Hóvirág

Miért lógatod a fejed te hóvirág,
hogy mind közül a legkisebb vagy,
virágod sem valami nagy,
hamar jössz és hamar mész?

Nem tudod te mit kínlódtam,
hogy kertemben honos légy,
Még csak az isten néz így rád,
mint én minden nap.

Ne mérd magad a nárciszokhoz,
azok még csak készülődnek,
mint a lányok a budiban,
sokat babrálnak míg kijönnek.

A tulipánoktól se félj, csak nagy a szájuk,
annyi színűk, ahány arcuk, szépek
nem mondom, kecsesek és büszkék,
de befekszenek minden kertbe.

Jácintokra rá se ránts: finnyások.
Mint az úri lányok: kényesek.
Bármilyen ágyba nem fekszenek,
nemességükre hivatkoznak.

A kardvirágot se irigyeld, igaz
égig ér és szapora, de könnyen
hajlik, az első nehézségre mindjárt törik,
elitségében egy kispolgári.

Ne búsulj te hóvirág, kicsi vagy és kedves,
nem te csinálod a tavaszt, ez igaz,
de hírét te hozod ropogó csontjaimnak,
hogy elmenőben van a tél.

Kovrig Mum

Kovrig mum. Azaz Perec mum. Illetve Perec anyó.
Álltunk sorban perecért a perecesnél. A perecesnél van egy lépcsőfok, annak a sarkán ült egy öreg néni. Nem hiszem, hogy hontalan, de rémesen szegénynek látszó néni. Lehet, hogy valahol gyermekei jómódban élnek és szégyenkeznek amiatt, hogy anyjuk meghibbant és noha nincs rá szorulva, kéreget. De lehet, hogy nincs meghibbanva és valóban rá van szorulva a kéregetésre.
A sorban legalább tíz ember volt előttem, figyeltem a mummot és az embereket. Az anyóka minden emberre úgy nézett, mint egy kutya. Szabályosan kutya nézéssel nézett minden ember szemébe. Az én szemembe is nézett. Mint egy kutya. Egy szemernyi vád sem volt a szemeiben. Egy fia harag nem csillogott a nézésében. Közben kapott egy perecet egy fiatal nőtől. Ha farka lett volna, csóválta volna örömében, de csak a fejével bólogatott boldogan, mint a kutya szokott. Adtam én is egy lejt neki. Ugyanúgy bólogatott.
Aztán a bevásárlóba is befutottam. Éppen leárazták az energia italomat. 2,29 ről 1,59 re. Vettem nyolcat. Jövő hétre kitart. Mi van? Más kétszer ennyi sört iszik. És nem azért, hogy ereje legyen dolgozni, hanem hogy elbolonduljon a feje elfelé. Kiszámoltam, hogy kerestem az ügyön 5,6 lejt. És én hitetlen csak egy lejt adtam az anyónak. Persze, biztos kikeresi a napi adagját az anyó. Ha egyáltalán valóban rá van arra szorulva. De tegyük fel, rá van szorulva.
Emlékezetből visszaszámoltam, hogy akik előttem vásároltak a perecesnél, minimum 30-40 lej áfát folyósítottak az államnak, ahol a kasszából neccszámra sikkasztanak a jólétünkre irigy felvigyázók, persze erre nem mondja senki, hogy rablás. De az anyókára rögtön ráégetik a potenciálisan csaló bélyeget.
Nem volt cigány az anyóka. Munkaképes cigánynak nem adok. Pozitív diszkriminációként mondom ezt, a valóban rászorulók védelmének érdekében.
Persze, mit sem tudok én ezekkel az adatokkal mit kezdeni, mindenki tud róluk, mindenki számára világosak ezek az adatok, mégsem történik soha semmi.
Talán a következőkor odaadom az öt lejes hasznomat az anyókának. Befektetve a szegénység lottójába, hogy kell e az neki, vagy egyszerűen csak szocializál ott a lépcső sarkán?
Egy biztos, ha én ülnék ott a lépcső sarkán, ha egyáltalán volna képem oda kucorogni, nem biztos, hogy úgy tudnék nézni, mint egy kutya. Legfeljebb mint egy dühös farkas. De mint büszke dühös farkas, valószínű a kanálisokban keresnék menedéket, vagy a rengeteg sűrűjében, hogy ne kelljen nézésemmel az embereket rémisztgessem.

Interszekciók

Írja nekem ez a marketinges, hogy Attila, te hol vagy? Mert én a karibi tengeren vagyok. Persze értem én, a sikerről akar emlékeztetni. Hogy miért sikeres az ő élete és miért nem sikeres az enyém. Ez a marketing egy olyan tudomány, mely meggyőzi az embereket arra, hogy vásároljon meg szükségtelen dolgokat és elhiteti az emberekkel, hogy bármilyen hülyeséget el lehet adni.
Részben igaza van ennek a marketingnek és az eredmények is alá támasszák ezt az igazat, de talán csak annyi az igazság benne, minthogy minden liberális büdös, buzi, zsidó és nemzetgyilkos. Mert lám én az a fajta liberális vagyok, aki nem vesz meg minden marhaságot, nem adok el minden marhaságot, nem vagyok nemzetgyilkos, se zsidó, se büdös, meg buzi pláne nem.
Az igazi vállalkozás a marketing szerint az, amikor sok pénzzel, hatalmas tőkével, egy jól kidolgozott eladási stratégiával eladsz valamit, amiből busás hasznot hajtasz, például egy orvosi gépezetet, aminek az alap költsége 500 és te eladod 10000-ért, és könyvelési trükkökkel nem fizetsz egy fitying adót se, sőt valahogy az áfát is visszakapod.
Szerintem az igazi vállalkozás az, amikor az ember elültet valamit abban a reményben, hogy azt majd el tudja adni. Belerak 500-at és behajt 600-at. És nem tud könyvelési stratégiákat kitalálni, hogy az adózás alól ne meneküljön meg. És akkor csendben minden látványosság nélkül, a rendszert kijátszva próbálja zsebre vágni a százas különbözetet, ami több esetben kevesebb a munkanélküli segélynél. Mert ma a munkás, a dolgozó ember bűnösebb a csencselőnél. Aki ha legálisan ki tudja játszani az adózást, neve: talpra esett, ügyes, eszes, sikeres.
Van egy fajta vállalkozói mintaképem, egy öreg néni, kit el is neveztem a vállalkozás anyjának. Útjaink néha kereszteződnek. Hol is találkozhatnának az útjaink, mint a piac környékén és főképpen az átjárókon? Ő mint gyalogos, én mint autós.
A röhej az, hogy a néninek fogalmas sincs arról, hogy puszta léte ott a piacon valakinek példakép lehet. Ha elmennék hozzá, és szólnék neki, hogy „Mester”, azt se tudná mivel érdemelte ki, hogy csúfolódok vele. Pedig hány „mester” veszi magára ezt a címet teljesen érdemtelenül.
Mert amikor én évekkel ezelőtt hajnalok hajnalán elvittem az állomásról a piacra a száraz virágjaival, azt mondtam magamban, ez reggelre megfagy, meghal, hogy milyen eszement egy öregasszony, nem tudja mibe vállalkozik.
Lám ma is láttam a vállalkozás anyját az átjárón. Nem halt meg azóta. Él még. Egy másik öregasszony támogatta és hiába álltam meg, hogy nyugodtan átmenjenek az átjárón, az istennek sem mentek, talán amíg egy fia autó sem látszik a láthatáron, addig nem is mennek át.
De nemcsak az átjárókon interszektálódnak az útjaink, hanem a vállalkozási mentalitásban is. Mert ha én a marketingesre hallgatnék, nekem már rég be kellett volna zárnom a műhelyem. Mert a műhely így ebben a konstrukcióban teljesen ráfizetéses. A legalitás legelemibb követelményeit sem tudom megteremteni. Gyakorlatilag halott vagyok, illetve mint makacs túlélő, nemzetet megcsaló bűnöző. De nem a marketingesre hallgatok, hanem a vállalkozás anyjának a modelljét másoltam le. Csendben, alázatban teszem a dolgom, akkor is ha nagy a zaj, nagy a forgalom s mindenki hülyének néz.

A világ dolgai is most nagyon interszektálódnak. Tiszta jóindulatból fog kifakadni a harmadik világháború. Látom is magam előtt a jézus arcú autonómiásokat, amint jogra s szabadságra hivatkozva (szerintük ez iliberalizmus) erőszakkal szereznék meg autonómiájukat. Azt mondják egy életem s egy halálom, gyáva kutya ki most nem mer, s ezzel a kivont zászlóval hergeli a többséget. S persze, erőszakra erőszak a felelet. Nagyon jól tudják a politikusok kezelni ezeket az eszközöket. A mesterségesen indukált gazdasági krízisnek ez volt a célja. A dominó effektusban előidézett világháború. Volt bőven minden nemzetben olyan, akinek kéznél volt némi benzines kanna, tovább szítani ezt a világrengető eszméletlenséget.
Nem véletlen a gazdasági hisztériát nemzetire cserélni. Ha nincs egy, ne legyen más se. Mert bolond és balga az, aki azt hiszi, hogy most az ideje kiharcolni az autonómiákat. Nem, most minden cselekedet olaj a tűzre, zsírozva működik a világnyomorító gépezet.
Mert mondhatják, hogy vége a békés megtárgyalásoknak, nem vezetett eredményre. De kérdem én, valakit érdekelt e a békés megtárgyalás? Mikor a kisebbségi politikum pimaszul funkciókért, az elvi kérdések teljes hiányával, zsarolva a többséget adták el az úgynevezett kisebbség voksát, hihetetlen rendszerességgel és kitartással, a kisebbség kuncogó áldásával, miféle békés megtárgyalásokról beszélhetünk?
Frusztrált banyák és öregek szidhatják a gyerekeket nem vállaló fiatalságot, mondván egy gyerek nem gyerek, de azt nem veszik figyelembe, hogy az is ami megvan, nem marad itthon, hanem ahogy tud, kézzel, lábbal, hason csúszva is de menekül itthonról külföldre. Ez nem autonómia kérdése, nem kisebbségi jog kérdése, nem politikai üldöztetés kérdése, hanem kizárólagosan gazdasági kérdés. Politikailag 89 után egyedül csak Markó Attilára mondhatjuk, hogy politikai üldözött, nem azért mert én állítom, hanem azért mert ezt akarják velünk elhitetni dicső képviselőink.
Gazdasági kérdésben pedig mintha mindenki teljesen süket lenne, nem csinált senki semmit. Az egyház azt mondja, nem hivatása bizniszkedni. A politikum szívre tett kézzel esküdözik, hogy nem bizniszre hivatott, hanem a kultúra s ilyen marhaságokra...sírokra koszorút tenni.
Mert minden mi gazdaság, az mind mocsok liberális dolog. Persze, majd közmunkával Tündérkertté fogjuk változtatni a Kárpát medencét. Csak kérdés kinek és minek? Mert egyelőre puskák ropogása hallatszik és tankok hangja.

Már előre tudom a válaszát a vállalkozás anyjának, ha megkérdezném tőle, csókolom néni, mit szól ehhez a háborús hangulathoz? Azt mondaná, miközben lassú mozdulattal, újrahasznosított spárgával kötné a száraz virágjait, hogy: jaj gyerekek, valahogy ki kéne egyezni, hogy ne legyen háború.
Biztos vagyok benne, hogy ezt mondaná.

A világot megóvni...

A világot megóvni a Muzsi -féle irományoktól című öko projekt alatt futtatom írásaim kozmetizálását, azzal a nem rejtett gondolattal, hogy ha majd egyszer valamikor, netán esetleg megnyerek valamiféle lottót ( régóta fontolom, hogy el kéne kezdjek lottózni) és könyv formájában kinyomtatom.
Mert ugye a megrendelő nem kíváncsi a bútor elkészítési menetére, milyen munkafázisokon megy át amíg elkészül. Az ember csak nézni szereti a kész terméket, legfeljebb kommentálni, ha nincs elég arany árnyalat a tölgy színezetben. Ezért is van az, hogy kialakult trendek vannak az iparban, azok a trendiek, akik a tölgy színezékben megfelelő arányba teszik az arany árnyalatot.
Ha őszinte önkritikát gyakorolnék, egyik írásomból sem válogatnék gyöngy szemeket, mert olvasva őket, egyiket sem tenném ki egy könyvbe, így borzalmasan nehéz dolgom van. De az is bosszant, hogy nem létezik, egy rakás fából, akkor is ha szedett vetett hulladék, csak ki lehet piszkálni belőle egy hokedlire legalább. Így kínozom magam, hogy kipréseljek egy pár gondolatot ama nagy észforgácsolások idejéből, ami nem kelt köz felháborodást, hanem mit tudom én....legalább nem kelt köz felháborodást.
Úgy gondolom, hogy nincs nagyobb pimaszság egy asztalostól, mint saját könyvet kinyomtatni, csak azért, hogy legyen kinyomtatva. Mert a könyv az szent dolog, kevés ember hivatott és méltó arra, hogy könyvet nyomtassanak a nevével.
Persze, van azért a trendnek egy bevált fegyvere, hogy a privát kiadásokat nem promoválják, az amateur gondolatírók nem ütik meg azt a mércét, mely alá nem süllyedhet egy kiadó, így ha ki is nyomtatja az ilyen amateur kínban kiszült gyermekét, legfeljebb a saját polcára teheti ki mind a példányokat.
De számomra pont ez a varázs. Hogy lehetek nem trendi. És mi van, ha nem olvasnak ezren? Jézus is azt mondta: „ha ketten vagy hárman összegyűltök...”
Beérem én is kettővel, hárommal.
Egy új felületen gyűjtöm össze ezeket az ökosított írásaimat, mely itt megtalálható: „A vállalkozás anyja”. Na, kellemes olvasást...

A gázcsövön

-Te apa, miért ülnek ott azok a csövön?
-Izé...férfiaknak árulják magukat...azaz a férfiak fizetnek...izé, a szexért...
-Jó, értem, kurvák...de banyák!!!

Jóból a sok

Jóból a sok is megárt. Ugye? Na ezt sem Buddha mondta. Habár amennyi ilyen pityókás mondása van, ezt is kinézem belőle.
Mert megint önhatalmúlag gondoltam ki, hogy ha már úgyis bemegyünk minden reggel az iskoláig, akkor azt a kis román cigány gyereket is vigyük be a zene iskolába. Döntés után mondtam el a fiamnak, hogy ezentúl reggel ezt a cigány fiúcskát is visszük. Oké. Egyezett bele.
Csak a baj, hogy a jóságnak mindig vannak visszacsapói, mint az erdőben az ágaknak. Azt nem gondoltuk át teljesen, hogy mit is jelent nekünk ez.
Mert eddig a reggeli utak alkalmával mindig beszélgettünk s zenét hallgattunk. Frissítőek voltak ezek a beszélgetések. Napot indítóak.
Mióta visszük ezt a gyereket, ezek a beszélgetések elmaradtak. Mert egyikünknek sincs kedve más előtt szabadon beszélgetni a dolgainkról. S így alakult, hogy amikor valamiért nem jött iskolába a gyerek, már akkor sem beszélgettünk, mert a rituálé felborult. A kocsi abban az időpontban elvesztette a klub jellegét.
Kicsit megbántam ezt a hirtelen, meggondolatlan jó téteményt, mert olyan „üres bölcsőt ringat a Hold” fílingem lett, hogy akkor ha a világot feszt mentjük, ránk mikor marad idő? Mert bezzeg a világ segítségre szoruló egyedei nagyon is jól érvényesíteni tudják az élet rájuk eső részét. Mint valami nagy, tölcséres levelű növények, kitárt szárakkal fogadják az életet adó potyogó esővizet. Míg mi itt beosszuk a Hold ringatta időt, s nem kis kerülőt teszünk a zene iskoláig.
Persze, mondhatná a Föld anya, na hadd el hadd el, mert annak a gyereknek ki tudja milyen irányban változtattad meg az életét? Még lehet belőle egy Kossuth Lajos, egy Paganini, ki tudja?
Persze, csak éppen mint az a mesebeli griffmadárban, megéhezik s hátra szól a fiúnak, hogy ha nem ad neki enni, leszállnak, erre a legény szel egyet a combjából, s oda adja. Na valahogy így mentünk mi világot, hogy a griff madár hátra szól. Csak ezek a valódi griff madarak nem visznek sehova, csak szaporodnak s kárognak itt a kerítéseken. Már amiknek a fémhálóját még nem vittek a vasba.
Nem azt mondom, hogy ne tegyünk jót, de meg kell gondolni előbb, hogy kinek mi a jó?

Megcsinálni

Nincs két egyforma munkám. Nem olyan egyszerű, hogy csak veszem a fát s van annak egy rutinos menete amíg valami lesz belőle. Mert sok mindent össze kell hangoljak amíg az egész összeáll. Az viszont igaz, hogy sok kis rutinos részből áll össze a kész dolog. De olyan ez, mint egy kirakós kép, melyet ahányszor kirak az ember, mindig más alakúak a képkockák és noha ugyanaz a kép mindig, de más szemszögből.
Az asztalos tankönyv bevezető részén, kellemes meglepődésemre az van leírva, hogy az asztalos szakmához szükségeltetik egy adott művészi tehetség, mert egyébként csak kínlódás az egész.
Sokszor van úgy, hogy nincs ihletem egy munkát elkezdeni, ilyenkor ha ezt elmondanám a megrendelőnek, kiakadna, hogy csúfot űzök belőle. S akkor inkább hazudok. Kitalálok valami bevált szaki rinyát, mi köt engem most, hogy nem tudok vele foglalkozni. Jobban szeretik az emberek a hazugságot hallani, semmint a való igazságot, hogy nincs ihlet.
Például Isten őrizzen meg attól, ha egy orvosnak nincs ihlete operálni s mégis kényszerítve van rá. Vagy oda teszel egy zenésznek egy hegedűt, na tessék most elhúzni egy nótát, itt az utca sarkon.
Na persze nem kifogás ez a nem dolgozásra. Szóval nem kell mindjárt a léhasággal összekeverni az ihlet hiányát. Meg arra sem kell gondolni, hogy talán ez az ihlet sosem jön meg többet, s a bútor sem lesz meg sosem.
De nálam speciel úgy van, pláne most, hogy visszafordíthatatlanul öregszem, hogy igenis kivárnám mindenki javára ezt az ihletet. Ezért ilyen irtó sürgős munkát nem vállalok be.
Van, hogy heteket kerülgetek egy lakkozásra váró asztalt, mert mindig másra jön meg az ihlet, s azt takonnyal nyállal igyekszem megalkotni, de aztán egyszer csak meglátom az asztalt, félre teszek mindent s lekenem. Mert megjött rá az ihlet.
Mert mindig van bennem ihlet, csak nem biztos, hogy fix arra amire kéne.
Van amikor utálok ragasztani, de például tegnap minden fancsikához megjött a ragasztás ihlete.
Tele vagyok itt mindenféle ihletes munkával, melyek várják a művészi lényem túlvilági testet öltését, hogy arany kezeimmel megérintsem.
Ilyen alkotói ingerek bűvkörében élek én, s akkor milyen ünnep és hangulat rontást idéznek elő a megrendelők az örökös alkudozásaikkal. Mert azt hiszik, hogy gagyi áron magát a mennyországot kapják, melyhez még jópofát is fogok vágni.
Igen, ha erre tettem volna fel életemet, hogy ihletes munkákat készítek gagyiba, most joggal lehetne engem is mocskolni. De nem ezt vállaltam be. Mindig is reménykedtem abban, hogy alkotói énem majd kifejezi magát a fában. De túlságosan lementem ebben az alkudozásban, most éppen e földet mossák velem. Nem mintha valami alávalóság lenne földet mosni. De nem mindegy hogy mosnak veled földet. Mert amikor azzal jönnek, hogy fiacskám, ezek a piaci árak, és ezzel mosnak velem földet, ez már világos, hogy nem a tiszta föld a lényeg, hanem a padlócsempe fogkefével való felsúroltatása.
Ami megmaradt ebből a hanyatló alkusz világból bennem, az az ihletesség. Jön az ihlet. Naponta új ötleteim vannak. Egyik örültebb a másiknál. És majdnem örvendek, hogy a földet súroltatták velem, mert ebben a trutymóban kezdtem el én is hajtani, mint a hagyma.

Mondtam ennek a Csabinak, hogy nem tudom miért, de egy baldachinos ágyat akarok készíteni. Ez mind jön nekem képbe. Csináltam is pár vázlat rajzot, de még sok munka van rajta. Mert nem akármilyen baldachinos ágy lesz ez. Egy eszement, örült projekt ez.
Mert azt mondtam, hogy ha eddig a minimalista harcot vívtam, akkor hadd essek a ló másik oldalára, legyek maximalista.

Mert sok baldachinos ágy van a világon. De nem mindegyik egyedi. Vannak stílusos alkotások, azok egyformák. Legfeljebb az esztergálás cifrás bugyrai változnak, mondván legyen más, de lényegében teljesen elütőt kevés ember csinál. Talán nem mer elütőt csinálni, mert fél, hogy ki veszi meg, de én most nem félek. Mert azt mondtam ennek a Csabinak, te ha nem adom el annyiért, amennyiért akarom, ebben fogok meghalni, s joggal mondhatják majd, bolond volt ez az ember. De ezt bevállalom.

Amikor az ember elveszít harcokat, be kell lássa, hogy vesztett. Mihamarabb megtörténik, annál hamarabb tud váltani, egy újabbat felvenni, most már tapasztalattal, bölcsességgel.
Mert azt mondtam, nincs minden vesztve, itt a műhely, bennem a vágy, polcon a szerszámok, isten uccse, nem a szakma csinált belőlem embert, én alakítottam a szakmát, ezentúl se legyen másképpen.

Az ember legnagyobb problémája szerintem az, hogy sosem viszi véghez azt, amit gondol, remél, hisz és akar. Ha pedig valakinek sikerül alkotását napvilágra hozni, a tömeg lelkesedve éljenezik: megcsináltaaaad!
Hát igen, valamit megcsinálni azt jelenti, hogy megcsinálod.
A sok kicsi begyakorolt rész mind bennem van, ki kéne pakolni egy nagy valamibe. És meg is van már bennem ez a valami. Csak persze meg kell vívjam én is azt a mindennapos harcot, hogy este lúzernek látom a dolgot, reggel meg eszembe jut még egy részlete az ágynak. Addig kell ezt a mentalista harcot vívni, amíg a balansz átdől a bizalomba, amikor már teljesen, örülten megbízok magamban.

Férfiúi emancipé

Hát a női emancipáció dolgában nem mondhatják rólam, hogy ellenzem, mert a nőt én aztán nagyon istenítem. Szeretem a nőt, ez az igazság.
A női emancipáció még nem jutott a csúcspontjára, még van hova emancipálódni. Még van a családi koncepciónak írmagja itt-ott.
Mind amellett, hogy a női emancipáció még forgácsolási fázisban van, látszanak már az eredmények. S ha a nőnek ez jó, hatalmas rajongásom s szeretetem miatt képes vagyok a nővel kéz a kézben tönkre menni, hogy meglegyen az összhang. Amíg tökéletes nem lesz ez a dolog.
Mert azért van a nőnek mit tanulni. De abban már tökéletesen férfi lett, hogy úgy hiszi nincs mit tanulnia már. Meg sok mindenről le kellene szoknia, például az ajtóból a morzsákat észrevenni a konyhaasztal alatt. Hogy mikor az ember megfázva bebújna az ágyba, akkor ne a hegy mosatlan legyen az egyetlen tragédiája az életben, hisz az egy olyan életfunkció, ami holnap is ráér, nem korog tőle a has. Vannak tehát ezek a visszamaradt berögződések, amit nehezen fog magából kipucolni a nő. Sok forgácsot kell még megegyen.
Az is igaz, hogy némely férfi igyekszik átvenni a női teherből. Például a magam szeszbe illő példánya. Már úgy mosogatok, olyan beletörődéssel, hogy nem is látszik szenvedésnek rajtam. Holott őszintén megmondom, művészi elismeretlenségem némileg ebben is rejlik. Mert az ilyen elefánt a porcelánboltban tevékenységek a férfiúi lelket az alázatra tanítják. Hogy ez van, más nincs.
Az este persze kiborultam, hisz kibújtam a meleg paplan alól, elmosogattam. Mert igaza van a feleségemnek, egész nap a vasgyárban váll a vállban a férfiui népekkel gyúrja ezt a nemes emancipációs dolgot, este hazajön és még elmosogatva sincs. Igaza van. Hogy a kések se vágnak, csesszem meg a káposzta reszelését, hogy muszáj főznie, mert nem tudja elnézni, hogy egész nap azt a szart esszük. Hamar kést fentem, hamar felaprítottam a káposztát. De kiborultam. 
Bocsánatot kértem a férfiasság nevében, hogy ne haragudjatok ti nők, de mi még nem tudtunk elindulni az emancipáció megváltás útján. Mert felismertem e nagy igazságot, hogy ha a férfi valóban szereti a nőt, nem elég ebben a női férfiúvá válási procedúrájában csak vállveregetéssel biztatni, újjá kell születni. Most jövök rá, mekkora látnok volt az a Vodka Bíborova vagy hogy a fenébe hívták azt a tökös puncit az eurovisionból. A férfinak is nővé kell változni. Ha már a nő megtette ezt a nagy lépést. Így lenne korrekt.
Esdeklő bocsánat kérésembe azt is befoglaltam, hogy idő kell még elteljen, hogy nekem speciel a főzés egy kellemes foglalkozás legyen. Nom du nom kinyögtem: én jól voltam a barlangban is bunkós bottal a kezembe.
A haladás elé nem állhat az ember. Hisz a nőnek sem tetszik már a főzés.
Azt a férfiúi megaláztatást is megéltem, amit a nőknek még sok helyen le kell nyelniük, hogy az orrára dörgölik, ki is az aki pénzt hoz a házba. Mert bezzeg ezzel jönnek a férfiak mindig, hogy a nő otthon nem csinál semmit. És lám itt üti fel a globalizáció a fejét, hogy engem is ugyanoda sorolnak ahova nem való vagyok, hisz sosem mondtam ezt, hogy a nők otthon nem csinálnak semmit, és mindig rajongtam a nő házi munkájáért. Nincs szebb, mint egy terített asztal és Al Bundyt idézve: „étel az asztalon”.
De hát ez az évezred a felek közti egyenjogúságra teszi a hangsúlyt, nem az otthon terített asztalra. Elavult nézetek ezek. Igaza volt Al Bundynak, az étel az már csak emlék.
Ja, hát én tudom, hogy a női egyenjogúság nem csak evés és ivás dolga, vannak ennek sokkal finomabb nüanszai, de ahhoz nekünk férfiaknak még sokat kell tanulni. Meg sok mindenről lemondani.
Ma még vannak ilyen csökönyösségek, mint család, de lassan kiég az emberek emlékezetéből, mint a főtt étel, a terített asztal.
Hogy a nő ne a szép nem legyen, az aki békét, színt és vidámságot hozzon a házba, hanem egyenlően keseregjünk a lét felett, kiegyezett szürkeségben, hidegben s kilátástalanságban. A tökéletes egyenjogúság nevében.
Mi más ez, mint ha nekem nincs, neked se legyen?
A nő már jó úton halad.
Ideje lenne nekünk, férfiaknak is emancipálódni.

Elment a lóval

Olvasom, meg figyelem egy pár dizájneres megosztásait, némelyek blogját is, ha leereszkedik a blog szintre persze. Jó, én egyszerűen dizájneresnek nevezem őket, kik magukat lakberendezőnek titulálják.
Hogy őszinte legyek, a szakmában konkrétan sosem kaptam tőlük segítséget. Sőt, csak kurkáltak. Mert ezek a dizájneresek azon túl, hogy furcsán viselkednek s néha szerintem akkor is önteltek ha nincs miért, de hát az oroszlán sem azért üvölt a pusztában mert éppen alkotott valamit, hanem éppen csak hogy üvöltsön.
Legtöbbször ha a megrendelő valamiért ragaszkodott hozzám, és dizájneres volt közöttünk, éreztem egy irtó nyomasztó légkört, minduntalan ki akartak rekeszteni ezek a dizájneresek a munkából. Valószínű mint eddig sokakat, csak a megjelenésem dühbe gurít. Igen, mert a feleségem szerint látszik rajtam, hogy egy hajthatatlan öszvér vagyok, aki ugyanakkor alázatosabb egy szerzetesnél, s ez már elég ok a dühödésre. Már azért is, mert nincs amibe bele kössenek. Érzik a smasszerek, hogy ezt az embert nem lehet dühbe gurítani, nem lehet egy jót veszekedni, hogy ki lehessen picsázni. 
Megjegyzem, voltam azért kipicsázva, pontosan azért, ami vagyok és pontosan azért ami vagyok, ki tudtak picsázni. Mert én vagyok az a nagybácsi, akire mind hivatkoznak a nagylegények, hogy: „vigyázz mert azt teszem amit nagybátyám csinált”. „És mit csinált nagybátyád?”. „Lóra üllt s elment”.
Az ilyen embert könnyű kipicsázni, bármennyire hajthatatlan és alázatosabb egy szerzetesnél.
Egy ilyen híres dizájneres a blogjában, hogy a kedves jövőbeni megrendelők ne maradjanak ködben velük illetően, megírta, hogy mi a dolga a dizájneresnek és mennyibe kerül művész lelkének cafatolása per óra. És felsorolt egy hatalmas listát, mit a jövőbeni megrendelő ki a lakberendező, phardon, dizájneres vízióiból akar egy szeletet, össze kell szedjen. S annak rendje s módja szerint, amint a balettegyetemen felírták neki is a táblára (itt jön a szorgalom eredménye), a listán sorakoznak az előzetes tennivalók hihetetlen apró részletességgel.
Nem fogom reprodukálni a listát, átvergődtem magam, mint anno a Mikó terv negyven oldalán, csak azért, hátha valamely rejtett mondatban ott van az, amitől megvilágosodik elmém. Akkor is, most is megvilágosodtam, azaz bulsitt az egész. Gargara a marháknak.
Mert ha én mint megrendelő jövök minden adattal, hogy mennyit szánok rá, képekkel támasszam alá amit akarok a lakásba, milyen bútorokat, hozzam a színskálát, nézzem ki magamnak a csempét a fürdőbe, az ablakra a függönyt s a parketta színét, nézzem ki milyen lámpát akarok, akkor jön a dizájneres, és kérdem én, akkor neki mi marad? Ja igen, rájöttem, az aláírását adja a befektetés tíz, tizenöt százalékáért. Azelőtt, a listát átadja egy előre betervezett kávézás alkalmával 100-400 eurós óradíj fejében.
Ha pedig rajzot, netán 3D látványtervet kell készíteni a kedves barom megrendelőnek, az megint a lakás négyzetméterére pontosan kivetíthető százalékos gázsi jár.
Persze, mondhatjuk: kérés és ajánlat dolga az egész, ha a piacnak kellenek ezek a dizájneres művészlelkek, akkor mi a bajom velük?
Ez igaz, a mazochizmussal nincs mit kezdeni. Ha a kliensnek úgy tetszik, hogy átverjék, hát tessék.
De az is meglehet, hogy én vagyok az, aki átverem magam, amikor ezen szolgáltatásokat teljesen ingyen végzem. És nemcsak a listát nézem meg a színskálával, hanem el is megyek a nővel (mert a férjek erre nem hajlandók) a csempét kiválasztani, nemcsak színileg, hanem lelkileg is, mert irtó dilemmában van sokszor az ilyen feleség, hogy neki más csempe tetszik mint a szomszédé, de nem is maradna ki a trendből. S akkor nekem is lelkiismeret furdalásom van, hogy bátorítsam e abban, hogy válasszon a lelke szerint, vagy hagyjam a trend nyugalmában, mert mi van, ha szocializációs folyamatában a csempe színe miatt rekesztődik ki, s akkor az egész élete romokban fog heverni?
Mert mi van, ha saját magamat verem át, amikor a harmadik rajzzal és 3D látványtervemmel megyek s még mindig nem tudja mit akar a nő a konyhába, de szerencsére ott az anyós, a kislány, a szomszéd vagy kolléganő, aki végül rámutat a legjobb verzióra s végre valahára megegyezünk a kivitelezésben?
Mert lehet, hogy magammal cseszek ki ilyenkor. Mert sosem mondták eddig, hogy nesze egy kóla, ez a dizájnér jár.
Nekem hivatásos dizájnerrel utoljára akkor volt dolgom, amikor jöttek egy kocsmát berendezni s azt mondta: a bárszék mondjuk nyolcvan lej. Ebből nekem mennyit adsz? A kurva anyádat! S kikergettem a műhelyből. Azóta a szakma nem keresett fel.
De aztán közben nézem itt a fészbukkon ezeket az okos, művész lelkeket, hogy ezrével kaszálják a lájkokat. De mire is? Arra, hogy leszednek egy képet a gugliból, s hozzá adnak egy páratlanul szellemes, szerintük odaillő szöveget. Például ilyet: „egy ilyen kandalló előtt milyen kellemes egy forró csoki...” Holott a képhez abszolút de abszolúte semmi közük.
Mondtam is ennek a Jocónak meg Csabinak, hogy te, mi túl könnyen elmegyünk a lóval, picsapénzért vágjuk a húst magunkról, és azt hisszük jár ezért majd valami dicsőség. Nem jár ezért sem dicsőség, sem pénz. Marháknak nem jár semmi. Pláne olyan marháknak, akik saját maguk csinálnak magukból marhát...

A műhely, ahol a szabad gondolkodás nem bűn

Hát én ma mind gondolkodtam. Pontosan a lét problémájáról. Nem főállásban gondolkodtam, hanem munka közben kikapcsolódásként. Remélem ez sokakat zavarni fog.
Ma azon gondolkodtam, hogy mit is jelent az iliberális demokrácia?
Egy fajta demokrácia, ahol nincs megtűrve a liberális? Minden egyéb meg van tűrve csak a liberális nem? Vagy van ő "a" Orbán Viktor és rajta kívül senki nem fér bele abba a privát demokráciájába?
Mondjuk ezt is el tudom képzelni. Sok ilyen magán demokráciát láttam.
De hogy annyi barom körülötte más célt se csinál életéből mint őt , a nagy "A"-t kimagyarázni, még nekem is nehéz elviselni. Pedig semmi közöm hozzá...csak úgy mint elvi kérdés.
Ha szabad munka közben kikapcsolódásként a létről házilag filozofálni.
Itt Mintián még szabad. A műhelyemben mindenképp...

A jó tékozló

De aranyos tékozló verziót hallottam egy rajzfilmben! Azt hittem nálam nagyobb blaszfémiátor nincs is. Fél füllel hallgattam egy párbeszédet, azt mondja az apa a fiának:
-gyere haza!
-hazajönnék szívesen, mondja a srác, de száműzve vagyok.
-tudom, tudom, mondja az apa, de attól függetlenül most gyere haza!
-de a tesóm mit fog hozzá szólni?
-semmit, ő is azt mondja, hogy gyere haza!
-de miért fontos most nekem haza menni, nem kiadtátok a részemet, hogy eltékozoljam?
-azért fiam, mert nagy bajban vagyunk, megtámadtak a (nemtomkik) és szükségünk van rád!
-jó, hazajövök, hogy legyőzzük az ellenséget, de egyezzünk ki, attól én még száműzve vagyok!
-jól van, jól van, csak most gyere haza!”

Mert ugye mi van, ha valójában a tékozló a lejáratott, bemocskolt jó fiú, aki csak áll Pilátus előtt és nem felel semmit a „mi az igazság” kérdésre, mert tudja, hogy teljesen felesleges ezt Pilátussal letisztázni, aki csak arra vár, hogy a dolog őszintébe forduljon, hogy lejáratni lehessen a következő pillanatban egy oda célzott gonosz szóval, mely a plebset meggyőzi, viszont egyébként az igazság firtatása ilyen körökben disznóknak odavetett értékes gyöngysor?