Kinti vécés gondolatok

Kérdezte a hölgy, hogy megkínálhat minket egy kávéval? Alexandert s engem. Ma még minket, holnaptól már csak engem, mert holnaptól már Alexander is, mint egyik kortárs magyar prímás miniszterelnök mondta Tusnádon (nem tudom Erdélyben minek is?): „beazonosítottuk, odahatottunk, és nem liberálisan...”... szóval ez az Alex is beazonosította és nem valami liberális módszerekkel odahatott, hogy Ausztriába megy dolgozni. Tehát igen, ma még egy kávéval megkínálhatnak minket, köszönjük. De valójában a dolgok nem ennyire bonyolultak, mert valójában csak annyit mondtam: „köszönjük, elfogadjuk”.
Mert hogy most már két éve ígértem azt a kinti véce ajtót. Tudja- mondja a hölgy két szivarfüst között -spórolni kell. A vízzel, az árammal, spórolni kell. Mert sokba került a múlt évben a kanalizálást beköttetni, a városi vizet is bevezetni. Meleg lévén, sört is ajánlott. Én nem, de Alex elfogadta. Pálinkát is kapott hozzá. Furcsa, hogy ilyenkor aki nem iszik, miért nem kap szukkot? Nem járja. Még apám szokta mondani régebb, hogy mondjam azt, most nem, de szívesen elviszem későbbre. Sosem volt ehhez affinitásom. Ha nem jár szukk, ne járjon semmi se. Úgyis spórlós időket élünk. Amikor meg kell néznie az embernek hova szarik, mert drága a víz, az áram, és a múlt évi víz és kanalizálás munkálatok is sokba kerültek. Ezért jó, ha a konyha ajtó mellett van még egy másik ajtó, mely a kinti vécéhez nyit, nem kell messze menni spórolni. Most mi van? Az ember falun ne legyen kényes. Egy kis szag még nem a világvége, néhány légy sem a világvége. Ja, nem. Mondtam én is. Én már csak tudom a szaggal és a legyekkel a dolgot. Habár két éve nincs szag a csirkefarmon, nem tudom mit műveltek, hogy nincs szag, viszont légy az van. Több, mint kéne. Innen tudom. Mert ha egy legyet is látok, már fixem van tőle. De ugye, az embernek élni kell, ha nincs miből akkor spórol, például egy kinti vécével, vagy olyan helyre költözik, ahova senki más nem költözne és ígéretből le tudja előlegezni a helyet. Mert ha az embernek csak az ígérete egyetlen vagyona, mi mást tehetne?
Eldiskuráltuk kulturáltan azt a kávét, az áldomás félét a kinti vécéajtóra.
Persze nekem máshol járt az agyam, hogy akkor most ez az Alex is elmegy, holnaptól egyedül fogom kergetni a legyeket a műhelyben, de nem magamat sajnálom, hanem ezt a szép asztalos szakmát. Merthogy a segédnek több jár mint a tulajdonos szakinak, illetve a mösternek nem jön annyi, hogy a besegítőnek annyit adjon, amennyiből ő családot fenntartana.
Mondtam is ennek az Alexnek. Nézd, fele felézzünk. Mondanám: fele-felézzünk. Volt ez a munka, ugye? Hétszáz lej az anyag. Rátettünk még nyolcszázat manoperát. Legyen kétszáz lej a műhely, de ennél több, mert ha a gép „lízinget” vesszük, csak az havi háromszáz euró, de mindegy. Osszunk el hatszáz lejt fiftififtibe: három-háromszázat számolunk le egymásnak. Dolgozunk rajta egy hetet. Ez havi 250 eurós bért jelent. Ohne adó, ohne biztosítás. Mondja Alex, Bécsben kap euróban ezerkettőt. Abból nyolcszázat hazaküld. Nem harag kérdése.
Na de még mint utolsó kávézási alkalom, azért megbeszéltük azt is, hogy a kinti véce valóban hasznos és spórolni tud vele az ember.

Na de írásaim végre nyomtatásban is világra jönnek, ez számomra örvendetes dolog, mert végre a feleségem kezébe is adhatom gondolataimat mint egy bizonyítékként, hogy az internetet nem a szex csettelésre használom, hanem....igen, szánalmasan osztom lúzerségemet...
Beazonosítván a nyomtatót és igen liberálisan ráhatva elkezdtem letölteni és kinyomtatni írásaimat, egyben újra olvasván őket. Papíron másak az írásaim. Csak néhány bejegyzéstől is vastagszik a papírtömeg...jó érzés.
Egyéb mi legyen? Semmi. Keksz élet.