Agyag Laci

 

Muskóczi egy régi városban született és nevelkedett: Kolozsváron.

Épületei évszázadokról tesznek tanúságot, és mindenféle repedéseik ellenére arról mesélnek, hogy az ott lakók hosszútávra rendezkedtek be.

Muskóczi, mivel csak megfigyelőként jött erre a Földre, és ki tudja, hogy miféle sorselgondolásból éppen ebbe a városba, mióta eszét tudja rájött, hogy semmit nem tud se elvenni, se hozzátenni ezekhez a régi épületekhez, melyek szó köztünk maradjon, minden arasznyi helyet behódítottak.

Muskóczi rájött, hogy neki sok dolga nem maradt ebben a városban, mert minden a helyén van: a templomok, az üzletek, az ősrégi lakók és leszármazottaik házai, a műhelyek, a gyárak, szobrok, iskolák, és arra is rájött, hogy ő sosem fog tudni egyikben sem lakni, sem dolgozni, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy túlságosan gyökértelen és szegény ahhoz a városhoz.

Sétált Muskóczi egyik utcasaroktól a másikig, és sehol nem talált egy olyan helyet, amelyet magáénak tudhatna. A szüleivel is egy templom személyzetis udvarán laktak, annak is a legkisebb zugában, az udvar fenekében, ahol a lomok is évszázados álmaikat aludták.

Mégis, egy nap, honnan, honnan nem, apukáját meglátogatta egy tömzsi bácsi, egy csontsovány néni kíséretében, ahonnan aztán megkapta a múmia becenevet ez a néni, és mint kiderült, hogy ez a bácsi agyagot gyúr. Szó szót hozott, kiderült hogy ez az agyagos bácsi régi ismerőse Muskóczi apukájának, de az a tény, hogy ez a bácsi kézzel agyagot gyúr, Muskóczinak irtóan felkeltette figyelmét. Nosza, mindjárt forgatta elméjében ez a Muskóczi, végre történik valami érdekes is ebben a pókhálóval beszőtt ősi városban.

Sokan azt fogjátok mondani, hogy na persze, ez a Muskóczi aztán jó sok minden hallatlan dolgot kitalált, de higgyétek el, ez így volt, ahogy leírom.

Muskóczi apukája egy nagyon komoly ember volt, de a maga módján vicces ember is volt. Azt mondta, hogy megépít egy olyan repülő tárgyat, mely aztán a víz alatt is menni fog. Mindezt azért, hogy aztán az egész család beleül és szépen elrepülhajózik egy más országba, ahol az ember nyugodtan gondolkodhat bármin, és az üzletekben van étel elég. Mert nem titok, hogy Muskócziék mindig éhesek voltak. És annyi hír járta már, hogy bezzeg más országokban könnyebb az élet, hogy Muskóczi apukája titokban egy olyan hajón gondolkodott, ami nemcsak a szárazföldön ment, hanem a levegőben is repült, mint egy helikopter és a vízen is úszott, akár egy vízalattjáró.

És mint minden igazi, nagyszabású létesítménynek terv kellett, Muskóczi apukája makett formájában kezdte megépíteni a különleges járművet.

És éppen ebben az időszakbak jelent meg az agyagos bácsi a Múmiájával, a csontsovány, szigorú nénivel, aki hallván a hallatlan tervet, azt mondta rá, hogy ennél ostobább dolgot életében nem hallott. De a férfiak csak bólintottak, és továbbra is álmodoztak, mert már nem volt kétséges, hogy ennek az agyagos Laci bácsinak is helyet kellett csinálni a hajón, a kérdés csak az volt, hogy jön e a Múmiája is vagy sem, de aztán a súlyát mérlegelve, mindannyian eldöntötték, hogy annyin nem múlik, majd Laci bácsi mellett ellapul szépen.

Laci bácsi is derekasan kivette a makett építésből a részét, azt mondta, hogy ő majd megformázza az utasokat agyagból. Na erre Muskóczi nagyon izgalomba jött, hogy nehogy úgy csinálja Laci bácsi az agyag legénységet, hogy őt ne avatná minden mozzanatába, sőt segíteni is elmegy Muskóczi az agyagos műhelybe.

Még tiszta szerencse, hogy éppen a nyári nagyvakáció volt és Muskóczi teljesen ráért agyagozni. Meg is egyeztek, hogy reggel Muskóczi találkozik Agyag Lacival, és elmennek az agyag műhelybe, melynek Laci bácsi azt a nevet adta, hogy műterem. A főtéri tejes bolt előtt találkoztak, ahol az volt a terv, hogy előbb jól megreggeliznek, vettek egy friss kiflit és egy pohár aludt tejet, azzal jól belakmároztak. Muskóczi először életében vehette számba, hogy egy művész ember hogyan kezdi a napját és már az első percekben érezte, hogy ez az életforma ez pont neki való. Minden reggel jól belakmározni egy kiflivel és aludt tejjel és azután jöhet a hosszan tartó alkotói nap. Laci bácsi azt mondta, ő minden reggel ezzel kezdi. Olcsó, és egészséges. Ő kiszámolta, hogy a reggelije hat lejből ki kell jönnie. Mert másképp nem elég neki a nyugdíja.

Ezeket a dolgokat elméjében forgatva Muskóczi, Laci bácsit kísérve, hamarosan elértek a főtér másik felén lévő kapuhoz, amely egy hatalmas udvarba nyitott, ahol sok sok lakás volt, még emelete is volt a házaknak. Ezt a kaput ma is meg lehet találni, a központi könyvesbolt után mindjárt.

Az udvar közepe felé bal oldalt volt az a lakrész, ahol Agyag Laci bácsi műterme volt. Oda belépve, Muskóczit már első percben lenyűgözte a sok lom, a sok agyagszobor, a rengeteg gipsz sablon, volt ott minden, régi újságtól kezdve mindenféle fadarabig, kőig. Mindenféle szerszám lógott a falon, csak éppen egy ösvénnyi hely volt az asztalig, ahol éppen csak hogy körbe lehetett menni körülötte, de az asztalon sem volt egy arasznyi hely se, ahova bármit le lehetett volna tenni.

Amíg az ösvényen az asztalig evickéltek, közben Laci bácsi mindenfélét mutogatott Muskóczinak, egy hatalmas agyag nőt, amint egy pólyás gyereket tart ölében, melynek a feje el volt repedve, aztán arrébb egy kezeitől, lábaitól felszegzett embert mutatott, de annak az egyik karja törött el, mondta Laci bácsi, hogy azok jól mennek vásárokon, érdemes csinálni őket, de ezek éppen hibásak.

Na aztán ez a Laci bácsi, amilyen szapora volt szóban, olyan szapora volt a kezeivel is. Egykettő egy zsákba nyúlt, kivett onnan egy marék földszerű valamit, amire azt mondta, hogy agyag. Megmutatta Muskóczinak, hogyan kell megvizezni és gyúrni az agyagot, éppen mint a plasztelint. Addig kell vizezni és gyúrni, amíg szépen meg lehet dolgozni. Nem is kell mondani, hogy Muskóczi milyen lelkesen gyúrta az agyagot a kezeiben, amíg Laci bácsi helyet csinált az asztalán.

Aztán rudakat gyúrtak az agyagból, olyan szivar vastagságúakat, majd felvágták őket akkorára, mint egy gyufás skatulya. Lett szinte harminc kis rúd. Azok lesznek az utas figurák. Muskóczinak fel sem tűnt, hogy több tengerész pilóta készül, mint amire tervezve van a fenn említett hajó, előbb igyekezett Laci bácsi magyarázkodni, hogy hátha lesz olyan, amely nem jön ki rendesen, vagy a kályhában elreped, az agyagnál nem lehet előre kiszámolni, több mindentől függ, ezért érdemes többet előkészíteni. Muskóczi tökéletesen megértette az érvelést. Sőt mi több, azt sem bánta volna, ha száz ilyen tengerész lenne, mert ő milyen jól el tud majd játszani a plusz példányokkal.

Ezután Laci bácsi vett egy szikét, és a friss agyag rudacskát elkezdte úgy alakítani, hogy Muskóczinak még a lélegzete is elállt. Itt a lába, cipője, aztán egyik karja, amint egyenesen le van engedve, a másikkal meg -itt van né- mondja Laci bácsi, ezzel meg szalutál. Aztán kinyomott egy inggallért, majd egy fejet, és a fejre egy tengerész sapkát. Muskóczi csak nézte nézte, hogy alakul az agyagfigura, úgy forgatta kezében Laci bácsi a szikét, mint ő a ceruzát, ha színez valamit.

Nem telt bele tíz percbe, meglett az első agyagfigura.

-Na- mondta Lacibácsi -hagyjuk ezt száradni, elmegyünk valahova, aztán visszajövünk és megöntjük a sablont, s aztán annyi tengerészt öntünk, amennyit csak akarunk.

Elmentek Agyag Laci és Muskóczi egy festék üzletbe, hogy olajfestéket vegyenek, mert Lacibácsi azt mondta, hogy este nekifog egy festménynek. De nem akármilyen festménynek, mert ez nem vászonra fog készülni, hanem formázott újságpapírra. Hogy gipszből virágcsokor sablont öntött, arra ragasztóban áztatott újságpapírt terített ki és az miután kiszárad és megragad, megmarad keménynek és felveszi a gipszsablon mintáját. Na olyan dombormintás papírt fest meg, megfesti a virágokat. Azt mondta Laci bácsi, hogy érdekességképp veszik az emberek. Ilyet nem lehet üzletben kapni, mondta Laci bácsi. Nem is kell ecsetelni Muskóczi ettől is mennyire izgalomba jött.

Művészeknek való festékes boltba mentek, ahol tubusban árulták a festékeket, ahol Laci bácsit ismerték, és amíg az elárusítóval csevegtek, Laci bácsi kiválogatott néhány tubus festéket.

Onnan, ahogy Laci bácsi mondta, beugrottak a művész galériába, hogy valamit megnézzen.

Ott mindenféle festmények lógtak a falakon, és néhol egy egy szoborféle is volt ilyen kis asztalkákon. Főleg a szobrokat nézte Muskóczi, most már szinte szakértő szemmel, hisz már egy napos, haladó agyagos.

Mondjuk volt egy pár furcsa szobor, amiknek csak nevük volt, de nem tudta kivenni belőlük, hogy egy össze-vissza gyúrt valamit miért neveztek el Madonnának, például? Ilyen formán, gondolta Muskóczi, ő is tudna valamit össze-vissza gyúrni és azt elnevezni bárminek. Vagy volt olyan festmény, amin volt három piros csík, azt sem értette, mivel érdemelte ki, hogy kiállították a művészek galériájába?

Laci bácsi hipp-hopp mindent hamar elintézett, siettek is vissza a műterembe, hogy hamar befejezzék a sablont és a katonákat, mert aztán bármikor megjöhet a Múmia és akkor menni kell.

Egy órányit lehettek távol, de Laci bácsi azt mondta, hogy a sablonhoz eléggé megszikkadt az agyag figura. Ha óvatosan kezelik, nem lesz semmi baja. Egy kis fa keretbe vízzel összekevert gipszet öntöttek, majd belehelyezték félig a katonát, arccal lefele. De azelőtt Laci bácsi jól beolajozta a katonát. Percek alatt megkötött a gipsz, hamar ráöntöttek még egy adag gipszet, hogy a katona hátát is betakarja. Nem telt el tíz perc, Agyag Laci ügyesen szétnyitotta a két gipsz öntvényt, majd a szikével kiemelte a katonát, melynek az orra sajnos beleragadt a gipszbe, de nem számított, a formája megmaradt a sablonban.

Aztán rendre megöntötték az agyag figurákat. Innen már Muskóczi vette át a munkát és lelkesen öntötte az agyag katonákat, egyiket a másik után. Szépen bekente mindannyiszor olajjal a gipszsablont, majd a formába helyezte a kis agyagrudat, majd rányomta a másik részét a sablonnak és összenyomta őket, amíg össze nem értek. Szétszedve rendszerint könnyen jöttek ki az agyag figurák, de szó köztünk maradjon, valamiért az orrok mindig letörtek. De utólag a szikével kicsit retusálni lehetett, -há mi- mondta Laci bácsi -senki nem még látott lapos orrú tengerészt? Na né, itt van!- És jóízűen nevettek, hogy némelynek nagyon lapos lett az orra. -Na né- mondogatta Muskóczi, -na ennek jól bekevertek, hahahaaaaa!

Aztán mire meglett úgy húsz tengerész, megjött a Múmia is fázós, szomorkás tekintettel, unottan nézte, hogy mit műveltek Muskóczi Agyag Lacival. Laci bácsi hirtelen elkezdett kapkodni, hogy na jó, akkor holnap ő a katonákat kiégeti a kemencében, hogy kemények legyenek mint a tégla, soha többé ne puhuljanak meg, és este áthozza Muskócziéknak. De addig is a sablont Muskóczi elviheti és otthon gyakorolhatja a katona öntést, agyagot is adott hozzá egy nájlon zacskóba Laci bácsi.

Lelkesen ment haza Muskóczi, és még aznap délután öntött még pár agyag katonát.

Este úgy feküdt le, hogy altatni nem kellett, úgy érezte Muskóczi, hogy teljes napja volt, meg volt elégedve a napjával.

Aztán egy pár nap után eljött Lacibácsi a Múmiával és elhozta a kiégetett katonákat, és hozott egy gipszből készített sablont is, hogy majd Muskóczi apukája ragasztóban áztatott újságpapírokból dombormintás lapokat fog készíteni, amiket aztán majd kifestenek és Agyag Laci majd eladja őket.

Hogy mi történt aztán nem tudni, de tény, hogy valami lett a Múmiával, mert azután Agyag Laci bácsi sem ment többé Muskócziékhoz. Találgatások voltak csak, de senki nem tudott róluk semmit.

Muskóczinak az Agyag Lacival töltött napon megtanult két fontos dolgot, éspedig, hogy reggel érdemes jól bereggelizni, mert akkor jól érzi magát az ember egész nap, és ha nem is jön ki mindig minden tökéletesen, a lapos orr is megoldás.

Utána sűrűn eljárt Muskóczi a Március 6 utcában lévő Művész galériába, hogy megfigyelje az éppen kiállított festményeket vagy tárgyakat.

Szó köztünk maradjon azért, sosem lett aztán műértő Muskócziból, de mindig is szerette a festményeket, szobrokat nézegetni, hisz Agyag Laci által be volt avatva a művészet világába.

Szerzői megjegyzések:

-az infantilis nyelvezet szándékos, eredetiben akartam visszaadni Muskóczi gondolat és érzék világát,

-érzékelni remélem, hogy mekkora hatással lehet egy gyermekre egy alkotó ember, képes pillanatok alatt lemásolni és átvenni egész lényét. Utalni szeretnék ezzel közvetve arra, hogy a szar mintákat is ugyanúgy átveszi a mindenre kiéhezett gyermek. Nem mindegy, hogy milyen ingerek veszik körül a fiatalságot: semmirekellő, tunya társadalom hatására a fiatal sem lesz más, ellenkezője is igaz, ha alkotókra tudnak nézni, megjön életkedvük.

-az agyagozással töltött napon sokkal több technikai dolgot megtanult Muskóczi, amit aztán a felnőtt korban is alkalmazni tudott szinte minden pályán, gyakorlatilag a hozzáállásban volt egy hajtóerő, ami szinte sablonszerűen működött minden téren. Nem részleteztem a technikai részeket, mert egyébként is unalmas irománynak néz ki. De azt is meguntam, hogy általában a rokon irodalomban a leírásokból rendszerint teljességgel hiányzik a manufaktúra. Per hecc kitértem egy kicsit rá. De csak egy kicsit. Vissza kellett fognom magam.

-a történet egy egész történet sorozat része. Muskóczi életét sok ilyen inger befolyásolta, ha Isten kegyes lesz hozzám, tervezem őket megírni, karikatúrával gazdagítani. Függetlenül attól, hogy mekkora iránta az érdeklődés. Ez az én örökségem része.

Hazaértem

 

Harmadik napja vagyok itthon, teszek veszek, a régi medremben és ritmusomban, de még mindig úgy érzem magam, mintha napok óta algocalmin hatása alatt lennék. Kábán nézek ki a fejemből, mintha még nem igazán érkeztem volna haza.

Az elmúlt félévet természetemhez ellenes módban töltöttem el.

Négy évvel ezelőtt, jött Zsülien, hogy Miguelnek kell négy fa házikó. Aztán ez minden évben elmaradt, de minden évben esedékesnek merült fel. A múlt évben mondtam Zsüliennek, hogy tekintettel a rossz közérzetemre és egészségi állapotomra, ami a megerőltető munkától sajnos csak rosszabbodik, ne számítson rám a továbbiakban, ami a Miguel „kis” faházikóit illeti.

Idén újra felmerült a dolog, Zsülien, mintha nem is emlékezett volna visszalépésemre, előjött, hogy na idén lehet bejönnek a házak. Aha, mondtam, rendben. Ennyit mondtam szarkasztikusan, mert nem hittem, miután ez a kovid leple alatt történő reszetáció rászállt a világra.

Itt bevallom, tévedtem. Aztán később rájöttem, hogy az ember ha valamiből ki akar lépni, akkor nem elég egy szarkasztikus megjegyzés, hanem konkrétan és többször, hisztisen kell kiabálni, hogy: „neeeem, neeeem, neeem bazmeg, érted? Neeeeeem!!”

Megébredtem, hogy csinálom a házakat. Augusztus elején fogtam neki, aztán becsatlakozott Maja és Tibi, akik nem rossz srácok, de nem igazán van érzékük a fához, illesztésekhez, valójában szenvedés volt velük dolgozni. Aztán alkalmilag beszállt Ildikó, néha a társa segített neki. Ildikó hamar felfogta a lényeget, Andorrában egyértelműen látható volt az ő kezenyoma, a többiekéhez viszonyítva.

Az itthon töltött két és fél hónap alatt tiszta ideg, stressz és hulla fáradt voltam, mert két szerelő csapatra vágtam az anyagot. Nem volt időm az ajtó-ablakokkal foglalkozni, éppenhogy csak előkészítettem az anyagot az indulás napjára.

Megjelent Sanyi is az utolsó hónapban, hogy beszáll, de aztán hol jött, hol nem jött, nem sikerült befejezni, amit elterveztem vele.

A falak megvoltak, viszont a többi nagyon hiányosan, anyag állapotban. A szegőlécek legtöbb profilja gyalulatlan, maratlan maradt.

Két és fél nap alatt megpakoltunk két kamiont, és elmentünk Andorrába.

Ott az első hónap szerelés után Sanyi eljött, másnap a két mákvirág is eljött ötünkből, ott maradtam Kosztival egyedül. Kosztiban nemcsak egy igazi segítségre leltem, hanem egy barátra is. Első körben a magam részéből ajánlottam fel neki egy komolyabb összeget, de a végére úgy alakult, hogy nem magamtól kellett visszaadjak. Sok hiszti és kiabálás Zsüliennel megoldotta a dolgot.

Napi 12-16 órás munkatempóban lebegtem az elmúlt öt hónapban, se szombat, se vasárnap.

December 20-án elindultunk haza. 38 órán át vezetett Koszti, egyszer aludtunk 5 órát az autóban. Nem engedett vezetni, mert látta, hogy teljesen kivagyok. Mellette ültem, mondván, legalább valaki szóval tartsa Kosztit. Végig noszogattam, hogy magáról beszéljen, mert olyankor az ember belelkesül, és Kosztiban rengeteg a lélek.

Ezúttal jobban kiterjesztettem az antennáimat, jobban odafigyeltem az andorraiakra, arra, mi történik a minden napjaikban, és igen elszomorodtam, mert rájöttem, hogy az empátiának nyoma sincs bennük, csak a centek alakulása egyetlen problémájuk. Nem gonoszak, de infantilisan érdekemberek. Teljesen higgadtan nézik a szenvedést.

Számomra egyáltalán nem volt vonzó a fejlett nyugati életforma. Minden steril, tökéletes, ugyanakkor annyira gagyi, hogy egyenesen kulturális sokkot kaptam tőle.

Rájöttem, hogy a transzhumanizmus a nyugati társadalmakban a megváltás eljövetele, simán elfogadják, ezért akkora a beoltottak százaléka az ortodox államokéhoz képest. Amíg a konzervatív mentalitás Teremtő ellenesnek tartja, addig a nyugati, fogyasztói mentalitás haladásnak tartja a génterápiát.

Az én választásom egyértelmű: továbbra is oltás ellenes maradok. Persze, ráfér az emberiségre egy reszet, de nem gén alapú, hanem inkább lélek alapú.

Ott az andorrai magányomban, bár sok időm nem volt elmélkedni, néha, munka közben, amíg az internet engedte, próbáltam pár okosságot hallgatni a szokottaktól, de nem volt hozzá türelmem. Éreztem, hogy az én szellemi és lelki utam leválik az „influenszált” vonalról, és visszavonul a saját forrásához.

Egyre többet gondoltam Muskóczira, és inkább azzal voltam elfoglalva, ha hazamegyek, miként fogok Muskóczizni?

Rengeteg klasszikus zenét hallgattam a netrádión és rájöttem, hogy nincs abban semmi misztika, nem komolyabb zene, mint bármely más stílus, sőt, némely alkotást nagyon gagyinak értékeltem. De rájöttem, hogy a klaviatúra mindenkié lehet, és nem szégyen bármit lejátszani. Újra értékeltem a szerzői jogos dolgot, és most is azt állítom, hogy egészen nevetséges a szerzői jog elképzelése. Hogy egy akkord képletet levédjél, mert azt egy vagy másféleképp szólaltatod meg, egészen pitiánerség egy alkotótól. Azért az, mert feltételezi az alkotó, hogy egyedüli feltalálója a spanyol viasznak. Holott azok az akkordok már évezredek óta körbe és körbe keringenek. Két virágnak nem egyforma az illata, de tudni, hogy az orgonavirágnak van egy illat alapja. Most levédeni minden orgonavirág egyedi illatát? S akkor mi van? Más orgonavirágnak nem lehet ahhoz megközelítő illata? Na ilyen ez a szerzői jog.

Az új évben új dolgokat remélek.

Nekifogok terveim szerint a saját bútor elképzeléseimet megalkotni és arra piacot építeni. Nem akarok rendelésre dolgozni többet. Elegem van más elképzeléseiből, más ritmusából, vége: Neeemmm!

Nagyon remélem, hogy a blogom végre csak rólam fog szólni, az alkotóról, és nem az örökké felháborodóról, mert már unom saját magamat is.

Az Andorrai faház építést valamennyire videóztam, de legtöbbször, mivel nem engem képvisel az egész, negatívan álltam hozzá, ezért kétlem, hogy publikálni fogom. Rengeteg munka lenne a több órás anyagot bevágni, szerkeszteni, inkább csinálok két Muskóczit helyébe. Habár csinálhatnék egy rövid összeállítást, mellőzve a kárinkodásokat, mert elvégre egy része az életemből. Meglátom, nem ígérek semmit.

Kívánok minden olvasómnak Boldog Új Évet!

Jézus szekta

 

Végig néztem ezt az Osho gurus dokumentum filmet, és kikérem magamnak, ha gondolati megközelítéseimet bárki elfogultnak nevezi. Ez a pali egy piaci tróger, a háttér szervezői bagázsa egy rakás érzéktelen, a társadalomra nézve mihaszna, rüh, semmittevő bandita társaság, a szekta tagjai meg notórius munkakerülők, a milliárdos finanszírozóik meg szó szerint idióták, akik istenverte sorsuk miatt vagyonokhoz jutottak (természetesen túlórák révén).

És ennek a trógernek a könyvei a mai napig milliószám futnak, a sok marha veszi, olvassa és rajong, a szekta bázisában meg köszönik szépen jól élnek.

Sokat gondolkodtam ezen a Jézuson, hogy hamar befejezte földi pályafutását. Beleszületik egy tisztességes családba, ahol talán az ács mesterséggel barátkozott, sosem lehet megtudni, miféle ács volt, olcsón dolgozott e vagy drágás volt e? Okoskodott e sokat, vagy csak inkább dagonyázott? Érdekelne miféle szerszámai lehettek?

Ezzel szemben ma azt látom, hogy az ácsságáról semmi nincs, viszont olyan díszes munkaköpenyekben járnak le s fel az isteni helytartók, hogy a kelmegyártók és a varró deákok csak úgy mereszthetnék szemeiket az öltéseken. Százezerszeresen nagyobb szektát fabrikáltak Jézusra hivatkozva az Oshos csávók, mint az Osho banda, avagy mint a pénznek bankokat az uzsorások.

Csak így elgondoltam, hogy mi lett volna, ha Jézus is megadta volna azt ami a császáré? A papoknak meg azt ami a papoké? Mit csinálna ma? Elfogadná a transzhumanizmust a másik orcájára? Jó lett volna szerintem, hogy a kép teljes legyen, a hegyi beszédnek valami konkrét lecsapódása is legyen, ne csak ilyen szentbeszéd, amit a köntösemberek, az ápolt körműek könnyen átértelmeznek és pénzzé váltják, hogy leélje becsülettel életét, és ne váljon kereszthalál által mártírrá, hanem lett volna életmártír, küzdve a piaci árakkal, az adó behajtókkal, három gyerekkel, aki három fele néz, egy feleséggel, aki közben rájön, hogy inkább férfi szeretne lenni, és szembesülni a tanítványokkal, akik lelúzerezvén őt, elhagyják. Elnézni, amint Péter alkoholistává válik. Nem lenne Pál, aki meggondolja magát ukmukkfukk. Mert így Jézus, ahogy az életben milliárdnyi Jézus eltűnik a névtelenségben, eltűnt volna örökre. Nem lett volna se isten, se hit, se bősz kereszténység.

De azért szép lett volna látni, amint Jézus igaz ácsként megállja a helyét, amint vinné hátán a köteg sipkát a farizeus padlóját beszegni, az meg felülről kezelvén csicskásnak nézvén alkudozna vele és nevetne a hegyi beszédein, mondván: na te Jézus, hogy is van azzal a te isteneddel? És Jézus megtörölvén homlokán a cukorzsírtól tele izzadságát, melyeket a legyek előszeretettel szívják, két szusszanás közt inkább sóhajtana egyet, semmint magyarázkodna a farizeusnak, hallgatna inkább mint Jézus Pilátus előtt.

Hát igen, ezt a Jézusképet soha nem fogjuk megkapni.

Inkább szeretnénk elhinni, hogy Isten egy mennyei űrbázisból küldözgeti emilen a szekvenálható életkódokat, és ha nem is gyík, de mindenképpen egy tökéletesebb életformai alakban uralkodik ott fenn valahol. Nekünk meg egy kicsit kell csak deszkurkálódni itt amíg valamilyen kín közt kinyuvadunk, még arról az osztályrészről is lemondván, hogy legalább mi egy páran valamiféle empátiásan nézzünk egymásra, ne mint valami ehető prédára.

Tehát Jézus is egy Oshoként van jelen a világban, csak nem igazán köthető hozzá szexorgia meg drog. De a márkanév gyakorlóiért nem vállalok erkölcsi felelősséget.

Elnéztem, hogy mennyire semmi közünk nincs egymáshoz, nekünk embereknek.

Jött a kamionos, semmi közünk egymáshoz. Káromkodott, lekötötte az árút és elment. Zsüliennel semmi közünk egymáshoz. A munkatársaimmal semmi közünk egymáshoz. Mindenki végzi dolgát, megy, jön, de semmi közünk egymáshoz. Mint két hangya, mely egymás mellett elmegy és basznak egymásra. Ha egyik beleragad valami szarba, a többi átmászik rajta, de jó, hogy az a fasz beleragadt. Kötelesség tudat, minimál eleget tevő szkill, itt-ott nyomai fellelhetők, de az igazi megértés, hogy valaki egy lágy ronggyal megtörölje izzadságodat, az már nem emberi. Emberi fasznak lenni, az az igazi emberség. Ebbe kell nekem is valahogy beöltözni, mert elvérzek ha nem.

Szinte szeretném, hogy pozitív legyen a mai kovid tesztem, hogy legyen egy olyan: Ember tervez, Isten végez. De attól félek ez az isteni kódban sem olyan egyszerű. Kétségek közt kell őrjöngeni és végtelenig, unos-untalanig kell szívni és hinni, hogy jó lesz. Hogy egyszer jól kinyuvadunk.

De megígértem magamnak: ha túlélem, és hazajövök, bezárkózom.

Nekiállok fiókokat csinálni és kiteszem az ajtó elé. Nekiállok széket csinálni és kiteszem az ajtó elé.

Kitervezek és megalkotok egy rönkvágó czirkulát, és elkezdek tűzifát nyisszenteni. Kimentem ami jó, a többi majd tüzelőnek.

Viharok közt

 

Három hónapja az első nyugodtabb reggele.

De holnaptól jön a projekt második fele, utazás Andorrába, illetve az ottani munka. Zsülien szerint egy hónap, szerintem kettő. A munkások szeretnének hinni Zsüliennek, egy hónapra készülnek. Én mondtam, rendben, majd maradok én többet.

A tegnap csúnyán összementem ezzel a Zsüliennel, kihúzta az utolsó gyufát a csomagból. Szabályosan kiprovokálta belőlem.

És ezzel teljesen hátat fordítok a rendeléses munkának. Ezt lezárom, és puszi pá.

Elegem van a dilettáns fővállalkozokból, mérnökökből, üzérkedőkből, volt kommunistákból, új kapitalistákból, kétbalkezes munkásokból, fantáziátlan kliensekből, akik azt hiszik egy termék vagyok a leárazott polcokon csupán azért, mert alázatos és hajtható vagyok.

Az emberek, és sajnos kivétel nincs, mind egy valamilyenokbólönműködő bioszerszámként kezelnek, amit megvehetnek egy Lidl polcon leárazottként.

Az utóbbi három hónapban masszívan megkaptam, hogy mit jelent amikor kizárólag mindenki csak annyit tesz arrébb, mint ami meg van fizetve, utána megáll a levegőben szerszám, csavar, fa. Tőlem viszont elvárják, tágra nyilt szemekkel, hogy megszakadjak, miközben nekidölve valaminek nézik amint szakadok. Ez rendjén is van, de akkor honnan az az elvárás, hogy felettébb empatikus legyek bárkivel szemben és ne az adok-kapok értelmében cselekedjek?

Amíg az ember libeg a relatív világban, olyan mintha lassítottan mozogna minden, még az agy is, van az egésznek egy flow érzése a lelkek egységének, de amikor szembesül egy szoros helyzetben a környezettel, rájön, hogy ez nem egy szimbiózisos biotér, ahol a lelkek rezonálnak, hanem az önnön érdekek kőkemény kikövetelése, azaz ez lehet a talibán kapitalizmus. És ez kiszökik a mennyről alászált angyalból is.

Én ebben egyértelműen az áldozat vagyok. Belementem mint egér a csapdába. A csali az emberség, a megértés, az oszd meg a két ingből egyet azzal akinek nincs, erre rám baszódott a csapda vasa.

Na, a Muzsinak ez volt a diplóma munkája: vége az emberségnek. Az emberiség leszerepelt előttem. Többet nem keresem emberek társaságát. Túl nagy árat fizetek azért, hogy kisujját felemelve átvegye bárki, amit adok.

Menjen mindenki a kurva anyja picsájába.

Ha ennek vége, beállok remetének a pajtámba, és mindenki bassza meg.

A másik, elmondom, hogy látom a közeljövőt. Elmondom, mert lehet, hogy karácsonyig nem lesz több bejegyzés. Nem tudom, lesz e internetem Andorrában? Viszem a kőkorszaki laptopocskámat, ami már csak táppal megy, mert az aksinak vége rég. Külső billentyűzettel és egérrel használom, mert nem tudom megszokni azt a kis munkafelületet. Nincs wifi cucca, azaz van, de csak addig működött, amíg a vodafone kártyájával használtam. Valamiért külső meghajtóval sem megy, nincs idegem szarozni vele. Azért viszem, hogy amiket filmezek le tudjam tölteni, ürítsem a telefont.

Nos, az utóbbi időkben Bukovinszki Gergely Szkeptikus kerekasztal videóit nézem, hallgatom. Szeretem ahogy dokumentálja állításait. Nagyjábol a legtöbb dologban egyetértek vele, a főbb vonalakon mindenképp.

Puzsérről, meg az „Apu”-ról lemondtam. Jópofák voltak, de már csak a fejvadászat maradt nekik, kaszálják azokat, akik még nem ismerik őket. Komolyabb témába nem nyúlnak, valahogy a Hamvas idézetekből elegem van. Elmennek a kovid mellett, mint egy gyorsvonat a csarnokom mellett, még füttyenteni sem füttyentenek. A szélsőséges megmondásnak azt a válfaját használják, ami nem árt senkinek, legfeljebb egy kocsma szintű röhögés lesz belőle. Sőt, ha jól belegondolok, az egész szennyes celebvilág sokkal több helyre is elkerült, mintha békén hagyták volna. Eddig azt sem tudtam ki az a Berki, most már általuk tudom. Rájöttem, hogy a Puzsérék nem nekem csinálnak tartalmakat, hanem a sok marhának, azoknak viszont hiába szidod a Berkizmust. A berkik berkik for ever.

Sajnos a szebb beszédű professzorokhoz sincs türelmem, akik megfetrengik magukat itt is meg ott is, nyájaskodnak itt is meg ott is, a lényeg végül náluk is az, hogy felorbán, legyurcsány, vagy fordítva. Nincs türelmem az akadémikus okosságaikhoz, a csűrés-csavaráshoz.

A digitalizált világ és a kovidba álcázott világpuccs egyértelműen a robot tulajdonosoknak hozta el az idejét. Aki ebben kételkedik, nemsokára nem fog.

A munkabérek elérték azt a szintet, ami innen tovább lefele nyomja az élet szinvonalat. Lassan el lehet kezdeni kidobni a zsákokat a süllyedő hajóból.

Lemegy a munkabér, nő a munka mennyisége. Aki dolgozik, tapasztalja, hogy egyre nagyobb a nyomás: több munka kevesebb pénzért.

A nyugati világban ezt a problémát halasztották a vendég munkások betelepítésével. A wilkommen nem egy Jézusos samaritánius cselekedet volt, hanem a jóléti társadalom utolsó rúgkapálozása. Hogy nem ma, mert holnap, teljesen mindegy. Tény, hogy gyermekeink élete teljesen megváltozik. Öt év múlva tessenek elolvasni mit írtam ide. Ha még meglesz addig ez a blog.

Nem is részletezem a dolgokat, aki valóban kíváncsi mi zajlik, biztos utána nézett, aki meg nem, azzal nem érdemes bajlódni.

Ha valakit érdekel, azt még elmodnom, a megoldás a saját léttér lesz, a saját műhely, saját kert, gyümölcsös. Mondanám, hogy az AI előbb a városokat szállja meg és hajtja uralom alá, de látom, hogy a tehenész és családja egy egy telefonnal a kezükben hajtják a teheneket a mezőn. Bambulnak bele naphosszat. Fut a program azokban az ártatlan, makulátlan ostoba fejekben, mint az áram a napelemben a napsugártól. Itt a biorobot prototípus. Ennek a saját léttér is hiábavaló.

Megoldás: alumínium sapka.

Holnap eldöl, hogy mi lesz. Ha negatív a teszt, megyünk, ha pozitív, nem megyünk.

A lényeg: engem már nem érdekel. Basszák meg.

Hamar bejegyzés

 Tcennyolcadikán pakolunk állítólag, én még vígan nyiszitelem a fát az ablakoknak.

Sok gyors munkát végeztem életemben, de ezt a négy házat ez egy irántam célzott, minden idők csúfságának élem meg, és nem tehetek másként, mint úgy is kezelem.

Kifejező, hogy minden hogy gyorsul, egy frászt fordult vissza önmagába az emberiség, mondtam én, hogy még jobbal levadul, és úgy is lett.

A Sors iróniája lenne, ha indulás előtt a tesztem pozitív lenne, mert akkor két hétre leállna minden.

De kérem a fennvalót, hogy most ne kezdjen el engem Ő is csúfolni, és engedje, hogy kiigyam ezt a poharat végig, és ne pozitiválja most ezt a kurva tesztet.

Zsülien egyre baszogat, hogy oltassam be magam, de ezennel jelzem, hogy másik két társammal együtt teljesen oltás ellenesek vagyunk, mert átlátjuk, hogy itt nem az egészség miatt történik mindez, hanem az új világrend miatt, ami egyébként már élesben megy.

Ha ezt az egészet túlélem, valószínű mindenileg karanténba vonulok a világ elől, hogy hátralevő időmet békésen szenvedjem ki, messze ettől az örültségtől. Nekem a tököm ki van, látom mindenki meg van zakkanva, már senki nem látja az összefüggéseket, még mindig azt hiszik, hogy ide vagy oda kell tartózni.

Nem kell sehova se tartózni, ez az egyetlen igazi ellenállás.

A tüntetések csak arra jók, hogy még több marha elmenjen oltakozni, és érdemleges nem fog változni, csak lehűlnek a kedélyek. Itt egy sokkal mélyebb ellenállást kéne elkezdeni, például kivonulni a fiskális világból. De akik nagy cégeknél dolgoznak, nekik már lehetetlen. Egyrészt hozzászoktak a nagy fizetésekhez, másrészt beidegződött beléjük, hogy nem lennének képesek önállóan vállalkozni. Azaz senki nem vállalná be a sok fizikai munkát kevés lóvéért.

Filmezgettem a ház közben, de többnyire csak frusztráció és káromkodás, nem fogom publikálni. De ha majd kész lesz, csinálok fotókat és fogjátok írni a sok szart, hogy de csodálatos, hogy mágikus vagy, hogy ügyes vagy... holott csak én fogom tudni, hogy mi az igazság.

Elegem van ebből a kínaizgatásból, hogy mindenből a legolcsóbb, a legszarabb, de fújd fel, hogy a fos jól nézzen ki. Elegem van az alulfizetésből, a niggerkedésből, hogy megszakadjak egy icipici plusz miatt.

Na.. csak ennyi röviden.

Túldimenzionált világ

 

Esküszöm, hogy nem akartam életembe ezt a beton rengeteget. Olyan ez az egész, mintha Isten azt mondta volna: hely kell neked? Na nesze hely. És a maga humor érzékével kiosztotta nekem ezt a bazi nagy beton rengeteget, hogy végre teljek meg hellyel.

Esküszöm, hogy nem akartam mást, csak egy kis szerény falusi vityilót, zölddel, fákkal, kerttel, kis csűrrel a műhelynek.

Na mindegy. Az Élet című kezdőcsomagban nem volt olyan utasítás, hogy vigyázat, a Sorsnak fekete a humor érzéke.

Mint tudjátok, belevágtam ebbe a „lecrok last time” faház építési őrületbe, amit immár két hónapja megállás nélkül „roll”-ozom. Talibán módra, semmiféle 72 szűz ígéret nélkül hajtom magam, azzal a jövőképpel, hogy legyek túl rajta.

Ez az utolsó munkám, amire igent csikartak ki belőlem. A rendeléses karrierem utolsó felvett munkája. És mint szokta az Élet hozni, ez is kibaszott egy nagy projekt, talán úgy gondolta a sorsirányító, hogy hadd vicceljük meg ezt a geci asztalost egy kicsit, hisz nagyképűen aszongya, hogy vége. Hogy lássa meg, hogy kiszállni nem lehet semmiből.

Csak, ami a Sorsnak is kiszámíthatatlan, az a talibán módszer, hogy ha kell, mellére veszi a bombát és saját magát is felrobbantja, ha kell. Most ezt teszem az úgynevezett karrieremmel. Felrobbantom saját magamat, és incselkedni akarok az éhen pusztulással.

Nem hitték a klienseim, hogy nem vállalok többet. Többjükre rá kellett üvöltsek. Nem érted bazmeg, hogy vége? Vééééégeeeeee! Nem értenek meg, hanem úgy néznek rám, mint aki megszeg egy szerződést. Éspedig azt a szerződést, hogy mindörökre kiszolgáljak húgypénzért mindenkit. Ez fáj nekik, nem az, hogy mi a bajom nekem ezzel az egésszel.

Na mindegy. Most Zsülien nem hiszi, amit mondok, de majd meglátja. Megtapasztalja majd ő is a Muzsiféle szineváltozást, csak a pofám nem lesz dicsőséges, mint Jézusé, hanem kibaszottan ideges.

Szóval elnézem, és maradék humoromban hol kuncogok, hol szörnyülködöm azon, hogy milyen nevetséges az emberi faj. Annyira szánalmas az emberi faj, hogy esküszöm szekunder szégyent érzek a fajom iránt.

Az a sok építkezés... de minek? Hogy legyen egy fedél az ember feje fölött, és ne fázzon. Az az irdatlan anyag, beton, tégla, fa meg vas. Az emberi építkezési stílus egyszerűen nevetséges. Olyan házakat találunk ki, hogy önsúlyuk által pontosan az ellenkezőjét érjük el: életünkre nézve veszélyes. Naaaagy gerendákat baszunk a tetőre, ahhoz meg bazi szerkezet kell, hogy legalább a gerendákat megtartsa, ahhoz meg irdatlan beton alap kell, hogy az egész ne csússzon el. És végül is minek? Hogy aztán éljék benne a szánalmas életüket, amiben nincs megértés, nincs szeretet, nincs együttlét?

Értitek miről beszélek itt? Érzitek, hogy mennyire hiábavaló minden?

Egyik kezemen számolhatom az elmúlt 30 évem munkásságának az értelmét, esküszöm, hogy a megrendeléseim 90%-a a hiúságot táplálta az emberekben, meg mit tudom mit, szétesett családokat láttam, akik azzal kompenzáltak, hogy új bútorokat rendeltek, vagy kurva nagy házakat építettek, nagyon kevés volt az a valós munkám, ami konkrétan boldogított.

Volt egy galéria, ahol három kislánynak lett több hely játszani. Volt egy özvegy asszony, aki tönkrement vállalkozásokból menekült kis helyre, átmentettünk amit lehetett a nagy házból, átalakítottunk dolgokat, akkor tapasztaltam, hogy nyomorúságában lett egy kis remény. Ilyenkor éreztem, hogy szép ez a hivatás. De lenyűgöző részben a rendeléseim csupán az értelmetlen hiúságot táplálta, és a megrendelések legnagyobb hányadéka főleg az italméréseket, a szivar gyárakat és pokergépeseket gazdagította, a munkásaim révén.

Erre mondják, hogy mérleg. Mérlegelem a dolgokat. És eljutottam arra a felismerésre, hogy ideje abbahagyni ezt. Ki kell szállni ebből. És új alapokra, újat építeni. De ezennel csak egy kicsit, amiről mindig is álmodoztam: a meghitt, a szerethető, kézzel fogható, kellemes életmód.

Azt akarom, hogy ezentúl a munkáim erről szóljanak. Vége a mega projekteknek, az osztrák-magyar monarchia angyalfejeknek, a csúszó-mászó falméretű tükörajtóknak.

Ezzel párhuzamosan a szellemi termékeimet is visszavonom a „piacról”, rájöttem, az onlájn világ nem olvas. Most már elég adatot összeszedtem ahhoz, hogy rájöjjek, a szellemi alkotásokat nem lehet felmérni, értékesíteni. De csokorba fogom szedni egy saját honlapon, az a tervem, hogy netismerőseim és barátaim alkotásaiból csokrot kötök majd, hogy legyen alternatíva a celebritásos nézettel szemben.

Tehát én nem fogom a Muskóczimat mindenféle marketing trükknek alávetni, csakhogy megvegyék. Sosem akartam senkire semmit rátukmálni, na főleg nem a Muskóczimat. Muskóczi nálam valóban terméknek indult, de közben megszerettem és valóban meg akarom alkotni a Muskócziságot: írásban, rajzban, zenében.

Ha Zsülien szerint haladunk a tervvel, még van 8 hét a házakból. 3 itthon, 5 Andorrában. Én borzalmasan szkeptikus vagyok, most erről nem írok, hogy mit jelent nekem, reggeltől estig hajtok, hogy a mellettem dolgozó srácok 6-7 óráját ésszerűen kihasználjam. Közben apró lépésekben az ajtó-ablakokat készítem.

Előzetesben annyit, hogy életem utolsó ilyen munkája, és rá vagyok kényszerítve, hogy anyagot spóroljak, hogy munkafázisokat kikerüljek, folyton variálok és keresem az egyszerűbb megoldásokat. Igyekszem részemről a legjobbat nyújtani, noha mögöttem egy sereg dilettáns ember okoskodik és tudja a tutit. De arról fogalmuk sincs, hogy egy kibaszott 200 kilós kerek gerenda hogy fog feljutni a tetőre.

Remélhetőleg eljutunk Andorrába, remélhetőleg negatív tesztjeink lesznek, hogy egyáltalán ki tudjunk menni az országból és remélhetőleg eljön Csabi csempét szerelni, mert ha nem bekaptuk, karácsonyig se jövünk haza.

De nem elég ez az egész, de ez a Zsülien folyton azzal pattog, hogy az embereket is fizessük alól. Én meg játszom itt a szindikátust és próbálom védeni az emberek jogait. Azzal a feltétellel, hogy akár az én fizetségemhez is nyúlnom kell majd az emberek érdekében.

Filmezgettem a szerkezetek készítése közben, de valószínű kihagyom majd, nem publikálom őket, mert csak frusztrált videók lesznek belőle. Majd ha túlélem és elkezdek valami újat, inkább azokat majd.

Muskóczi nyúz

Bekerültem az újságba. Azaz Muskóczi bekerült az újságba. Az Erdélyi naplóba.

Eszembe jutott, hogy milyen egyszerűen gondolkodtunk és emiatt egyszerűen is beszéltünk. A hetvenes években. Bekezdésnek úgy mondtuk volna akkoriban, hogy Muskóczi bekerült az újságba. Erről mindenki tudta, hogy mit jelent. Nem kellett plusz, fölösleges magyarázat.

Kellemesen érintett, mikor Jakab Mónika írt, hogy Fábián Andoron keresztül hallott Muskócziról, és főleg Kolozsvár kapcsán, és írna egy interjút velem erről, ha gondolom. Persze, bólintottam rá, rontani az én renomémon úgysem lehet, fáradoztam én eleget azon, hogy romoljon a világ képe rólam.

Aztán elküldtem neki Muskóczi pédéféjét, gondoltam, úgysem olvassa el. De aztán írt, hogy hétvégén elolvasta és nagyon tetszett neki. Lát benne fantáziát. Na ennek örvendtem a legjobban. Kérdezett párat, amiről rájöttem, hogy valóban olvasta. Mert tudjátok, ez olyan, hogy az ember hiába vesz meg pár könyvet, ha aztán sosem olvassa el.

Mónika kérdéseire jó bőven válaszoltam, a cikkben csak töredéke jelent meg, talán egy év múlva ide is kiteszem, de gondoltam most ne köpjek az erdélyinapló levesébe. Nem felhányásképpen írom, mert tudom, hogy a publicisztika keretek közt mozog, meg egyébként sem lehet az olvasókat hosszú cikkekkel lefárasztani. De említek olyan dolgokat, amik emberi szempontból fontosak.

Az is világos nekem, hogy Mónikát a Kolozsvári nézetem érdekli Muskóczin keresztül, nem feltétlenül a Muskóczi testi-lelki vívódásai. Muskócziban a helyszín csak másodlagos az elképzeléseimben, de állítólag, ha jobban körülírnám a régi Kolozsvárt, az ötven évvel ezelőttit, bizonyos érdeklődési csoportokhoz hamarább jutna el. Azt hiszem ez is a marketing része. De elgondolkodtam ezen, és valóban többet írhatnék, mert a régi Kolozsvár még a szemem előtt él. A szabók bástyájánál próbálkoztunk falat megmászni, de végül Indiánnak sikerült csak, a barna bőrű, vékony srácnak, aki aztán sziklamászó lett. Mi csak néztük rettegve lentről, fél szemmel rendőrök után vizslatva, nehogy elkapjanak. Eci, aki a labdás történetben is komiszkodik, egy krémes tésztát hajított Mátyás Király felé, és fix a száját kapta el, hónapokig ott virított a rózsaszínű folt Mátyás Király száján, nem volt az az eső, amely lemossa, és oda senki nem tudott felmászni. Harminc év után is megnéztem Mátyás király száját, de már nem volt ott a rózsaszínű folt a krémestől. Emlékszem, Eci tettének nem a szobor gyalázás része botránkoztatott meg, hanem az, hogy ha már nem kellett neki a krémes, akkor miért nem kérdezte meg tőlem, hogy nem e kéne nekem? Amikor beleszerettem a biciklibe, az akkor volt, amikor Güzünek volt egy Pionier két kerekű feles biciklije és felülhettem rá, és gurultam úgy öt métert vele a Napoca utca járdáján. Onnantól csak bicikli, bicikli és bicikli járt a fejemben. Kifejezetten saját biciklim sosem volt.

Kolozsvárt, mint akkori történés helyszínét ésszerű lesz kifejteni a továbbiakban.

Mindjárt jönnek a zemberek a házak falait szerelni, emiatt szűkre szabom bejegyzésemet, a lényeg, aminek a legjobban örvendek ennek az újságbakerülésnek a kapcsán, hogy élvezem, ahogy organikusan növöget a Muskóczisok tábora. Nem kifejezetten a közeliek által, ők ismernek engem, őket untatom már mint öreg Muskóczi, nem kíváncsiak a gyerek Muskóczira is. De Fábián Andoron keresztül Muskóczi új dimenzióba lépett, újabb kihívások elé tette Muskóczi ügyét, és tapasztalván Mónika közeledését, adott egy motivációs lökést, ha nem más, de a lelkesedésük miatt Muskóczinak igenis ki kell lépnie a színre.

Álláspont

Az, hogy valaki elmegy és sportból kiugrik a repülőből, és nem nyílik ki az ejtőernyője, mondhatnánk: szívás. Benne volt a pakliban a rizikó.

Jelen pillanatban úgy néz ki ez az oltás dolog, hogy egy rémesen veszélyes extrém sport, amit lassan nem valamiféle adrenalinos egzaltációban művelünk, hanem kényszerből. Az extrém sportban ott van, hogy a társunk, az élettársunk, a családunk nem ad elég értelmet az életnek, és meg kell tapasztalni a halálközeli élményt, hogy életünknek legyen valami fenköltebb értelme, mint mondjuk a párunkkal csak lenni egy helyiségben. Az élet önmagában az embernek sosem volt egy kihívás, hogy esetleg mást boldogítson, avagy netán saját kedvét lelve benne, másokat szolgáljon. Tudod, az a jézusi infantilizmus, hogy szeresd felebarátod, ahogy temagad szereted. Ma ez megváltozott, ma úgy gondoljuk, hogy a felebarátunk szeressen csak minket úgy ahogy vagyunk: tetőtől talpig egy gecik és ne várjon tőlünk semmit.

Visszatérve az oltásra, engem nem érdekelnek azok az egyedek, akik magától a vírustól félnek, és életüket féltve, akár halálos kimenetelű rizikót is bevállalnak, bízván a statisztikákban, hogy nem éppen mindenki bénul le, vagy képződik vérrög az agyában vagy mit tudom én, voltak akik megúszták enyhe három napos végnapos rosszúllétekkel, a saját pánikkal szemben nem tud mit kezdeni az ilyen, és bármit elfogad, csak ezt a pánikot szüntesse valami. Ezt valamennyire megértem.

A saját magától való félelemben az ember iszik, drogozik, bármit művel, csak ne féljen már. Ezt is megértem.

De nemcsak nem értem, hanem most már egyenesen megvetem azt az embert, aki hivatkozva a szociális életre, hogy beoltatja magát, mert hogy tudjon menni. Mert -aszongya- nem lehet, hogy ne mehess emiatt sehova. Hogy az se lehet, hogy akkor emiatt -csak emiatt- ne mehess például dolgozni. Egy percig sem gondolkodik el azon, hogy esetleg nem korrekt a dolog. Készpénznek veszi: menni akarsz, oltsad be magad. Törvény. Mit gondolsz, -mondja az ilyen- meg tudod változtatni a rendszert? És ezt szinte kéjelegve mondja, mint egy hithű rendszerbeli, vagy legalábbis olyan aki nem tud a rendszeren kívül boldogulni, hogy ez mindig is így volt: volt a rendszer és legfeljebb ellenszegülhetsz, kivetett leszel, bebörtönzött, de nem fogsz tudni boldogulni.

Ő bezzeg boldogul.

Ezek szerint nem bátor emberek vannak, akik az emberetelen rendszerek ellen harcolni mernek, hanem hülyék és okosok. A hülyék lázadnak, az okosok oltakoznak.

Én azt mondom, ha már nem merünk lázadni, emberi méltóságunkból mi maradt?

A patkányok azok akik rágnak a kanálisokban. A méltóságos ember szembe néz az ördögeivel, az ördögökkel és minimum harc közben hal meg. De nem egy rendszer jóvoltából.

Én azt vízionálom, hogy a Great Reset az most az ősszel megtörténik. Csupán azért fogják előrébb hozni, mert az oltakozási hajlam lankad, és félő nekik, hogy elszáll azon kevesek lelkesedése, akik jelenleg a kovidfasizmus vallásban szektatagok. Szerintem most, vagy soha lesz a great reset. És most lesz. Túl sok érdek van benne.

Ismétlem, leszarom, amíg az oltakozás egy vallásos jelenség, de mikor a hivatalos statisztikák fényében nyilvánvaló, hogy az egész kovid dolog egy gerjesztett hisztéria, egy világra törő puccs kísérlet, amiben konkrétan el lesznek választva a fanatikus hívek a szkeptikusoktól, na ez már áttörte az inger küszöbömet, mert ez a kurva világ nemcsak egyeseké, hanem mindenkié.

Én ezzel az írásommal akarok felzárkózni mint magán ember, senki semmiféle párt oldalán a kovidfasisztákkal szembeni harcba, hogy jelezzem, a kurva anyátokba! Nem fogadom el az oltáskényszert, és nem fogadom el a great reset erőszakos elfogadtatását!

Álláspontot vettem fel, a csütörtök esti társalgásos vitákat erről részemről lezárom.

Számomra ez a csatorna a hitelesség forrása:

https://odysee.com/@SzkeptikusKerekasztal:9

Mémek a nehéz időkben

 Nehéz időszakon megyek át, csináljuk itt ezeket a faházakat Andorrába, de ha kibírom, lesz itt váltás, meg minden.

Addig is, mivel mostanában nemigen írok, rákaptam ezekre a képes mémgyártásra, mert pillanatok alatt össze lehet dobni. Nekem viccesen komolyaknak tűnnek, de biztos sokaknak botrányosaknak tűnnek.

Rájöttem, hogy igaza volt Zolinak, aki az egész írói munkásságomat úgy summázta, hogy, idézem: "A muzsi rendszer kritikus". Kritikusnak nevezett, mert ezzel jelezte, hogy a rendszernek az a szőrszál vagyok a pinán, aki nem számít a behatoló dorongnak. Ha rendszer ellenesnek nevezett volna, akkor jelentettem volna valamit. Mondjuk a dorong szárazon nehezen hatol. De mint kritikus, szerinte semmit. A dorong lubrikálva van bármiféle kritikával szemben. A rendszer annyira cinikus, hogy bármiféle kritikát kárörvendve kibír. A rendszerből teljes mértékben hiányzik az empátia. A rendszert meg emberek alkotják. A rendszer nem egy szörnyeteg, aki szedi az áldozatait, hanem a rendszer egy tróger banda egy helyen, egy érdekben.

Az én képes mémjeim, a rendszer cinizmusával szemben lelket simogató hegyi beszédek.

Muzsizmák

 „Az Igétől sem lettünk jobbak. Talán az AI megtanít emberségre?”

„Szidjuk mi ezt az Elon Muskot, de az vesse rá az első követ, aki kézzel mos ruhát és nem géppel.”

„Elegem van az angyalságból, meghívom hologram ladyt egy kávéra. Jól elcsevegünk itt.”

„Angyalként Igét hordoztunk, mint méh a nektárt, felébredtünk mezítláb mint a szárnyaszegett hangyák, megismervén a körömgombát.”

„Hamis az, hogy egy gép "okos", hisz csak betáplált infókat variál. Akkor lesz okos egy mosógép, amikor kenyérpirító akar lenni. „

„A festék a bútort úgy nemesíti, mint kurvát a smink. Na jólmegmondtam. 30 év asztalosság után kipakolok. Kész!”

„Dizájnváltás: a régi komcsiké piros volt a könyvecske, a mai komcsiké zöld. A profil ugyanaz.”

„Csodatételek nélkül Jézus is egy keresztre feszített tróger lett volna.”

„Ostoba fiatalok, asziszik a kód egy cuki tetkó, a szuri meg egy pirszing a fülbe. És hogy beengedik érte, kiváltságosok.”

„Kevés egy asztalos, hogy rehabilitálja a szakmát, mint ahogy kevés lenne egy politikus, hogy higgyünk az elveknek. De egy sincs.”

„Mióta szólok a klienseimnek, hogy kiszállok a bútor rendeléses nemüzletből, szemeikben potenciális utcaseprő vagyok. Ámeno!”

„Eleink. Őssejt. Dns. Kód. Érdekes fejlődés.”

„Leszarom, hogy csak beoltottan mehetek a kultúrpajtákba. Eleinktől több ezer könyvem van. Olvasni fogok.”

„A korrekt emberbe olts szekunder szégyent és válts kommunikációs csatornát. Így az átverésről.” 

Lenni vagy nem lenni?

Lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés!

Jött az az ötlet, hogy angolra fordítani az első Muskóczi történetei füzetét, melyben 15 cuki történet van. Fábián Andor barátom le is fordította nekem angolra őket, és érdekes volt egy idegen nyelven megszólaló Muskóczival találkozni. Olyan mint egy visszhang, de a visszajövő hang más, amitől a magyar is meggazdagodik. Mert az angol fordítás hozott megvilágosítást, frissítést, amit a magyarba ezentúl bele fogok tenni. Ez az egyik.

A másik, hogy az angol nyelvhez felolvasót nem tudok megfizetni, (magyart sem, de Andor azt is bevállalta nagyon jutányos áron... alig várom, mint gyermek a krisztmeszt..) viszont szembe jött nekem ez a Speechelo robot felolvasó szettje, amiben találtam egy férfi és egy női hangot, melyeket apró szócserélési trükkökkel egészen jól meg tudtam szólaltatni.

Mivel szeretek zenei háttereket is használni a felolvasáshoz, szembesültem a szerzői jogok kérdésével, így elkezdtem úgymond saját zenét szerkeszteni a stúdiómban. Itt is tulajdonképpen egy átverési trükköt alkalmazok, meglévő midifájlokból kiindulva átírom a dallamokat, teljesen megváltoztatom a hangszereket, és ahol van elképzelésem, költök hozzá. Van olyan, amelyet a felismerhetetlenségig alakítottam, mert végül sablonként használtam valamire ami az enyém lett. A lényeg, hogy az internetes figyelő nem ismerte fel az így átszerkesztett dalokat. De nem takarom, nem bölcsködök, valószínű plagizálásnak mondják ezt, nem érdekel, ha már annyira infantilissá vált a szerzői jogok miatt a zene felhasználása. Amilyen az AdjIsten, olyan a Fogadj is.

Az én morális harcom az, hogy trükkökkel, gépekkel helyén van az, hogy megszólaltassam a Muskóczit?

Tovább megyek, a túlnépesedés címen, melyik gyerek méltóbb a meg nem születésre? A sokadik kicsi nigger? Vagy az egyke sápadt? Kinek van joga s kinek nincs megszületni erre a Világra?

Én azt mondom, hogy az Életnek mindenképp kell követnie az útját.

Mindegy, hogy nigger vagy sápadt, hogy sablonzene vagy robothang. A kérdés inkább az, mit kezdünk vele?

Én megteremtem Muskóczit.

Mugophone records · That's nothing

Asztalos oskolia 01

 Hűtelen vagyok a blogomhoz, de megírom őszintén, mostanság másokon jár az eszem.

Egyrészt be kell fejezzem az úgynevezett osztrákmonarchia csicsás bútort a barátomnak, akinek már múlt év novemberében esedékes lett volna, de meg kellett ő is értse, hogy régebbről felvett munkáimnak is eleget kell tegyek.

Aztán mint tudvalevő, bejöt ez a Zsülienes faház is, ami nagyon nem volt ínyemre. De minden rosszban van valami jó is. Hogy túléltem, pedig kételkedtem benne.

Most meg már nekikezdtem az Andorrai házak ajtó-ablakainak, ez a munka állítólag a karrierem bezáró nagy munkája, amit már négy éve mind mondják, hogy kell nekik, de csak most szánták el magukat. Négy évvel ezelőtt igent mondtam, aztán akkor nem gondoltam, hogy ennyit kell rá várni, most meg nem volt pofám visszalépni.

Úgyhogy ezzel vagyok most elfoglalva.

Na meg kicsiket dolgozom az angol Muskóczin is, egy adott pillanatban honlapot kezdtem szerkeszteni, mert rájöttem, hogy az elektronikus kiadók nem visznek semerre, de erről majd máskor bővebben akarok írni.

Annyit a Muskócziról, hogy egy hangostörténetet posztolok ki a kiadón keresztül, hogy amíg rendezem ezt az Andorrai munkát, egy fél évig, hadd dolgozzon, azaz lássam, hogy csak magára hagyva a netes felületeken életképes e vagy sem? Mert ha ott lesz az összes audiobook üzletben és fél év múlva sem mutat valamit, egyértelmű, hogy nem érdemes foglalkozni a kiadókkal. Mert ha nekem kell minden vásárlót fülön csípni és elvinni a linktemetőbe megvásároltatni a termékemet, akkor régen rossz.

Na de már olvastam csoportokban, hogy AI, azaz robot által felmondott hangoskönyveket nem publikálnak, hogy védjék a felmondó művészeket. Részben dicséretes lenne és talán még el is fogadnám, ha mondjuk ezek a karakán, egyenes hátú kiadók meg üzletek emberekkel dolgoztatnának és nem AI aplikációkkal. Tehát hatalmas a képmutatás, egyelőre egy reklám részükről, mert ez az AI felolvasó még relatíve új dolog, de ha nagyobb lesz a nyomás, engedni fognak.

Én angol nyelven nem tudtam volna felmondatni élő emberrel, mert nem tudom kifizetni, de géppel nekem tökéletesen megfelelt. Megtaláltam az adott hangkészletből a megfelelő női és férfi robothangot és megtanultam úgy adni a szavakat a gép „szájába”, hogy az egészen jó legyen. Ha ez nincs, nincs angol Muskóczi. Úgyhogy válasszon a Föld: kell neki angol Muskóczi, vagy se?

Megjegyzem halkan, lassan készül majd a magyar hangú Muskóczi, ezennel az Udvarhelyi barátom, Andor fogja felmondani. De ez is időbe kerül.

Nincs amit kerteljek, noha a magyar Muskóczi ebook ott van minden valamirevaló onlájn üzletben, egyetlen egy példányt adtam el, és szinte tudom is ki vette meg, köszönöm neki! Persze a pénz egy részét majd valamikor egyszer fogja nekem átküldeni a gugli, ha majd aláírok neki egy szerződést, hogy nincs nekem Amerikával semmiféle ügyletem. De fura, hogy ezt fizikálisan kéri tőlem, töltsem le, írjam alá, és küldjem el postán. Miután a szemem fényének mindhét auráját is be kellett neki vallanom, még ezt is az orrom alá nyomta, elszakadt a cérna nálam.

A Nuuvella is egy csőd szerintem, hónapok óta senki nem olvas, noha Fricc barátomtól az adományok nőnek szépen, nem tudok hozzáférni, mert állítólag balfasz vagyok és meg kéne nyomjak egy gombot a profilomon, ami nincs. Én elég sokat szoktam olvasni a Nuuvellán, hogy lássam a kínálatot. A beharangozott nagy íróknak sem igen vannak követőik, szerintem ilyenkor tükröződik ki a valóság, hogy ma már szinte senkit nem érdekel az írott fogalmazás. A gyors, mémszerű reklámtartalmakra van inkább hajlandóság, de fizetni semmiképp, semmire.

Az igazság az, hogy én is szeretem a papír könyveket, és van belőle nekem három életre, csak időm nincs hozzájuk.

Na, úgyhogy ez tavaszig nálam eldől, hogy merre ezzel az egész irodalmizmussal.

Közben, ma elkezdtem rövidebb vigyákat összerakni, ilyen minden napra két dolgot megmutatok címen. De nem ígérem, hogy folyton publikálni fogok, mert a felvevés hagyján, de feltöltés egy kínpad és idő igényes. Na de meglátom.

Íme az egyik:

Véső jellegű fúró

 Ültünk ott az asztalnál a kávézóban, Méry, Zsülien meg én: a két dagadt vénemberjelölt és a spirituális alkatú díva, kiről nem mondanád, hogy hatvan éves olyan jól néz ki, hacsak nem figyeled meg jobban a keze és lába ráncait, agyon reszelt és kozmetizált körmeit, nem adnál neki negyvenötöt. Észrevettem, hogy a tekintete az ami energiát sugároz magából, mozdulatai olyanok mint a székely vagy mokány kaszásoké: kimért és teljes köröket futnak be, hogy bevárják, és nemcsak bevárják, hanem kihasználják a kasza lendületét. Azaz így palástolja, hogy nosza vékony és fitt, de alapjában véve fáradt.

Zsülien régről ismeri Méryt, folyton viccelődik vele, hogy a hosszút és vastagat szereti, csodálkozom, hogy nem törli képen ezt a Zsülient ez a Méry, ehelyett inkább Méry el van gondolkodva, hogy a vízszerelő vajon milyen fúróval kéne kifúrnia a faoszlopot a csőnek? Zsülien szerint hosszúval és vastaggal.

Méry azért figyelget engem, észrevettem, már onnan is, hogy nem sűrűn nézegetnek engem akár hatvan éves nők sem, és az elhanyagolt férfi érzi ezt, mikor figyelik, és mi tovább, hízelgő nekem ez a nézés, legalábbis egy naiv pillanatra el is hiszem ezt a nézést. És amint a hosszú és vastag fúrón vitatkoznak, egy papírra lerajzolom, hogyan néz ki ez a fafúró, ami tulajdonképpen egy forgó véső, és közben azon csodálkozom, hogy ez a nő meg akarja venni azt a fúrót a vízszerelőnek. Nem fér a fejembe, hogy nem képes egy vízszerelő egy ilyen fúrót venni magának?

És azon gondolkodtam, talán ez lenne a jel, hogy menjek én kifúrni azokat a fa oszlopokat, segítsek ennek a Mérynek. A múltkor, amikor befejeztük a faházát, felhívott, hogy akkor aztán igyunk meg egy sört. Sört? Kérdeztem? Mikor? Valamikor, felelte és csend volt a telefonban. De nem iszom sört, mondtam. Na jó, majd valamikor, felelte. És elmaradt a sör. Én később értettem meg, hogy nem a sörről volt szó. Az elején csak motoszkált a gondolat, de aztán egyszer csak rájöttem: Dzsízessz, csak nem randira hívás volt ez?

Én szerintem dukált Mérynek, hogy nagyokat hallgatok és inkább dolgozok. Valószínű elkandikált a fantáziája, de aztán rájött, hogy nem az az ember vagyok. Ahhoz több életet kell mutasson egy férfi. Én meg nem mutatok életet. Csak véső jellegű fúrókat.

Na meg aztán elgondoltam, hogy a feltételezett sör után mi lenne? Egy jót beszélgetnénk valami spirituális zagyvaságról, rám tukmálná a hagyományba rekedt vallásost, és nem lenne az a filozófiai meghatározás, amivel ellenkezőjét tudnám bizonyítani, innen aztán nem tudná elképzelni a szexet velem, merthogy egy begyepesedett konzervatív asztalossal mit lehetne kezdeni, bezzeg egy ficánkoló irodamunkás tudja mi a buli és a jómodor.

Aztán én lennék az ő szemében az a férfi, aki még tartja benne a hitet a hűség meséjéről és nem kefélne velem. Spirituális elgondolásból, mondván: kefélni állattal jó, nem rendes emberrel.

De szerencsére, hogy Zsülien jól felcseszett az asztalnál, ahol ültünk mi hárman: Méry, Zsülien, meg én, mert azzal jött, hogy az 54 darab illesztő bevágást a gömbfába ő két nap alatt lezserül, ülve megcsinálja. Próbáltam mondani, hogy ha napi 8 órát dolgozna megállás nélkül, akkor is minden bevágásra, ami azt jelenti, hogy körbe 16 centi szélesben kockára kell vésni, jutna legfeljebb 15 perc, ami esetleg a láncfűrész versenyzőknél lehetséges, de azok is pár percre képezik ki magukat.

Méry csak nézett, hol engem, hol ezt a Zsülient, és nem szólt semmit. Csak rágta a rágó gumiját, és a hideg vizet kortyolta mint egy ruca, mert bevallása szerint betequilázott. Annyira vettem azért levegőt a felcsesződésben, hogy lopva egy pillantást vetettem Méry lábaira, de esküszöm, csupán műkedvelésből, semmiféle hátsó szándékkal.

Méry aztán kifizette a vizeket, kávékat, erre Zsülien súgva azt mondta, láttad? Ez a szilva kifizette a számlákat. Minek? Kérdeztem. Honnan tudjam, mondta Zsülien, de hadd, ha hülye, fizesse.

Mikor Méry távozott, intett nekünk, hogy puszi. Szemein látszódott a csalódás, hogy balfaszok vagyunk.

Hazafelé még duzzogtam egy sort azokon a véséseken, de azon vettem észre magam, hogy töröm a fejem, hogy miféle sablont találhatnék ki neki, hogy csak úgy durr bele valami láncos géppel hipp-hopp ledaráljam azokat az illesztéseket.