Nagymama szék körüli gondolatok

Félig meghatódva, igaz a férj bosszús tekintetével adta ide az asszony a széket, hogy emlék, a nagymama széke. Csabi, még jó, hogy nem vetette a tűzbe, mert azt hitte tűzifának hoztam, de aztán gyanús volt neki, hogy akkor miért vittem be a szerelő műhelybe és óvatosságból nem vetette bele a tűzbe.
Utólag mondtam neki, talán mégis elment volna tüzelőnek, mert mint kiderült annyira azért nem ér a nagymama emléke, hogy azért fizessenek is. Mert mikor visszavittem gondosan restaurált tiszta szuvas nagymama széket, már nem voltak az asszony szemei könnyesek, hanem piacgazdasági, laza, hanyag mozdulattal arrébb tette mondván: az udvaron még jó lesz valamire.
Csókolom nagymama, erre gondoltam magamban, kicsi és jelentéktelen lettem abban a pillanatban és legyintettem én is a munkabéremen. Hisz egy udvarra száműzött nagymama széknek igaz, nem lehet nagy értéke. Beolvadt a globálba a munkabér, még szerencse, hogy más dolgokat is csináltam és na azt kifizették, de éreztem, hogy úgy en block drágálltak, egy másik ajánlatomat már visszamondták. Szóval nem jött ki a napszámos bérem se, de óh, ilyen költői “Ó” nem első s valami azt súgja nekem, hogy nem is utolsó, hogy nem jött ki a napszámos bérem. A klienseim mindig de mindig előbbre vannak evolúcióban, hiába tanulok a tizenhárom ezredik esetből, ők előbbre vannak evolúcióval nálam legalább húszezer évvel. Nem lehet kivédeni őket, nincs az a grill teszt, amivel a kliensek evolúcióját meg lehet közelíteni.
Ezek a hagyományos dolgok, az örökséges dolgok megőrzése, annak tiszteletben tartása, ezek mind mind semmik, értéktelenek az üzleti árakhoz képest. Ha ezeket az örökséges, hagyományos dolgokat állami, de minimum európai pénzek nem finanszírozzák, csak kisebbségi elnyomásra való propaganda témák, hogy lám ezeknek a nem finanszírozása tulajdonképpen a nemzeti létünk globális aláaknázása, mert így akarnak minket kinyírni. De mikor egy szék megjavul, és az pénzbe kerül, az atyai örökség, a nagy magyar múlt egy udvari lócává válik, ami állhat esőben, hóban.
Úgy látszik az örökség addig erjeszt könnyeket, amíg a fészerben halomra rothad és penészedik.
És nem arról beszélek, hogy egy nagymama szék javításáért egy alig élő nyugdíjas anyókától várnám el a “restaurációs” tarifát, hanem jó módban élő, szociális státusban lévő emberek fanyalítják szájukat, ha mindezért az ember napszámot kér.
Talán sokat elmond a mai ember hozzáállása az élethez, hogy ma nem születnek olyan székek, melyeket az unokáink csak úgy szuvason a sutba dobjanak, mert egy ma készített szék nem él többet pár évnél. Hiába bükk, tölgy, drága vörösfenyő, az illesztésekből ki van spórolva a piacgazdaság ára. Erdőket semmi pénzekért kiirtanak, hogy a piacgazdaságra szokott fogyasztónak semmipénzért bükk és tölgy széke legyen, hogy sznobizmusával táplálni tudja a balfasz társadalmat. 
És ezek a székek aztán javításra szorulnak az első komolyabb buli után, de ugye manapság ezek a geci asztalosok leszedik az emberről a hétrend bőrt, annyit elkérnek a javításért, hogy azért újat lehetne venni (ez sem igaz, de jól hangzik ez a kliens dumájában), és mivel fizikálisan szétesnek ezek a székek, anélkül, hogy rajtuk valamilyen karcolás lenne, a gyártási koncepció miatt, csak a tűzre jók.
Hiába csinálom én is azt a széket mondjuk kétszázba, mint a multik, de szakmailag messzemenően tartósabbra, azt mondják nekem, hogy ha ugyanannyi, mint az üzletben, akkor inkább vesszük az üzletből.
Ezen én már nem vitatkozok, a balfaszságnak ezen válfaját nem tudom kézrátétellel meggyógyítani, itt már egy újjászületés segíthet csak, de úgy, hogy visszamegy az ilyen az anyja picsájába. És iszonyatosan rengetegen vannak ilyenek.
És akkor így vagyunk kénytelenek fuserálni, szaladni, taknyolni, tákolni, egy szakemberre nézve ez maga a diliház, mint a hegedűművész, aki kénytelen lagzikon zenélésből fenntartania magát, mert noha művész, de a fasznak sem kell művészete.
És akkor engem is emészt az ilyen dolog, mert jó, hogy középszerű asztalos vagyok, de azt a középszerűt amikor művelem, azt úgy élem meg mint a művész a művét. Ezért kell nekem is hangulat egy egy munkához, nem vagyok raktár, hogy csak úgy szedjem elő folyóméterre vagy darabra a kész bútorokat, munkákat.
Elenyészően kevés ember értékelte a munkámat másképpen, mintha a bevásárló központban nézne egy kirakatot. Manapság minden a reklámokhoz, a vitrinekhez igazodik, annyira felitta ezt a marketinget a szellem s a lélek, hogy eggyé vált, eszerint szelektál, ítél, tervez, gondol és él.
És nem tudunk leülni egyet beszélgetni, kibeszélni ezt a kurva világot, rögtön lefoglal minden szar minket, eltelik a drága idő, s ahogy Csabi szokta karakterizálni a gyermekkori neveltetését, hogy : “elment minden az istók faszába...” na így megy el a mi nemzedékünk is, mindenféle hagyományőrző és fejlesztő alapítványaival együtt, állami támogatásokkal és európénzekkel együtt.
Aztán felőlem mondjon ki mit akar. Én csatlakozom Csabi véleményéhez...