Vannak
ezek az agresszorok. Ha tőlem telik nem használok idegen szavakat,
de néha nagyon kifejező egy egy idegen szó. Mert ha azt mondom,
hogy vannak ezek az erőszakosok, az emberben mindjárt az ugrik be,
hogy talán túlzás valakiről azt mondani, hogy erőszakos, holott
csak egy kicsit rámenősebb.
Például
társaságban valaki megszégyenít egy banális dologgal, nevetve
derül egyet valamilyen banális szarságodon. Kinek nincsenek
banális szarságai? Egy diplomata agresszornak az lenne a reakciója,
hogy egy még banálisabb dologgal lejáratja a kezdő agresszort. De
egy egyenes, őszinte emberben nincs meg a megfelelő alkat ehhez.
Egyrészt azért mert őszinte szívvel ment abba a közösségbe,
másrészt nem kakaskodni ment, mások banális szarságait
bemocskolva fedezni saját senkizmusát. Szolgálni ment a jóhiszemű,
nem másokat lejáratva mint egy vámpír mások véréből élve.
Persze az agresszor mindig kicentizi magának az ilyen jámborságokat,
mert gyávaságában megkapja azért az áldozatait. Ő sem kezd ki
akárkivel, hacsak mélységes butaságában nem ver félre a
baltával.
Mondhatnám
egy szóval azt, hogy a világon minden közösség így kovácsolódik
össze, hogy kiiktatja magából a jóérzésű tagokat, mintegy a
köz butaságnak hallgatólagos örökérvényt szerezve, de
megpróbálom azért kibontani ezt a diót, hogy ha majd a fiam
megéri az én koromat és netán elolvassa mai gondolataimat ezekről
és nemcsak ezekről, mintegy atyai áldást kapva megnyugodhat, hogy
nekünk az agresszorokkal szemben nem a viszont agresszió a
megoldás, hanem az agresszorok messze elkerülése.
Milyen
szintig? Az Atya Úr Istenig. Odáig.
Nem
gyávaság ez, hanem önvédelem. Önvédelem saját magunktól. Mert
amilyen bárgyú szemekkel nézünk a világba, olyan vadak is tudunk
lenni. Talán a legjobban illusztrálja Charles Bronson egyik film
alakítása, amikor békében élő öregemberként ismerik a
negyedben, aki a légynek sem ártana, de ha egyszer felbaszták az
ágya alól előszedi a zsírba tett megannyi fegyvereit és szétlövi
a negyedet annyira, hogy kő kövön nem marad semmi.
Önvédelem
az agresszortól. Mert a pimasz, szemtelen szóagresszor mindig
mosolyogva és csendben oltja mérgét az áldozataiba, annyira, hogy
bármilyen sértőek vagy hamisak a vádai, bármiféle szó vagy
tettleges viszont agresszió a sértett fél végét jelenti.
Egyébként sincs védekezési lehetőség egy ilyen agresszorral
szembeszegülni, mert mint mondottam, a közösségi többség eleve
erre van ráhangolva, magyarán a bénázó csibét az egyébként
ártatlan és bamba kis csibék tolongásukkal halálra tapossák.
Az
ilyen agresszorral szemben a magunk fajtának egy fegyverünk van:
messze elkerülni. A harc egy ilyen agresszorral olyan mintha az
átjárón ütnének el: jogod lett volna átmenni, de halálra
gázoltak.
Ahogy
boncolja az ember ezt a témát, mely olyan mint egy hagyma, rendre
lehámozva a rétegeit végig csíp, rájön, hogy bármilyen
közösségben ott van az agresszor és a jóérzésű embereket a
pályán kívülre kényszerítik, akik vagy elfogadják az
outsiderséget vagy bekergetik magukat az alkoholizmusba.
Egyszer
kérdezte tőlem valaki, hogy szerintem egy közösség tagjai ezek
szerint mind balfaszok? Nagyrészt igen, feleltem, balfaszok, a
többieknek meg nem számít az amiért ott vannak, lehet felőlük
háré krisnás klub vagy nemezező vagy akár motoros klub is,
egyszerűen tartózni akarnak valahova és mosolyognak mint valami
idióták, mert nem mernek magukkal szembe nézni. Ezért van az,
hogy egy tiszta ember mikor bekerül egy bármilyen közösségbe,
egyrészt az agresszorok begerjednek, másrészt a tagságot fedezők
tömege mintegy igazolásként, hogy évezredes tunyasági
kapacitásukon nem esett csorba és genetikai kódjukban helyesen van
beleégve a döntésük, az agresszorral együtt röhögnek a kínba
hozott ember banális szarságain.
A
tiszta ember általában okos is, de ha valaki ilyen tiszta ember
kételkedik, akkor most én arra buzdítom, hogy ne kételkedjen
okosságában és ha ilyen agresszorral találkozik, száznyolcvan
fokos fordulásban hagyja el a helyszínt és menjen vissza odújába,
amit direkt arra épített, hogy egyedül fel tudja találni magát.
Az ilyen okos ember nemcsak azt tudja, hogy egy ilyen agresszornak ha
bekever neki egy átszállót, könnyen börtönbe juttatják, de a
legjobb esetben is, ha valamilyen csoda folytán le is győzi az
agresszort, mit érhet el vele, hacsak az agresszor helyébe nem lép?
Akkor viszont nem más mint egy akármilyen más erőszakos.
Lám
Jézus is némán állt Pilátus előtt. Szétbaszhatta volna az
egész mindenséget, de nem tette. Mert az agresszor egy olyan
állatfaj, melyhez a szó úgysem jut el.
Hogy
az ember akkor egyedüllétre van ítélve?
Igen.
Viszont
a tiszta, egyenes ember egyedüllétében is feltalálja magát, de
az agresszor egy senki a közösség nélkül. A közösségnek sincs
identitása egy agresszor nélkül.
Nem
jobb ezt tisztán látni? Tudni előre, hogy ez a mi életünk, ezek
a mi határaink? Mert mire jó befurakodni egy közösségbe, mely
csak átalakulva, személytelenül fogad el? Örökké
alkalmazkodni, patkány élet.
Írtam
több fejezetet a tékozló fiú értelmezéséről. Reális
helyzeteket írtam meg, nem valami agymenéses fabulációim voltak
azok. Egy adott konkrét esetben a tékozló fiú szerepét osztotta
nekem az agresszor, aki az otthon ülő, jólfésült fiú volt, aki
az atyaisten vállát veregette és az utólag tékozlóvá űzött
fiúra uszította a megingathatatlan mindenhatót. A legnagyobb
csalódást okozva magamra haragítottam úgy az agresszort, mint az
atyaistent, hogy nem vállaltam be a szerepemet. Nem mentem vissza
könyörögve. Kiléptem és bevállaltam az outsiderséget, amit sem
Péter sem Pál nem vállalt be. Általában a gyáváknak kellenek
az olyan kellékek mint az égő csipkebokor, a kettévágott
tenger, a pusztában való jelenések s ilyenek. Az egyenes ember
megelégszik az adott szóval. A hittel.
Mondtam
akkor magamban, ha visszamegyek és “veszem” a lapot,
összetaposnak mintha egy mozdony ment volna át rajtam és azt sem
tudom, miért.
Meg
kell előzni a betegségeket, szét kell nézni az átjárón, akkor
is ha zöld a lámpa, nem szabad visszapofázni mert sok kétlábú
hülye mászkál ezen a világon...