussal. Telnek az órák, napok, hetek és alig haladok. Csak nézek ki a fejemből, hogy milyen nehezen haladok. Pedig nem igazán vagyok a lassan dolgozó típus.
Korszak alkotó kedvemben kapott el ez a bútor készítés. Mármint olyan értelemben, hogy a kliens szabad kezet adott az anyag felhasználásban, azt mondta, nem zavarja, ha újra hasznosítok. Elvégre az egész házában újra hasznosított bútorja van, melynek zömét én pofoztam helyre. Mondom inkább így szerényen, hogy helyrepofozva és nem restaurálva, mert egy dolog a restauráció és más a helyrepofozás. A kliens nem az autentikus régi bútorra utazott, mint érték, hanem inkább a formákra. Szereti ezeket a régi formájú bútorokat, sok bizbasszal rajta, lehetőleg sok faragással. Ő maga mondta, szereti ha kicsit cigányos. Ez mondjuk helyén is van, mert az én helyrepofozós restaurációm is inkább cigányos, semmint szakmai. Azért azt tisztázzuk, hogy nem azért, mert esetleg nem tudtam volna elfilózni a részleteken, hogy resaturáció legyen belőle és ne cigánykodás, de volt egy fajta elgondolt büzsé, hogy az valamennyire a gagyi szintjén túl ne vezérlődjön. Azzal meg végképp nem áltatom magam, hogy hozzám jött a munkákért, mert én valami nagy májsztró lennék. Ahogy én látom, az ajánlásaim olyanok lehettek, hogy jóu csávó, és ouccsó.
Szóval, ha már az anyagban szabad kezet kaptam, gondoltam nekem se ártana, ha ki tudnám találni, a régi bútorok újra használhatóságát, legalább részben. Addig addig sürögtem forogtam a műhelyben, amíg szépen összejött az anyag, és az biza nem volt kevés. Kellett azért egy jó adag szemlélet váltás a tűzre szánt anyagokra úgy nézni, hogy azokat újra lehetne használni.
Őszintén megmondom, az elején meg is torpantam picit, mert egyszerűbb lett volna egy szekér fát venni és tiszta lappal nekifogni. De két nyomós okom volt nem így tenni. Az egyik, hogy ha veszek egy szekér fát, az előleg nem is elég az anyagra, és hosszú még az út Amarilliszig. A másik ok, hogy így is úgy is a kezemhez kerülnek a régi fák, tehát szelektálok a tűzre vágás mentén. Nehezen alakult, mert sok anyagot átforgattam, amíg félre tudtam tenni használhatót. De egyszer csak kezdett gyűlni, és ahogy gyülegedett, kezdtem feldolgozni. És lassan lassan alakult.
A legyalult régi fa olyan, mint az utcán nevelkedett árva gyerekekre mondják, hogy mocskosan senkinek nem kell, de mihelyt megfürösztik és felöltöztetik, mindenki örökbe akarja venni. Az újra gyalult fára senki nem mondaná meg hogy mi volt előtte. Mivel veszítettek a vastagságukból, sokat összeragasztottam, zsírújjá tettem. Úgy nézem, hogy ki fog jönni ez a munka az újrahasznosításból. Picit rádolgozom, de így éri a széle a hosszát. A végén az anyagot ha felibe is számolom, akkor is jól jár mindenki. Főleg a kliens, mert a felepénzért nem azt jelenti, hogy gyengébb minőséget kapott, hanem sőt, jobbat. Mert nem holmi szar műanyag bútorlapot használtam, hanem furnérozott lapokat, amit lecsiszolva bármire le lehet pácolni, festeni.
Még annál is jobb, hogy furnérozottat használtam, semmint masszív fenyőt, mert így illik be a többi bútorhoz lakkozás után. A fenyőnek egy az erezete, a bükknek, tölgynek más, elegánsabb.
Szerintem cucc lesz a cucc, statikai szempontból minden esetre vetekszik még a legrégebbi szakmák elgondolásaival is, mert én általában úgy gondolom ki a szerkezeteket, hogy az brutális legyen.
Ez a régies bútor szerkezet elég sok fejtörést adott nekem. Egy kicsit -megmondom az őszintét- ahogy felénk mondják, volt ilyen Famíves Kelemenkedés is, hogy amit két nap összeraktam, harmadnap lebontottam, mert nem passzolt a dizájn. De a szorgalom és kitartás végül aszt hiszem révbe ért.
Lehet, hogy ezzel a stílussal elkezdhetnék egy új bútor vonalat, de azt okkal kétlem, hogy lenne rá kereslet. Mert az népeknek a formák tetszenek, amíg szekond árban lealkudhatók a lomtalanításokból. De ha újonnan kell megfizetni, ammá nem érdekes.
Valószínű érdekes lenne mondjuk, ha ezen a vonalon fejleszteni lehetne egy gyártási vonalat... De nekem itt Csirkefalvi utolsórohadtszomorúasztalos magányomban megtanultam, hogy álmodozni szép, de legtöbbször értelmetlen.
Ja... és azok a fehér faragványutánzat czirádák, azt a kliens öntötte egy faragásról levett szilikonsablonban valami fehér kőporból vagy mi... Ilyen dolgokat, ha vastagodna a vicc, egy kis CNC marófejjel lehetne készíteni... Azon is törtem a fejem, hogy csináljak egyet, de mióta úgy döntött a fiam, hogy inkább Magyarországon alapozná meg életét, elment a kedvem a fejetlen fejlesztésektől... Valószínű bevárom a lassú, de biztos enyészetet...
A lényeg, hogy most már nem ázik be a tető, olyan az egész tető, mintha ilyen gyors sebtapasszal taknyoltam volna össze, de még így is hálásan kulcsolódik imára a kezem, hogy volt hozzá kedvem és energiám Jocóval kimenni a tetőre három alkalommal.
A képek a könyves sarokszekrény negyedét teszik ki, folytatás következik majd...
Így a cirádákról.
Enyészetre ítélt bútor darabok egy része

Előválasztásra szétszedve

Nagy része tűzifának használható csak

A használható bútorlapokra vár még egy esély

A fa részek nagyolása

Van amiből kijön a használható méret

Darabkák összeragasztása

A felöltöztetett, megetetett czigány purdé

Ez csak pulicka tehéntúróval, sajtreszelékkel és tejföllel.
Nemcsak Igéből él az ember.

Egy hónapi félnormás munkám feslő része

Ugyanaz a hónapi félnormásom alsó része

Ezt hoztam össze 99%-os újrahasznosított anyagból.
Az 1% az néhány facsavar és ragasztó.




Az én csipkebokrom


Csatlakoztam egy fészbukkos ateista csoporthoz. Vagy két órányit vitákat olvastam.
Elgondolkoztam, hogy nehéz azért ateistának lenni. Mindenre magyarázatot találni. Belemélyedni metafizikába, számtanba, történelembe, mindenféle filozófikus irányzatba. Miért? Csak azért, hogy a Világnak ne legyen egy alkotója?
Dicséretes az igyekezet, de olvasva az érveléseket, csak megerősödtem abban a hitemben, hogy jobb az én utam.
Én nem az értelem útját választottam, hanem az Életét. Nem vagyok jó az összefüggések értelmezésében, ha két dolgot kell megértenem egyszerre, nekem nem megy. Egyszerre csak egy dolgot tudok megérteni.
A hit kérdése nálam úgy valósul meg, hogy veszem az adott helyzetet. Reggel felkelek és folytatom, ahol este abba hagytam. A tőlem telhető filozófia az az, hogy elmémben forgatom, ez az az út e, amin a Sors, vagy az Isten visz e? Aztán keresem a kereszteződéseket, ahol el kell dönteni, hogy jobbra e vagy balra e. Ez irtó egyszerű. Fizikailag nem lehet az ember túl sok helyen, így nagyon egyszerű a döntés. Maga a döntés is egyszerű. Választani kell, hogy melyik a jó út. A valamelyik út jósága meg a Jézusi erkölcsrendszer szerint válik nyilvánvalóvá. Melyik úton valósul meg az “azt csináld másnak, amit magadnak kívánsz”? Legtöbbször egyszerű a különbség tétel. Ritkán találkoztam olyan kereszteződéssel, ahol minden elágazás csupa jóval kecsegtetett.
Például, munka terén. Általában a munkák kötődtek egy folyamathoz, egyik munka a másikat hozta. Nem voltam olyan szituban, hogy drogkartelnek szállító ládákat kelljen csináljak. Fegyvergyár sem keresett meg, hogy puskáknak csináljak ládákat. De én sem mentem befolyásos emberekhez, hogy kössenek össze politikai úton állami megrendelésekhez. Bíztam a sorsban, bíztam abban, hogy kiszolgálván a zörgetőket, jól cselekszem. Jézus is ezt csinálhatta, amíg ács volt.
Volt, hogy fővállalkozók kerestek meg, hogy általuk pályázzak állami megrendelésekre. Volt, hogy engedtem a csábításnak, de rosszul éreztem magam. És Isten segedelmével nem jöttek össze azok a megrendelések. Az ateista erre azt mondta volna, hogy lám Isten nem segített megfogni egy zsíros melót. Bezzeg Isten segít másokat megfogni a zsíros melókat. Na itt ezzel nem értek egyet, mert nekem a cél nem a zsíros meló, hanem, hogy Jézussal továbbra is barát maradjak. Mert olyan barátság ez, ami barátság, nem érdek. Nem azért hiszek Istenben, mert erős és segít, hanem azért, mert kezdem megismerni.
Például, fiatal zöldfülűként imádkoztam (látván másokat hogy kell grimaszkodni), hogy egyik vagy másik csaj kőszívét lágyítsa meg és fogadja el barátságomat. Nem tette. Nagyon rövid idő alatt rá is jöttem, hogy valójában jól tette Isten, hogy nem lágyította meg felém a csaj szívét. Ha már ilyen terminusokban beszélünk, hogy Isten mit segít és mit nem.
Azt akarom mondani, hogy én legtöbbet Jézustól tanultam, követve az ő gondolat menetét, erkölcsi rendszerét. Meg akartam érteni, nem azért barátkoztam vele, mert feszt adott nekem.

Nézem az ateistákat, és nem irigylem éles látásukat és értelmük tisztaságát. Mert ugyanúgy szenvedik az életet, mint bárki más, de nekik még egy ilyen vigasztalójuk sincs, mint nekem ez a Jézus. Mit nekem a feketelyukat megérteni? Amikor annyira világos, és egyértelmű Jézus?

Ez a jelenlegi “fake” kereszténység, és ez a keleti “megvilágosodás”, mely jó ideje csak itt leskelődve, laposan, alamuszi módon, kúszva settenkedett, mostanra egészen a felszínre tört és kezdi meghúzni a vonalakat, megadni az irányokat, ez engem arra ösztönöz, hogy kilépjek a jézusista komfort zónámból.
Ki kell lépnem ebből a belső szobás megoldásból, a magamban beszélésből, és tegyem oda én is a magamét, hogy álljon meg a menet! Nem vagyunk azé' éppen mind hülyék, elveszett idióta báránykák.
Az életünkből kiléptettük Istent, kultúristennek lebegtetjük a tömjénfüstöt árasztó csajkát, míg a keleti zagyvabölcsesség fősodratulag szedi bamba őz áldozatait. Új, tömeghisztériás szekta kezd alakulni az agyoncsépelt, agyonunt látszatkereszténység sírhantján.

Olvasom ezeket a fiatal, okos, tehetséges ateista gyerekeket és rájövök, hogy ezeknek szegényeknek csak ez a képmutató vallásisten jutott, nem tudnak elszakadni a szűz Máriás képtől, míg a keleti szekták a színes semmit mondásukkal kényelmesen alátámasztva a fekete lyukas igyekvéseiket, azok hitelesebbek számukra. Hitelesebb egy sarlatán kínai, aki jósolni tud a Skorpió és Iker csillagképekből, mint Jézus.
Tudásra hivatkozik az ateista, viszont érződik, hogy nincs tapasztalata az Életben.

Nagyon nehéz ilyen előítéletekkel elkezdeni Jézussal járni.
Mérlegre teszem az életemet és nézegetem a tányérok tartalmát. Mi adott nekem értelmet, mi nem? És be kell lássam, hogy azok az utak, amiket Jézus oldalán véltem megtenni, azok jók voltak, azok az utak, amelyekből kihagytam Jézust, azok nem vezettek semmire. Összefüggésekről beszélek. Amikor magam jártam az utakat, nem rajzolódtak ki az összképek. Csak egy vándor az úton voltam, ki jött sehonnan és ment semerre.

Nagyon érdekes, és mennyire beszédes az útépítés történetem.
Mondhatni az egész univerzum kényszerített rá, hogy elkezdjem az út építést. Amíg zajlottak az események, nem értettem az összefüggéseket. De volt valami tudatalatti bizsergés bennem, hogy ezt kell követnem.
Egy adott pillanatban, mikor nézegettem a határ mentén a bozóttal benőtt 400 méteres útszakaszt, melyet előtte lépésben kimértem, a szántófölden bukdácsolva, köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ekkora balfaszt az Univerzum nem látott, mi a franc indíttatásból állok neki egy Góliátnál kétszer nagyobb szörnyeteggel szemben, én patkány paraszt, kinek még parittyája sincs? Köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ez egyenesen Isten kisértés, méltó vagyok a gyehennára. És akkor gonosz szolga létemre megvillant a kisértés a fejemben, hogy nosza, ha ez az Út meglesz, az csak az Isten dicsősége lesz! Nosza Isten: tégy egy csodát!
És aztán csak zajlottak az események. Jött egy befolyásos ember ki háromszor kérdezett rám: Mondjad, mit segítsek? Én csak néztem ki a fejemből. Mondjad, mit segítsek? Nem tudtam mondani semmit. Mondjad mit segítsek? Mondom a feleségemnek, itt valami nem stimmel nekem. Akkor azt mondtam a befolyásos embernek, hogy vegye rá az illetékest, hogy adjon el a telkéből egy nadrágszíjat, hogy legyen kijáratom. Na végre, így a befolyásos. És lőn. Eladtak nekem egy nadrágszíjat. Mondom a szomszédomnak, ez is egy fajta közepes Góliátféle, hogy utat vágok a bozóton, kész. Történt, hogy megemelték az addigi kijárati bért. Erre a Góliátféle is azt mondta, rendben, vágjunk utat a bozótban. Ráhagytam, rendezze ő az útépítést, noha tudtam, hogy ráfizetek. De itt már éreztem, hogy nem Hús és Vér vezeti a harczot. Közben kiderült, hogy a csirkefarm már rég szerződött kerítésre és utolsó lehetőségként küldte hozzám a befolyásost az Úr. Ez után nem adtak volna el nekem egy nadrágszíjat.
Tehát a kocka el volt vetve rég. Én nem tudtam, de az Úr igen. Megpuhította a Góliátféle szívét erre az időre irántam, és hihetetlen módon közösen csináltunk valamit. (Persze a motivációk lehetnek másak, de azok más történetek katarzisai lehetnek majd).
S ekkor kifordul a földből a bulldózer lánctalpai alól, sértetlenül a fejetlen angyalszobor, mely apám íróasztalán volt mióta tudom magam, a fiam találja meg és jön a kezében a fejetlen angyal szoborral én meg köpni nyelni nem tudtam. Nekem ekkor gyúlt meg a csipkebokor.
Mindenre van magyarázat. Egészen biztos. Viszont van itt egy összkép, amire nem akarok más magyarázatot találni, minthogy az Isten keze van benne. Nekem ez elég.
Ez a hit adott nekem erőt tovább lépni.
Az istentelenség nem adott semmire sem erőt. És ezen is elgondolkodtam.
Nekem nem kell megérteni az ateisták gondolatmenetét. Nekem az Istennek a gondolat menetét kell megértenem. Még úgy is, hogy nem értem, mit, miért Tesz!

A Cetelem, a lankás kenyér és a Dark


Mondja a Cetelemes néni, hogy: “maga mindig olyan szomorú, mikor jön a részleteket kifizetni... mindig látom, hogy nagyokat sóhajt, ahogy leteszi azt a 600 lejt minden hónapban. Igaz, hogy csak 550 lejt kéne letegyen, de maga mindig 600 lejt fizet. Ez érthető, de amit nem értek, hogy miért olyan szomorú mindig?”
Hát, -mondom a Cetelemes néninek- azért vagyok szomorú, mert úgy érzem, mintha sosem fogynának el ezek a kölcsön részletek.”
Dehogynem fogynak! Nézze csak... -mondja a Cetelemes néni és előveszi zsebszámológépét és pötyögtet bele- jövő hónapban már 10000 alá fog menni! Megtöri a tízezrest. Az már jó, nem?”
Hát... -mondom én- igen, de attól még rengeteg van. És mivel a 600 lejnek a fele kamat, elképzeli, hogy hány évig kell nekem ezt fizetni.”
Igen.. -mondja a Cetelemes néni- de mondja meg őszintén, azt amit vásárolt a kölcsönből, ugye jól jött? Biztos valami szép, vagy valami jó dolgot vásárolt belőle....”
Hát... -bólogatok- ..mondjuk ez igaz, autót vettem, mert a régi már nagyon elromlott, nem lehetett javítani.”
Na látja, - lelkesedik a néni- vett egy jobb autót! De mondja meg őszintén, a kölcsön nélkül meg tudta volna venni az autót?”
Hát nem...” -vallom én.
Na látja... ne legyen olyan szomorú... ahányszor fizetni jön, mindig gondoljon az autóra.”
Hát persze, igaza van...” -mondtam beleegyezőn.
Na látja... gondoljon a jó dolgokra, mert rossz van elég.”

Megnéztem jobban a nénit, amíg megírta a számlát, mióta megnyílt a Praktikeri fiókja a Cetelemnek, olyan 15 éve, azóta ott dolgozik. Mindig olyan morcos volt ő is, most mitől lett ilyen pozitív, nem tudom? Mindegy, de ezen aztán elgondolkodtam, és van benne igazság... Kölcsön nélkül egy rollert vehettem volna, esetleg.
Így a Cetelemről.


Kicsit utánaolvastam az esti szomorkodásomban a ditrói Sri Lankás botránynak. Megnéztem pár filmecskét vele és próbáltam leszűrni belőle mi az ami engem érint.
Még semmi nem érint ezzel kapcsolatban, avagy nagyon is érint. Ahogy vesszük.
Elképzeltem, amint a két szerencsétlen feka csávó nem érti mi történik körülötte. Aztán amikor megértik, elkeserednek. Talán nem hisznek a szemüknek, fülüknek. Aztán jön a pék tulaj és lefokozza őket még niggerebb munkára. A társadalmi nyomás hatására.
A társadalom őrjöng a kultúrpajtában, ami valószínű rég nem volt kultúrától hangos. Úgy néz ki a pékségben majd minden lakosa a falunak dolgozott egykor. A péktulaj igazi patronhoz méltóan viselkedhetett alkalmazottaival, agyondolgoztatva minimálbérért.
Uniós pályázaton megnyert egy csomó lóvét. Milyen cuki... ismerek még valakit, aki azt szereti, hogy alkalmazottai kiéhezve és mint vadállatok essenek egymásnak, és az ilyennek siker sikerre halmozódik, minden pályázatot megnyer és nemzeti hős. A kutya is a hegyre szarik cucc.
Persze, ez az egyik vetülete, hogy éljen a Farkas és haljon az Őz. Az uniós pályázatok is hűség kifizetések, csak a sok marha naiv gondolja, hogy a gazdaság egyensúlyaként hozták létre. Az uniós pályázatok az egyik legnagyobb korrupciós csatorna.
A helyi vezetések nem nyomnak a latban, nem tudják a gazdasági útvonalakat megváltoztatni. Csak az adókból tudnak variálni. Az államnak az a célja, hogy a nép fizessen adót. A többi nem érdekli, de nem is szándéka, hogy érdekelje. Ők úgymond háztartást vezetnek, aminek a bevételét a nép termeli ki. Olyan ez, mintha az én béremet másra bíznám, hogy más mondja meg mikor mit egyek vagy se. Aztán a háztartás termelői meg deszkurkálódjanak (ügyeskedjenek, csipkedjék magukat).
Az egész botrányból az jött le, hogy a gettó székely milyen gyűlölő fajta. Erre a ditrói jellegű jelenségre már régóta világítok, vagyis hogy eljön az idő, amikor a nyugati gazdasági modellt kopírozva, mi is be fogunk hozni fekákat, s egyebeket, akik fantáziát látnak abban, amiben mi már nem. Nem ismétlem most magam.
Én már a megoldáson gondolkodom. Például, hagyni kell a pékséget, hadd hozza a sri lankaiakat, azok nem hibásak. Nem lesznek akkor sem hibásak, amikor tényleg elkezdik venni az olcsón odaprédált házakat és elhozzák a fél falút Sri Lankából. Ez emberi természet, sőt kötelesség, hogy az ember megpróbál túlélni, jobban élni.
Itt a kérdés az, hogy én mennyire értékelem vagy sem a helyet ahol élek?
Például, oké, van ez a pék és ellátja nemcsak a környéket kenyérrel, hanem más falvakat is. Meglehet egy kiskirály, befeküdhetett ide oda, de lehet, hogy nem, csak egy ügyes vállalkozó, aki látott fantáziát abban, amiben más nem. Ha én annyira fosok a falumért, sőt össze is csődül háromszáz magamfajta fosos, akkor döntsük el, hogy mindenki süssön otthon kenyeret. Per hecc. S akkor Ditróba nem kell srilankás feka. Ennyire eccerű. 150 lej egy kenyérsütő gép, rögtön süthető vele, kb öt óránként lehet sütni egy kenyeret vele, sokkal finomabb, egészségesebb. Talán nem olcsóbb, de nem is drágább.
Tessék. Én három évig használtam egy már használt kenyérgépet. Egy évben ha nem is minden nap sütöttem, mert egy kenyér elég hármunknak másfél napra, de 250 kenyeret megsütöttem vele évente. Csak 500 kenyeret bírjon egy gép, az harminc bani per kenyér az amortizáció. S akkor mi van?
És így, szépen befedni az élet minden területét, szükségét, mert amint Kós Károly mondtavót, hogy mi is tudunk czifrás zsinórt készíteni, nem kell nekünk az idegen zsinór.
Én a mai napig sem értem, hogy mitől retteg mindenki? Én csak az infantilis bénaságot látom, a restséget és csak néz ki a fejéből a marha, minha ma született volna és nem tudja hova tegye a világot.
Így a srilankás kenyérről.


Nem értem. Egy ideig jópofának tűnt nekem, amikor a feleségem azt mondta, hogy amikor valahol megjelenek, vagy megszólalok, mindenkinek ökölbe szorul a keze és legszívesebben köveket ragadnának. Nem kell csináljak semmit, csak üljek ott és már attól mindenki ideges. Itt van ez a képem, tessenek analizálni és megmondani nékem, mi oly felháborító bennem? Mi az amitől utálni lehet engem? A képet egy sötét képből hívtam elő, normál nézetben csak egy fekete kontúr a fejem, még én is elcsodálkoztam, hogy a Nikon kamera (ilyen kínai turistáknak szánhatták úgy 10 éve) képes ilyen felhangokra, és ezt egy csóró programban előhívtam. Minden arcvonalam megerősödött, valahogy úgy, hogy na nesze neked pattanás, háj és öregedés... nesze neked egy frusztrált, szomorú, mírges ember. Ki most mondja, hogy mindenkit lekaszál egy AK47-ttel, aztán most omlik össze elérzékenyülten.
Bárhol megszólalok, számba sem vesznek. Pedig úgy hiszem, hogy van bennem cinizmus, gúny elég, de hogy semmiféle reakciót nem váltok ki senkiből... ezt nem értem. Kezdtem hinni, hogy talán mégsem érthető szavam, talán selypítek mert nem hordom a protézisemet, talán egy algoritmus nem is jeleníti meg hozzászólásaimat, posztolásaimat, küldeményeimet?
Azt tudom, hogy az ignorancia is egy válasz. De ennyire?

Ezért nem publikálok mostanában, mert nincs az a feedback, ami ingerelne rá.
Pár emberrel privátban levelezek, ez egészen jó érzés, várom a leveleket, majdnem olyan izgalmas, mint amikor borítékban küldték.
Viszont elkezdtem írni az én Jézus és Isten képemről, amit nem szeretnék most blog formájában töltögetni, mert az úgy lesz máglyaanyag, ahogy lesz egyben.
Kornélia unszolására fogtam neki, és azt hiszem, hogy annyi marhaság mellé elfér az én marhaságom is, amit valószínű a házi nyomdámban (Epson gagyi) fogom nyomtatni meg papír forma publikálni. Lesz benne garantáltan eretnek Biblia fejtegetés is, meg ilyenek. Ropogni fognak a tűzben, mint hamvasztáskor a kövér ember zsírja.
Na így a Darkról.

Így a három az egyben bejegyzésről.