Más világ

Életem hasonlít a tákolmányhoz. A talált dolgok osztályán egy tákolt akármi. Gyűjtöm a szemetet hűségesen. És időm nagyja el is múlik a szemét szortírozásával. Annyi sok érdekes dolgot hoz a szemét világ, hogy ami nem az, nekem már gyanús, nem tetszik. Talán azért is, mert az új ember amit kidob, szemétnek minősít, az egy elmúlt generációnak az istent jelentette. Sok mindenről lemaradtam életem tákolása közben, azért tudom értékelni a modern világ hulladékát.
Sorolhatnám a példákat, de most egyre koncentrálok. Egyébként is azt mondják, egyszerre ne koncentráljak több mindenre.
Nemrég felfedeztem Mollináry Gizellát.
Szeretek új embereket megismerni, ha látok bennük valami különlegest. Nem ilyenek fognak meg, hogy kötélen táncol vagy megszólalnak a faragásai vagy könnyedén levág egy hihetetlen dobszólót. Nem tudom mi fog meg egy emberben, de nem ilyenek.
Olvasom Gizella “Betévedt Európába” című regényét és egy ilyen különleges ember bontakozik ki belőle előttem. Persze a magyar irodalom őt se fogadja be. Naná. Mikor olvastam már meg mertem előlegezni, hogy ő is mostohája mint Rejtő Jenő. Habár ezek még mostohaként sincsenek elismerve.
Gizellának egyedi fogalmazási stílusa fogott meg. Sokat lelkizik. Magában sokat társalog. Érdekesen ötvözi a saját életét, a társadalmáét amiben él a természettel együtt. Ott van a szeretet, a szenvedély, a bűn, vonzza a nyomor mint vaspor szalad a mágneshez. De mégis megmarad embernek. Gyönyörűen írja ezt le.
Mennyire bigott tud lenni egy társadalmi elit, akik eldöntik hogy mi az irodalom és mi nem, és mennyire buta a társadalom, hogy ezt a bigott elitet elfogadja.
Azt írja egy helyen Gizella, hogy gyermekként amikor a halállal találkozott, meg volt győződve arról, hogy mire megnő az okos emberek megtalálják a halhatatlanság titkát. Nem aranyos? Hát nem úgy viselkedik a felnőtt társadalom is, mintha már megtalálták volna a halhatatlanság titkát?
Megfigyeltem a jelen társadalmat. Nem tudja mit jelent régit felhasználni, összetákolni, újra használni. Mindjárt ömlik kosarába az új. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy az újból ki van spórolva minden, egyre butább és egyre inkább hasznavehetetlen.
Ilyen a hozzáállás szemlélet is. Régi alapokra építeni lehetetlen. Ami részben igaz is. Mert az élet mobilis lett. Húsz évesen már négy cégnél is dolgozott. És már kinézte az ötödiket. Házat nem vehet sehol, mert hátha két év múlva Norvégiában fog halat pucolni? És ki tud ezekkel szemben bármiféle érvet felhozni? Hogy otthon kapálja a semmit? Összeházasodni a gyermekkori szerelemmel? Ugyan már, ezek rég kihalt fogalmak. Mert ha meg is történik nagy a valószínűsége, hogy hamar megunják egymást és valamelyikük megvilágosodik vagy felébred benne a feminizmus vagy a find myself. És oda ásó kapa, messze még a nagyharang. Hisz annyi izgalmas kaland várat magára.
Amit én végig csináltam húsz év alatt, ma arra senki nem képes. El sem tudja képzelni. Meg sem fordul a fejében. Azt mondják ma arra, amiről én azt hittem hogy maga a showbiznisz, hogy nyomorgás. Kedves asszonykám is így emlékszik azokra az időkre. Nyomorogtunk. Én úgy emlékszem azokra az időkre mint a dicsőséges ország építésre. Amikor annyi bérlet és kamat között még be tudtam csúsztatni egy új gagyi szerszámot, egy harminc éves lerobbant autót. Hogy jó autóban is megdobban a szívem ha rendőrt látok. És mi az hogy jó? Huszonhárom éves autó, de már nem dácsia. De van féke és nem kell hetente platinát reszelni.
Mondanám, hogy gyerekek, itt van az asztalos műhelyem, gyertek vegyétek birtokba. Csináljátok. Segítek. Keresném azt a lelkes csapatot aki tudtam lenni én húsz évig, itt van kamatmentesen, ha adtok valamit, azt én kiérdemlem a hellyel, a szakmával, a gépekkel. Mondanám, mondom is, de nincs kinek.
Pimaszul adottak a lehetőségek ma és nem tudunk élni vele.
Nem is nevezném hibásnak a mai generációt. Inkább megtévesztettnek.

Ha piacgazdaságilag gondolkodnék, mint fejlettebb (?) szomszédaink, lehet, hogy nem népem felé kéne forduljak, hanem mások felé. India, Afrika, Ázsia népei felé. Biztos kerülne ügyes csapat közülük, akik szívesen eltákolnák életüket a műhelyemben.
Persze ez sem biztos.

Ami biztos, hogy így elveszítjük az országainkat. Jönnek az életképesebb egyedek. Belakják földjeinket, műhelyeinket, mert nekünk valamiért cikivé vált itthon élni.

Világos, a világ is keresi a fényt, oda megy ahol a biztonságot reméli.
Abban amit én lecsináltam nem volt egy szemernyi biztonság sem. Rájöttem amitől én büszkének gondoltam magam, az tulajdonképpen őrültség. És mire is jutottam?
Egészségem romokban, lelkem rongyosan, szemét telep tetején csücsülök jó búsan.
Csalódottan. Hogy már a blúzban sem lelem nyugalmam.


Na erre basszál marketinget Brian Tracy.