Sáfároké a világ


Rájöttem, hogy mi a baj az én munkámmal.
Az a baj az én munkámmal, hogy én örökké embereket szolgáltam ki. Emberek szükségleteit, vágyait. Hogy minél alacsonyabb áron, minél korrektebb munkát kapjon tőlem. Hogy oka legyen az elégedettségre, boldogságra.
A megvilágosodás pillanatában pedig feleszméltem, hogy ők nem emberként néztek rám, hanem a kurva asztalosra, akit hívsz és pénzért megcsinál ezt azt.
Huszonöt év nem sok, de ilyen környezetben sok.
Sajnos én is úgy vagyok mindennel, mint a nyakig szerelmes, hogy én szerettem a nőket és mások baszták őket. Az a fajta evergreen szerelmes, aki sosem jön rá, hogy vágyai sosem lesznek kielégítve, és a nők csak basztatják. Még nem is hitegetik, csak hagyják szánalmas téválmában.
Mert mind törtem a fejem, hogy miért gyűlölöm a klienst? Miért jön, hogy a falhoz vágjam a telefonom (kár lenne érte, mert vintázs Nokia, kb 12 éves), ha egy kliens hív?
Hát egyszerű, előbb utóbb elkezdtem átlátni a szitán.
Állapotom nem pszichológiai eset, mint most bármelyik olvasóm gondolná, hogy a csávó bekattant. Nem erről van szó.
Az idők folyamán, mint a detektívek, meglévő adatokból rekonstruáltak egy bűnözői profilt, én is megrajzoltam a megrendelő profilt. Noha műhelyem mindig nyitva volt a szegények, az álmodozók felé, az elementáris szükségletek felé, mégsem ezek kerestek fel, hanem a vállalkozó hajlamú, a nyerészkedő típus, a dörzsölt ember, az alkusz, a fellengzős, a beképzelt, a kivagyokén a pénzemért, a mindentudó dilettáns, ritkán, ismétlem ritkán volt alkalmam olyan klienshez, aki nem ez a kategória volt, és ezeknek mindig is élmény volt dolgozni. De ez elenyészően kevés volt. De még így is, a sok állat nem tudja elképzelni, hogy ezek a kevesek miatt mentem mindig tovább. Mindig megalkudtam a helyzetemet, ilyen Úr stílusban, hogy jól van na, azért az egy igazért nem veszejtem el az összest.
Én embert szolgáltam, ők nem az embert nézték bennem, hanem az olcsó és jó asztalost, ki valamilyen ismeretlen okból becsületes is.
Az asszony mindig is szidott, hogy a pénze érdekeljen, ne az ember. Miért, kérdeztem vissza, te a betegtől a pénzt veszed el amikor az egészségéről traccsolsz vele negyed órákat a patikába? Hát nem. De az más. Hát miért más? Mert a fellengzősöket elküldi a picsába. Hát igen, csak ott tolonganak a jó emberek, itt meg nem tolonganak a jó emberek.
Ha csak a pénz érdekelt volna, maradtam volna az ígéretes kereskedelemben, a Kolozsvár főterén valamelyik üzletében, valószínű ma lenne valami üzletem valahol, de pontosan ez volt, hogy el akartam vonulni a nyafogó kliensek elől, a telhetetlenek elől, én marha fejemmel egy eldugott kis faluhelyre, kerttel, csűrös műhellyel. Így a fejemben.
Élt bennem a jézusista szellem, hogy úgy kerek az univerzum, ha szolgálok.
S akkor ez a misztikus kör összeaszott bennem. Lófasz univerzális kör. Pitiáner érdekek vannak, sumákolások, fösvénységek, azaz az ember rémesen be van szarva a pénzéért.
Undorító.
És erre fogok én nemet mondani, nem a szakmámra. Ha bele gebbedek is.
Hiába na, Jézussal is csak az igazi kufár tud sáfárkodni. Nem hiába vette el az Úr a tálentumot a csak megőrzőtől. Ha balfasz, haljon meg, mi? Ennyit még az isten is tud...