Rájöttem,
hogy mi a baj az én munkámmal.
Az
a baj az én munkámmal, hogy én örökké embereket szolgáltam ki.
Emberek szükségleteit, vágyait. Hogy minél alacsonyabb áron,
minél korrektebb munkát kapjon tőlem. Hogy oka legyen az
elégedettségre, boldogságra.
A
megvilágosodás pillanatában pedig feleszméltem, hogy ők nem
emberként néztek rám, hanem a kurva asztalosra, akit hívsz és
pénzért megcsinál ezt azt.
Huszonöt
év nem sok, de ilyen környezetben sok.
Sajnos
én is úgy vagyok mindennel, mint a nyakig szerelmes, hogy én
szerettem a nőket és mások baszták őket. Az a fajta evergreen
szerelmes, aki sosem jön rá, hogy vágyai sosem lesznek kielégítve,
és a nők csak basztatják. Még nem is hitegetik, csak hagyják
szánalmas téválmában.
Mert
mind törtem a fejem, hogy miért gyűlölöm a klienst? Miért jön,
hogy a falhoz vágjam a telefonom (kár lenne érte, mert vintázs
Nokia, kb 12 éves), ha egy kliens hív?
Hát
egyszerű, előbb utóbb elkezdtem átlátni a szitán.
Állapotom
nem pszichológiai eset, mint most bármelyik olvasóm gondolná,
hogy a csávó bekattant. Nem erről van szó.
Az
idők folyamán, mint a detektívek, meglévő adatokból
rekonstruáltak egy bűnözői profilt, én is megrajzoltam a
megrendelő profilt. Noha műhelyem mindig nyitva volt a szegények,
az álmodozók felé, az elementáris szükségletek felé, mégsem
ezek kerestek fel, hanem a vállalkozó hajlamú, a nyerészkedő
típus, a dörzsölt ember, az alkusz, a fellengzős, a beképzelt, a
kivagyokén a pénzemért, a mindentudó dilettáns, ritkán,
ismétlem ritkán volt alkalmam olyan klienshez, aki nem ez a
kategória volt, és ezeknek mindig is élmény volt dolgozni. De ez
elenyészően kevés volt. De még így is, a sok állat nem tudja
elképzelni, hogy ezek a kevesek miatt mentem mindig tovább. Mindig
megalkudtam a helyzetemet, ilyen Úr stílusban, hogy jól van na,
azért az egy igazért nem veszejtem el az összest.
Én
embert szolgáltam, ők nem az embert nézték bennem, hanem az olcsó
és jó asztalost, ki valamilyen ismeretlen okból becsületes is.
Az
asszony mindig is szidott, hogy a pénze érdekeljen, ne az ember.
Miért, kérdeztem vissza, te a betegtől a pénzt veszed el amikor
az egészségéről traccsolsz vele negyed órákat a patikába? Hát
nem. De az más. Hát miért más? Mert a fellengzősöket elküldi a
picsába. Hát igen, csak ott tolonganak a jó emberek, itt meg nem
tolonganak a jó emberek.
Ha
csak a pénz érdekelt volna, maradtam volna az ígéretes
kereskedelemben, a Kolozsvár főterén valamelyik üzletében,
valószínű ma lenne valami üzletem valahol, de pontosan ez volt,
hogy el akartam vonulni a nyafogó kliensek elől, a telhetetlenek
elől, én marha fejemmel egy eldugott kis faluhelyre, kerttel,
csűrös műhellyel. Így a fejemben.
Élt
bennem a jézusista szellem, hogy úgy kerek az univerzum, ha
szolgálok.
S
akkor ez a misztikus kör összeaszott bennem. Lófasz univerzális
kör. Pitiáner érdekek vannak, sumákolások, fösvénységek, azaz
az ember rémesen be van szarva a pénzéért.
Undorító.
És
erre fogok én nemet mondani, nem a szakmámra. Ha bele gebbedek is.
Hiába
na, Jézussal is csak az igazi kufár tud sáfárkodni. Nem hiába
vette el az Úr a tálentumot a csak megőrzőtől. Ha balfasz,
haljon meg, mi? Ennyit még az isten is tud...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése