Életem
hasonlít a tákolmányhoz. A talált dolgok osztályán egy tákolt
akármi. Gyűjtöm a szemetet hűségesen. És időm nagyja el is
múlik a szemét szortírozásával. Annyi sok érdekes dolgot hoz a
szemét világ, hogy ami nem az, nekem már gyanús, nem tetszik.
Talán azért is, mert az új ember amit kidob, szemétnek minősít,
az egy elmúlt generációnak az istent jelentette. Sok mindenről
lemaradtam életem tákolása közben, azért tudom értékelni a
modern világ hulladékát.
Sorolhatnám
a példákat, de most egyre koncentrálok. Egyébként is azt
mondják, egyszerre ne koncentráljak több mindenre.
Nemrég
felfedeztem Mollináry Gizellát.
Szeretek
új embereket megismerni, ha látok bennük valami különlegest. Nem
ilyenek fognak meg, hogy kötélen táncol vagy megszólalnak a
faragásai vagy könnyedén levág egy hihetetlen dobszólót. Nem
tudom mi fog meg egy emberben, de nem ilyenek.
Olvasom
Gizella “Betévedt Európába” című regényét és egy ilyen
különleges ember bontakozik ki belőle előttem. Persze a magyar
irodalom őt se fogadja be. Naná. Mikor olvastam már meg mertem
előlegezni, hogy ő is mostohája mint Rejtő Jenő. Habár ezek még
mostohaként sincsenek elismerve.
Gizellának
egyedi fogalmazási stílusa fogott meg. Sokat lelkizik. Magában
sokat társalog. Érdekesen ötvözi a saját életét, a
társadalmáét amiben él a természettel együtt. Ott van a
szeretet, a szenvedély, a bűn, vonzza a nyomor mint vaspor szalad a
mágneshez. De mégis megmarad embernek. Gyönyörűen írja ezt le.
Mennyire
bigott tud lenni egy társadalmi elit, akik eldöntik hogy mi az
irodalom és mi nem, és mennyire buta a társadalom, hogy ezt a
bigott elitet elfogadja.
Azt
írja egy helyen Gizella, hogy gyermekként amikor a halállal
találkozott, meg volt győződve arról, hogy mire megnő az okos
emberek megtalálják a halhatatlanság titkát. Nem aranyos? Hát
nem úgy viselkedik a felnőtt társadalom is, mintha már
megtalálták volna a halhatatlanság titkát?
Megfigyeltem
a jelen társadalmat. Nem tudja mit jelent régit felhasználni,
összetákolni, újra használni. Mindjárt ömlik kosarába az új.
Csak azt nem veszi figyelembe, hogy az újból ki van spórolva
minden, egyre butább és egyre inkább hasznavehetetlen.
Ilyen
a hozzáállás szemlélet is. Régi alapokra építeni lehetetlen.
Ami részben igaz is. Mert az élet mobilis lett. Húsz évesen már
négy cégnél is dolgozott. És már kinézte az ötödiket. Házat
nem vehet sehol, mert hátha két év múlva Norvégiában fog halat
pucolni? És ki tud ezekkel szemben bármiféle érvet felhozni? Hogy
otthon kapálja a semmit? Összeházasodni a gyermekkori szerelemmel?
Ugyan már, ezek rég kihalt fogalmak. Mert ha meg is történik nagy
a valószínűsége, hogy hamar megunják egymást és valamelyikük
megvilágosodik vagy felébred benne a feminizmus vagy a find myself.
És oda ásó kapa, messze még a nagyharang. Hisz annyi izgalmas
kaland várat magára.
Amit
én végig csináltam húsz év alatt, ma arra senki nem képes. El
sem tudja képzelni. Meg sem fordul a fejében. Azt mondják ma arra,
amiről én azt hittem hogy maga a showbiznisz, hogy nyomorgás.
Kedves asszonykám is így emlékszik azokra az időkre.
Nyomorogtunk. Én úgy emlékszem azokra az időkre mint a dicsőséges
ország építésre. Amikor annyi bérlet és kamat között még be
tudtam csúsztatni egy új gagyi szerszámot, egy harminc éves
lerobbant autót. Hogy jó autóban is megdobban a szívem ha rendőrt
látok. És mi az hogy jó? Huszonhárom éves autó, de már nem
dácsia. De van féke és nem kell hetente platinát reszelni.
Mondanám,
hogy gyerekek, itt van az asztalos műhelyem, gyertek vegyétek
birtokba. Csináljátok. Segítek. Keresném azt a lelkes csapatot
aki tudtam lenni én húsz évig, itt van kamatmentesen, ha adtok
valamit, azt én kiérdemlem a hellyel, a szakmával, a gépekkel.
Mondanám, mondom is, de nincs kinek.
Pimaszul
adottak a lehetőségek ma és nem tudunk élni vele.
Nem
is nevezném hibásnak a mai generációt. Inkább megtévesztettnek.
Ha
piacgazdaságilag gondolkodnék, mint fejlettebb (?) szomszédaink,
lehet, hogy nem népem felé kéne forduljak, hanem mások felé.
India, Afrika, Ázsia népei felé. Biztos kerülne ügyes csapat
közülük, akik szívesen eltákolnák életüket a műhelyemben.
Persze
ez sem biztos.
Ami
biztos, hogy így elveszítjük az országainkat. Jönnek az
életképesebb egyedek. Belakják földjeinket, műhelyeinket, mert
nekünk valamiért cikivé vált itthon élni.
Világos,
a világ is keresi a fényt, oda megy ahol a biztonságot reméli.
Abban
amit én lecsináltam nem volt egy szemernyi biztonság sem. Rájöttem
amitől én büszkének gondoltam magam, az tulajdonképpen őrültség.
És mire is jutottam?
Egészségem
romokban, lelkem rongyosan, szemét telep tetején csücsülök jó
búsan.
Csalódottan.
Hogy már a blúzban sem lelem nyugalmam.
Na
erre basszál marketinget Brian Tracy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése