Hoppá. És írtam. Erre már nem emlékeznék, ha a szüleim nem rakták volna szépen dosszárba a leveleimet. Nemrég előkerültek. Mert elkezdtem takarítani a kamrát. Előkerültek mindenféle levelek, akták. Egy vaskos csomóban: „Attila baka levelei”. Elkezdtem olvasgatni egyiket, másikat. Kezdett előjönni a másik énem. Az, aki valamikor voltam. Ezek szerint, ma nem az vagyok, aki valamikor voltam. Olvasom az Attila baka leveleit, és árad belőlük a remény, a jó, a bátorság, a beképzeltség, az erő. Az idióta naivság. A jóhiszeműség. A boldogságra való ráhangolódás.
Rájöttem, mit üzen nekem a múlt. Hogy egy vén szar begyepesedett faszivá váltam. Elfelejtettem remélni, hinni a szépben, a jóban, az igazban. Megtaláltam végre mindazokat az elemeket, amiktől az ember a lehetőleg legboldogtalanabb, leghitetlenebb és legundorítóbb. És ha megtaláltam azokat, akkor vasmarokkal őriztem és ápoltam, el ne veszítsem.
Miben is reménykedtem én akkor ott a végtelen pusztaságon és sötétségben? Az életben és magamban reménykedtem. Hogy majd lejár ez a pár hónap bakaság, újra haza mehetek, újra szabadon dolgozhatok, elmehetek a csajommal egy moziba, vagy éppen gitározok egyet, vagy dobolok, mellékkérdés. Majd megkenek egy jó zsíros kenyeret, jó hecserli teával hozzá, olvasok, zenét hallgatok…tiszta jó dolgok elé néztem.
Azért nézek állandóan erre a képre, mert rájöttem, hogy mikor haza jöttem onnan, elkezdtem egy más irányba menni, neki fejjel a falnak, az úgynevezett keresztény világnézetnek. Úgy megérintett engem Jézus, hogy fejre álltam.
Nekem a hétfői nap, az szar. Ezt én eldöntöttem már rég, hogy a hétfő az szar. Nem munkára való nap. És ha egy mód van rá. Hétfőn kerülöm a pénzes munkát, mint a megkettyent ortodox ünnepnapon a munkát. A múlt héten eladtam valami bútort, gondoltam veszek egy új fúrógépet, a régieket a fiúk taccsra verték. Aztán eszembe jutott valami. Hogy valamikor régen eszembe sem jutott volna új valamit venni, amíg a régit nem javítottam fel vagy hússzor legalább. És itt megint beugrott nekem a moldvai síkság és sötétség. Eszembe jutott, hogy van két akkus fúróm, de teljesen tönkrementek az aksik. Van nekem egy autó akkumulátorom, amit a nagy energiaválságra tartok, és az egyik töltőt rákötöttem erre az aksira. A két kis Skill fúrógépet szétszedtem és kihoztam két szálat, amit rákötöttem az aksira. Mindkét fúrógép faszályosan működik. Pontosan megfelelnek, amire nekem kellenek. Elgondolkoztam ezen is. Ma tulajdonképpen ellent mondtam a fejlődési hajszának. Megspóroltam egy csomó pénzt, felszabadítottam egy polcot, miattam a Föld fúrógépgyártó mesterei egy fúrógéppel kevesebbet kellett gyártsanak. Tudom, hogy ez nem számít. De már nálam sem számít, hogy annyi ember munkanélküli miattam, hacsak egy pár percre is.
Hogy ezek a gondolataim, emlékeim kezdenek egy pontba visszamenni, egy valamikori állapotba, ahol a józan ember azt mondja, majd meglátod, mire megöregszel, te is egy vén szar korrupt szivar leszel.
Erre a megvesztegethetetlen állapotra gondolok, mindahányszor visszagondolok azokra az északi fény nélküli éjszakákra, és mindahányszor egy cincogó rádiót hallok, ez jut eszembe, és most már tudom, hogy miért idegesített azóta minden cincogó rádió, mert eszembe juttatták azt a baka Attilát, aki fingott erre a világra, aki tele volt reménnyel és ott is fényt látott, ahol sötétség volt. Ma, amikor a fényben is csak a sötétet látom, ez az állapot jut eszembe. És a cincogó tranzisztoros rádió.