A
lényem értelme. Emberileg.
Bármennyire
alávalóság és gyarlóság, a szubjektív hozzáállást az ember
nem tudja letagadni.
Szubjektív
alatt most azt értem, hogy személyes. Magamból kiindulva. Mert
ugyanbiza, miből induljak ki? Az objektív mitől objektív? És
mitől nem alávaló, ha az ember olyan magasságból ítélkezik,
ahol a személy megszűnik mint fogalom?
Mert
biza, az ember valami elképesztő módon tudja szubjektíven megélni
az objektivizmust. Azaz, jópofát vág az állítólagos örök
igazságoknak, miket az ember lázálmában kiokumlál, és az
Élethez gyakorlatilag semmi köze, noha éppen ez lenne az
objektívnek a célja, hogy távol tartsa a személyest. Az objektív
hozzáállás egy nagy bullsitt. Tehénfos.
Mint
a pozitív szemlélet értelmezése. Azt mondják légy pozitív, a
szarból emeld ki mi az ami jó és örvendj annak, ne nézd a rossz
oldalát. Például, a közel keleten lőnek, ezrek halnak meg,
városok dőlnek romba, nemzetközi önkéntesek vizet és élelmet
visznek a túlélőknek. Jön a megvilágosult és azt mondja: jól
hangzik, hajrá. És mégis mi a faszom hangzik ebben jól? Hát,
hogy vizet és élelmiszert visznek a szerencsétlen túlélőkre. Hú
de fasza, van túlélő. Örvendjen, hogy van lyuk a seggén. Na így
a korunk szellemi irányzatairól és iszonyatosan perverz
értelmezéseiről.
Egy
ideje mondom az asszonynak (#meetoo), hogy ha így folytatom a
munkát, előbb utóbb lebénulok, vagy összeesek. Nagyon lazán azt
felelte (szufrazsett), hogy ez az élet. Addig dolgozunk, amíg
összeesünk. És gondolom, hogy ezt felelősen mondta, egy
gyógyszerész csak nem beszél a szélnek. Tudomásul vettem, hogy
lényem értelme addig dolgozni, amíg összeesek. Ergo, húzni-nyúzni
az összeesés pillanatát. Mondjuk szolgafix beállítottságom ezen
csak elvétve lázadozgatik, egyébként elfogadom, mint egyetlen
egyetemes igazságot.
Magyarán,
gyúrni kell a meghalásra, ha megváltásra vásik néhány
koronázott fogcsonkom.
Mondom
a fiamnak, mi lenne, ha meghalnék, de mégse?
Nem
értette mire célzok, hisz már előre tudja, hogy nekem mindig
ilyen kacifántos magyarázatom van mindenre.
De
egy adott pillanatban azt hiszem megértettem az öngyilkosok
lelkiségét, amikor rájönnek, hogy megváltást csak a halál
hozhat, így azt előre generálják. Ha a környezete gyakorlatilag
nem ellenkezik a gondolat ellen, mire vár?
Fekete
humorból elmondtam a fiamnak, mire értem.
Tegyük
fel meghalok. A műhelynek semmi értelme. Nincs aki átvegye, nincs
aki kibérelje, egyértelműen az enyészeté, azaz ami eladható, el
kell adni, ami nem, az a vasba, pár lejt azért is adnak.
Tegyük
fel lesz szomorúság, mert nincs aki fűtsön, feleségem nehezen
talál olyan élettársra, aki a fűtéssel vacakolna, el kéne adni
mindent. És menni egy civilizált környezetbe, ahol rendes beton út
van és gázzal fűtenek. A minap a félig lebénult Péter bácsival
beszéltem telefonon, és ő is drámaian belátta, hogy: “Attila
úr... -hatásszünet- a gáz az gáz, nincs vele piszkolás, nincs
füst, nem kell vágni, szárítani a fát, raktározni, és olcsóbb,
kényelmesebb...”. Továbbá hozzá tette Péter bácsi: “Nem éri
meg fával fűteni... -belátó csend-..”
És
milyen fasza lenne, ha halálom után kiderülne, hogy mégsem haltam
meg. Mert ugye, mondtam a fiamnak, anyád azt mondaná, ha meghalnék,
hogy mit meg nem tenne, hogy még éljek. Nosza lenne nagy boldogság,
hogy nem haltam meg mégse. Csak a műhelyre nézve haltam meg.
A
gondolatot értette a fiam, de mivel élek, teljesen abszurd amit
fecsegtem. Hisz élek még, és amíg élek, kötelességem addig
dolgozni, amíg összeesek.
Most
nem akarom ezt a dramatizációt fokozni, de azt hiszem érződik a
fekete humor mögött az élettel szembeni ellentmondás.
Jézus
is ezt tette, meghalt, hogy halála után jöjjön el az értelme az
egésznek. Viszont Ő azt mondta, meghalt értünk, hogy ne haljunk
mi meg hiába. Miért akarunk mégis mi is feszt meghalni, hogy
felszabaduljunk?
Nincs
menekvés. Hiába mondja Ezotér Leyla, hogy a hamis programokra
ezért kell benzint önteni, s utána égő gyufát dobni, mert ő
sem csinál mást, mint egyik progiból egy másikba csöppen, és
nem tudni melyik ártalmasabb.
Azért
mondjuk elgondolkodtató, hogy emberi lényem lényege, hogy
dolgozván, összeesve haljak meg. Ahelyett, hogy mondjuk rajzolnék,
festenék, zenélnék.
De
hogy őszinte legyek, egyre inkább megfordul a fejemben ez az
ideiglenes halál és feltámadás.
Valószínű
addig filózok itt, amíg egyszercsak tényleg lerobbanok és
nézhetem magam halálostól, újjászületéstől együtt. Mert ilyen
az ember, mind variál, de nem képes lépni.